1. Fejezet - Lost In Suffering [Poison Of Sorrow]

Egy elveszett világ, mi körül vesz téged… Az érzés, mi csak belsőd felemésztésére vágyik, egyre csak a keserű vég felé sodorva, minden reményed elvéve a szebb, jobb jövő érdekében.

Ebbe estem bele én is… Én, ki mindig mosolygott, s a látszat ellenére összetörve hevert a padlón, míg kamerák előtt hamis boldogságot öltök magamra, hogy a mi rajongóink számára ne okozzak aggódást, de ezzel egy baj van már csak… Minden erőm elúszott, mi a küzdésben segített.

Nem jutok levegőhöz, a saját szenvedésembe fulladok bele, ahogy a kiútért esedezve kerültem egyre csak mélyebbre, s tettem saját boldogságom ellen, ahogy mindent csak javítani szerettem volna. Bármihez érek, az káosszá alakul át, ahogy pozitív gondolataim az eredményt látva azonnal tova szállnak…

Mondok valamit. Egy tanácsot, mit kérlek fogadj meg, ha nem akarod, hogy életed romokban heverjen, hogy a szeretteid elforduljanak tőled, hogy egyedül maradj a bánat áramlatában, mi egyre csak pusztít téged… Kerülj engem, kerüld Yoo Kihyunt!

- Hyung! - Hatalmas durranással csapódik szobánk ajtaja a falnak, ahogy Hyungwon berontva töri meg bánatom sötétségét, s boldogsággal telített hangja, mint egy kés, úgy hatol át a némaságon. - Hallod, élsz még? - Matracom hullámzása adja tudtomra, miszerint ágyam szélét saját birtokába vette, majd vékony ujját bordáim közé fúrva bökdösi oldalam, mintha csak bármiféle életjelet keresne, miszerint lelkem nem hagyta még el testemet.

- Mi van már? - Orrom alatt morogva húzom fejem búbjára takaróm, ezzel kerítve testem újból a teljes sötétségbe.

- Mindenki lelépett és unatkozom… - keserű sóhaj hagyja el ajkait, s szavai bánattal teliek, mikkel cselekvésre igyekszik bírni engem, hogy megsajnálva őt, keljek fel állandó fekhelyemről.

- Nem vagy gyerek, találd fel magad.

- De hyung~! - Tenyereit vállamnak feszítve kezd testem unszolásába, ahogy minden erejét bevetve rázogat engem, annak a reményében, hogy ez hatással lesz rám, s rátud venni, hogy kikeljek ágyamból, mit már napok óta csak nyomok…

- Ya, Hyungwon! - Kiáltok fel erélyesen, s ezzel egyetemben ülök fel, hogy éles pillantásaimmal szórhassam be őt. - Miért nem lehet békén hagyni engem? A francba már, menj ki! - Kezeimmel hadonászva vetem felé dühvel átitatott szavaim, ahogy egy kisebbet taszítva rajta érem el, hogy felkeljen fekhelyemről, így csak mellettem állva méreget döbbent pillantásaival.

- Kihyun, mi van veled? Még mindig magad okolod amiért Changkyun kórházban van…? - Ohh, és talált süllyedt… Mert mégis, ki vezette az autót, mi egy másiknak ütközve tette tönkre őt, s kerítette kómába immár egy hónapja? Nem is tudom, hogy ki hibája, ha nem másé, mint a sofőré…

- Nem hallod, majd őt okolom, mert ő cseszte el, nem? Cöhh, nevetséges… - Állkapcsom megfeszítve dőlök vissza a védelmet nyújtó kuckómba, ahogy egy kisebb párnát magamhoz ölelve hunyom le szemeim, ezzel igyekezve a feltörő bánat jeleim továbbra is magamban tartani.

- De ne ostromold ezért magad, az orvosok is megmondták, hogy jav…-

- Istenem, hogy nem lehet ezzel békén hagyni! - Takaróm lerúgva kelek ki ágyamból egy hírtelen mozdulattal, hogy szekrényem ajtaját feltéphessem, s az első kezembe akadó ruhadarabokat azonnal magamra öltsem.

- Most mégis hová mész…? - pillant rám kétségbeesetten, de ajkaim képtelen vagyok szóra nyitni, így némán öltözködöm továbbra is, arra várva, hogy faggatásom abba hagyja valahára, de mit is várok… Itt Hyungwonról van szó. - Ya, válaszolj már hyung, most mért vagy ilyen velünk?! - Szavai aggodalommal telítettek, de a düh halvány keserűségét is könnyen kilehet belőle érezni, mivel könnyedén tudtomra adja a saját, na és a többiek véleményét is rólam, miszerint személyiségem teljes ellentettjévé alakultam át, s mint a legerősebb méreg, úgy okozok egyre több sebet lelkükben tetteimmel és akaratlanul kimondott szavaimmal… Bántalmazom őket minden egyes nap, mégsem engedik, hogy elmenjek innen, csak tudnám, hogy mégis miért?

- Hyungwon, be tudnád fogni?! Ha már ennyire faggatózol, azt megmondanád, hogy mi a bús életbe nem tudtok békén hagyni? Egy baszott napot adjatok már, mikor mind levegőnek néztek és nem tépitek fel a sebeim, egy kurva na…-

- Itt meg mi folyik? - Indulat áradatom Hoseok szavai szakítják félbe, ahogy szemöldökét ráncolva méregeti feldúlt alkatom, majd pillantásai Hyungwon értetlen arcára tévednek át.

- Még te is köss belém, légyszi… - Szemeim megforgatva kerülöm ki hyungot, majd az első kezem ügyébe akadó cipőm a lábamra rángatom a lehető leggyorsabban, hogy a fölös kérdéseket elkerüljem - de mégsem jön össze…

- Kihyun, te meg hová mész? - hallom meg vezetőnk, azaz Hyunwoo értetlenséggel telt szavait, ahogy szigorú pillantásaival méri végig a rosszabbnál is rosszabb állapotban lévő külsőmet.

- El… - Mégis mi közük hozzá, de most úgy komolyan? Nem gyerek vagyok, akinek minden léptét figyelemmel kell követni, tudtommal már lassan hat éve nagykorú lettem, így ez a nagy óvás kimondottan zavaró már számomra…

Szavaikkal mit sem törődve, miszerint egyedül nem mehetünk el sehová, és totálisan kifordultam magamból - mintha nem lennék tisztában ezekkel… -, járművem kulcsát birtokomba kerítve küldöm vissza helyére bejárati ajtónkat egy hangos durranással, majd lépteim szaporázva indulok meg a lépcső felé, hogy az épületet minél előbb elhagyhassam, s magányomban fuldokolva vethessem bele magam a világ zajaiba, ahogy gondolataimban elmerülve igyekezhessek rendezni azokat, s a plafont is áttörő vérnyomásom csillapítani.

Mindig azt mondják, hogy ezt a lelkiismeret furdalásos dolgot túlzásba viszem, hogy már beteges mennyire is magam okolom… Ő Changkyun, mindig felépül, és a dokik is azt mondták, hogy az állapota javul… Oké, én ezt értem, de a lelkem s szívem kitöltő fájdalom egyre csak nő, ahogy fejemben tudatosul tettem, de leginkább azért, mert pont ő vált az áldozatommá.

Hogy mit értek ez alatt? Nyugodtan gondoljatok a szavak mögé több érzelmet, több bánatot, s még annál is nagyobb keserűséget, mi szívembe költözött immár szinte véglegesen. Lim ChangKyun, vagy ahogy a legtöbben ismerik, I.M, ki csapatunk legfiatalabb tagja, mégis szívem legnagyobb ura már a kezdetektől fogva, bár erről mit sem sejt senki. Az iránta táplált szeretetem a legkisebb zugokba rejtettem el, hogy félreértések miatt még véletlen sem derülhessen ki, s féltett kis titkommá válva őrizgethessem reményeim szerint a sírig, mert mégis kit álltatok… Mekkora esély van arra, hogy Ő is viszont szeressen? Nagyjából annyi, mint, hogy holnap leszakad az égből a piros hó - júliusban mellesleg.

De ne terelődjünk el az időjárás felé, maradjunk csak a jelenben s szívem rejtekében. Emlékszem az első találkozásomra vele, az első pillantásokra, ahogy mindenre. Őszintén bevallom, mikor belépett a terembe s megláttam, elmém csak negatív gondolatok öntötték el vele kapcsolatban, mégis volt valami benne, mi tekintetem magára vonzotta és kérdéseket sorakoztatott fel a fejemben, ahogy érdeklődésem is felkeltette. Mai napig nem tudom mi váltotta ki ezt belőlem akkor és ott, de vissza gondolva nem is bánom… Ennek köszönhetően keltem fel helyemről, hogy közelebb érve hozzá kezet nyújtsak neki, s tudtára adjam nevem, ezzel indítva el társalgásunkat és barátságunk kezdetét, mi bennem lassacskán szerelemmé nőtte ki magát.

Ő az, ki olyan dolgokat váltott ki belőlem, mit soha senki. Ha látom, ajkaim akaratom ellenére is mosolyra húzódnak, ahogy szemeim felragyognak boldogságomban… Szívem sokkal sebesebben ver, s belsőm jól eső forróság önti el, ahogy pulzusom az egekbe szökik. Ha mellette vagyok, őszintén tudok nevetni, ahogy minden bánatom elúszik, s csak csupa édes öröm csepp tölti ki lelkemet,

Sokat gondolkodtam azokon a bizonyos ,,Mi van, ha…?” kérdéseken, s próbáltam elhitetni magammal, miszerint amit érzek, az csak egy túlzott törődés, ahogy öcsémként tekintek rá, de ez nem igaz… Egy testvérre nem úgy tekintesz, mint én rá, nem csodálod a külsejét, s belsejét, úgy, ahogy én az övét. Próbáltam elhinni, hogy ez a fejemben mind csak képzelgés, hogy pár nap és elmúlik, de ez az idő tartam már több évvé nőtte ki magát, s végül beismertem, az érzéseim tiszták s őszinték. Ha még akarnék sem menne, hogy a világon bárki másra tekintsek úgy, ahogy rá…

Hiányzik, hogy reggelente rekedtes hangjára kelhessek, miközben mélybarna szemeivel fürkészi arcomat, arra várva, hogy kérését meghallva elégítsem ki vágyait, miszerint reggelit kell számára készítenem…

Gondolat menetem a lift zúgásának hangja szakítja félbe, minek hallatán fejem megrázva eszmélek fel hollétemről, mit ha a látottak alapján nem is, de a fertőtlenítő szagról felismernék. A kórházban vagyok… Nem is figyeltem merre tartok, hogy mit teszek, de szívem irányított, így itt kötöttem ki, Nála.

Pár másodperc elteltével egy kisebb zökkenés jelzi, miszerint szállító eszközöm megállt, s az ajtaja kinyílva engedi láttatni a hosszú folyosót, mi előttem húzódik, rengeteg ajtóval az oldalán…

Testem mintha csak önálló életre kelt volna, úgy indul meg a megfelelő ajtó felé, ahogy minden külső tényezőt figyelmen kívül hagyva lebeg előttem egyetlen célom, s vágyam, mi nem mást foglal magában, mint azt, hogy láthassam őt.

Lépteim szinte nesztelenek, ahogy az üres folyosón haladva érkezem meg a megfelelő ajtó elé, mit gond nélkül tárok ki magam előtt, ezzel juttatva szemeim elé számomra a világon legfájdalmasabb látványt, ahogy mozdulatlanul fekszik az ágyában, mintha csak aludna, ez mégsem ugyan az…

A szobát a műszerek halk csipogása tölti be, ahogy minden a már megszokhatott fehér színben úszik idebent. Arcát egy lélegeztető maszk fedi, míg kezébe infúziót kötöttek, s még számtalan műszerrel mérik fel állapotát, keresve a reményt, miszerint hamarosan felépül, de immár egy hónapja sem történt semmi változás…

Mindig azt mondják, hogy az állapota javult, szemei mégis lehunyva vannak továbbra is, ahogy pillái még apró rezzenést sem láttatnak, mi minden egyes alkalommal egy kést döf a szívembe, és a tudat, hogy ezt én tettem, még meg is forgatja azt…

Én vezettem, én tévedtem, mégis ő szenvedte kárát, míg én apróbb sérülésekkel megúsztam… Mért nem fekhetek én ott, ahol ő? Miért neki kell szenvednie, ki semmiről sem tehetett? Az élet keserű igazságtalansága ez, mi minden egyes léptem követve kerít egyre nagyobb káoszba engemet…

- Szia… - Arcomra apró mosolyt kényszerítek, mintha csak érzékelné kedvemet, s az ágya mellett lévő széket birtokomba véve ülök le arra, hogy testét végig mérve árasszam el még nagyobb fájdalommal lelkemet. - Az orvosok azt mondták, hogy javult az állapotod… Ez jó hír, nem? - Fájdalmas kacaj szakad fel ajkaim közül, ahogy könyökeim fekhelye szélére támasztva veszem két markom közé mozdulatlan kezét, s selymes bőrén óvatosan végigsimítva folytatom szavaim áradatát, mintha csak hallhatná őket… Bár így lenne. - De ha ez igaz, mért nem keltél még fel? Nekem kellene a helyeden feküdnöm, ez annyira egy kicseszés… Te nem tettél semmit, mégis itt vagy. Aggódok érted, és a többiek is, bár ők jobban kezelik ezt a helyzetet… Ma is össze vesztem velük, bár nem akartam, csak nehéz ez nekem… Hiányzol Changkyun, csak kérlek, kelj fel, ne add fel és küzdj… Mindenki vár rád, és szeretünk téged, nélküled nem vagyunk ugyan azok, szükségünk van rád… - Érzem, ahogy egy könnycsepp égeti végig a bőröm ahogy a fehér lepedőre hullik arcomról, s szívem darabokra hullik újból, ahogy az ágya mellett könyörgöm neki, hogy keljen fel… Ha csak láthatnám a mosolyát, ha a hangját hallhatnám, lelkem már sokkal boldogabb lenne. - Kérlek, csak ennyit tégy meg… Nem kell, hogy ezek után még szóba állj velem, utálj, gyűlölj, hisz én tettem ezt, csak könyörgöm, ne hagyj itt! Minden este imádkozom, hogy jobban légy, de lassan elveszik a reményem… Csak nyisd ki a szemed, vagy szólalj meg, mert lassan bele pusztulok a fájdalomba, hogy nem vagy velünk…

- Annyira tudtam… - Szavaim áradatát Hoseok hangja töri meg, mit az ajtó csukódása követ, s közvetlen mellém állva helyezi kezét óvatosan a vállamra, ahogy tekintete aggodalommal telítődik el. - Már meg sem lepődök, hogy itt vagy… A töbiek aggódtak érted.

- És? - Tekintetem továbbra is Changkyun testén tartva ejtem ki ezt az apró szót, ahogy arcom észrevétlenül letörölve tüntetem el könnyeim róla, s minden erőm bevetve próbálom magamban tartani a továbbiakat.

- Gyere, menjünk haza…

- Hogy nagyobb balhé alakuljon csak ki? Kösz, de nem…

- Azzal, hogy makacskodsz, nem érsz el semmit, ugye ezzel te is tisztában vagy? - lemondó sóhajt hallatva lép hátrébb egyet, s hátát a falnak vetve méregeti összetört lelkem fogva tartó testemet… - Szereted őt?

- Hogy ne szeretném már, hisz ő is a csapatunk tagja!

- Ahh, ne csináld… Kihyun, komolyan kérdeztem, csak rád kell nézni! Már több éve ismerlek, de soha nem láttalak ennyire magad alatt, még akkor sem, mikor szakítottál a barátnőddel, sőt… Nincs semmi bajom ezzel, én elfogadom, ha meleg vagy, nincs e…-

- Hoseok, nem tudnál leakadni a témáról?! Mégis honnan szeded te ezt? - Horkanok fel szarkasztikusan, ahogy azt a csökevény színészi tehetségem elővéve igyekszem az igazság ellentettjéről meggyőzni őt, miszerint Changkyun nem más számomra, mint egy nagyon jó barát - bár így lenne…

- Mégis kit álltatsz, de komolyan? Engem, vagy téged? Akármelyik is, gyenge próbálkozás, csak nézz magadra… Itt sírsz mellette, mintha meghalt volna, pedig az orvosok is megmondták, hogy javult az áll…-

- Ha így van, akkor miért nem kelt fel?! Már hetek óta hallgatjuk, hogy egyre jobban van, meg minden franc, és semmi! Ha azért jöttél csak, hogy oszd az észt, inkább elmegyek, eleget hallgattalak már téged…

Újból bele estem a saját csapdámba… Fogja lettem a szenvedésnek, ahogy minden egyes alkalommal engedem, hogy a bánatom átvegye az uralmat a testem felett, s a rám jellemző dolgoknak ellentettjére késztetve bír cselekvésre, minden egyes alkalommal. Tisztában vagyok a hibáimmal, a vétkeimmel, hogy mikor mit tettem, de ajkaim nem hajlandóak azokat a szavakat alkotni, miket szívem mélyén, őszintén ejtenék ki. Az egész csapat, a családom, s mindenki, aki közel áll hozzám, fontos számomra, mégis plusz sújt rakok a vállukra, ahogy kést döfök a hátukba viselkedésemmel, miről már én is tudom, hogy ez nem én vagyok. Próbálok, és próbáltam is jelenlegi modoromon változtatni, de a keserű fájdalom nem enged fogságából, s amint két lábra állnék újból, egy könnyed mozdulattal taszít vissza a földre, ezzel mocskolva be lelkemet.

Szabadulnék, de nem  megy, menekülnék, de nincs hová… Szívem ide köt, ahogy az életem is, hisz ha eltűnnék, azzal csak hatalmas port kavarnék. Magam sodortam ebbe, ahogy a kezdetektől fogva engedtem a bánat pusztításának, s lelkem méreggé téve sebeztem meg a többieket.

Kiakarok törni, újból őszintén mosolyogni, s gondjaim elfelejteni, de nem megy… Ahogy küzdök, úgy kerülök egyre csak mélyebbre, s reményt vesztve fuldoklom saját tetteim örvényében.

Egy kérdés van már csak a fejemben, mire a választ keresem, de meglelni nem véltem… Mit kellene tennem, hogy minden újból jó legyen?

NINCS LEKTORÁLVA! Ha további információra vagy kíváncsi az írásaimmal, illetve velem kapcsolatban, lájkold a FaceBook oldalam: https://www.facebook.com/parkmalisworld/

5. Fejezet - Lost Hope [A Dream Come True]

- De biztos, hogy ő az? - Ujjaim  idegesen tördelve vezetem újból tekintetem a volán mögött ülő fiúra, ki egy lemondó sóhajt hallatva húzza mosolyra ajkait.

- Chanyeol, biztosra mondtam. Annyi éves, mint amit te mondtál, Baekhyun a neve és ugyan úgy néz ki, ahogy mesélted - pillant rám szeme sarkából bíztatóan, de figyelme azonnal az esti órák ellenére is forgalmas útra téved vissza.

- De, hogy találkoztatok vele? - Szemöldököm ráncolva elemzem a félig sötétbe burkolózó várost, ahogy a legnagyobb fényforrást a járművek és az épületekben égő lámpák nyújtják.

- Joonmyunnal jött… Amint kiderült, ő már régóta ismeri.

- És erről én miért nem tudtam? - Hökkenek meg szavai hallatán, ahogy tudatomig eljutnak jelentései… Ennyire vak lettem volna? Végig itt volt a közelemben, de én észre sem vettem őt.

- Mert nekünk is most mutatta be… Anyja munkatársának fia, vagy mi fene… Jobban lekötött a neve, a többi nem maradt meg… - kacag fel saját magán, ahogy tudatában van, hogy ezzel az idegeimre tud menni… Ki más lenne képes a számomra fontos információk kiszűrésére, mint Zhang Yixing? Nem is értem…

- Áhh, mit vártam… - sóhajtok fel, ahogy ujjaim hajkoronámba vezetve vetem hátra fejem, s pilláim lehunyva igyekszem nyugtatni hevesen dübörgő szívemet. - Kik vannak ott? - Próbálom terelni figyelmem a számomra jelenlegi esetben legfontosabb tényezőről, annak a reményében, hogy ezzel pulzusom száma is csökken.

- Hát Joonmyun, Jongdae, Sehun, Minseok és Kyungsoo… Jongin nem tudott jönni, franc sem tudja mért, nem mondta el…

- Tipikus ő… Egyébként tudom, nem fogod bevallani, de… Ez egy újabb álom, igaz? - szempilláim apró rezzenése árul el, miszerint a remény halvány lángja még ég lelkemben, hogy minden szava a valóságot foglalta magában, s nem elmém újabb csúf játékba keveredtem bele… Nem akarom azt a fájdalmat ismét átélni, mikor már azt hittem, hogy végre ráleltem, s karjaimban tarthattam álmaimon kívül, míg nem kiderült, ez mind egy aljas hazugság volt, és semmi sem változott, csak egy dolog… Tudtam a nevét.

- Nézzenek oda, ki van itt! - Kacag fel a társaság legfiatalabb tagja, mikor zavarodott lényem kirajzolódik látókörükben, s tekintetét rám vezetve adja tudtomra a torkán lecsúszó alkoholnak a mennyiségét, mi minden bizonnyal több a kelleténél.

Szavaival mit sem törődve biccentek felé, ahogy pillantásaimmal egy bizonyos személyt keresve járom át az asztal körül ücsörgő társaságot, ám ismert arcokon kívül mást nem vélek felfedezni, mi nem mondható éppen egy nyugtató tényezőnek. Lehet haza ment, dolga akadt, vagy ezernyi más dolog...

- Hé, nyugi… Valószínűleg csak kiment mosdóba… Joonmyunnal jött, így még tuti nem ment el, mivel hyung még itt van. - Kezét vállamra csúsztatva űzi el gonosz kis gondolataim, mik kétkedéssel töltik el belsőmet, ahogy arcára kiülő izgatottsága igazat ad szavai tartalmának. Nehéz elhinni, hogy tényleg ő legyen az, talán ezért is keresem azonnal a kibúvókat, hogy miért nem lehet, de könnyebb lenne beletörődnöm szimplán ebbe az egészbe…

Apró bólintással jelzek, miszerint mondandóját megértettem, s egy mély levegőt véve öltöm magamra hamis görbületem, mi jelenlegi zavaromnak köszönhetően még nehezebben sikeredik… A szívem hevesen kalapál, az elmémben ezernyi kérdés cikázik, ahogy a levegő vétele egyre csak nehezebbé válik… Én, az állítólagos hetero férfi, ki egy név hallatán nagyobb izgalomba jön, mint egy tini lány, ki hatalmas sztár kedvencét pillantja meg az utcán, s sikítozásba kitörve adja az egész világ tudtára az örömét… Érdekes egy hasonlat ez, főleg tőlem, de, ha egyszer így van? Nem tudom szavakba önteni ezt az érzést, mi átjárja egész testem, ahogy fejtetőmből kiindulva kúszik végig a bőröm alatt, s lábaim elérve gyöngítik el azokat… Le kell ülnöm, mert nyomban elájulok, pedig még nem is láttam, nem is biztos, hogy igaz, amit Yixing mondott, de szeretném, ha az lenne… Hisz ő is tévedhet, mint mindenki más, de a remény mindig bennem él.

- Téged is látni erre felé? - húzódnak mosolyra Minseok ajkai, ahogy időt sem ad a feleszmélésre, de már egy ismeretlen löttyöt tartalmazó üveget nyújt felém, ezzel utasítva engem szavak nélkül az ivásra.

- Amint látod… Unalmas egyedül o…-

- Csak követi a farkát - szakítja félbe mondandómat Sehun, ahogy ajkai közül zavart kacaja töri át az alkohol szaggal túlárasztott levegőt. Ha részeg akkor mindig előjön ez az énje, mitől legszívesebben menekülnék. Ilyenkor nem gondol semmire, csak a szexre és a csajokra, mit meg is értek - részben… Már jó ideje nem volt barátnője, bár még fiatal is, mégis vágyik rá, de nem csak erre, belül, mélyen a szeretet a legfőbb vágya, ám ezt soha senkinek nem vallaná be, mert ő egyszerűen ilyen. Nem tudom megmagyarázni miért, aki ismeri az tudja, érdekesen van összerakva, az már egyszer biztos, bár én inkább meg sem szólalok, mert még mindig én vagyok kicsiny társaságunk legfurcsább tagja…

- A részegség nem mentség a gyökérségre, ezt már megtanulhattad volna - félmosollyal hányja a fiatalabb szemére szavait Jongdae, ahogy igazával teljes mértékben tisztában van, s ezt nem is fél mások tudtára adni, még, ha az az illető számára nem is oly kellemes érzéssel szolgál.

- Ah, hyung, te is tudod, hogy miről beszélek… - Ujjait immár kócos tincsei közé vezetve veti hátra a fejét, s izmait elernyesztve csúszik lejjebb székében, ezzel nyújtva magának egy nem kimondottan előnyös külsőt.

- Én viszont nem értem mi van… - homlokát ráncolva hajol előrébb Joonmyun, s könyökeit az asztal lapjának feszítve fürkészi tekintetem, mintha kitudná olvasni a gondolataim… Még az kellene, és lehetne rendezni a temetésemet…

- Miről van szó? - érkezik közvetlen mögülem a kérdés, minek hallatán szívem egy ütemet kihagyva kezd hírtelen eszeveszett tempóba, ahogy elmém beazonosítja méz édes hangját, mi melegséggel tölti el belsőmet minden egyes alkalommal, mikor szerencsém nyílik meghallani. Mégis, hogy lehetne elfelejteni ezt a boldogsággal egyenlő tündér kacajt, mi minden egyes alkalommal elhagyja az ajkait? Ha hangját érzékelhetem az számomra egyenlő a boldogsággal...

- Semmi, semmi, nem érdekes… - hadonászik kezeivel Sehun, ahogy feljebb tornázza magát szinte már fekvő pozíciójából, s ajkait apró mosolyra húzva nyitja újból szóra azokat. - Ő ki? - Biccent fejével a számomra még mindig ismeretlen személy felé, mire én is erőt veszek magamon, hogy hátra pillanthassak rá, ezzel fedve fel kilétét - pontosítva kilétüket.

Ő az, semmi kétségem sincs, már a hangja ezt bizonygatta, mégsem mertem hinni neki… A mosolya, az alkata, a magassága… Tincsei elrendezése, ahogy tökéletesen vezetik az ember tekintetét oly tökéletes arcára, s fekete szemeire, mikben elveszni egyenlő a mennyországgal, mégis tán kissé rémisztő, ahogy könnyedén beskatulyáz velük, mintha csak mindig is ezt tette volna. Minden porcikája egyezik az álmomban látott férfiéval, nevén nevezve Baekhyunéval, de a mellette álló személy arca sehonnan sem rémlik.
Barnára festett haja tű egyenesen omlik vállára, s lóg le egészen háta közepéig, ahogy orcáján egy megmagyarázhatatlan, mégis túlontúl boldog mosoly csüng bíborvörös ajkain, mi a szolid sminkkel keretezett szemeit kisebb csésze alak formálására készteti, s bőrét tán még ragyogóbba varázsolja, ahogy tökéletes fogsorát is megvillantva hajol kissé előre, hogy nevét kiejtve adja tudtunkra kilétét.

- Örülök a szerencsének, Eum Yunseon vagyok. - Ahogy felegyenesedik fejét azonnal megrázza, hogy tincsei továbbra is oly tökéletesen keretezzék körbe vékony arcát, s immár kissé erőltetettnek tűnő mosolya továbbra is a legelőkelőbb helyet foglalja el orcáján. Nem kétség, hogy ideje nagy részét külseje javítgatásával tölti el, hogy minél több szempárt vonzhasson magára, s ruhái sem épp az olcsó kategóriába sorolhatóak. Nincs semmi baj azzal, ha valaki ad a megjelenésére, de az már zavaró, ha többet szán erre, mint magára az eseményre, amire készülődik… Féltékenység, vagy sem, de bármilyen más lányt szívesebben látnék Baekhyun mellett - ha már én nem lehetek ott...

- Áhh, én Sehun vagyok - húzza hatalmas  vigyorra ajkait, ahogy jobb kezét megemelve bök a mellette ülő férfira, s a neveket kiejtve mutat a tulajdonosára. - Minseok, Joonmyun, Jongdae, Yixing és Chanyeol…

- Igen, mi már ismerjük egymást - apró mosoly kúszik fel a titkomból kizárt férfi ajkaira, ahogy pillantásait társaságunk legfiatalabb tagjára vezetve hallatja meg újból hangját. - Ne is ábrándozz róla, ezt a vonatot már rég lekésted…

- Mégis miért? - értetlenül ráncolja homlokát, ahogy tarkóját zavartan simítja végig, ahogy Joonmyun válaszára várva fürkészi arcát, mintha csak ennyiből rájöhetne válaszára, de még mielőtt bármit is mondhatna, Baekhyun előzi meg ebben…

- Mert ő a párom.

*~*~*~*~*~*

Szemeim felnyitva az immár várt fehérség vakítja el látásom, mit hamar megszokva pillanthatom meg a leginkább kastélyokba illő csillárt, mi nem sokkal a fejem mellett lóg le a plafonról. Díszített, fehér kristályok - természetesen nem valódiak - helyezkednek el kör alakban a kis égő körül, ahogy ezek egyre csak sorakozva meredeznek a föld felé, mintha csak arra várnának, hogy mikor zuhanhatnak le valakire… Én kimondottan nem szeretem az ilyen túldíszített dolgokat, de Baekyhunnak ez volt a vágya mindig is, és nagy szenvedés árán sikerült is beszereznie…

A szívem kisebb melegség önti el, miszerint újból itt vagyok, hol sosem aggódom, a bánataim elfelejtődnek, s csak egy dolog lebeg előttem, ki nem más, mint Ő. De most valahogy mégis más ez az egész…
Magam sem tudom elmondani miért, de valami furcsa érzés járja át belsőmet… Félelem, izgalom, kíváncsiság, és még sorolhatnám, de azt a szót, mi kimondottan kifejtené azt, ami végbe megy jelenleg bennem, sajnos még nem találták fel…

Erőt véve magamon döntöm kissé oldalra fejem, mivel egyetemben nyilall szívembe a keserű fájdalom, mi azonnal cselekvésre késztetve állít két lábra, hogy kétségbeesetten kapkodhassam egyik falról a másikra tekintetem… Üres…

A keretbe foglalt képeink, mikkel a szoba fehérségét töltöttük ki, mind semmivé váltak, eltűntek egytől egyig, s ugyan erre a sorsa jutott az összes bútor, kivéve egyet, mi csupaszon, ridegen ácsorog továbbra is a hó színűre varázsolt szobában, arra várva, hogy az elveszett érzelmek újból visszaköltözzenek ide, s a láthatatlan színkavalkád járja át újból ezt a négy falat, mik kacajainak a visszhangját képzik, mosolyaival keveredve, de ahogy ez mind eltűnt, úgy veszett vele Ő is...

- Baekhyun? - Hangom megremeg, ahogy nevét kiejtve indulok meg a hatalmas fehérséget megtörő ezüst kilincs felé, annak reményében, hogy szívem egyetlen lakóját meglelve kaphassak választ a fejemben cikázó kérdésekre, s törékeny testét magamhoz ölelve jöhessek rá, hogy amiket láttam, azok mind csúf hazugságok…

A hideg fém szinte felveszi tenyerem alakját, ahogy felforrósodott bőrömhöz ér, s egy halk nyikorgással jelzi az évek múlását, majd segítségével feltárom az előttem elhelyezkedő ajtót, és ajkaim szóra nyitva szólítom újból Őt…

- Baekhyun, kérlek! Tudom, hogy itt vagy valahol… Érzem…

Hiába kutattam, kerestem őt a ház összes szegletében, nem leltem meg, ahogy semmi mást sem. Minden üres, mintha csak az összes bútor vele lenne összeköttetésben, s ahogy Ő, úgy azok is eltűntek… Nem értem mi történik, hogy mi ez az egész, a kétségbeesettségem eluralkodik testem felett, ahogy könnyeim utat törnek maguknak, s egy keserves ordítás kíséretében kerülnek elő szemeimből.

Mégis minek tartsam bent, ha azzal csak magam kínzóm? Itt nem lát és nem is hall senki, az eddigi boldogság szigetem kihalt, s csak a magány keserű fuvallata ragadt meg rajta.

Fázok. Az egész testem remeg, ahogy reményt vesztve kucorgok a szoba egyik sarkában, s csak  az ürességet figyelve várok a megváltásra… A láng, mi melegen tartott, kialudt. Hiába óvtam, vigyáztam rá, mintha mit sem ért volna az egész, úgy hunyt ki az utolsó parázs is.

Fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem, hogy miért lett ez, vagy, hogy mit rontottam el… Baekhyun, kérlek, ne tedd ezt velem, legalább a kérdéseimre felelj… Szükségem van rá, hogy tudjam, hogy lelkem egy kisebb nyugvásra bírjam, s megpróbálhassak javítani ezen.

Szeretlek, de ez nem volt elég neked, helyettem őt választottad, mivel szívembe kést döftél, bár erről te mit sem sejtesz…

Nem akarok mást, csak felkelni, és melletted lenni, miközben tudatosul bennem, hogy ez nem volt más, csak egy rossz álom… Mért nem lehet így? Mért kell a szenvedés pusztító ízét éreznem újból? Az egyetlen boldogságom voltál, mégis elhagytál...

NINCS LEKTORÁLVA

Ha további információkra vagy kíváncsi az írásaimmal, illetve velem kapcsolatban, lájkold a FaceBook oldalam: https://www.facebook.com/parkmalisworld/

Szünet...

Hát, sziasztok!
Amint gondolom nektek is feltűnt, egy ideje nem nagyon hozok új részeket, se nagyon semmit... Mondanám, hogy megvan az oka, és mi az, de minek a kifogás? Egyszerűen csak nem megy.

Órákat ülök egy-egy irományom felett, ám pár mondatnál több nem jön ki, azokat is legtöbbször törlöm. Magam sem tudom miért, egyszerűen csak úgy érzem, hogy elfáradtam.

Lehet kérdezni, hogy mégis miben? De én annyit mondok, hogy mindenkinek más a tűrő határa. Az itthoni dolgaim sem a legegyszerűbbek, ahogy semmi sem jelenleg körülöttem. Egy szóval tudnám jellemezni jelenlegi életem, ami a káosz.

Nem tűnök el örökre, ez egyszer biztos... Nekem szükségem van erre az egészre, és időnként valószínűleg felbukkanok, de rendszeressé egy ideig biztos nem fog válni. Jelenleg próbálom rendezni az engem körülvevő dolgokat, hogy újból megszálljon az ihlet, és nyomathassam ezerrel ismét. 

Legfőbb célom ezzel az egésszel nem a hírnév, hanem, hogy jól érezzem magam, hogy az a pár ember, ki olvas engem, ne undorral tekintsen műveimre, hanem elnyerje tetszésüket...

Na, de ha már így bele kezdtem, kicsit mesélek magamról, just why not?
Nos lássuk... Eddig nagyon semmit sem tudtatok rólam (kivéve azt a pár embert, ki tudja ki is vagyok). Ha érdekel olvasd el, de ha unalmasnak találod tekerj tovább, nem haragszom meg. :)

Szóval. Egy egyszerű, hétköznapi lány lennék, ki 17. életévét taposva bolyong a világban, egy kérdésre keresve a választ: Miért élünk? Nos, igen, elég sokat eltudok ábrándozni, és különböző dolgokon merengek el, miknek értelme sincs.

Tipikus álmodozó vagyok, ki pár percre képes elhinni, hogy amire vágyik az úgy lesz, de a kelés keserűen ér utol minden alkalommal. Nézzünk egy egyszerű példát az életemből...

Már hetedikes korom óta tudtam mi akarok lenni (jelenleg 11.-et fejezem be)... Mivel van egy beteg testvérem (középszíntű szellemi fogyatékossága van), és elég sok fejlesztő óráján vettem részt, összeállt bennem a kép. Alapból imádom a gyerekeket és velük lenni, ha nevetnek boldogabb leszek és hasonló dolgok, de fáj, hogy aki beteg, azon nem segíthetek... Így elhatároztam magam,  miszerint gyógypedagógus leszek... Majdnem öt évig el is hittem, hogy ez sikerülni fog, de saját magam rontottam el. Kezdjük tanulmányi eredményeimmel, mik makacsságom és lustaságom miatt lett rosszabb a vártnál... Itt a városban, ahol élek, lett volna egy gimnázium, de nekem nem felelt meg anno, erősebbe akartam járni, így lett célpontom Dunaújváros, de a vártnál nehezebb lett...
9.-ben majdnem otthagytam az iskolát, már az ittenivel is felvettük a kapcsolatot, hogy ha úgy adódna átvennének-e, de végül csak maradtam. Ennek két oka van, hogy szeretek oda járni, a másik pedig a félelmem az újtól... Fura dolog, nem, de? Mindegy is, menjünk tovább.

Szóval, mivel nem tanultam, elbuktam ezt az egészet, ha ezentúl csak ötöseim lennének, akkor sem lenne meg a pont, szóval... Huss, volt egy álmom.

Menjünk tovább, amit szintén nem sokan tudtok rólam: mért kezdtem el írni?

Ennek nagyjából két éve kezdődött a története, mikor megismertem legjobb barátnőm. Ő vett rá, hogy ne féljek elkezdeni, vágjak bele, és így is lett... 2015. 01. 30.-án megnyitotta első blogom a kapuját, de az iránti lelkesedésem hamar megingott, s még abban az évben egy újat kezdtem. Nem vittem őket sokáig, még nagyjából annak az évnek a végén le is csuktam a kaput, mert nem voltam megelégedve vele... És itt jött egy nagyobb szünet, mikor csak magamnak, s neki írtam, de ezek közül semmit sem publikáltam, mind elveszett. Majd tavaly egy írói program keretében kezdtem újból belejönni igazán. Előtte is írtam-írtam, de nem ennyit, bár az ezt megelőző pár hónapban többet, mint az előtte lévő évben. Egy művem lett publikálva, mégpedig a MarkSon OS-em, mit karácsonyra kellett írnom, és ezt követően nem volt megállás.

Tanulás helyett leültem és írtam, aludni is alig aludtam, mert a klaviatúrát koptattam, majd elkezdődött újból minden, mikor megnyitottam ezt a blogom. Nos igen, eleinte lehet túlzásba estem, ahogy minden tantárgyból legalább egy jegyet rontottam, s mindent mellőzve ültem le a gép elé, hogy késő estig írjak, mikor reggel 5-kor kelnem kell az iskola és az utazás miatt... Na igen, ezzel is küzdenem kellett, hogy egyensúlyt hozzak életembe, mi még mindig nem megy 100%-ban.

Szóval igen, 2017. 01. 17. mikor újból nyílvánosságra hoztam műveim, azaz immár lassan 5. hónapja. Nem hosszú idő, mi alatt többen találtak meg engem, mint reméltem, szóval igen. Köszönöm mindenkinek aki olvas engem, és mivel hamarosan itt a nyár, próbálok újból helyre jönni és az írásnak szentelni szabad időmet. Nem hiszem, hogy sokan végig olvastátok, mert egyébként értelme 0 volt ennek a rizsának, de mégis... Ha valaki eljutott idáig, annak nagy pacsi, amiért nem unta szét magát, és hatalmas köszönöm, hogy elolvasta.

Inkább befejezem, mert dolgom van már, szóval... Mindenkinek szép nyarat, vigyázzatok magatokra, és kitartást a suli végéhez (ha még tanultok)! <3

(És itt hagyok egy cukorfalatot, csak, hogy értelme is legyen ennek a posztnak.)

Alkohol mámorában [MinHeon]

Ahogy céltalanul bolyongva térsz át utcáról utcára, és elméd elködösíti az alkohol, s a látási viszonyaid folyamatosan romlanak… De élvezed.

Arcodon ostoba mosoly csüng, s lépteid egyre csak előre visznek, de fogalmad sincs hol vagy és mért. Minden forog veled, sértő szavak sokasága ütik meg füled, ahogy csak arra eszmélsz fel, hogy ismét másnak ütközöl, de mit sem érdekel téged, hangosan felnevetve kerülöd ki őket, s folytatod utad, minek magad sem tudod még a vég kimenetelét… Lassan már mindennapos tevékenységed, mit percről percre jobban élvezel. Mert, ha józan vagyok, akkor is elrészegít szívem fájdalma, minek okozója te vagy, mégsem tudsz erről mit sem… Csak vágyom rád.

Undorral telt a tekinteted, mikor véletlen rám révednek pillantásaid, s magadban elszörnyedve próbálsz rájönni, mi történt velem, hogy miért lett életem legnagyobb szenvedélye az alkohol, pedig, ha tudnád…

A szenvedésem elviselésének egyetlen módja, hogy ne őrüljek bele, az az ital fogyasztás bár… Így az ivás veszi el a maradék eszem, de legalább élvezem, minden percét.

Ha bátrabb lennék, már rég nem így élnék. A tudtodra adtam volna, hogy szívem mért is fáj annyira, hogy a céljaim mért úsztak el az árral, s a központba mégis, hogy került a sokak szerint szörnyű alkohol, mi számomra mégis oly kedves és édes, mint a legdrágább ékkő.

Az éjjelt nappallá, a reggelt pedig estévé téve öntöm magamba a temérdek mennyiségű mérgezett italt, hogy immár sokadjára kerüljek a címlapokra, miszerint karrierem a süllyesztőbe tévedt, s lassan már az egész bandát viszem magammal… Nem ez volt a célom, csak jól akartam lenni…

- Jooheon! - Hallom meg valahonnan messziről a nevem, ám hiába nézek bármerre is, a csupa ismeretlen arcon kívül mást nem lelek. Újból és újból felzendül ez a tompa hang, ám forrását továbbra sem tudom behatárolni, s kétségbeesetten fordítom sokadjára is körbe tekintetem. Csak ő lehet az, mi minden bizonnyal elmém csúf játéka, hisz mégis mi a francot keresne itt hajnalok hajnalán? Nevetséges az egész, ahogy hiú ábrándokat követve reménykedem benne, hogy valaha is az enyém lehet, s szerethetem ahogy csak akarom… Térj észhez Jooheon, mégis mi oka lenne rá, hogy ezt az érzést viszonozza? Bármit tehetsz, az egész a mélybe van vetve…

- Vicc az egész… - kacagok fel szarkasztikusan, ahogy a köztem és az épület közti távolságot elmérve koppannak térdeim a földön, ahogy fejem a falnak ütközve éreztet nagyobb fájdalmat, mint amiben alapjáraton is szenvedek. - Kurva ég! - szólalok meg a kelleténél hangosabban, s tenyerem a lüktető pontra szorítva görnyedek előre.

- Jézusom, Jooheon… - érkezik közvetlen mellőlem a hang, ahogy valaki a hátamra simítja kezét. - Jól vagy? - Aggodalommal teltek szavai, miknek hallatán  akaratlanul is elnevetem magam, ahogy felegyenesedve fordítom felé tekintetem, ezzel bizonyosodva meg róla, hogy ténylegesen ő van előttem, s nem csak elmém szórakozik velem.

- Kurvára, amint látod…  - Szemeim megforgatva tornázom át magam ülő helyzetbe, s az épületnek támasztva hátam rejtem el lélek tükreimet.

- Gyere, itt parkolok nem messze, haza viszlek… - Nyújtja felém vékony karját, hogy felsegítsen a hideg betonról, ám én elutasítva ezt, oldalra fordított tekintettel révedek a semmibe. - Jooheon, kérlek - sóhajt fel, s leguggolva elém próbálja felvenni a szemkontaktust velem.

- Miért vagy itt? - teszem fel kérdésem, továbbra is kerülve őt pillantásaimmal.

- Csak kedvem támadt az éjszaka közepén kocsikázni… Szerinted mégis miért? - Ujjait szőke tincsei közé vezetve igazgatja meg arcát körbe ölelő kapucniját, s hajol közelebb hozzám, ám enyhe fintora elárulja nem tetszését az alkohol szag felől.

- Minhyuk, menj haza… - intek kezemmel, ezzel nyomatékosítva szavaim, ám ő, mint aki meg sem hallaná szavaim, úgy réved továbbra is rám.

- Miért vagy ilyen mostanában? Régebben szinte soha nem ittál, most pedig minden nap úgy szed össze valamelyikünk az utcáról, hogy totál részeg va-

- Áhh, innen fúj a szél! Tudod mit? Menj a francba, és húzz el! Nem kell a segítségetek, a sajnálatotok meg főleg… Haza tudok egyedül is menni, ha akarok - Monológját félbe szakítva förmedek rá a kelleténél jobban, s a világ iránt érzett gyűlöletem rajta adom ki, mit még be sem fejeztem, de már bántam… Fájdalmat okozok neki, mikor csak segíteni akar nekem, és a nyomoromon… Írnom kellene egy könyvet, már látom magam előtt, ahogy a kirakatokban virít: Lee Joo Heon - Hogy űzd el a barátaid magad mellől. Ez az egy, mi mindig sikerül nekem…

- Befejeznéd ezt a hisztit és jönnél végre? A sok guggolástól fáj a lábam, és az idő sem a legjobb…

- Senki sem kérte, hogy segíts… - Fájdalmas sóhaj szakad fel ajkaim közül, ahogy szemeim lehunyva vetem hátra fejem, arra várva, hogy győzködésem feladva hagyjon itt, s adjon fel a belém táplált reményével, miszerint lehet újból olyan, mint egy évvel ezelőtt…

- Nem, nem kért senki sem, mégis így érzem helyesnek… Tisztán látszik, hogy valami nem oké veled és szükséged van valakire. Szóval mesélhetsz is, mi a baj? - Fáradtan nyög fel, ahogy mellém ülve húzza fel térdeit, miket átölelve mered továbbra is rám, s válaszom után kíváncsiskodva dönti kissé oldalra fejét, mitől szőke tincsei megugranak.

- Semmi - Apró, mégis lényegre törő válasz, még, ha csupa hazugság is. Szívem ketté hasadt, a belsőm segítségért kiált, ahogy a démonok marcangolják lelkemet, s legszívesebben felordítanák fájdalmamban, mégis azt vallom másoknak, hogy minden rendben, hiába épül hazugságokra ez az állításom.

- Jooheon, tudom, hogy valami nem oké, de neked sem jó, ha továbbra is magadba fojtod… Én meghallgatlak, ezt tudhatnád. - Tenyerét óvatosan simítja térdemre, ahogy nyugvásra próbál bírni, ám én érintése elől elhúzódva fordítom el tekintetem felőle. - Tettem valamit, amiért ilyen vagy?

- Nem…

- Akkor miért viselkedsz így?

- Mert jó - szakad fel egy mély sóhaj ajkaim közül, ahogy szemeim újból lehunyva igyekszem gyomrom tartalmát magamban tartani, min a körülöttem forgó világ abszolút nem segít. Ez az egyetlen egy rossz dolog van az estéimben, mikor kikívánkozik belőlem az alkohol, de mégis élvezem, mert érzem, hogy élek.

- Jó a francokat… - nevet fel szarkasztikusan, ahogy forró leheletét érzem bőrömön, ő pedig egészen közel hajolva fürkészi arcom minden rezdülését. - Miért nem mondod el, hogy mi a baj? Ismerlek már régóta, segíteni akarok…

- De ebben nem tudsz. - Közelségét tűrve ejtem ki szavaim, ahogy az alkohol bűze csiklandozza órát, ám őt ez nem rendíti meg, s egy millimétert sem hátrál, csak követelőzően faggat tovább, hogy felfedjem előtte gondjaim…

- Nem tudhatod, ha meg sem próbálod elmondani. Szóval nyisd ki a szád végre, és mond el, mi a franc bajod van, mert ezzel a körülötted lévőknek ártasz csak! Jooheon, nem veszed észre, hogy mindenki aggódik érted, és felőrli a bűntudat, mert nem érzik elég jónak magukat, hogy elmond nekik mi nyomja a szíved, és ebbe én is beletartozok… Egy család vagyunk. - Szavai fájdalommal teltek, mégis az ingerület is kiérződik belőle, s gondolataim özönként kezdenek áramlani belőlem, mire az elmém elködösítő ital is rásegít…

- Minhyuk, tudod mi az én cseszett bajom?! Kurvára, de te! Nem veszel észre semmit, vakon kerülgeted az utalásaim, bármit tettem azt leszartad… Felfognád, hogy én baszottul szeretlek? Nem úgy, mint a testvérem, én szerelmes vagyok beléd hyung! Legalább azt próbálnád elérni, hogy ne így legyen, mert te nem vagy képes ezt viszonozni, de nem, semmit nem láttál ebből az egészből! Egy rohadt centire vagy tőlem, mégis óceánok választanak el minket… - Szinte arcába üvöltöm szavaim, ahogy eddigi tartásom teljesen leomolva adja a világ tudtára érzelmeim, s könnyeim utat törve maguknak gurulnak le arcomon, hogy egy tompa koppanással érkezzenek a talajra.

Hiába várok, a percek csak telnek, ahogy szeppenten mered rám, nem tudva, hogy mit reagáljon erre az egészre… Ez így nem megy nekem, nem akartam elmondani neki, mégis itt vagyunk.

- Mit is vártam - sóhajtok fel, ahogy tenyereim a hideg betonnak feszítve tornázom fel magam két lábra, hogy mindenféle szót mellőzve haladjak el mellőle, ezzel hagyva magam mögött fájdalmaim fő okozóját, s megtört énem maradványait, a rajtuk heverő kihunyt titkaimmal… Egyetlen kísérőm és társam maradt velem, ki vállaimba kapaszkodva követ továbbra is, nem más, mint a szenvedés. Elrontottam ezt is, mint átlagosan mindent, s a reményem is szerte foszlott, mit eddig pátyolgattam nagy titokban…

Egyetlen dolog maradt számomra, mi továbbra is megért engem, s lelkem kiöntve sírhatok felette órákon át, ahogy életem igyekszik szebbé varázsolni, ha csak pár percre is… Ez pedig nem más, mint az alkohol bódító mámora.

NINCS LEKTORÁLVA

Ha további információkra vagy kíváncsi az írásaimmal, illetve velem kapcsolatban, lájkold Facebook oldalam : https://www.facebook.com/Park-Malis-World-162169904299810/