Születésnapi Kívánság [XiuHan]

- Lu-ge! - Vidám hangja a falak közt könnyedén cikázva jut el egészen hozzám, ezzel tudtomra adva érkeztét - mintha a csapódó ajtó nem adott volna elég nagy jelet jöttéről. - Szóval szobában vagy… - Zacskók csörömpölése, majd léptei közeledése. Hallom, de mégsem akarom… Miért jött el? Mért van itt? Nem akarom látni őt, nem akarok sehogy sem kapcsolatba lépni vele… Fáj, rettentően fáj, hogy minden nap adnom kell, milyen jó barát vagyok, miközben érzelmeim és kimondott szavaim sokkal többet jelentenek, mint ő azt hinné. Egy apró szó, mi jelen esetben a szeretlek, két embertől származtatva, mégis más töltetettel rendelkeznek. Hogy ez zavar-e? Hát, hogy a viharba ne…

Egy fejlett, mégis ítélkező világ, hol nyugodtan senki sem vállalhatja érzelmeit. Hol támadások érik minden tettét, még, ha jót is szeretne cselekedni. Ha homoszexuális vagy, máris rossz szemmel néznek rád… Mintha csak egy beteg ember lennél, kihez érni sem lehet, mert ezt egyből elkapják tőled. De azt is hitték már rólam, hogy gyerekeket fogok megrontani, hisz’ megkaptam már… A pedofilok, zoofilok, és egyéb más nyalámságok mind egyenrangúak a biszexualitással és melegséggel. Igen, én nyíltan meleg vagyok, így tapasztalatokból beszélek csak…

De akik nem képesek szeretni? Az nem betegség? Egy életet úgy leélni, hogy nem érzel szerelmet, nem dobban egyszer sem a szíved hevesebben, ha egy adott emberrel találkozol, ki fontos számodra. Szemed ettől még van, megállapítod, hogy számodra ki szép, ki csúnya, ki a herceg, s ki a béka… De itt a szál meg is szakadt. Annyiszor gondoltam már erre… Én mért nem lehetek ilyen? Az életem annyival könnyebb lenne, mint jelenleg. Nem kellene azon aggódnom, hogy mikor köpnek le, amiért szerelmemmel kézenfogva sétálunk - pedig tényleg csak ennyi történik -, míg tizenéves kis picsák majdnem, hogy már vetkőztetik egymást a nyílt utcán. És mi? Nem teszünk semmit, egy apró ajak puszi senkit sem ront meg, vagy, ha ujjaink összefűzve járjuk a köztereket. De bár így lenne… Érte elviselném… Ha elviselni nem is tudnám, küzdenék velük. Csak enyém lenne, csak mondhatnám neki azt, hogy szeretlek, ahogy tényleg gondolom. Megakarom ölelni, a felhevült bőrén táncoltatni ujjaim, miközben hajába túrva csókolok telt ajkaira, s suttogom rájuk szavakba formált érzelmeim. Én csak ennyit szeretnék… Egy nyugodt életet, Veled.

- Ya, Lu-ge! - csapódik ki szobám ajtaja, s dübörgő léptei egész addig nem hallnak el, míg mellém érkezve, egy egyszerű mozdulattal borul megroskadt testemre. - Kelj már fel, egyedül felgyújtanám a konyhát… - Lábát átvetve csípőm felett foglal helyett hátamon - mivel jelenleg hasamon fekszem -, s vállaim megragadva kezd rázogatni, ezzel kelésre bírva engem. - Kelj már ki, te szerencsétlen! Fél kettő, de te még mindig az ágyat nyomod! Mikor akarsz visszaállni a normális emberi életre?

- Mert most nem azt élek? - Karjaimmal kapálózva keresem a fogva tartó tagjait, mik pozíciómnak köszönhetően - vagy inkább kevésbé - reménytelen ügy lesz. - Hyung, engedj már el! - Erőt véve magamon próbálom lelökni, mit csak édes kacajával díjazva csúsztatja lejjebb selymes kezeit, s támaszkodik meg velük fedetlen felsőtestemen, mitől egy jóleső bizsergés járja át minden porcikám.

- Akkor felkelsz? - Ha még nem is ismerném, akkor is tudnám, hogy jelenleg rettentő jól szórakozik kínzásomon. Kérlek, itt Minseokról van szó, életeleme, hogy a vérem szívhatja. Nem mintha nem élvezném, hisz’ addig is közelemben tudhatom Őt.

- Ha nem nyomsz agyon, ezer örömmel… - Arcom párnámba fúrva dünnyögöm szavaim, így kimondottan csoda, hogy megértette azokat.

- Akkor gyere, és segíts - Fejem oldalra fordítva, épp megpillanthatom arcán elterülő hatalmas mosolyát, mi méginkább ösztönöz a kelésre. Utálom, hogy ilyen könnyen rátud venni dolgokra, de csak ilyenkor… Mert még aludnék.

- És mégis mi a bánatot segítsek…? Ezek meg mik? - Jobb szemem dörzsölgetve pillantok az asztalon lévő több szatyorra, mik emlékeim szerint lefekvésemkor nem voltak itt.

- Főzünk. Tudod, hogy ilyen téren mennyire kétbalkezes vagyok, így segíts…

- De mért itt? - ráncolom össze szemöldökeim, miközben egy bögrét kerítve birtokomba kezdek reggeli kávém készítésébe.

- Mert… Nem akartalak elrángatni, és gondoltam, hogy így jobb… - Hátat fordítva nekem kezd a fehér zacskókban kutatni, s a bennük lévő dolgokat sorjában előszedegetni, míg én koffein bombám elkészítve kortyolok a keserű italba, ahogy derekam a pultnak vetve figyelem mozdulatait.

- És mit szeretnél készíteni? A másik meg, hogy miért? - teszem fel következő kérdéseim számára. Fáradtan sokkal többet faggatolózom, mint általában, bár ezt ő már megszokta tőlem.

- Baozira gondoltam, találkozóm lesz valakivel… Mondjuk - Ha nem lennék ennyire megtört és fáradt, ezen mindenféleképp jót nevettem volna. Az első randin már megeteti a csajjal magát… Remélem értitek, mire gondoltam.

- Miért csak mondjuk? - Tenyerem alsó részébe törölve ajkaim helyezem kiürült bogrém a mosogatóban sorakozó edények mellé, mik mind arra várnak, hogy összeszedve magam tisztítsam meg a már több hete rajtuk díszelgő ételmaradványoktól.

- Áhh, bonyolult… De elmesélem majd. Míg elkezdem előkészíteni az alapokat hozzá, addig öltözz fel - méri végig szemeivel egy nadrágba bújtatott testem, majd egy sóhaj keretében fordul vissza az asztalhoz, hogy tevékenységét folytathassa.

- Tudod mi hol van, de nem garantálom, hogy mindenből van elegendő tiszta cucc… - A leginkább madárfészeknek tűnő dologba vezetem ujjaim, mi fejem tetején díszeleg, miközben elhaladva mellette veszem utam újból szobám felé, hogy kérésének eleget tehessek.

Nincs nagy kedvem, sem erőm túlzottan összeszedni magam, mi annyit takar, hogy egy látszólag tiszta pólót kerítve a hatalmas textil kupacból, magamra öltöm azt, s szinte csomósan kócos hajam ujjaimmal kibontogatva teszem némileg felvállalgatóbbá külsőmet - bár ez sem segít sokat a karikás szemeimen. Teljesen mindegy, Minseok már mindenhogy látott - természetesen állapotomról beszélek.

Nehéz vele… Hogy együtt kell lennem egy légtérben azzal a személlyel, kiért életem adnám, mégsem érhetek hozzá… Legalábbis úgy nem.

- Lulu… - Kellemes hangja a poharak halk csörömpölésével keveredve tölti meg a kis helyiséget, ahogy válla felett pillant hátra rám.

- Te mit csinálsz? - Szemöldököm összeráncolva lépek beljebb a konyhába, hogy kilátást nyerjek tevékenységére.

- Ember, szinte nincs is tiszta cuccod… Szóval mosogatok.

- Hát, de…-

- Nincs de! Oda készítettem az asztalra ami kell… Azokat apró darabokra kellene vágni - Kezét kiemelve a habos vízből bök a bútoron heverő zöldségek felé. Van esélyem tiltakozásra…? Természetesen nincs.

Egy sóhajt megeresztve veszek elő egy kést, na meg persze egy vágódeszkát, hogy kérését teljesítve kezdjek neki az alapanyagok előkészítéséhez.

- Baozi…

- Hmm?

- Kivel találkozol? - Istenem, mért kérdezem meg? Oké, hogy érdekel, de csak a saját sebeim tépem fel, ahogy egy lányt csodálva önti szavait, mikből hibáim kiszűrve jövök rá minden alkalommal, miért is nem szeret - az már mellékes, hogy férfi vagyok én is.

- Nem hiszem, hogy ismered… - Apró mosoly szalad fel arcára, ahogy az eddig elmosott dolgokat törölgetve pakolja azokat a helyükre.

- De milyen? - pillantok rá érdeklődve.

- Hogy is mondjam… Már régebb óta ismerem. Világos barna haja van, majdnem mint a tiéd. Szinte fekete szemei, bőre hófehér. Mikor mosolyog… Gyönyörűbb, mint a nyíló virágok. És a humor érzéke is csodás - Boldog mosolya tovább nő, ahogy a csodásabbnál csodásabb tulajdonságait sorolva jut eszébe megannyi emlék… Érdekes, mert eddig soha sem beszélt nekem róla… T’án nem is ismerem annyira, mint azt hittem.

- Szóval olyan tipikus álmaid nője - hagyja el egy sóhaj ajkaim, miket egy vidámnak tűnő görbületbe kényszerítek, még, ha valójában nem is az.

- Igen… De egyébként sokban hasonlít rád - Ja, meghiszem azt. Ő is egy lelki roncs, mint én? És a legtöbb alkalommal ugyan olyan modortalan akár én? Ugyan Minseok. Csak ezért mondja, hogy némileg jobb kedvre bírjon ezzel engem. Sokszor hallottam ezt már tőle…

- Milyen apróra vágjam? - A témát elterelve veszem kezembe az egyik megpucolt hagymát, hogy azt felé mutatva tudassam vele, miről is beszélek.

- Minél apróbb, annál jobb. Mindjárt segítek benne.

És így telt napunk további része… Közös erővel, néha nevetgélve, de sikeresen elkészítettük a baozit… Vagy legalábbis annak készült, de főzési tehetségünk - főleg Minseoké - csak úgy szárnyal. Szóval igen… Ha csukott szemmel eszed, akkor talán elmegy egynek.

Szeretem, ha itt van, ám minden egyes elköszönése fájdalommal tölti meg szívem. Mert vele akarok lenni, minden adandó pillanatban. Őt akarom ölelni, és… Hagyjuk, már elmondtam ezt.

De most t’án még jobban fáj. Találkozója van, s kimondottan boldognak tűnik miatta. Ez miatt én is örülök, lelkemet mégis fájdalom járja át… Nem tudom, hogy mégis hogyan viselném, ha azt látnám, hogy más kezét fogva rója az utakat, mindenki tudtára adva, hogy párkapcsolatban él. Természetesen nem velem…

Sokszor hittem azt, hogy tisztában van érzelmeimmel. Hogy ő is viszonozza ezt egyszer, s talán csak magának nem meri még bevallani, mit érez. Akkor ismertem meg, mikor a leghosszabb kapcsolatából épp kilépőben volt… Két hete, minden egyes nap beszéltünk, mikor szakított az illetővel… Három év után. Összetört, szinte menthetetlen állapotba került, s egy normális ember ezt a napi küzdést érte rég feladta volna. Nekem nem ment. Nem ment, hogy magára hagyjam őt, hogy egyedül oldja meg a problémáit. Tudom milyen életet élt, s tudtam, hogy ha magára hagyom, nem lesz mellette más. Na és ehhez jön még az is, hogy már akkor más volt, mint a legtöbb ember számomra. Ekkor már két éve nem volt semmiféle párkapcsolatom, de még szerelmesnek sem tudtam mondani magam. Volt, ki tetszett, de ennél több nem is volt. De ő…? Mégis megbabonázott.

Sokáig nem akartam beismerni, hogy mit érzek iránta… Mert mégis miért? Hogy szenvedjek, miszerint legjobb barátomba szerettem bele teljes mértékben, ki mellesleg hetero? Nem ment, egyszerűen csak… Szenvedtem.

Nem volt olyan nap, hogy ne küzdöttem volna saját magammal, hogy ne gyötört volna a lekiismeret furdalás, hogy mit tettem. Ő nem tud róla, mégis úgy éreztem, hogy ezzel csak bántom őt, nehézségeket okozok neki. Tudom, sosem volt ép a gondolkodás módom, de még mielőtt azt hinnétek, hogy elment a maradék eszem, ez igaz.

Minden nap kiborultam, veszekedtünk rengeteget, mikkel mindkettőnket összetörtem. Ez akkor kezdődött, mikor beismertem magamnak, hogy mit érzek… Hogy ez nem kötődés, nem testvéri szeretet, hanem Szerelem.

Gondolataim a csengő fülsértő rikácsolása szakítja meg, mire valaki nagyon is rátenyerelt… Tuti megölöm. Mikor tudnék aludni, és sikerül már majdnem a nyugalom világomba keverednem, mindig kizökkent valaki, de ezúttal fogalmam sincs, hogy ki lehet az…

Keserveset nyögve kelek fel puha menedékemből, s fáradt testem vonszolva indulok meg az ajtó felé, hogy az első tárggyal, mi kezembe akad, le is üthessem pihenésem megzavaróját. Egyszer hagynának csak aludni végre…

- Mi az isten van má…- - szavam torkomon akad, ahogy Joonmyun zilált alakjával találom szembe magam. - Baj van? - kerekednek el szemeim, ahogy végigmérve őt, keresek bármiféle más jelet.

- Csak… Csak siess, és gyere! - alkarom megragadva kezd kirángatni lakásomból, alig megvárva, hogy egy lábbelit kezembe véve lépjek ki bejáratomon.

- Hé-hé, Suho! - megfeszítve testem ellenkezem vonszolása ellen, mi egy pillanatra megálljra készteti, s kétségbeesett tekintetét enyéimbe fúrja.

- Nem mondhatom el… Látnod kell, máshogy nem érted meg. Ülj be, sietünk - bök a házam előtt parkoló fekete terepjáróra, minek még motorját sem állította le, míg feljött értem. Ekkora nagy gáz lenne? Megrémiszt, és a legszörnyűbb dolgok jutnak eszembe… Minseokkal történt volna valami? Nem, nem, ezt ki is verem a fejemből… Baozi azzal a lánnyal randizik, biztos, hogy minde…- Bassza meg… Kezeltetni kellene ezt a túlgondoló képességem, mert a sírba viszem vele magam.

Szó nélkül teljesítem utasítását, ahogy az anyósülést elfoglalva kapom lábaimra cipőm, s kapcsolom be a biztonsági övem, mikor Joonmyun már a gázpedált taposva szeli az utakat. Nem mond semmit, a néhai ideges sóhajokon kívül semmi más hangot nem hallat, csak a motor búgó hangja tölti ki a közénk beállt feszültséget.

Nem tudom, mire gondoljak, mennyire aggódjak, s mit kellene tennem. Féljek-e, vagy sem? Faggassam Suhot, vagy hagyjam a dolgokat, míg oda nem érünk? Összezavarodtam, miközben elmém a lehető legfájdalmasabb dolgok öntik el. Ha vele történt valami… Bele sem merek gondolni, de más ötletem nincs, miért rángatott el otthonról engem.

Haladunk, az utak sokaságát hagyjuk el, ahogy ismerősebb környékre érünk, félelmem pedig egyre jobban növi ki magát. T’án nem is gondolom annyira túl a dolgokat.

Nagyjából fél óra utazás után Minseok utcájába fordulunk be, mitől szívem csak hevesen zakatolva imádkozik, hogy ne legyen semmi baja…

- Joonmyun, ugye nem….?

- Ha oda értünk, meglátod… Mondtam, hogy addig semmi - ajkait mosolyra húzva mér végig engem.

- Mi ez a jókedv, hírtelen? - vonom fel értetlenül szemöldökeim, ahogy tekintetét fürkészve keresem boldogságának okát.

- Ahh, Hyung… Te komolyan ennyire nem vágod milyen nap van? - kacag fel értetlenségem látva, minek okát még mindig nem tudom, de egyre inkább zavar…

- Te eddig csak szinészkedtél? - szólok rá erélyesebben a kelleténél, minek hatására kissé megrezzen teste.

- Ha meglátod miért, nem leszel mérges - Mosolya továbbra sem apad, ahogy már csak arra leszek figyemes, hogy az útszélére parkol a járművével, s fejével Minseok háza felé biccentve nyitja szóra ajkait. - Menj be.

- És te?

- Megyek haza, mert dolgom van… De eredj már! - nyúl át előttem, hogy egyszerű mozdulattal tárhassa fel a mellettem lévő ajtót majd tenyereit nekem feszítve késztet kiszállásra.

- Jó, na, megyek már… - forgatom meg szemeim - de még mindig furcsa vagy.

- Inkább menj. Aztán kérek élmény beszámolót! - Hatalmas vigyorral int nekem, ahogy újból a pedálra lépve száguld el, ezzel magamra hagyva. Na, most teljesen összezavart engem, de nincs mit tenni.

Félve fordulok a hatalmas ház felé, s bizonytalan lépteimet szaporázva indulok meg a bejárathoz, hogy megbizonyosodjam okáról, miért volt ez az egész felhajtás. Tudtommal ő most egy lánnyal randizik… vagy mégsem? Semmit sem értek már.

Csengetés nélkül nyitok be a bejárati ajtón. Köztünk ez megszokott, hogy úgy megyünk egymás házába, mintha csak haza érkeztünk volna. Jó pár éve ismerjük egymást, így már nem furcsa ez nekünk.

- Baozi…? - Félve ejtem ki a nevét, ahogy aprókat lépve araszolok egyre beljebb. - Minseok, itthon va…-

- Konyha! - kiált vidáman, mi kissé megnyugvásra bírja lelkemet. Ezek szerint mégsincs baja… De miért van itthon?

- Neked nem randin kellene lenned? - tarkóm vakargatva indulok meg a hang forrása felé, s ahogy a boltív alatt átlépek, tekintetem ráemelve várok válaszára.

- Nem… - Alig, hogy beértem, ő közelebb lépve hozzám ölel szorosan magához. Pulzusom megugrik, ahogy szívverésem legalább hatszorosára gyorsul fel. - De várj, csukd be szemed! - ereszt el, s túlbuzgó módon siet vissza hűtőszekrényéhez, mit feltárva pillant rám újból. - Mondom, csukd be! - dorgál meg, kissé haragosan.

- Jó-jó, becsuktam - sóhajtok fel, ahogy kérésének eleget téve hunyom le pilláim. Nem értek, még mindig semmit… Hallom, ahogy a hűtőt becsukja, majd letesz valamit a pultra...

- Míg nem szólok ki ne nyisd! - szól rám újból, hogy a “rossz” cselekedetem megelőzőleg figyelmeztessen. Egy halk kattanás, majd egy kis csend. Valami koppan újból, mintha letennék, s egy súrlódás, mint mikor egy tányért húznak végig az asztalon, mit lépteinek hangja követ. - Nyisd ki… - szólal meg lágyan, közvetlen előttem. Ahogy lélek tükreim újból megmutatkoznak, látókörömbe egy tortát pillantok meg, mit azonnal kezeimbe nyom… A tetején egy huszonhetes gyertya szám díszeleg, mit a láng lengedezve olvaszt el. - Lu, boldog születésnapot! - Csillogó szemeit tekintetembe fúrja, ahogy gyönyörű, hatalmas mosolya ül arcán, mi hófehér fogait látni engedi. Tényleg ma van? Nekem ez teljesen kiment a fejemből, s már nem is figyelem egy ideje a napokat… De ő emlékezett rá, s nem felejtette el.

- Baozi, én… Köszö -

- Ne mondj semmit, csak fújd el a gyertyákat, és kívánj - Kívánság… Egy dolog van, mit szeretnék, s minden évben ez a gondolat cikázik a fejemben, miközben kérését megteszem. De minél többször, annál hatásosabb, nem?
Szemeim lehunyva, egy mély levegőt veszek, s miközben tüdőmből kipréselem azt, egy dolog jut eszembe. Az pedig Ő.

- Mit kívántál? - kérdi, miközben kezeim közül kivéve a fehér habbal borított csodát, az asztalra helyezi, s a fiókjához lép, miből egy kést vesz elő, hogy azzal szeljem fel a tőle kapott tortát.

- Ha elmondom, nem válik valóra, nem?

- Hm… És, ha azt mondom, hogy… Szeretlek?

- Ezt már sokszor mondtad - Oh, Minseok. Ha tudnád… Ha tudnád mennyit jelentene nekem, ha ezt a szót úgy ejtenéd ki, ahogyan én… Boldogabb lennék a világon minden embernél, mert ezt te mondod nekem, de kit álltatok? Reménytelen.

- De én tényleg szeretlek!

- Tudom, és én is téged.

- Ya, Lu-ge! Én is úgy szeretlek, ahogy te engem!

- Na, azt meghiszem… - nevetek fel cinikusan, miközben az immár asztalra helyezett kést a kezembe véve mélyesztem bele a torta puha piskótájába.

- Nem hiszel nekem?

- Jajj Baozi, ez bár így le…- - mondatom nem engedi befejezni... Közelebb lépve hozzám ajkait egy hirtelen mozdulattal tapasztja enyéimre, ezzel fojtva belém további szavaim. Hideg, mégis forróságot árasztó száját óvatosan mozdítja enyéimen, mire kezdeti sokkom tovaszállva élvezem ki helyzetem. Selymes és édes párnáit óvatosan kóstolgatva igyekszem elhinni, hogy jelenleg nem álmodom, s ami történik az a valóság… Kim Minseok, szívem egyetlen lakója, kibe évek óta fülig szerelmes vagyok: megcsókolt. Itt volt mellettem, mikor magam körül én lassan döntöttem le mindent.

Karjaim nyaka körül összefűzve húzom közelebb, s így becézgetem továbbra is alsó, majd felső ajkait, ahogy lelkem a boldogság összes mámora telíti el. Ujjait kócos tincseim közé vezetve dönti homlokát enyémnek, s kerít közénk pár milliméteres távolságot, ahogy arcán egy olyan mosoly helyezkedik el, mitől egész testemet bizsergés járja át.

- Remélem, ez elég bizonyítás volt arra, hogy tényleg szeretlek téged.


Ha további információkra vagy kíváncsi az írásaimmal, illetve velem kapcsolatban, lájkold Facebook oldalam : https://www.facebook.com/Park-Malis-World-162169904299810/

Elvétett Vallomás [BaekYeol]

- De mégis mi bajod? Baekhyun, totálisan kivagy fordulva magadból, mintha más ember lennél! - dühvel átitatott szavait csak úgy hányja felém, ahogy karjaival hevesen artikulálva adja tudtomra, mennyire is kivan bukva már viselkedésem miatt, mit nem is csodálok a már bő órás veszekedésünk után.

- Nincs semmi bajom, csak hagyj - orrom alatt dünnyögve fordulok be a fal felé, hogy haragja ellenére aggodalommal teli pillantásait elkerülve próbáljam nem szabadjára engedni könnyeim. Hiába igyekszem tartani magam, és szavait még megcáfolni sem tudom, de bár ne így lenne. Nincs olyan nap már, hogy ne boruljak ki minden egyes apróságon, hogy bánatom jelei ne törjenek utat maguknak már a legapróbb sértő dolog hallatán - vagy láttán -, és már ha csak kissé is kirekesztettnek érzem személyem, olyan mély gödörbe temetem magam, miből még Isten se tudna kihúzni. És ez mind miért? Mert egy olyan emberért ver hevesen a szívem, ki egyben legjobb barátom, s szinte öcsém is már - csak ha érzelmeim nem lennének ily’ mélyek.

Eleinte jól viseltem. Talán ekkor alakult ki ez a szoros kapcsolat köztünk… Nem fájt, boldog voltam. Mosollyal az arcomon pattantam ki az ágyamból, ha hangjára kelhettem, s igyekeztem minden egyes szabad percem vele tölteni - mintha csak legjobb barátok lennénk. Már csak a neve hallatán hevesebben zakatolt a szívem, és ajkaim akaratom ellenére is apró mosoly húzódott. Minden apró dologról a vele töltött élmények jutottak eszembe, s reménykedve figyeltem mobilom mindig, hogy egy adott próba végén üzenetével jelezzen sikeréről - vagy épp ellenkezőjéről, miután mindig lelki támaszra volt szüksége.

Ekkor kezdtem észrevenni, hogy valami más… Mikor olyan helyzetekben is ő jutott eszembe, mikhez semmi köze sem volt, de mégis… Nincs olyan dolog miről ne az ő kacaja, s arca ugrott volna be egyből nekem.

Sok idő kellett, míg beismertem magamnak. Nem olyan családban nőttem fel, hol ezt elfogadnák, s a baráti köröm sem olyan volt, így bennem is volt szinte egész életemben egy meleg ellenes tudat. Ez az oka, hogy nehéz volt elfogadnom helyzetem, s leginkább magamnak nem mertem ezt beismerni. Chanyeol tud róla, hogy meleg vagyok, ám mélyebb érzelmeimről mit sem sejt, mik már talán a leges legelején kiforrtak bennem iránta.

Könnyedén tartottam ezt az egészet magamban, az érzelmeim vályú alá fedve rejtegettem még saját magam elől is, ám ez a súly túl nehézre nőtte ki magát, így szakadtam meg teljesen alatta. Talán ez az oka annak is, hogy ilyen lettem, hogy az életkedvem is teljesen elment, s a fekvésen kívül nem csinálok semmit sem csinálok szívesen.

- Baekhyun, nem értelek… Egyre furcsább vagy, egyre inkább ellenségesebb mindenkivel! És ezt nem csak én vettem észre, viszont nem mondasz el senkinek se…-

- Nehéz felfogni, hogy semmi sincs? Rossz napjaim vannak, ennyi…

- Már több hónapja? Ez nem normális, hogy már mosolyogni se lehet téged látni, míg eddig mindig azt csináltad! Én aggódom érted, és én mindig meghallgatlak, de te mégsem élsz ezzel a lehetőséggel...

- Tudod mi bajom?! Honnan is tudnád, hisz még én sem fogtam fel! - ülök fel hirtelenjében, s szavaim ingerülten hajítom felé. - Chanyeol, te komolyan nem vetted észre? Néha a dolgok mögé kellene látnod, és elhinned ami van! Én szerelmes vagyok beléd, érted? Ez a kibaszott bajom, ezért vagyok már egy nyomorék faszfej egy jó ideje, de mindegy is… Hagyjuk - hajítom le testem melengető takaróm, s sebesen kelek fel helyemről, meg sem várva kiakadását szavaim hallatán robogok ki szobánkból, ahogy az ajtót hangos durranással juttatom vissza helyére. Idegesen túrok hajamba, ahogy hangos trappolásommal sietek le a lépcsőn, mi a nappaliba vezet, hol két értetlen szempár bombáz engem néma kérdéseikkel, ahogy könnyeim tartásom ellenére is előbuggyannak helyükről.

- Baek, várj! - hallom meg az emeletről Chanyeol hangját, mi csak még inkább sietésre ösztönöz, így az első kezembe akadó cipőm kezembe véve robogok ki vele a nyílt utcára, s szinte futva folytatom utam, miközben kezem tartalmát igyekszem lábamra erőszakolni.

Nem akarok vele beszélni, ismerem milyen… Már csak azért velem lenne, hogy nekem könnyebb legyen, túl nagy szíve van, mi nem egyszer sodorta már bajba őt. Ez az oka, hogy ennyi sérelem éri őt, és naivan megbízik mindenkiben, ezzel sokan csak kihasználva angyali adottságait. Nehéz nála jobb emberrel találkozni, ki gond nélkül megtesz bármit amire kérik, s igyekszik mindig mások kedvében járni, hogy arcukra mosolyt csalva űzze el a bánat apró jeleit is a dormból - de ez nem mindig sikerül neki, mi jobban letöri őt mindennél.

A szememből egyre csak záporozó sós cseppjeim miatt látásom teljesen elhomályosodott, s hangos zihálásom miatt hallásom is tompul. Nem akarok semmit, nem akarok senkit most, egyedül akarok lenni, újra elmenekülni minden gondomtól, mint ezt mindig is tettem.

Lábaim megremegnek, testem súlyát egyre nehezebben viselem, míg nem erőm elhagyva engem kényszerít a hűvös betonra, hol összehúzva magam zokogok, mint egy elveszett kisgyerek, ki kétségbeesetten vár az őt megváltó csodára, miszerint visszatalál családjához. Alig pár sarkot jöttem, de lelki fájdalmam csak elszívta maradék erőm is, és gondolataim elködösítve helyezi középpontba Chanyeolt, miszerint előbbi szavaimmal teljesen ellöktem őt magamtól és viselkedésemmel. Rengeteget bántottam az elmúlt időszakban, még ha nem is szándékosan, és ez miatt talán én még rosszabbul éreztem magam, mi…-

- Baek… - zihálva rogy le mellém a földre, miközben valamit a hátamra terítve von szoros ölelésébe. - Ne sírj, kérlek... - Hiába nem akarom, karjaim szinte önálló életre kelve karolják át mellkasát, ahogy arcom nyakhajlatába temetve igyekszem zokogásom csökkenteni, sikertelenül. - Figyelj, menjünk haza, jó? Ott mindent megbeszélünk, de itt nem jó - engedne el, hogy felkelhessen mellőlem, ám én kezeim szorosabbra fonva körülötte tartom továbbra is magam mellett. - Baekkie, mennünk kell… Így is csoda, hogy még nem vettem minket észre.

- De nem akarlak elengedni - szipogva ejtem ki szavaim, ahogy az őt fedő hatalmas pulóvert már teljesen eláztattam könnyeimmel, ám őt ez mit sem érdekli.

- Muszáj, megint gondok lesznek csak… Nem akarom, hogy a felhozott hírek miatt érezd magad újból rosszul, csak gondolj vissza a legutóbbira… - Annak az esetnek az emléke tisztán él még elmémben. Pár hónapja történt, ahogy egy nagyobb veszekedés kiváltója lettem egy próbánkon, s végül én menekültem el akkor is, mint mindig. Zokogva, álca nélkül róttam az utcákat, mit sem törődve vele, hogy kik vesznek engem észre… Másnap azt a hírt adták ki, hogy elakarom hagyni a kiadót, vagy kirúgtak engem. Elég sok sértő szó ért engem akkor, miszerint átvertem mindenkit és, hogy tehetem ezt velük, na és a többi… Pedig ennek egy szava sem volt igaz, eszem ágában sincs itt hagyni a családom, kik nélkül semmim se senkim nem lenne. Hülye lennék ezt tenni…

Miután szavainak engedelmeskedve érünk haza, szinte mindenki tűkön ülve vár minket a nappaliban, kíváncsian várva kiborulásom okát, de a kérdéseket elkerülve jobbnak látom, ha szobánkba sietve hagyom lógva őket.

Az ajtót nyitva hagyva vetődöm ágyamba, ahogy takaróm alatt teljesen eltűnve temetem arcom párnáim közé, reménykedve benne, hogy pár perc múlva felkelek, és rájövök hogy álmodtam ezt az egészet csak… De mikor következik ez végre be?

Érzem, ahogy besüpped mellettem az ágy, s hatalmas mancsát a pokrócomon keresztül simítja hátamra, ahogy mély hangját újból megzengetve tudatja velem, hogy még mindig ez a valóság.

- Elmondod, mi a baj?

- Szerintem elég nyilvánvaló voltam… - fogom szorosabbra takaróm, ezzel próbálva még inkább elrejteni magam előle.

- Azt értem… De miért rohantál el? Azt sem tudod mit akartam mondani, vagy mit reagáltam volna, esélyt sem adtál, hogy beszéljek…

- Nem akartam elmondani.

- És, ha azt mondanám, hogy én is? - húzza lejjebb óvatosan az engem fedő anyagot, majd előrébb hajolva dönti fejét enyém mellé, hogy a szemkontaktust felvéve mélyedjen el a sírástól vörös lélek tükreimben, mikbe jelenleg minden érzelmem kiül.

- Te is mi? - oldalamra átfordulva csúszok hátrébb, mert túlzott közelsége jelenleg zavaró csak számomra, ám ezt a mozdulatom ő teljesen máshogy értelmezve fekszik le teljesen mellém, egyik karját derekamra téve húzódva közel hozzám, s homlokát enyémnek nyomva jelenik meg apró, mégis gyönyörű mosolya.

- Én is szeretlek - szünteti meg a köztünk lévő pár centit, ahogy ajkait enyéimre tapasztva viszi pulzusom az egekbe, mit csak növel azzal, hogy azokat mozgatva kényezteti párnáim, ahogy hüvelykujjával pólóm alatt lévő csupasz bőröm cirógatva tart szorosan magához, ezzel elhitetve velem érzelmeit, mik gondolataimnak teljesen ellentmondanak... Szeret engem.

NINCS LEKTORÁLVA!

Ha további információkra vagy kíváncsi az írásaimmal, illetve velem kapcsolatban, lájkold Facebook oldalam : https://www.facebook.com/Park-Malis-World-162169904299810/

1. Fejezet - Two Years Bitterness [HunHan]

Hiába szól fülemben szinte a gondolataimat elnyomó zene, a busz robaja áthallatszik rajta, ahogy szívem hevesen való dübörgését is kihallani, a külső hatások ellenére is. Ahogy egyre közelebb érek, idegességem úgy növi ki egyre nagyobbra magát, míg én ezt az érzést igyekezve legyűrni nézem a szépnek nem ép mondható tájat, mik mellett elsuhanva vész el egyre inkább minden jókedvem, ahogy az emlékek sokasága villan elmémbe.

Még egy órás, rövidnek nem épp mondható út választ el az előttem álló új életemtől, ahogy egyre inkább tudatosul bennem, hogy mi fog következni. A fényűző, boldog életem két évre félre téve kell csinálnom amit mondanak, s elviselni a különböző eszközeiket, miket nem restek bevetni ellenünk.

Egy tehetős, elég jó vagyonban lévő család egyetlen gyermekeként nem hiszem, hogy ragoznom kellene milyen életet is éltem eddig. Bár bevallom, néha - mármint szinte mindig - hajlamos voltam túlzásokba esni, viselkedésemmel és költekezésemmel.

Mindent megvettem, mire szükségem volt, vagy akár csak tetszett, a lényeg csak annyi volt, hogy megfizethető legyen - de számomra nincs olyan mi ne lenne az. A pénzt marok számra szórtam, mindenre amire csak lehet, ez az oka annak is, hogy bőröndöm kíséretében ülök ezen a zsúfolt járműn, hol a higiénia szót valószínűleg elég kevesen ismerik. Mondhatni, ez is a büntetésem része, hogy egy rakás, izzadt - mivel május vége van, nem mellesleg nem kicsit meleg - ember közt ülve várhassam mikor ér utol az ebola, mit valamelyik kedves utas hordoz - ki tudja, lehet most kaptam el vagy hatféle halálos betegséget.

A másik kimondottan zavaró tényező a kevés hely… Na meg itt van a levegő hiány és a rendkívül kényelmetlen ülések. Tömény élvezet, komolyan - nem, nem az… Hogy lehet ezt az izét minden nap használni? Nekem ez egyenlő a halállal, esküszöm már várom, hogy a vaskapu mögé kerüljek, csak ne keljen ezen szenvednem.

Megállóról megállóra üresedik ki a busz, míg nem alig páran maradtak rajtam kívül a fedélzeten… Hahh, a halálba vivő négykerekű hajó, csodás, nem igaz?

A katonaság, minden ember rettegett jövője - legalábbis nálunk. Még bőven lennének éveim, miket kihúzhatnék addig a napig, míg nem lenne kötelező, de szinte rám erőltetik ezt, hogy addig is lepateroljanak magukról, így a tanulmányaimat is halasztanom kellett. Bár nem számítottam másra, minden percben vártam, mikor jelentik ezt ki, hogy most kell jönnöm, és végül el is érkezett. Kimondottan az agyukra tudtam menni az állandó költekezéseimmel, de mit tudok tenni vele? Mondhatni, ez lett a szenvedélyem, nem az én bűnöm, ők rontottak el.

És íme, itt volnánk. A busz rázkódva húzódik le a út szélére, s a fék hangosan vinnyogva tudatja állapotát a közelben lévőkkel. Nem egy mai kiadás ez a járgány, az egyszer szent.

Csomagom felkaparva veszem be a lépcsőket, míg nem talpaim a hatalmas betonplaccra nem esnek. Napszemüvegem és öltözékem igazgatva indulok meg a fal felé, mik a vártnál is magasabbra nyúlnak, tetején pedig körbe szögesdrót húzódik. Mint egy börtön, komolyan - pedig tudtommal mi védelmezzük pont a hazát…

Lényegében minden olyan, mint vártam. Hatalmas falak, kívül egy szintén hasonló méretekkel megáldott parkoló terül el, mi szinte tömve van a járművekkel, viszont egy ember sincs itt. Pontosítok, egyet sem látok, bent bizonyára túlzottan is sokan vannak. Tekintetem utoljára végigvezetve szabadságom ábrázoló tájon, s fájdalmas búcsút véve tőle lépek be a hatalmas ajtón, hogy a két év tömény szenvedésem kezdetét vegye.

- Szóval Oh Sehun… - szólal meg a lapokat bújó, immár harmadik férfi, kihez vezettek ittlétem alatt, miközben én bőröndöm végigvonszolva az épületen hívtam fel magamra a figyelmet.

- Igen - bólintok fejemmel, tudatva vele igazát.

- Huszonhárom éves, utolsó évét kezdte volna… Ahogy elnézlek sok dolgunk lesz veled - a lehető leggúnyosabban ejti ki szavait, ahogy egyik szemöldökét felvonva mér végig. - Az minek? - bök fejemen pihenő napszemüvegemre.

- Valószínűleg éjszaka akarom használni… - forgatom meg szemeim, s arcára azonnal kiül nemtetszése.

- Adja ide.

- Minek?

- Azt mondtam, hogy adja ide! - kiáltja el magát erélyesen, én pedig egy sóhaj kíséretében eleget teszek kérésének, és a kezébe nyomom a kért tárgyat.

- Óvatosan, me…- - meg sem várja szavaim végét, egy halk roppanás jelzi, miszerint egy könnyed mozdulattal törte ketté a tárgyat, mit ezután hagy a földre hullani. Elég jól kezdődik, hogy mit ne mondjak…

*~*~*~*~*~*

- És akkor ez lenne az ágyad, a lenti része, fent már foglalt. Na és az a szekrényed - magyaráz hevesen a nálam jó egy fejjel alacsonyabb fiú, kire elmondása szerint mindig rásózzák az újoncokat, így engem sem téve a kivételesek listájára csaptak mellé, hogy mutassa meg a fontosabb dolgokat ebben az egy szabad órámban, míg nem veszi kezdetét a délutáni edzés.

- Ez most komoly? - vonom fel szemöldökeim, ahogy alvóhelyemen végigmérek szemeimmel.

- Megszokod majd, hidd el, esténként olyan lesz, mint a mennyország - mászik fel a szemben lévő ágy tetejére, honnan törökülésből figyel engem.

- Ja, tuti… - dünnyögöm orrom alatt, miközben a kezem húzó poggyászom egy hangos puffanással engedem a földre érkezni, s hajamba túrva nézek körbe a helyiségben. - És a többiek?

- Ki hol… Az előcsarnokban vagy az udvaron pihennek, élvezik a szünetet - lábait előre nyújtva terül el nyikorgó matracán, s a plafont tanulmányozva érkeznek további szavai. - Miért most jöttél?

- Tessék? - kapom felé tekintetem értetlenül, bár az alacsony fiúból semmit sem látok, csak mocorgásának zöreje és szavai adják tudtomra, hogy még itt van.

- Mármint miért pont most? Nem tűnsz valami idősnek - lábait megemelve fordítja talpait felfelé, s tartja őket továbbra is ebben a pozícióban.

- Tök mindegy… Bár te se tűnsz olyan hű de öregnek, sőt… - Ezzel nem hazudtam. Gyermeteg arca túl fiatalnak hat, mitől nehéz komolyan venni őt.

- Miért, hány évesnek nézel? - ül fel hírtelen, s fejét kissé oldalra döntve mér végig, és nyitja újból szóra ajkait. - Te olyan huszonkettő lehetsz.

- És majdnem… Huszonhárom vagyok. Te pedig szerintem olyan huszonegy - Fordulok vissza poggyászomhoz, hogy annak tetejét feltárva mérjem végig kevéske tartalmát.

- Hogy micsoda? - nevet fel hangosan szavaim hallatán, s tenyerét hasára csúsztatja, mintha órák óta csak viccekkel halmozták volna el. - Adj hozzá négyet, és megkapod a választ. Szeretnék én annyi lenni már csak.

- Huszonöt? - kapom felé lepetten tekintetem, mit csak egy bólintással rendez le. - Na ezt nem hiszem el… - rázom meg kobakom, miközben ajkaimat szarkasztikus nevetésem hagyja el.

- Nem e? Megmutassam a papírjaim? - biccenti oldalra fejét, s kissé összehúzva szemöldökeit mered rám.

- Jó, jó elhiszem… De azt ne várd, hogy hyungnak is hívjalak majd - fordulok vissza bőröndömhöz ismét, hogy előbbi tevékenységem folytassam, miszerint a dolgaim kivéve belőle kezdjem aprócska, szinte éjjeliszekrénybe elpakolni őket. Szóval ezért nem lehet sok cuccot hozni, mivel nem méltóztatnak rendes bútorral ellátni minket. De komolyan, úgy érzem magam mintha egy börtönben lennék.

- Siess, mert nemsoká jön az első edzésed… Ott megismerheted a fölötted lakót.

- Hogy kit? - pillantok rá értetlenül, pár másodpercre megszakítva cselekvésem.

- Aki fölötted alszik te sügér! - Mit ne mondjak, kedves szavak egy ekkora - és ilyen fiatalnak tűnő - embertől. Csak szemeim megforgatva igyekszem kizárni őt gondolataimból, de állandó szómenése nem ad sok esélyt erre. - Pénzes családból jöttél, mi? - méri végig ruházatom.

- Mondhatni - Nincs kedvem ilyenekről beszélni, főleg nem vele. Mármint nem azért, szimpatikus a srác, de mióta mellé sóztak csak beszél, és beszél, és… Ja igen, még beszél. Nem ismerem abszolút, de már tudott olyan kérdéseket feltenni idő közben, mikre még a közeli barátaimnak sem válaszolnék, de még mindig akad mit kérdeznie.

- És barátnőd van?

- Nincs.

- Meleg vagy?

- Mi bajod? - kapom - ma már sokadjára - rá tekintetem, így könnyedén leolvashatom arcáról, hogy teljesen komolyan teszi fel kérdéseit.

- Engem nem zavar, van meleg haverom, é…-

- Állj, állj! Még a neved sem mondtad el, de már a szexuális irányultságom foglalkoztat… Mellesleg, nem vagyok meleg.

- Basszus, ne haragudj! Byun Baekhyun vagyok, ezt valahogy hajlamos vagyok kifelejteni a kezdetleges beszélgetésből - simít tarkójára egy hatalmas vigyor kíséretében. - Nem kapcsoltam, hogy attól még, hogy én tudom a neved, te még nem az enyémet.

Komolyan, hihetetlen ez a srác… Hogy képes valaki ennyit beszélni egy olyan személlyel, kit még egy órája sem ismer? Közvetett, az egyszer fix.

- Még van időnk kezdésig, addig bemutatlak pár srácnak még - hatalmas vigyorral csúsztatja apró kezeit zsebeibe, továbbra is magabiztosan róva az előttünk lévő pár kanyart, mi után egy kisebb csoport fiú után veszi az irányt, egyszer sem ellenőrizve, hogy követem e őt.

- Hé Ba…- - kapja rá vidáman egy magasabb, szétálló fülű fiú a tekintetét, de engem megpillantva azonnal lejjebb apad kissé jókedve. - Ismét új srác? - mér végig szempárjával, mintha csak azt mérné fel, mennyi gondot fogok okozni az ittlévőknek.

- Ja-ja… Ő itt Chanyeol, Jongin, Minseok és Joonmyun… - bök mindig arra a személyre, kinek a neve épp elhagyja ajkait, majd ahogy végigvezeti eme négy személyen a tekintetét, ezzel egyidejűleg ráncolja össze szemöldökeit. - Ő pedig Oh Sehun - bök felém - de a többiek hol vannak?

- Gőzöm sincs - von vállat egyikőjük, s miután mosolya elhatalmasodik, ekkor veszem észre mit is csinálnak. A kezében tartott kettő lapot letéve röhög szinte a másik három fiú arcába, ezzel tudatva velük győzelmét, így az asztal közepén lévő összes zsetont maga elé húzva foglalja el büszkén előbbi helyét.

- Hé, Oh srác, te tudsz játszani? - emeli rám tekintetét egy kissé sötétebb bőrű alak, kérdőn felvonva egyik szemöldökét. Ha Baekhyun nem hadarta volna ilyen gyorsan le a neveket, talán még meg is maradt volna belőlük legalább kettő, miket archoz is tudnék kötni, de így csak marad a Yoda, Kreol, Pocok és… És a Negyedik. Tuti azonnal belopnám a szívükbe magam, ha ezentúl így hívnám őket - bár mintha ez lenne a célom.

- Régen játszottam már, szóval nem egészen emlékszem a szabályokra - tekintetem végig a kártyapaklin tartom, ahogy azt legalább hat féleképp megkeverve igazgatja össze a legnyúrgább közülük, s helyezi le azt az asztal közepére.

- Menni kellene lassan - sóhajt fel, kezeit az ég felé nyújtva, arcára pedig tömör nemtetszése ül ki, már csak a gondolat következtében is. Tényleg ilyen szörnyű lenne?

Miután szokásos, sablon kérdéseikkel elhalmoztak, s katonai ruháinkat magunkra öltöttük, újból csak némán követve őket haladtunk… Fogalmam sincs merre.

- Először az udvaron gyülekezünk, onnan megyünk át a kiképző pályára - lassít kissé tempóján Baekhyun, hogy mellém érkezve ejtse ki szavait. Késő lenne még elmenekülni? Bár gondolom már javában…

- Kiképző pálya?

- Mondhatni akadály pályának is. Ne parázz rá, ez még jobb mint a futás, hidd el… Azt reggel szoktunk - Annak ellenére, hogy mindenki arcára a szenvedés ül ki, ahogy tudatosul bennük az elkövetkezendő pár órás edzés, ő mégis mosolyog, bár belegondolva, mióta itt vagyok, nem láttam még őt komolynak… Nem fájnak már az izmai, mik görbületét hozzák elő? Arról ne is beszéljünk, hogy ajkai folyamatos mozgásban vannak, miszerint mindenhez hozzászólást kötve árasztja magából szavait, miknek jó ha fele talál célba, a többi csak engem kerülgetve veszik el a levegőben. Nem is magáról, se nem másokról, sőt, még nem is az itt lévő rendszerről beszél… Akkor talán még figyelnék is, de monológ áradata legelején elvesztettem már a fonalat, így fogalmam sincs, miről ontja az információkat belém - vagyis csak próbálkozik vele.

- Hé, Oh! - bök oldalba a társaság egyetlen nálam magasabb tagja. - Találkoztál már Luhan hyunggal? - dönti kissé oldalra fejét, így mérve végig a gyülekező tömeget.

- Nem, kellett volna?

- Öhhm… Maradjunk annyiban, hogy nem fog tetszeni első benyomás alapján, ha így ismered meg… Amúgy Lu az ágy társad, ő tartja a mai edzést. Ne könyveld el azonnal magadban, hogy mekkora szar alak, csak a dolgát fogja tenni, amúgy Bambi nagyon megértő, csak megkell ismerni… - Jézus, itt mindenki ilyen sokat beszél? Komolyan, kit érdekel, hogy az ittlévő vagy ötszáz - na jó, annyi talán nincs - ember közül pont melyik alszik felettem? Nem velem lesz egy ágyban, csak egy szinttel feljebb, mi abszolút nem érdekel… Felőlem még anyám mit tudom én milyen rokona, Kim nénikém is lehetne… Na pedig őt kimondottan nehéz elviselni, szóval beedzette a tűrőképességem emberek terén. Talán ennyiből jó, hogy minden rokonom a lehető legidegesítőbb tud lenni, kiktől már a legtöbb épeszű lény már rég kimenekült volna a világból… De csak talán.

- Mikori születésű vagy? - pillant rám Kreol, amint mindenki igyekezve megtalálva a helyét nyüzsög a hatalmas beton terület közepén.

- Kilencvennégy.

- Áhh, remek! Na akkor gyere, velem leszel egy sorban - veti át kezét vállamon, mintha már oly’ régóta ismernénk egymást - pedig én még a nevét sem tudtam megjegyezni. Tekintetét végig vezeti az immár felgyűlt tömegen, s egy sóhajt megeresztve indul meg feléjük, engem szinte vonszolva maga után - hiába a köztünk lévő magasságomban adódó pár centis előnyöm -, egyszerűen húz egészen az utolsó sorba, s állít be maga elé, ezzel késztetve helyem elfoglalására. Ajkaim épp szóra nyitnám, mikor körülöttem mindenki vigyázba vágva magát mered előre, s jobbnak látom én is így tenni, keresve a személyt, kiről annyit áradozott nekem Yoda - és nem is telik sokba fellelése.

Világosbarna haja látszik, hogy gondosan lett beállítva - hiába egy katonaságon vagyunk -, s ugyan olyan felszerelést visel mint mi, egy-két kitűző, vagy mifene kivételével. Szigorú pillantásaival mér végig minket, ahogy tekintete egy pillanatra megállapodik rajtam, s ajkait szóra nyitva ejti ki szavait.

- Ma ismét egy újonccal bővültünk, ki hátha nem fog úgy járni már az első nap, mint legutóbbi katonatársunk… Oh Sehun, remélem sikerül átvészelned ezt a két évet neked is - szempárját egyenesen rám vezetve mér végig velük, valamiféle mosolyszerűvel arcán, majd újból elkiáltva magát invitál át minket az emlegetett kiképző pályára, hogy a fogalmam sincs hány órás kínzásom kezdetét vehesse.



Ha további információra vagy kíváncsi az írásaimmal, illetve velem kapcsolatban, lájkold Facebook oldalam : https://www.facebook.com/Park-Malis-World-162169904299810/