Díjak

Szép napot/estét (valamit) mindenkinek!

Elég nagy meglepetés ért engem, hogy blogom 2!!!, ismétlem, két díjjal is megjutalmazták.

Lehet nem tűnik soknak, de engem mégis örömmel tölt el, és kimondottan hálás vagyok értük.

Igyekszem, de blogokat kevésbé olvasok - inkább könyveket szoktam -, szóval nem hiszem hogy tudok annyit megjelölni, mint kell... Ezért bocsánatot is szeretnék kérni.

De nem fecsegek tovább, jöjjenek a kérdések, miknek hatására talán közelebb kerülhettek hozzám, s jobban megismerhettek! ^^

Díj szabályai:

1. Ismertesd a szabályokat!

2. Nevezd meg, és linkeld be, akitől kaptad a díjat és köszönd meg neki

3. Válaszolj az általa feltett kérdésekre

4. Tegyél fel 10 kérdést!

5. Jelöld meg azokat a blogokat (10 db), akiknek továbbadod a díjat!

Nos, első díjamat nem mástól, mint egyik legjobb barátnőmtől - szinte már mondhatni nővéremtől - kaptam, kinek hatására kezdtem el újból közzé tenni írásaim, s nélküle tán már rég abba hagytam volna (ne tessék megfeledkezni, nem ő az egyetlen, ki szívem közepébe férkőzött, mellette másik "nővéremnek" is kimondottan hálás vagyok <3 ). Szóval, elsősorban szeretnék neki köszönetet mondani, nem másnak, mint Sinori Kirinek, ki nem máshonnan, mint a You are my death blogjáról jelölt engem. E mellett rengeteg írása van még közzé téve, s éjjelt nappallá téve - szó szerint lehet venni - dolgozik mindig, hogy újabb csodát adhasson ki kezei közül, mi minden egyes alkalommal sikerül neki.

Nem húzva tovább a szót, egy dolgot szeretnék mondani: NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM! <3

1. Mennyiben befolyásolja a jelenlegi lelkiállapotod az adott irományod hangulatát?

Igazság szerint, egyszerre több dolgon munkálkodom, minek oka részben pont, hogy lelkem állapotára vezethető ki.

Kik ismernek, mind tudják, mit éltem át egy-egy adott rész írásánál, mit teljesen észre is vesznek rajta. Ha épp boldogság túltengésem van, nem tudok egy komolyabb, szomorú hangvételű dolgot, és ez így fordítva is.

Számomra az írás az, mivel a ki nem mondott szavaim név nélkül adhatom ki magamból, más karakterek szerepébe rejtve néhány tulajdonságom. Írni is azért kezdtem el, hogy lelkem fájdalmát így adhassam ki magamból, mivel rossz tulajdonságom, hogy nehezen beszélek érzelmeimről, talán ezért is vagyok néha túlzottan is makacs, és ezért hagytak oly' sokan már el, de ez nem tör le, ettől lettem olyan amilyen, s ennek köszönhetem ezt a kevés, mégis mindennél többet érő barátot számomra.

Rövidre fogva, a lelkiállapotom nagyon is sokban befolyásolja, hogy mikor mit írok, és mi lesz a végkimenetele.

2. Mennyiben befolyásolja a jelenlegi lelkiállapotod az épp most választandó műved témáját?

Ide ugyan azokat tudnám felsorolni, mint az előzőhöz.

Lelkiállapotom mindig is befolyásolta - és nagy valószínűséggel a jövőben is hasonlóképp lesz - az adott írásom, ezért is van egyszerre több, s hozok one shotokat, e mellett több írásom nincs még publikálva, mik idejüket elérve közzé lesznek téve.

3. Milyen mértékben tudsz azonosulni az adott fő karaktereid személyiségével, függetlenül attól, hogy te adod neki, vagy az eredeti formázott személyét igyekszel vissza adni?

Talán a kelleténél sokkal jobban. Néha nem megy egy adott karakter fájdalmát leírnom, össze törnöm őket lelkileg, hiába tudom, hogy csak az én agyamba történik ez meg, a valóságban továbbá sem lesz semmi gondjuk belőle - remélhetőleg.

Volt már rá eset, hogy írás közben saját magam sirattam meg, ahogy magam helyzetébe/helyzetükbe élve éreztem át az összes fájdalmukat.

A főszereplőket a szerint választom meg, hogy kivel, milyen mértékben tudok azonosulni, Olyannal, kit mondjuk nem szeretek, vagy csak személyiségünk nem hasonló, nem megy az írás velük, mivel nem olyannak adnám vissza őket, mint amilyenek - eltérések most is vannak, ám legtöbbször szándékosan, ám sokszor igyekszem valódi személyüket megtartani, mi nem minden esetben sikerül.

4. Mi befolyásol abban, hogy elkezd az írást? Ezt úgy értem, hogy most nincs kedvem, mert épp akad érdekes dolgom is vagy, netán se ötlet, se kedv, de hozni kell a folytatást, ezért valamit mindenképp össze dobok...

Hmm... Ezen még sose gondolkodtam el.

Számomra az első, és legfontosabb ösztönző pont, hogy ezt a kevéske olvasóm is igyekszem boldoggá tenni, s unalmas perceiket kitöltve, akár ide tévedve tudjanak olvasni valamit.

Most is, több mint egy hétig semmit sem hoztam, mi saját magamnak fájt, hisz' vannak, kik várják a folytatást, ám én nem hoztam semmit.

Többször van, hogy egyszerűen nem megy az írás, bármibe bele kezdek, a tömör borzalom pillant csak vissza rám, mit nem merek kezem közül kiadni. Ilyenkor videókat, filmeket, vagy bármi egyebet nézek, s zenét hallgatok, várva rá, hogy valami égi csoda folyamán visszatérjen ihletem.

5. Mekkora részét teszi ki az életednek, hogy írsz?

Újból kifogtál rajtam. Fogalmam sincs. Írok, ha kedvem van, s ihletem, esetleg unatkozom, vagy más okból.

Változó, van hogy napokig nem írok, de van, hogy egy nap mindent megteszek, s minden pillanatot kihasználva zengetem meg a klaviatúrát, hogy a házban mindenki tudja, hogy épp valamit próbálok kihozni magamból - esetleg órán túl sokáig bámulva a padom alá pötyögök mobilomon, de ez már más téma...

6. Hány történetet tudsz egyszerre vezetni anélkül, hogy belebonyolódnál?

Jelenleg három többrészest tettem közzé, mik közül egyik sincs befejezve, s több one shoton, és még két hosszabb sorozaton dolgozok, ám mind tudom követni miről szól. A címük mind jellemzi, miről a történet minden fontos motívuma eszembe jut, így ne megy a belegabalyodás - bár lehet, ha még vagy tíz történetet írnék, már nehéz lenne fejben tartanom őket.

7. A karaktereid személyiségét hány százalékba teszi ki sajátod?

Mint ahogy feljebb is említettem, kell számomra a hasonlóság a személyiségünkben, mik mellé plusz dolgokat viszek be, hogy könnyebben azonosuljak velük. De fogalmam sincs mennyiben, így mondjuk egy ötven százalékot megsaccolva kockáztatom meg, hogy igazam is van.

8. Mennyire vagy megelégedve a munkáiddal?

Nem hazudhatok, így őszintének kell lennem...

Hiába írtam már elég sok történetet, egyiket sem érzem kimondottan magaménak. Hiába vannak benne olyan "motívumok", mik rám jellemzőek, én nem érzem azt, mikor rájuk nézek, hogy, igen, ezt én csináltam, és büszke vagyok rá!

Bár, ez nem csak ilyen téren van. Én bármit is csinálok, rossznak látom, és elcseszettnek, minek valószínűleg már pszichés alapja van. 

Rengeteg alkalommal akartam már feladni, s mindent itt hagyni, de nem engedték nekem. Mindig felállítottak a földről, s újra gondolataimba lökve kényszerítettek szinte írásra, mit én örömmel vittem végbe.

Az írás már a lételememmé nőtte ki magát, ha minden íráshoz használható eszköztől megfosztanának, én belebolondulnék.

Az írás az, mihez szinte mindig kedvem van, egy két alkalomtól eltekintve, ám ilyenkor már nagy gond van nálam, mégis azon kapom fel fejem végül mindig, hogy újból írok, még, ha tök értelmetlen dolgokról is.

9. Mit teszel meg annak érdekében, hogy fejlődhess és jobb íróvá válj (már ha ez érdeked egyáltalán)?

A kapott tanácsokat mindig igyekszem megfogadni, s a szerint tenni, mint amit mondanak.

Ha néha egy-egy blogba bele is botlok, figyelem az írás szerkezetét, azt, hogy milyen stílusban vezet fel dolgokat, mit, hogy fejez ki, és a többi. És ugyan ez van a könyvekkel is.

Mellettük próbálok minél többet írni, s minél jobban kifejteni, ám igyekszem nem átvinni unalmasba a dolgokat. Szóval, röviden ennyi.

10. Sorolj fel néhány írót/bloggert, akiknél mindegy, hogy melyik páros, vagy milyen a történet, akkor is elolvasod, mert tetszik a stílusa, vagy egyéb okokból...

Számomra egyetlen egy ember van, aki erre a kérdésre illik, de erre az is közre játszik, hogy nem nagyon bonyolódom bele más blogokba.

Ő pedig nem más, mint akitől ezt a díjat kaptam - s eme remek kérdéseket -, azaz Sinori Kiri!

Minden írását imádom egyszerűen, hangulatától és témájától független. Bármi, mi kijön kezei közül, maga a kész csoda, miknek szavait csak falom minden egyes alkalommal befelé.

Az egész, míg olvasok, szinte filmként pörög szemeim előtt, s időérzékem teljesen elveszte haladok sorról sorra, s szóról szóra, míg nem azon eszmélek fel, hogy újból vége lett.

Az érzelmeket talán már túl jól írja le, mikkel számtalanszor csalt mosolyt arcomra legmélyebb pontjaimban is, s ennek ellentettjeként, számtalanszor potyogtam könnyeim, hiába voltam leírhatatlanul boldog, míg olvasásának nem kezdtem, egy szomorúbb írásának - de ettől függetlenül ugyan úgy imádom.

Az összes írását ajánlani tudom csak mindenkinek, hisz engem is ő hozott be ebbe a "világba", s az összes írása kimondottan szórakoztató, miknek már csak az olvasása jó érzéssel öntik el lelkemet.

Nos, akkor elérkeztünk a második körhöz... (Valahogy érzem, hogy idáig már senki sem ut el, mert lelki nyomoromba beleunva ikszelik ki az oldalt... >< )

Sajnos nem tudok sok mindent eme íróhoz fűzni, mivel még sosem botlottam bele írásaiba, így olvasni sem olvastam tőle - még -, ám ennek kirakása után, mindenféleképp blogját böngészve fogom elütni az időmet.

A díjat pedig nem mástól kaptam, mint Irina Aurora Groot-tól, kinek ezennel szeretnék ismét köszönetet mondani, hogy eme pár díjazottja közé engem is méltónak talált, mi óriási örömmel tölti el a szívem!

Na és akkor, QUESTION TIME TWO!

1. Miben hasonlít és miben különbözik az írási stílusod és a személyiséged?

Nos... Az írásaim nem adják teljesen át való énem, ám akik jobban oda figyelnek rá, érezhetik a hasonlóságot köztem és köztük, hisz ahogy már említettem, elég sok valóm foglal helyet minden egyes szösszenetemben, miken lelki fájdalmaim, vagy esetleg örömtől való túltengésem vezetem le.

Különbözni abban különbözik, hogy szereplőim olyanokat tesznek meg, miket én talán soha. Merészek, nem *sípszó* szarnak *sípszó vége* be mindentől, s magukért kimernek állni, míg én a legtöbb helyzetben csak csendben tűrök, és inkább figyelmet sem veszek a dolgokról - legalábbis látszólag.

2. Mennyire érint rosszul, ha nem érkezik visszajelzés egy bejegyzésedre?

Őszinteség bejegyzése. így itt sem hazudhatok.

Elég sok dolgok könnyen a lelkemre veszek, ahogy ez is azok közé tartozik. A szabadidőm áldozom rá, hogy másoknak igyekezzek örömet okozni írásaimmal, s többször átgondolva minden részletet vezetem ezt le szövegbe, mikbe mondhatni elég sok időt ölök, így ezért is fáj, ha mondhatni le se szarják egy adott írásom.

Ilyenkor olyan érzés fog el, hogy valamit az átlagnál is rosszabbul csináltam, hiába öltem bele ennyi időt, mit sem ért, s fejlődni képtelen vagyok. Ebből is adódik, hogy néha fölöslegesnek találtam, hogy folytassam az írást, ám pár fejmosást követően én is belátom mindig, hogy nem szabad feladni - egészen addig, míg nem esek vissza kezdeti állapotomba, hehe...

3. Mennyire érint rosszul, ha negatív visszajelzés érkezik a bejegyzésedre?

Ilyenre szerencsére még nem volt alkalmam, ám, ha kulturált körülmények közt mondja el, hogy mi nem tetszett neki, akkor inkább tanácsnak fogom fel, mint sem negatív véleménynek.

Nem tetszhet minden mindenkinek, ahogy nekem sem tetszik sok minden, ami másoknak igen, na és fordítva. Biztosra veszem, hogy valamilyen szinten fájna, s rosszul esne, ám igyekezve ezen változtatni próbálkoznék a lehető legtöbbet kihozni magamból, hogy az adott hibákat kiküszöbölve legyek egyre jobb - bár tudásom egyenlőre még a béka segge alatt csücsül, de talán ez is változik majd egyszer.

4. Mit gondolsz azokról a rajongókról, akik még nem sasaengek, de elég szűk látókörűek a kedvencükön kívül?

Nem tudok sok véleményt fűzni hozzá.

Én személy szerint igyekszem minél tágabb látókörű lenni, minden új dolognak esélyt adni, de akik nem így tesznek, csak maguktól fosztják meg az a sok csodás ember szeretetét, és annál is csodásabb munkáikat, mikért éjjelt nappallá téve dolgoznak, hogy hírnevükkel együtt az így is felhők felett lebegő tehetségük is emelkedjen.

5. Van olyan banda, akihez egy különleges történet fűz?

Mondjuk úgy, hogy kettő is - vagy inkább három -, de ebből egyik az nem Kpop, szóval kezdjük vele.

A banda neve a 5 Seconds Of Summer, kikre akkor leltem rá, mikor legnagyobb szükségem volt valami pozitív hatásra, s zenéik, na és ezek szövegei kimondottan ezt nyújtották nekem. Rossz állapotban voltam, talán túlzottan is, ám mikor meghallottam felcsendülni egy-egy zenéjüket, vagy egy kép szembejött róluk velem egy közösségi hálón, mosolyt tudtak csalni arcomra, minden egyes alkalommal.

A másik kettő pedig a GOT7 és a BTS. Nekik köszönhetem, hogy ebbe a világba, s ezzel egyetemben egy remek közösségbe csöppentem, kik a KPop rajongókat képzik. Eleinte nagyon ódzkodtam ettől az egésztől, mikor beadtam végre a derekam, s teljesen magával ragadott ez a világ - még a vártnál is jobban.

Hiába más stílus, más nyelv ország, és teljesen más világ, van bennük számomra valami fontos, és közös jellemző. Ezeknek a bandáknak köszönhetően lettem jóban a számomra két legfontosabb személlyel, kikre tudom, hogy életem összes pillanatában számíthatok ezentúl, s ezt én is igyekszem megadni nekik.

Sokan furcsán néznek, mikor megkérdik, hogy honnan ismerem őket, én pedig csak mosolyogva közlöm velük, hogy egy remek banda miatt, mivel sokan nem érzik át ezt. Hasonló érdeklődési körünknek köszönhetően mindkettejükkel hamar megtaláltam a közös hangot, s míg eleinte csak ezekről beszéltünk, egyre inkább megnyíltunk a másik felé, míg nem legféltettebb titkaink is megmertük egymással osztani.

Nehezen bíztam meg akkoriban másokban, ám ők valamiért az első szavuk után mások voltak nekem. Éreztem, hogy ők nem egy egyszerű társalgó társaim lesznek, hanem annál sokkal több, és ez így is lett, minek csak leírhatatlanul örülök, s nem tudok elégszer hálát adni az égnek, hogy ez így történt.

Miattuk tudok újra mosolyogni, miattuk tudok már könnyebben megnyílni mások előtt, s most miattuk írom ezt a pár sort is ide, mert ha ők nem lennének nekem, lehet én sem lennék már.

Több év magány után, mindketten pont akkor találtak meg, mikor a leginkább kellett valaki mellém, s valami újdonság az életembe.

Eleinte kissé félelmetes volt, egy számomra idegen emberrel úgy beszélni, mintha már évek óta ismernénk egymást, ám ezen hamar átzökkenve hagytam, hogy legyen úgy minden ahogy kell, míg végül családom szívébe is belopták magukat, s ők azok, kiket mindig szívesen látnak itt, és ők azok, akikről életemben először merték kijelenteni, hogy igaz barátokra leltem. Hiába volt előttük már rengeteg barátom, senki sem bizonyult igaznak, mi akkor tudatosult bennem, mikor a középiskolát elkezdtem, s mindenki magamra hagyott, engem a mély sötétségbe taszítva.

De már tudom, ennek a sok rossz dolognak megkellet történnie, hogy két csodás embert tudhassak magam mellett, kik hiába élnek távol tőlem, szívemben mindig is velem vannak, s tudom, hogy ennek ellenére is tudunk találkozni, míg ha nem is oly' sokszor, de ezért van az, hogy minden egyes találkozásunk egy kincset jelent számomra, s rengeteg új, és annál boldogabb pillanatot.

6. Ki az ultimate biasod?

Ojjojj... Furcsa egy szerzemény vagyok, de én nem tudok egyet kiválasztani... Rengeteg embert tudok "UB"-mnek, ám sose ment, hogy egyet kiválasszak a fő-főnek. Remélem nincs ellenetekre, így felsorolnám ezt a "pár" embert, kik már talán szobámba sem férnének be, de miért is ne...

GOT7: Jackson és Yugyeom

BTS: J-Hope

EXO: Sehun, Chanyeol, és immár Lay is ide jutott

Infinite: Sungkyu

Block B: Zico, Kyung és U-Kwon

Big Bang: G-Dragon

SHINee: Jonhyun és Taemin

Winner: Taehyun és Minho

Day6: Jae és Young K

(Asszem' ennyi lenne, és még sima biasom is rengeteg van, hehehe...)

7. Ki az a személy/személyek, akit/akiket nem kedvelsz?

Előre látom, hogy a rengeteg EXO-L megfog kövezni engem, de sajnálom, nem tudok ezzel mit tenni...

Imádom, csodálom az EXO-t, egyik fő bandámban mondhatók ők, mégis itt van az a személy, kit a legkevésbé kedvelek...

Nem tudok mit tenni vele... Már az első pillanattól unszimpatikus volt számomra, s én esélyt adva neki igyekeztem megkedvelni őt, ám nem ment... Se személyisége, se külseje nem adott okot, hogy mégis mért szeressem, így végül ő érdemelte ki az idolok világában a fekete listás helyet magának, aki nem más mint Tao...

No igen, sokan háborodhatnak fel ezen, de nem tudok mit tenni vele, sajnálom. Nem szerethet mindenki mindenkit, ahogy én sem tudom őt, szóval ez van...

8. Kedvenc lány és fiúcsapat?

Kedvenc lánycsapatom a Twice és a Black Pink, míg fiúnál sokkal többet tudnék sorolni, ám a két fő-fő-fő csapatom az a GOT7 és az EXO, de mellettük rengeteg, és rengeteg bandát hallgatok még, ha még a tagokat nem is ismerem fel mindenhol, a zenéiket imádom.

9. A feloszlott csapatok közül ki az, akit igazán sajnálsz?

Leginkább a SPEED-et. Imádtam, vagyis imádom a zenéiket, és sajnos már későn leltem rájuk, így esélyem sem lesz az egész bandát koncerten látni... Remek zenéik, és mondhatni egyedi stílusuk van, zenéik pedig magukkal ragadtak engem, így fájt hallani, hogy sajnos ez a felállás, mint SPEED, többé nem létezik...

10. Mit gondolsz, melyik az a kiadó, amely a nagy hármon (YG-JYP-SM) kívül elég pozitív visszajelzésű?

Véleményem szerint, ez a BigHit. Már csak nézzük azt, hogy a világ immár egyik leghíresebb fiúbandája, az ő kezük alatt munkálkodik, akik nem más, mint a Bangtan Boys, azaz a BTS.

Ez a hét fiú kész csodát művel, s nem restek az Armyk (rajongóik neve) agykerekeiket megtekergetni, hogy egyes klipjeik mégis milyen jelentőséggel bírnak.

Az egész logikailag épül fel, gondosan ügyelve minden apró részletre, s minden egyes klipjükben felvillan egy előre, illetve vissza utalás a klipekre és zenékre.

A klipek mellett a zenéjük is elnyerte kimondottan a tetszésem, s szinte összes zenéjük immár mobilomon tündökölve zendül fel pár belőle minden nap szinte.

A kiadóra visszatérve, pontos, és alapos munkát végeznek, mit elég jól is csinálnak, hisz a BigHit nem egy nagy cég, mégis tőlük való egy ilyen híres, és e mellett összetartó csapat, kiket rajongók milliói imádnak!

Huhh, hát hosszabbra sikeredett mint terveztem, de kimondottan elememben vagyok ma... Na, de próbálok nem rizsázni tovább, s a kérdéseim feltevése után felsorolni az általam díjazottakat!

1. Minek hatására kezdtél el írni, és nagyjából mennyi ideje történt ez meg?

2. Ha rosszul érzed magad, lelki fájdalmaid vannak, akkor ezeket milyen sűrűn vezeted le írással, s adod ki kezeid közül?

3. A legtöbb ember máshonnan ihletődik, ki honnan... Számodra mi az, mi ötletet ad egy-egy történet elkezdéséhet?

4. Mit tennél, ha valaki a kelleténél is "bunkóbban" adná tudtodra nem tetszését egyes irományoddal szemben?

5. Képzelj el, egy üres szobát. Teljesen üres, hó fehér minden, és egyedül vagy. Mi lenne az az egyetlen egy dolog, amit magam mellé kívánnál, s miért?

6. Milyen gyakran szoktál olvasni? Inkább a könyveket, vagy blogokat preferálod jobban?

7. Mit tennél, ha a nyílt utcán látnád, hogy valakit megaláznak nemi beállítottsága miatt?

8. Volt az életednek eddig meghatározó pontja? Ha igen, akkor mi volt az?

9. Mik a kilátásaid a jövőre tekintve? Hol tudod elképzelni magad nagyjából tíz év múlva?

10. Néha napján mindenkivel előfordul, hogy a kelleténél több sérelem éri. Mi jelent számodra ilyenkor mentsvárat, s mivel adod ki magadból a felgyülemlett fájdalmat?

Jelöltjeim:

(Nem indoklok, kezdek fáradni, s csak össze-vissza hülyeségekkel árasztanám el ezt a részleget is. Legyen annyi elég, hogy díjat kaptatok ^^ )

1. Sinori Kiri

Link: http://sinorikiri.blogspot.hu/

2. Jasku Dóra

Link: http://dorkaswriting.blogspot.hu/

3. Chiemi Shin

Link: http://chiemislittleworld.blogspot.hu/

1. Fejezet - Change In Evening [A Dream Come True] 16+

Lehetséges, hogy egy álom világítson rá másságunkra? Hogy férfi létünkre egy férfiba szeressünk bele? Mármint bocsánat, pontosítok… Egy olyan emberbe - természetesen velünk egynemű - szeress bele, ki nem is létezik?

Na, de mégis, hogy értem, hogy “nem létezik”? Úgy, hogy sose találkoztál vele. Nem érintetted meg, nem láttad,  a hangját nem hallottad, és még beszélni sem beszéltél vele, semmilyen formátumban sem - de ez csak a valóságra érvényes.

Minden este mosollyal az arcomon hajtom álomra a fejem, abban a reményben, hogy újra láthatom őt álmaimban. Ilyenkor szinte még a nem létező illata is átjárja tüdőmet, és érzem puha bőrének érintéseit magamon. Létezik ilyen, vagy már pszichésen is gondok vannak velem? Vagy a sok egyedül lét. Hiába vannak barátai, én másféle törődésre is vágyom. Hogy valaki viszont szeressen úgy, ahogy én is őt. Lehet, hogy ez váltotta ki ezt az egészet bennem. Volt már barátnőm, nem is egy, de mindnek hamar vége lett. És sajnos mindig miattam…
Nem feleltem meg eléggé nekik, vagy nem tudtam igazán szeretni őket. Mégpedig, ha nem vagyok szerelmes belé, mi értelme, hogy mellette maradjak? Na ugye, az égvilágon semmi. És most? Miért pont egy férfi? Kinek minden éjszaka hallom nevét, mégsem tudom felidézni a fejemben. Talán valami “B” betűvel kezdődő, de másra nem emlékszem.

“– Chanyeol? – Szinte suttogva ejti nevem, miközben fejét vállamra hajtva figyeljük a felkelő nap első sugarait.

– Igen? – szorosabban ölelve őt húzom közelebb magamhoz. Szemeim lehunyva szívom magába az illatát, ahogy ő kissé mocorogva jut fel arcomhoz, mire egy gyengéd csókot hint.

– Megígéred, hogy őszintén fogsz nekem válaszolni? – dönti kissé oldalra fejét, mitől vörös tincsei megrezzenve csúsznak gyönyörű arcbőre elé.

– Neked sosem hazudnék.

– Te akkor is szeretsz, mikor nem vagyok veled? – szemeiben a bánat csillan meg, ahogy szavai elhagyják őt, és fejét kissé lesütve próbálja kerülni tekintetem.

– Én mindig szeretni foglak, bárhol is légy… De ehhez egy dolog kell – ujjam álla alá csúsztatva fordítom magam felé arcát, és egy halvány mosolyra húzva ajkaim veszek el mély barna lélek tükreiben.

– És mégis mi?

– Hogy te is szeress engem – nem válaszol, csak közelebb hajolva hozzám tapasztja puha párnáit enyéimre, és vékony ujjait kócos tincseim közé vezetve húz olyan közel magához amennyire csak tud.

– Chanyeol, én…-”

– Fiam, ideje felkelned! – Vállam óvatosan rázogatja meg édesanyám, mire szemeim résnyire kinyitva realizálok, hogy továbbra is álom marad legféltettebb vágyam. – Gyere le, kész a reggeli – hatalmas mosollyal az arcán kel fel mellőlem, és a beszűrődő fényben veszik el, majd csak távolodó lépteit hallom. Erőt véve magamon tornázom ülőhelyzetbe magam, vékony ujjaim pedig tincseim közé vezetve rázom meg hajam, hogy nagyjából helyére kerüljön.

Mint minden reggel, most is hiány érzettel keltem fel. Legszívesebben álmomból átragadva hoznám át a valóságba őt, és ölelném szorosan magamhoz. De nem lehet, mégis hiányzik. A nevetése, a poénkodása, ölelése, és az ajkai íze. Nincs mit ragozni rajta, szerelmes vagyok egy nem létező személybe.

– Anya – teli szájjal ejtem ki szavam, tekintetem pedig a sütő előtt sürgő-forgó nőre emelem, aki azonnal egy kedves mosollyal pillant hátra rám. – Izé… – egy nagyot nyelve távolítom el számból az ételt, és aranyos énem elővéve húzom mosolyra ajkaim. – Sehunéknál házi buli lesz, és azt szeretném kérdezni, hogy –

– Ha nem úgy jössz haza mint legutóbb, akkor elmehetsz. Nem akarom egész nap azt hallgatni megint, ahogy összevissza rókázod a szobád – a gázt elzárva ül le az asztal másik feléhez, és szemüvegét orrára téve kezdi átfutni az előtte heverő újságot.

– Aish, mondtam, hogy fogadás volt… De tényleg nem lesz olyan többet – keserves sóhaj hagyja el ajkaim, és hátam hátra vetve simítok végig megtelt hasamon.

– Ajánlom is, mivel, ha az lesz, akkor többé nem engedlek el – tekintetét rám sem emeli, csak a sorok közt cikázik, ahogy a temérdek fölös információt önti magába.

– Nem szokásom megszegni a szavam – fújtatva kelek fel helyemről, majd hátam végig ropogtatva indulok vissza a boldogságot nyújtó bunkerembe. – Vissza fekszem, hogy bírjam majd este – pillantok rá vállam felett, majd pár lépés következtében újra szobámban találom magam, és takaróm magamra húzva hajtom álomra a fejem, mi hamar utolér engem.

– Chan… hahó, hallasz? – Kedves hangja üti meg a fülem, mire szemeim kinyitva fordulok oldalamra, így szembe kerülve vele. – Na, végre! – Hatalmas vigyor kúszik fel arcára, és közelebb kúszva hozzám ölel szorosan magához.

– Mit szeretnél? – lágy hangon szólalok meg, ahogy pólója alá csúsztatva kezem érzem felforrósodott, csupasz bőrét, s ujjaimmal simogatni kezdem gerince vonalán.

– Este megint elmész? – meleg lehelete nyakam csiklandozza, ahogy bánattal teli hangja keringi körbe a szoba csendjét.

– Csak Sehunhoz, de jönni fogok, nem sok idő lesz… – ahogy kiejtem nevét eltolja magát tőlem, és hátat fordítva húzza fel térdeit, párnáját szorongatva.

– Jobban szereted nálam? – remeg meg kissé hangja, és arcát a puha anyagba eltemetve fülel válaszom után. Nem akartam, hogy fájjon neki.

– Tessék? – fejem kissé megrázva könyökölök fel, hogy szavait közelebbről, és jobban halljam.

– Fontosabb neked ő, mint én? – szipog beszéde közben, s kezem derekára téve ölelem szorosan magamhoz, állam pedig puha hajkoronájába fúrva nyitom újból szóra ajkaim.

– Kis butus, honnan szedsz ilyeneket? Már mondtam, hogy nekem te vagy a legfontosabb – Apró csókot hintek fejbúbjára, mire hajlandó lesz újra felém fordulni, és a fájdalomtól csillogó lélek tükreit enyéimbe fúrja.

– Akkor miért mész el mindig? Itt hagysz minden nap, és hiányzol…

– Ohh Manó, te is nekem, hidd el… de nem maradhatok itt örökre – óvatosan érek bőréhez, és arcába lógó tincseit füle mögé tűrve simogatom tovább tökéletes bőrét.

– És miért nem viszel magaddal? – szemeit lehunyva helyezi apró kezét enyémre, és fájdalmának ellenére is egy halvány mosoly terül el arcán.

– Besokallnál tőlem – hagyja el egy apró kacaj ajkaimat, mit az övéivel való érintkezés szakít félbe. Édes párnáit táncoltatja enyéimen, mellyel minden érzelmét tudtomra adja. Nem sűrűn mondjuk ki, hogy mily’ valótlan, mégis valós dolgokat rejt szívünk. Elég egy pillantás, egy érintés, és pontosan tudjuk, hogy mire gondol a másik. Totálisan olyan, mintha egymásnak lennénk teremtve, míg ha csak álmaim szüleménye is ez az egész.

– Belőled sose elég – suttogja ajkaimra szavait, majd mellkasomra hajtva fejét ölel át szorosan karjaival, mintha csak attól félne, hogy bármelyik pillanatban elszaladhatnék.

Nehéz ez. Hiába vagyok vele, hiába vagyok boldog, és mit sem ér, hogy szerelmes vagyok belé, ha ez az egész csak akkor tűnik valósnak, mikor álmodom? Vagy maga az életem volna az álom? Esetleg az egész csak egy hallucináció, miközben egy diliházban az ágyhoz vagyok kikötve? Na jó, ez azért kissé valótlan, hisz ép eszem van - már amennyire annak számít egy hetero fiúnak az álmaiban egy másik férfival kapcsolatban élni már jó ideje -, és minden amit érzek valós, na és barátaim is vannak. Bár ki tudja…

Oldalát cirógatva hallgatom egyenletes légzését, ahogy szíve ritmusra ver az enyémre hangolódva, és a falon lévő óra ketyegve jelzi az idő múlását. Minden egyes dobbanás, bármilyen féle hang, mi megüti a fülem, csak egyre közelebb repít az újbóli elválásunkhoz. Nem akarok újból felkelni, ha tehetném örökké vele maradnék, de nem lehet… Hisz’, mégis hogyan lehet megoldani azt, hogy valaki örök életében aludjon? Na ez az, hogy sehogy… Ha meghalnék, akkor sem álmodnék, így nem vele lennék, csak fájdalmat okoznék neki és a családomnak. Essek kómába? A szeretteim szintén szenvednének…

Lehet, hogy ez itt a legnagyobb gond. Hogy magam sem tudom mi lenne a helyes, és a két “világ” közt őrlődve élem a mindennapjaim.

– Chanyeol… – arcát felém fordítva ejti ki nevem, és alsó ajkát beharapva várja, hogy reagáljak rá némiképp.

– Igen? – haját végigsimítva vezetem rá tekintetem, és veszek el szempárjában.

– Mit tennél velem, ha tényleg veled lehetnék? – érdeklődve vizslatja arcomat, mégis kissé félve válaszomtól. Vékony ujjai közé egy tincsem fogva kezdi el csavargatni, miközben a másikkal továbbra is szorosan tart engem.

– Hmm… talán ezt! – egy halovány mosoly ül ki arcomra, mikor egy hirtelen mozdulattal hátára lökve férek lábai közé, és feje mellett két oldalt támaszkodva meredek szemeibe. Arcára a meglepettség, és a vörös minden árnyalata kiül, mitől csak önbizalmam nő, így lehajolva hozzá hintek egy vággyal teli csókot ajkaira, mit nem rest viszonozni. Türelmetlen, de ez tetszik. Nyelve alig pár másodperc elteltével már bejutásért könyörög, én pedig belemenve a játékba táncoltatom enyémmel, ahogy egymással és új helyükkel ismerkedve érik el egyre izgatottabb állapotom.

Egy pillanatra válunk csak el, míg levegő után kapkodva távolítja el rólam fehér pólómat, s felülve tapasztja puha ajkait nyakamra, mit végig csókolva, s néha megszívva halmoz el kisebb foltokkal, belőlem egyre nagyobb sóhajokat kicsalva.

– Ez így nem fair! – vágyamtól még mélyebb hangon ejtem ki szavaim, ahogy vállára téve kezeim tolom kissé messzebb magamtól, s a felsőtestét fedő textilt lehúzva róla lököm vissza hátára, és az ő példáját követve kezdem el érzékeny bőrét kényeztetni. Érzékeny pontjait kissé megcsípve haladok végig puha bőrén, miközben ő vékony ujjaival felsőtestem térképezi fel, s kezét egyre lejjebb vezetve áll meg nadrágomnál.

– Itt meg mi van? – húzza egy apró mosolyra ajkait, ahogy a vékony anyagon keresztül simít végig férfiasságomon, én pedig bőrére nyögve remegek meg kissé érintése miatt. Egy egyszerű mozdulattal cseréli meg pozíciónkat, s ajkaimra hajolva mozdítja meg csípőjét rajtam, minek következtében mindketten egy hangosabbat nyögünk a másik szájába. Kezem derekára téve mozgatom tovább magamon, néha megemelve csípőm, így még inkább hozzá nyomva nemességem. Nem bírom ezt már…

Nadrágját kigombolva vezetem kezem tagjára, mire azonnal ráfogva húzom végig rajta ujjaim, ő pedig remegő kezekkel tartva magát nyögdécsel kényeztetésem alatt, és ajkai újból egyre közelebb haladnak enyéim felé…

Csörög… ez a kikúrt telefon csörög! Mégis mi a jó édes búbánatért kell mindig felkeltenie valakinek? Esküszöm, direkt csinálják már! Reggel mondani akart nekem valamit, most pedig… áhh, ezt nem hiszem el!

Orrom alatt szitkozódva keresem elő álmaim félbeszakítóját, majd meg sem nézve, hogy ki által történt ez meg, emelem a fülemhez, és szólok bele a kelleténél ingerültebben.

– Mi a jó édes, kibaszott élet van már?!

– Hé-hé, nyugi van, Yeol! – nevet fel Sehun, ahogy szavaim célba találva nyújtanak neki szórakozást.

– Mi a tökömet akarsz ilyenkor? – fújtatva vetem hátra magam, és légzésem próbálva egyenletessé tenni, igyekszem gondolataim elterelni az álomvilágomról, ám lüktető merevedésem nem túlzottan segít benne

– Hyung, fél három van. És megakartam tudakolni, hogy jössz-e vagy nem, mert az üzenetekre cseszel válaszolni… – orra alatt dünnyögve ejti ki szavait, aminek megértését kissé pösze beszéde sem segíti elő.

– Megyek, csak addig aludni akartam… mert nem voltam fent, és nem tanultam még meg alva írni – felkelve ágyamról lépek a szekrényemhez, mit feltárva vezetem végig tekintetem a ruháimon, hogy mégis mit vegyek fel. – Megyünk valahová majd, vagy csak hozzád? – benyúlva textíliák közé kezdem tologatni a vállfára akasztott ingeim, majd egy kissé passzosabb feketére esik választásom.

– Lehet benézünk majd valahová még, egyenlőre gőzöm sincs róla, bár Jongdae menni akar, meg asszem’ Joonmyun is.

– Vágesz. Mikorra menjek majd? – egy koptatott, szürke farmert hajítva az ágyra a felsőmmel együtt lépek az ablakhoz, mit kitárva szívom magamba a friss levegőt… Le kell nyugodnom, de nemességem nem akar még mindig lelankadni.

– Olyan nyolc vagy kilenc körül ráérsz? Vagy~... van ma valami dolgod még?

– A döglődésen kívül semmi… miért? – felsóhajtva ülök fel a párkányra, és fejem hátra vetve hunyom le szemeim.

– És nincs kedved eljönni megvenni a piák egy részét? – szól bele a telefonba úgy, mintha nehezére esne kinyögni. – A többit úgyis hozzák, de egyedül elmenni, ahh…

– Nem csalódtam benned és a lustaságodban – nevetek fel kissé, és a párkányról leszállva nyújtózom egyet. – Körülbelül egy óra, és ott vagyok nálad, addig bírd ki a társaságom nélkül – nyomom ki készülékem, válaszát meg sem várva, és az ágyra hajítva túrok bele kócos hajamba, és elővett ruháim kezembe véve indulok meg a fürdő felé, ami szerencsémre szabad is - bár logikus, hisz ki foglalná be fürdésre ilyenkor, engem leszámítva?

Miután a felesleges textileket a földre hajítottam, a zuhany tálcába állva engedem meg a hideg vizet, hogy felkeltsen, és izgalmam lejjebb tudjam csillapítani, már ha sikerül…

Percekig csak tűröm, ahogy bőröm marcangolva folyik végig rajtam a jéghideg víz, homlokom pedig a csempének támasztva próbálok valami értelmes magyarázatot találni jelenlegi helyzetemre…

Volt barátnőm… a férfiak soha a büdös életben nem érdekeltek, szóval szinte biztos, hogy hetero vagyok, de… itt ez az álom. Vagyis több álom, mik mind össze kapcsolónak, és folytatják az előzőt, ugrásokkal, mintha csak tényleg kilépnék abból a világból, és addig ott telne az élet. Na igen, és ott van ő, kinek nevét megint elfelejtettem… Komolyan, hogy lehet ilyen szar valakinek a név memóriája? Pedig még húztam is az agyát, hogy mihez hasonlít, de nem emlékszem, egyszerűen csak egy betűre, ami a “B”. Beleszerettem egy nemlétező férfiba… de mér’ pont férfi, és mér’ ő? Vékony, kissé törékeny testalkata van, és nálam egy jó fejjel alacsonyabb. Vörös - inkább már mondhatni piros - tincsei a homlokába lógnak mindig, ami eddig volt már szőke, barna és fekete is, de mind tökéletesen állt neki. Gyönyörű hangját, és édes kacaját minden éjszaka olyan valósnak érzem, ahogy érintéseit is. Mintha mind valóság lenne, és míg azt hiszem, hogy álmodom, ez mind megtörténik… pedig nem, mert ez csak egy rohadt álom!

Mégis… Mióta elkezdődött, nem tudok másra nézni. Nincs szükségem senkire, csak rá. Ha volna rá valami módszer, valami csoda szer, mi a valóságba ragadná át őt, azért még lehet a fél életem is oda adnám, csak érezni akarom őt, és karjaim közé zárva ölelni. A gondolataim egészét ő teszi ki, és ahogy csak megjelenik előttem gyönyörű - ilyet egyáltalán lehet mondani egy férfira? Lényegtelen, mert ez így van - arca, szívem hevesebben ver, és csak érte esedezem, hogy álomra hajtva a fejem újra láthassam őt. Az embereket is egyre inkább kerülöm, és a lehető legtöbb időt álomvilágomban töltve boldogítom lelkem, míg nem kell felkelnem. Ám ebből a helyzetből is van, mikor kitud rángatni az a pöcs, idióta haverom, ki szinte már öcsémnek számít nekem. Ilyen nap lesz ez is, mit ő már szinte ünnepnapnak tart számon. Most vagy ő esik túlzásokba ilyen téren, vagy nekem ment el már minden érzékem ezektől a dolgoktól…

Miután testem megtisztításával végzem, behozott ruháim magamra öltve törölgetem nedves tincseim, miket megszárítva nyilvánítom magam késznek. Telefonom, s némi pénzt tulajdonítva térek vissza a nappaliban tévéző anyámhoz, ki meghallva lépteim emeli rám tekintetét.

– Ohh, már mész is? – Húzza apró mosolyra ajkait, mit én kissé erőltetetten, de viszonozok neki.

– Igen, megkért Sehun, hogy segítsek neki. Majd nem tudom, mikor jövök, de nem kell aggódni, tudok vigyázni magamra – közelebb lépve hozzá hintek egy csókot homlokára, így elköszönök el tőle.

– Azért ne maradj el túl soká’ – kissé bánattal teli szemeit vezeti még utoljára rám, ahogy bőrkabátom levéve a fogasról veszem azt fel.

– Jó, jó, majd jövök. Szeretlek! – csukom be magam mögött az ajtót, majd egy mélyet szippantva a friss levegőbe, indulok meg idióta barátom háza felé.

*~*~*~*~*~*

Az idő telését abszolút nem érzékeltem, csak gondolataimban elmélyedve válaszolok az engem érő kérdésekre, miből már egyet sem lennék képes felidézni. Csak őket figyelve - bár inkább csak fejemből kifelé bambulva - öntöm egymás után sorra az italokat, ám ügyelve arra, hogy a mai étel ne jöjjön ki belőlem, és saját lábaimon tudjak hazamenni - ellentétben a legutóbbi iszogatásunkkal.

Arra eszmélek fel, hogy mindenki felpattan hirtelenjében, s kabátjaikat igyekeznek magukra ölteni, van, aki kisebb sikerrel. Értetlenül ráncolom össze szemöldököm, s szemeimmel Sehunt keresem, kit azonnal meglelek magam mellett, és válasz helyett tőle is csak egy értetlen pillantást kapok.

– Na, akkor most jössz, vagy nem? – Csípőre téve kezeit dönti kissé oldalra fejét, arra várva, hogy én is hasonlóan cselekedjem mint ők.

– Mégis hová? – rázom meg kissé fejem, hogy gondolataim rendezve újra itt lehessek velük száz százalékban.

– Aigo~, ne csináld már ezt megint, Kobold! Hogy te milyen baszott figyelmetlen vagy, hát csezd meg… – arcát felfújva vágja hozzám kabátom, s kezeit mellkasa előtt összefűzve vár, hogy felvegyem azt.

– Oké, oké, de válaszolhatnál, hogy hová megyünk… – szemeim megforgatva kezdem magamra rángatni ruhám, majd kissé elgémberedett hátam végig ropogtatva kelek fel én is helyemről, továbbra is Sehun arcát fürkészve, hogy hátha válaszol végre kérdésemre, ám csalódnom kell, mikor hátat fordítva nekem indul meg a többiek után, kik már a folyosón várják, hogy beérjük őket, mit hamar meg is teszünk.

– Há’ neked mi ez a fancsali képed? – lép közelebb a házigazdához Jongin, s karját átvetve vállán bökdösi mutató ujjával az arcát.

– Ya, Kai-ah, hagyj! Bűzlesz az alkoholtól! – próbálja leszedni magáról az őt húzó súlyokat, mit az idősebb csak nevetésével értékel.

– Mert te aztán nem… – forgatja meg szórakozottan szemeit, s megszabadítva a fiatalabbat a tehertől siet vissza a többiekhez.

– Most az a bajod, hogy nem figyeltem megint? – zsebre téve kezeim fordítom felé arcom.

– Megint? Te sose figyelsz rám, de ez az utóbbi időben súlyosbodott… csak tudnám miért, mert te semmit sem mondasz, de ez egyre inkább csak zavaró… már elég régóta ismerlek ahhoz, hogy tudjam, valami nincs rendben nálad, de bármikor rákérdezek, te nem válaszolsz, kimondottan tereled a témát… tán nem bízol bennem?

– Mi? – torpanok meg fejem megrázva utolsó szavait hallatán, s ajkaim egy mosolyra húzva kacagok kissé fel. – Sehun, én teljes mértékben bízok benned, itt nem erről van szó… leginkább saját magam rémisztem meg, és még én sem vagyok tisztában vele, hogy mit akarok pontosan, és mi ez az egész. Hidd el, te lennél az első akinek elmondanám, de csak akkor szeretném, mikor már tudom, hogy mi a helyzet… – aprót bólintva reagálja le monológom, majd felsóhajtva húzza apró mosolyra ajkait.

– Elpuhultál Yeol, tiszta nyálas lettél… – bokszol szórakozottan vállba, egy apró kacajjal kísérve szavait, mik belőlem is hasonló reakciót váltanak ki.

A maradék utat leginkább csak a többiek esetlenkedésén nevetve töltöm, néha beszállva a beszélgetésbe, ám sok kommentet nem tudok hozzájuk fűzni, így maradok a megfigyelő szerepnél.

Amint végül kiderült, egy híresebb pubba jöttünk, hová belépve azonnal a tömény alkohol szag csap meg, s a vártnál több ember vonaglik a táncparketten, és az ülő hely is vészesen fogyóban van.

– Megkeresem az egyik ismerősöm, majd megkereslek titeket! – hajol fülemhez Joonmyun, s szinte kiabálva közli velem tervét, én pedig egy bólintással tudatom vele, hogy megértettem szavait. Sehunt követve indulunk meg a helyiség széle felé, hol kiszúrt számunkra egy üres asztalt, s miután megbizonyosodikróla, hogy senki sem hányta körbe, az egyik széket kihúzva zuhan szinte rá. A zene dübörög, az alkoholnak szinte már maga a szaga is mámorító, minek hatására kissé elborul látásom - ám erre az eddigi fogyasztott italok száma is rájátszik. A folyamatos benyomott színezett füsttől a látóviszonyok sem a legjobbak, bár lehet ez nem is oly’ nagy gond, egy ilyen közegben… Valószínűleg két méterenként adja valaki szem elé a mai vacsoráját, de lehet, hogy ebédje és reggelije is megkívánkozik bemutatkozni.

– Hé, Yeol! – könyököl oldalba Sehun, ahogy előrébb hajolva hunyorog szemeivel, s az asztalra támaszkodva ragadja meg felsőm nyakát, és húz le magához. – Látod azt a szőke csajt? – fordítja felém arcát hatalmas vigyorral, s válaszom várva húzogatja szemöldökét. Beletelik egy kis időbe, míg az említett személyt megtalálva kiveszem alakját a homályból. Nem tagadom, szép, jó alakja van, de engem mégsem hoz lázba. Mióta Ő vele álmodok, s átélek mindent, mit csak szívem kíván, másra sem tudok úgy nézni, hiába nincs ő itt velem, és valós vágyaim hiába vannak kielégítetlenül továbbra is…

– Szép – ejtem ki ezt az egyszerű, apró szót ajkaimon, s újból hátradőlve székemben figyelem tovább, ahogy a legtöbb férfi nagyot koppanva igyekszik bármiféle mozgó nőnemű egyedet felszedni, akár csak egy éjszakára - sőt, talán biztos, hogy csak annyira.

– Há’ veled meg mi lett?! – Koppannak ujjai homlokomon, ahogy felháborodottan vezeti végig rajtam tekintetét. – Az ott egy kibaszott bombázó, méghozzá egy modell! Kobold, neked elment a maradék józan eszed? Aigo, ha neked nem kell, akkor próbálkozom én! – felpattanva helyéről igazgatja meg ruháját, s hajába túrva vezeti helyére kósza tincseit. Arcát kissé megpaskolva, hátát megropogtatva húzza apró mosolyra ajkait, s egy utolsó pillantást vet rám, annak érdekében, hogy szorítsak sikeréért, majd itt hagy minket, s eltűnik a hatalmas füstben. Így jutottam el újból oda, hogy a társalgó Jongdaet és Minseokot figyelve próbálok továbbra is képben lenni az eseményekkel, ám a hangosan dübörgő zene nem engedi hallatni beszédüket, így csak pár szót leolvasva a szájukról próbálok rájönni, hogy miről esik szó éppen, ám sikerem ezzel szemben elmarad, így egyetlen maradt társaságomba vonulok, mi nem más mint a mobilom.

– Hé, Sehun hová lett? – üti meg fülem Joonmyun hangja, majd szemem sarkából látom, hogy a mellettem lévő széket kihúzva ül le rá.

– Elment valami szőkét felszedni, bár szerintem koppanni fog szegény gyerek… lélek ápolgatásra készülj – kuncogok fel kissé, ahogy szemem előtt lejátszódott a jelenet, ahogy földbe tiporva szegény lelkét küldi el egy melegebb éghajlatra a nőci, s Hunie pedig lélekfájdalmaiban küszködve issza le újból magát a sárga földig.

– Aish, hogy sose tanul. No, de mindegy. Kicsit tudsz figyelni? – oldalra döntve fejét mered rám, én pedig kérésének eleget téve zárom le eszközöm, s emelem rá tekintetem… Ám egy ember helyett kettőt pillantok meg, s szívem egy ütemet kihagyva kezd túlzottan is gyors tempót diktálni.

Teljesen úgy néz ki… hófehér arcát vörös tincsei keretezik, min angyali mosolya tündökölve ékeskedik, feljebb pedig mélybarna szemei lelkemig hatolnak, ahogy beléjük nézek. Magassága, testalkata, haja állása, s színe, egyszerűen minden egyezik! Lehetetlen, hogy ő legyen, nemde? Hisz az csak egy álom. Az álmok pedig nem válnak valóra, bármennyire is szeretném, de ez lehetetlen. Biztos sok volt nekem az alkohol, s képzeletem csúf játékot űz velem, hogy megbosszulja ezt. Vékony, mégis annál szebb kezét megemelve vezeti rám tekintetét, majd végtagját felém nyújtva nyitja szét telt ajkait, s édes, mégis angyali hangját megzengetve adja tudtomra nevét, mi túlzottan is ismerősen hat számomra.

– Helló, Baekhyun vagyok!