Köztudott Titok [HuiDawn]

- Hé, hyung… - zökkent ki Changgu délutáni szokásos semmit tevésemből, ahogy telefonom kijelzőjét bámulva böngészem a közösségi oldalak által nyújtott tömör unalmat, s bár szívesen tennék mást, erőm nem elegendő ahhoz, hogy a többiekhez hasonló módon pörögjek, s szórakozzak továbbra is, a hosszított próbánk ellenére, mi alig fél órája ért véget… Sokszor megfordult már a fejemben az a kérdés, hogy mégis mivel etethették őket, hogy ennyire jól bírják a strapát? Engem sem lehet épp egy puhány férfinak titulálni - legalábbis szerintem -, erőm mégis csak töredéke a csapaton belül bárki másénak.

- Gond van? - Szemöldököm összeráncolva emelem tekintete, Changgura, kinek arcáról az értetlenséget könnyeden lelehet olvasni, ahogy ujjait fekete tincsei közé vezetve hajol kissé közelebb hozzám, hogy hangerejét lejjebb véve adhassa tudtomra, mi célból csatlakozott a magányomhoz.

- Szerintem Heotaek beteg… - Kezét megemelve takarja el ajkait, hogy szavait a nappaliban tartózkodó többi férfi még véletlenül sem hallhassa meg csevegésünk témáját, mintha csak egy hatalmas titkot közölt volna velem, de nem épp erről van szó.

- Már miért lenne? Eddig nem volt semmi baja sem…

- Na pont ezért mondom. Furán viselkedik, mintha valami nem lenne rendben.

- Mégis miért? - Mobilom zsebembe csúsztatva ülök fel félig fekvő pozíciómból, s fejem kissé megrázva rendezem szőkére festett hajamat, ahogy minden figyelmem a fiatalabbnak szentelve várok kijelentésének indoklására, hogy felvilágosítson a történtekről.

- Jó, de ne akadj ki! - Egyenesedik fel ő is, miközben kezeivel artikulálva nyomatékosítja szavait, s ajkait újból szóra nyitva folytatja magyarázatát. -  Heotaek főz… Vagy legalábbis valami hasonlóval próbálkozik.

- Csak szívatsz… Ugye?

- Szerinted szórakoznék az életemmel…? Ha azt kell ennem én meghalok, te is tudod, hogy szörnyű amiket készít…

- Vagy azt akarja, hogy fogyókúrázzunk, de, ha ez a célja, akkor inkább szóljon, és ne mérgezzen minket - ajkaim apró, szórakozott mosolyra húzódnak, ahogy elmém emlékek sokasága tölti ki, mik főzési tehetségtelenségét bizonygatják…

A legutóbbi alkalommal, mikor az mellett döntött, hogy ő készíti el a vacsoránkat, majdnem az lett a vége, hogy a tűzoltókat kellet kihívnunk… Komolyan, ha nem vagyok ott, akkor nem csak az étel gyulladt volna fel - bár a mai napig sem tudom, hogy ezt mégis, hogy a francba hozta össze, de itt róla van szó, így már meg sem lepődöm…

Előtte pedig az elkészített étel ehetetlen lett… Nem viccelek, borzalmas volt. Oké, a legtöbben szeretjük a fűszeres ételeket, de azért az már túlzás volt, szerintem háromszor annyi ételbe lett volna megfelelő a mennyiség… És, ha ez még mind nem is elég, a só mennyiségben sem szűkölködött, a hús kívül megégett, de belseje nyers maradt, mert nem jó hőmérsékleten sütötte, de, hogy segítsek neki? Inkább vetette volna le magát az épületből, túl makacs hozzá, és már rendesen bántja a csőrét, hogy néha még egy egyszerű reggeli készítés sem megy neki - lényegében tudásilag Wooseokkal szállhatna versenybe.

- Segíthetnél neki… Éhen veszek, de, ha egyedül csinálja, akkor ma már nem eszünk.

- Majd rendelsz valamit, te is tudod, hogy milyen… - egy halk sóhajt megengedve dőlök hátra, míg nem hátam a kanapé párnázott támlájához ér, majd szemeim lehunyva vezetem ujjaimat kócos tincseim közé, miknek rendezgetéséről már lemondtam, így helyzetem elfogadva adom fel az ég felé meredező szőke hajam rendbe szedését.

- De hyung, kérlek! Te tudsz hatni a lelkére, így ha bevetnéd az előnyöd vele szemben, tuti megmenthetnéd a vacsoránk! - Szempilláit rebegtetve próbál szavai igazáról meggyőzni, s rávenni, hogy az édes pihenés helyett robotolva készítsek nekik valami ehetőt abból a valamiből - nem szeretném inkább szavakkal illetni -, amit Heotaek készít jelenleg. Más is van a csapatban, aki tud főzni, mért pont engem kell vele nyaggatni, mikor épp halálom szélén állok? Örülök, hogy a fekvésből való felülés megy még, nem, hogy fel-alá ugrándozzak a konyhában…

- Kérd meg Jinhot, ő is tud főzni…

- De szerinted neki engedné, hogy segítsen, mikor még neked sem szokta nagyon? - jobb szemöldökét felvonva méri végig testemet, ahogy ajkait egy halk sóhaj hagyja el.

- Akkor marad a rendelés.

- Ya, ne csináld hyung! Így mégis, hogy akarod, hogy bevallja neked? - szavai feszültek, mégis őszinteséggel teliek… Mindenki tisztában van mindennel, történni mégsem történt semmi, mi lassan agyukra megy, ahogy minket figyelve várnak a csodára, mi még mindig nem ért el. Lehet, hogy igaza van - vagy inkább biztos… - , és tényleg tennem kellene valamit az ügyben, de nem merek, ahogy ezt bevallani sem, hiába húzzuk már elég ideje.

- A kurva ég! - kiált fel dühvel átitatott szavakkal Heotaek, ahogy a hatalmas robajjal keverednek, mi minden bizonnyal egy épp levert edénynek a hangja.

- Na, itt is a megfelelő alkalom - kel fel hírtelen, miközben kezem megragadva igyekszik engem is két lábra állítani, kevesebb sikerrel, mint amit remélt.

- Changgu, alig élek, had pihenjek már… - próbálom a fogságban lévő tagom visszaszerezni, ám ahogy rájön, hogy mi is a célom, szorosabbra fonja ujjait csuklóm körül, s minden erejét bevetve kezd húzni, míg nem választás elé állít, miszerint vagy a padlóra kerülök, vagy hajlandó leszek felállni - de én mégis az előbbinél maradok.

- Hyojong, kérlek… - lemondó sóhajt hallatva engedi el karom, ahogy könyörgő pillantásaival sújt le rám, ezzel próbálva hatni lelkemre.

- Mi hasznom válna belőle, ha most felkelnék, és bemennék segíteni annak a szerencsétlennek?

- Kedvességed most is határtalan, mint mindig - kacag fel Heotaekra tűzött jelzőmön, ahogy kezeit csípőjére téve ráncolja össze szemöldökét, s kezd agyalni valami igazán nyomós érven, mivel cselekvésre bírhatná lajhár testemet - nem az alakjára értem, még mielőtt félre értenétek, csak a sebesség és aktivitásom egyezik vele…

- Csak a szeretet szavai… - kúszik fel egy apró mosoly ajkaimra, s fejem kissé oldalra biccentve figyelem arcát, várva, hogy végre kinyögje azt a pár szót, mikkel reménye szerint eléri célját.

- Tudom! - csettint felderült tekintetével, ahogy orcájára felköltözik sokak által irigylett görbülete. - Holnap fizetem az ebéded. - Na erre nem számítottam, tényleg megtalálta azt az egy dolgot, mivel mozgásra lehet bírni engem, ehhez pedig a hasamon át vezet az út… Kecsegtető ajánlat, de nem tudom, hogy megéri-e?

- De akkor azt rendelek, amit akarok… Ugye? - szemeim összeszűkítve fűzöm karba kezeim, ahogy pillantásaim áttévednek a háta mögött történő eseményekre… Tipikus ők, nem tudom mit csinálnak, de lehet jobb is. Jelenleg úgy tűik, mintha Yutot ölnék, de ez már megszokott, mindig más érdemli ki a hulla szerepét - de persze azért normál keretek közt, már amennyire mondhatni legalábbis annak…

- Azt és annyit amennyit csak szeretnél… - ajkain továbbra is büszke mosolya csüng, ahogy sikerével máris tisztában van, s oly természetesen viselkedik, mintha körülöttünk semmi más sem történne, pedig azért nehéz nem figyelemmel kísérni ezt a komédiát, amit minden nap rendeznek.

- Ehh, megvettél ezzel - sóhajtok fel, s tenyereim a hideg parkettának feszítve tornázom fel magam álló helyzetbe, s bár lábaim sajgása azonnal lebeszélne cselekedetemről, én mégis a konyha felé veszem lépteim.

- Életmentő vagy! - Bár nem látom már, de hangjából kihallható, ahogy ajkain hatalmas önelégült vigyora ékeskedik. Karom megemelve intek neki válaszképp, s egy lemondó sóhajt hallatva lépem át a káosz kapuját - mármint a konyha ajtaját, de jelen esetben a kettő egy és ugyan az.

A látvány valahogy nem lep meg, csak a megszokott… Heotaek a tűzhely előtt állva vakargatja fejét, s kezében egy fakanalat tartva kevergeti azt a valamit, amit épp készít. Az viszont örök rejtély számomra, hogy hogyan csinálja azt, hogy a ruháján több ehető dolog marad, mint a fazékban… Ehhez már tehetség kell.

E mellet, ha ez mind nem elég, a pulton nem találsz egy olyan centit sem, amit ne borítana valamilyen fűszer - vagy főző eszköz, miket összekoszolt. Fölösleges tovább ecsetelnem a helyiségben uralkodó állapotokat, csak képzeljétek el a lehető legnagyobb katasztrófát, mit egy főzéssel okozni lehet… Na igen, itt is pontosan ugyan az van.

- Mi jót készítesz? - állok közvetlen az igyekező fiú mellé, hogy betekintést kapjak a főztjére - vagy minek is nevezzem… -, mi jelenleg épp semmire sem hasonlít… Vagy mégis, de ezt inkább nem részleteznem…

- Semmit… - dünnyögi orra alatt feszülten, ahogy egy mély levegőt véve lép kissé arrébb, hogy a tálba darabolt  zöldségeket is bele tehesse a minden bizonnyal túlfűszerezett alaphoz.

- Ne! - szólok rá az akartnál hangosabban, mire értetlenül pillant rám, hogy mégis mért állítottam le mozdulatát - na vajon… - Ha azt úgy bele teszed, akkor soha sem fog megfőlni… Kisebb darabokra kell szeletelni.

- Ha már ennyire tudod, akkor mért nem te csinálod? - A műanyag egy hangos durranással érkezik vissza előbbi helyére, míg ő kezeit karba téve támassza meg oldalát a bútoron.

- Nyugi már, csak segíteni akarok… - emelem fel kezeim védekezőileg, ahogy feszült hangulatát próbálom oldani. Nem szeretem mikor ilyen, túl makacs még egy tanács kérésre is, mert bizonyítani akar, csak azt nem értem, hogy kinek és miért? Én sem egyedül tanultam meg főzni, de ő már csak dacból is magától akarja elsajátítani ezt a tehetséget - vagy mit…

- De nem kell, jó? Vagy ennyire életképtelennek tűnök, hogy már ennyivel sem lehet megbízni engem?! Mert ugye ti mind tökéletesek vagytok, csak én nem vagyok képes semmire… - A főzés miatt felvett kötényét erőszakosan tépi le magáról, ahogy szavait szinte kiabálva vágja hozzám, s a vékony anyagot egy egyszerű mozdulattal száműzi a padlóra, miközben engem kikerülve hagyná el a helyiséget, ám és karját megragadva akadályozom meg ebben.

- Lenyugodnál? De most komolyan, ki beszélt itt azokról amiket mondtál? Annyit mondtam, hogy segíteni szeretnék…

- Attól, hogy nem mondtad ki, a tetteidből még kiderül pár dolog - sziszegi dühvel telített szavait, miközben kezét egy könnyed mozdulattal távolítja el fogságomból, s kapva az alkalmon, már el is hagyta a csatateret, mit ő okozott…

- Hát ez csodás - sóhajtok fel, ahogy arcom megdörzsölve öltöm magamra a földön heverő kötényt, hogy az elkezdett műveletét befejezhessem, vagyis lényegében előröl kezdhessem… - Changgu! - kiáltok fel hangosan, hogy a nappaliban tartózkodó személy is minden bizonnyal meghallja, hogy hívom őt, miközben az összekoszolt edényeket gyűjtöm össze a pultról.

- Szóltál hyung? - jelenik meg pár másodperc elteltével az ajtóban, s kérdését még csak épp, hogy kiejtette, máris érkezik a következő. - Heotaek hol van?

- A remek kis ötletednek köszönhetően megsértődött rám, így most jöhetsz a helyére. Szinte nincs már egy tiszta edény sem, így kezdhetnéd azzal, hogy elmosod őket. - Ujjaim közé egy kést kerítve veszem birtokomba a zöldségeket, miután a tűzhelyet is elzártam, s a hatalmas darabokat kisebbekre szelve próbálom helyre hozni a hiszti király művét.

- Csak szívatsz, ugye? - kacag fel, ahogy a mosogató tartalmát megpillantja belépte után, s tekintetét rám emelve várja, hogy megerősítsem szavait.

- Úgy nézek ki, mint aki olyan vicces kedvében van? - fél szemöldököm felvonva pillantok rá szemem sarkából, de tekintetem azonnal kezem ügyködésére téved vissza, hogy a nagy bámészkodásban le ne vágjam valamelyik ujjaim - vagy állítsam a mellettem álló személy karjába, csak úgy csupán véletlen…

- Ahh, jó… - a szinte még el sem kezdett harcunkat feladva nyitja meg a csapot, miközben keze ügyébe keríti a szivacsot és a mosogatószert, hogy nekiláthasson a rászabott munkának. - De amúgy mi történt, miért sértődött meg? - Mit is vártam, hogy majd mellette lehet csendben csinálni bármit is? Inkább hívtam volna mást, de már mindegy…

- Mondtam neki, hogy segítek, erre a fejemhez vágta, hogy semmibe vesszük és nem vagyunk képesek egy feladatot sem rábízni, amit egyedül oldana meg… Szóval ja, eléggé kiakadt - egy halk sóhajt kiengedve teszem vissza a már legalább fele akkora zöldségeket a tálba, s a gáztűzhelyen lévő edényt megfogva borítom tartalmát gondolkodás nélkül a mosogató szabad részére.

- Ya, ne már! - morran fel Changgu, ahogy fejét hátravetve fújja ki a tüdejében rekedt levegőt jól hallhatóan, ezzel adva tudtomra nem tetszését.

- Nyugi, lesz még - húzom mosolyra ajkaim, ahogy szenvedése fokozatosan válik egyre szórakoztatóbbá számomra.

- Repdesek az örömtől…

Az idő, mit a konyha négy fala közt töltök, egyben volt kissé vicces - vagy legalábbis annak mondható -, mégis kínzóan fájdalmas… Az étel sikeresen elkészült, de ez azzal járt, hogy az eddig is sajgó lábaim lassan tőből törnek le… A helyiséget kitakarítottuk, és a csatatért a tisztaság váltotta fel, mit Heotaek által tervezett kimchinek az illata tölt be, s jutva ki a nappaliba is, ezzel vonzva be a többieket is, kik meg sem várva minket esnek neki a szedésének, hogy azt korgó hasukba juttathassák.

- Hui nem eszik? - pillant fel rám kérdően Jinho, miközben mellettem állva meríti az ételt tányérjába.

- Neki akarom vinni.

- Áhh, mindent értek - ajkaira hatalmas mosoly szökik fel, s szemöldökét vidáman szökteti fel egy pillanatra homlokára.

- Ya, ne kezd!

- Én~ semmit… - kacag fel kifejezésem láttán, én pedig a továbbii szavakat kerülve hagyom el a vacsorát fogyasztó társaságot, hogy Changgu tanácsait megfogadva próbáljam jobb kedvre deríteni az egyetlen különcködő tagunkat.

A lakást pár lépéssel sikerül átszelnem, és szerencsémre a kimchi levest sem juttattam ki a padlóra, így eddig minden a tervezettek szerint ment… Eddig.

Mély levegőt véve emelem meg szabad kezem, hogy a falapon kopogtatva adjam tudtára szándékom, ám választ mégsem kapok. Újabb hármas hangzavar, és hiába várok, hangját nem hallom meg, így cselekvésre bírva magam nyomom le a kilincset, hogy résnyire kinyitva az ajtót nézhessek be hozzá.

- Heotaek? - ejtem ki nevét, ahogy megpillantom őt az ágyon ülve, ám minden bizonnyal ezt sem hallja, hisz fején fejhallgatója foglal helyet, amint laptopjának monitorjának szenteli minden figyelmét.

A küszöböt átlépve merészkedem beljebb a saját kis birodalmába, mit ő is észre véve kapja rám tekintetét, s állítja le a filmet - vagy videót, fogalmam sincs - amit épp nézet.

- Mi az? - ráncolja össze szemöldökét, ahogy végigmér pillantásaival, s végül kezem tartalmán állapodik meg velük.

- Gondoltam éhes vagy már, így hoztam be neked… - állok meg közvetlen mellette, ahogy felé nyújtom a tányért, ám ő ahelyett, hogy elfogadná, csak felém fordulva nyitja szóra újból ajkait.

- Látom sikerült befejezned amit elkezdtem… A többiek is dicsérnek majd, hisz még szép, te csináltad - kezeit karba téve nevet fel cinikusan, ahogy szemeiből az irántam táplált dühe csillan meg, minek okát még mindig nem értem, de mit is vártam… Ő mindig ilyen, könnyen túlkapja a dolgokat. - És nem vagyok éhes, szóval feleslegesen jöttél ide.

- Ne csináld már! Heotaek, nem ettél ma még semmit…

- Úgyis rám fér egy kis fogyózás - von vállat cinikusan, s tekintetét lesütve kezd a padló elemzésébe.

- Téged fejre ejtettek, mikor megszülettél? - fél szemöldököm felvonva nevetem el magam, s mit sem törődve vele, hogy minden bizonnyal ellenére van társaságom, kényelmesen elhelyezkedem mellette, miközben kezem tartalmát elé tartom. - Vagy megeszed, vagy én nyomom le a torkodon.

- Ya, hagyj már! Nem eszek és kész!

- Ne hisztizz már, na! Mégis mért vagy ilyen velem, mikor csak segíteni akartam?

- Mert kértem, hogy segíts? Nem! Több napja tök fancsali kedved van, így kicsit jobb kedvre akartalak deríteni, hiába nem szeretem ezt az izét, tudom, hogy ez a kedvenced, nem bírom egyszerűen elviselni, ha szeretek valakit, akkor annak rossz kedve van, csak azt akartam, hogy mosolyogj, de te még annyira sem hagytál, hogy egyedül szenvedjek meg ezzel a szarral! - És bingó… Kimondta, bár csak az indulat áradata miatt, és még maga sem vette észre a hibát mondandójában.

- Tessék…? - húzom mosolyra ajkaim, s fejem kissé oldalra biccentve figyelem őt, hogy vajon mikor jut el tudatáig, hogy mit is mondott az előbb, de őt ismerve eltart majd egy ideig.

- Igen, miattad csináltam, remélem örülsz… - forgatja meg szemeit, ahogy hátát a falnak vetve enged el egy sóhajt.

- De utána mit mondtál?

- Hogy én nem szeretem.

- Ya, ne már… Az után! - teszem le kezem tartalmát az éjjeli szekrényére, ahogy lábaim törökülésbe húzva meredek továbbra is a tompa fényekben még gyönyörűbbnek tűnő arcára.

- Hogy nem szeretem, ha rossz kedve van annak akit… Baszki - kerekednek el szemei, s egy szempillantás alatt egyenesedik fel, ahogy kétségbeesetten keresi a kifogásokat. - Nem úgy értettem, ahogy gondolod, mármint… Ahh, mármint arra gondoltam, hogy… Hogy ugye te is a csapat tagja vagy, és… - Az értelmetlen szóáradatát megszakítva szüntetem meg a köztünk lévő távolságot, ahogy ajkaim az övéire tapasztva vonom őt egy csókba, mit eleinte abszolút nem viszonoz, ám amint lepettsége eltűnik, úgy kezd ő is mozgásba, így tudatva velem, miszerint azt a bizonyos szót pontosan úgy gondolta, ahogy én is, hiába nem mondtam még ki senki számára sem. Puha, édes ajkainak ízlelése boldogsággal telítik el lelkem, mire már a kezdetektől fogva vártam, s küzdelmünk mindaddig tart, míg nem én elválva tőle támasztom homlokom az övének, s akaratom ellenére is apró kacaj szakad fel belőlem, mit látszólag nem tud mire vélni.

- Elmondhatok valamit? - pillantásaim rá emelve mélyedek el barna szemeiben, ahogy ő alsó ajkát beharapva próbálja elrejteni zavarát, s hangja meghallatása helyett csak fejével egy aprót biccentve válaszol kérdésemre. - De hallgass végig, és ne akadj ki - húzódom el tőle, de szemkontaktusunk egy másodpercre sem szakítom meg, egyszerűen nem vagyok rá képes… - Végig tudtam… Mármint már az elejétől fogva, ahogy a csapatból mindenki más… Csak azt akartam, hogy te mond el előbb, fogalmam sincs miért, de így láttam jónak…

- A többiek is? - vonja fel aggódóan szemöldökeit, ahogy ujjait összekulcsolva kezdi tördelni azokat.

- Hé, ne idegeskedj már! - nevetem el újból magam, s közelebb kúszva hozzá ölelem magamhoz kissé remegő testét, hogy illatát magamba szívva növeljem boldogságom, s próbáljam nyugtatni őt. - Már jó ideje rágják érte a fülem, hogy valljam be én, mert így nem lesz semmi, és örülnek amúgy nekünk...

- Komolyan? - lepődik meg kissé szavaim hallatán, mik ajkaimra újból mosolyt csalnak, magam sem tudom mért.

- Igen… De őszintén? Ha elleneznék, az sem érdekelne…

- Miért?

- Mert szeretlek Heotaek.

NINCS LEKTORÁLVA

Ha további információra vagy kíváncsi az írásaim, illetve velem kapcsolatban, lájkold a FaceBook oldalam: https://www.facebook.com/parkmalisworld/

1. Fejezet - Lost In Suffering [Poison Of Sorrow]

Egy elveszett világ, mi körül vesz téged… Az érzés, mi csak belsőd felemésztésére vágyik, egyre csak a keserű vég felé sodorva, minden reményed elvéve a szebb, jobb jövő érdekében.

Ebbe estem bele én is… Én, ki mindig mosolygott, s a látszat ellenére összetörve hevert a padlón, míg kamerák előtt hamis boldogságot öltök magamra, hogy a mi rajongóink számára ne okozzak aggódást, de ezzel egy baj van már csak… Minden erőm elúszott, mi a küzdésben segített.

Nem jutok levegőhöz, a saját szenvedésembe fulladok bele, ahogy a kiútért esedezve kerültem egyre csak mélyebbre, s tettem saját boldogságom ellen, ahogy mindent csak javítani szerettem volna. Bármihez érek, az káosszá alakul át, ahogy pozitív gondolataim az eredményt látva azonnal tova szállnak…

Mondok valamit. Egy tanácsot, mit kérlek fogadj meg, ha nem akarod, hogy életed romokban heverjen, hogy a szeretteid elforduljanak tőled, hogy egyedül maradj a bánat áramlatában, mi egyre csak pusztít téged… Kerülj engem, kerüld Yoo Kihyunt!

- Hyung! - Hatalmas durranással csapódik szobánk ajtaja a falnak, ahogy Hyungwon berontva töri meg bánatom sötétségét, s boldogsággal telített hangja, mint egy kés, úgy hatol át a némaságon. - Hallod, élsz még? - Matracom hullámzása adja tudtomra, miszerint ágyam szélét saját birtokába vette, majd vékony ujját bordáim közé fúrva bökdösi oldalam, mintha csak bármiféle életjelet keresne, miszerint lelkem nem hagyta még el testemet.

- Mi van már? - Orrom alatt morogva húzom fejem búbjára takaróm, ezzel kerítve testem újból a teljes sötétségbe.

- Mindenki lelépett és unatkozom… - keserű sóhaj hagyja el ajkait, s szavai bánattal teliek, mikkel cselekvésre igyekszik bírni engem, hogy megsajnálva őt, keljek fel állandó fekhelyemről.

- Nem vagy gyerek, találd fel magad.

- De hyung~! - Tenyereit vállamnak feszítve kezd testem unszolásába, ahogy minden erejét bevetve rázogat engem, annak a reményében, hogy ez hatással lesz rám, s rátud venni, hogy kikeljek ágyamból, mit már napok óta csak nyomok…

- Ya, Hyungwon! - Kiáltok fel erélyesen, s ezzel egyetemben ülök fel, hogy éles pillantásaimmal szórhassam be őt. - Miért nem lehet békén hagyni engem? A francba már, menj ki! - Kezeimmel hadonászva vetem felé dühvel átitatott szavaim, ahogy egy kisebbet taszítva rajta érem el, hogy felkeljen fekhelyemről, így csak mellettem állva méreget döbbent pillantásaival.

- Kihyun, mi van veled? Még mindig magad okolod amiért Changkyun kórházban van…? - Ohh, és talált süllyedt… Mert mégis, ki vezette az autót, mi egy másiknak ütközve tette tönkre őt, s kerítette kómába immár egy hónapja? Nem is tudom, hogy ki hibája, ha nem másé, mint a sofőré…

- Nem hallod, majd őt okolom, mert ő cseszte el, nem? Cöhh, nevetséges… - Állkapcsom megfeszítve dőlök vissza a védelmet nyújtó kuckómba, ahogy egy kisebb párnát magamhoz ölelve hunyom le szemeim, ezzel igyekezve a feltörő bánat jeleim továbbra is magamban tartani.

- De ne ostromold ezért magad, az orvosok is megmondták, hogy jav…-

- Istenem, hogy nem lehet ezzel békén hagyni! - Takaróm lerúgva kelek ki ágyamból egy hírtelen mozdulattal, hogy szekrényem ajtaját feltéphessem, s az első kezembe akadó ruhadarabokat azonnal magamra öltsem.

- Most mégis hová mész…? - pillant rám kétségbeesetten, de ajkaim képtelen vagyok szóra nyitni, így némán öltözködöm továbbra is, arra várva, hogy faggatásom abba hagyja valahára, de mit is várok… Itt Hyungwonról van szó. - Ya, válaszolj már hyung, most mért vagy ilyen velünk?! - Szavai aggodalommal telítettek, de a düh halvány keserűségét is könnyen kilehet belőle érezni, mivel könnyedén tudtomra adja a saját, na és a többiek véleményét is rólam, miszerint személyiségem teljes ellentettjévé alakultam át, s mint a legerősebb méreg, úgy okozok egyre több sebet lelkükben tetteimmel és akaratlanul kimondott szavaimmal… Bántalmazom őket minden egyes nap, mégsem engedik, hogy elmenjek innen, csak tudnám, hogy mégis miért?

- Hyungwon, be tudnád fogni?! Ha már ennyire faggatózol, azt megmondanád, hogy mi a bús életbe nem tudtok békén hagyni? Egy baszott napot adjatok már, mikor mind levegőnek néztek és nem tépitek fel a sebeim, egy kurva na…-

- Itt meg mi folyik? - Indulat áradatom Hoseok szavai szakítják félbe, ahogy szemöldökét ráncolva méregeti feldúlt alkatom, majd pillantásai Hyungwon értetlen arcára tévednek át.

- Még te is köss belém, légyszi… - Szemeim megforgatva kerülöm ki hyungot, majd az első kezem ügyébe akadó cipőm a lábamra rángatom a lehető leggyorsabban, hogy a fölös kérdéseket elkerüljem - de mégsem jön össze…

- Kihyun, te meg hová mész? - hallom meg vezetőnk, azaz Hyunwoo értetlenséggel telt szavait, ahogy szigorú pillantásaival méri végig a rosszabbnál is rosszabb állapotban lévő külsőmet.

- El… - Mégis mi közük hozzá, de most úgy komolyan? Nem gyerek vagyok, akinek minden léptét figyelemmel kell követni, tudtommal már lassan hat éve nagykorú lettem, így ez a nagy óvás kimondottan zavaró már számomra…

Szavaikkal mit sem törődve, miszerint egyedül nem mehetünk el sehová, és totálisan kifordultam magamból - mintha nem lennék tisztában ezekkel… -, járművem kulcsát birtokomba kerítve küldöm vissza helyére bejárati ajtónkat egy hangos durranással, majd lépteim szaporázva indulok meg a lépcső felé, hogy az épületet minél előbb elhagyhassam, s magányomban fuldokolva vethessem bele magam a világ zajaiba, ahogy gondolataimban elmerülve igyekezhessek rendezni azokat, s a plafont is áttörő vérnyomásom csillapítani.

Mindig azt mondják, hogy ezt a lelkiismeret furdalásos dolgot túlzásba viszem, hogy már beteges mennyire is magam okolom… Ő Changkyun, mindig felépül, és a dokik is azt mondták, hogy az állapota javul… Oké, én ezt értem, de a lelkem s szívem kitöltő fájdalom egyre csak nő, ahogy fejemben tudatosul tettem, de leginkább azért, mert pont ő vált az áldozatommá.

Hogy mit értek ez alatt? Nyugodtan gondoljatok a szavak mögé több érzelmet, több bánatot, s még annál is nagyobb keserűséget, mi szívembe költözött immár szinte véglegesen. Lim ChangKyun, vagy ahogy a legtöbben ismerik, I.M, ki csapatunk legfiatalabb tagja, mégis szívem legnagyobb ura már a kezdetektől fogva, bár erről mit sem sejt senki. Az iránta táplált szeretetem a legkisebb zugokba rejtettem el, hogy félreértések miatt még véletlen sem derülhessen ki, s féltett kis titkommá válva őrizgethessem reményeim szerint a sírig, mert mégis kit álltatok… Mekkora esély van arra, hogy Ő is viszont szeressen? Nagyjából annyi, mint, hogy holnap leszakad az égből a piros hó - júliusban mellesleg.

De ne terelődjünk el az időjárás felé, maradjunk csak a jelenben s szívem rejtekében. Emlékszem az első találkozásomra vele, az első pillantásokra, ahogy mindenre. Őszintén bevallom, mikor belépett a terembe s megláttam, elmém csak negatív gondolatok öntötték el vele kapcsolatban, mégis volt valami benne, mi tekintetem magára vonzotta és kérdéseket sorakoztatott fel a fejemben, ahogy érdeklődésem is felkeltette. Mai napig nem tudom mi váltotta ki ezt belőlem akkor és ott, de vissza gondolva nem is bánom… Ennek köszönhetően keltem fel helyemről, hogy közelebb érve hozzá kezet nyújtsak neki, s tudtára adjam nevem, ezzel indítva el társalgásunkat és barátságunk kezdetét, mi bennem lassacskán szerelemmé nőtte ki magát.

Ő az, ki olyan dolgokat váltott ki belőlem, mit soha senki. Ha látom, ajkaim akaratom ellenére is mosolyra húzódnak, ahogy szemeim felragyognak boldogságomban… Szívem sokkal sebesebben ver, s belsőm jól eső forróság önti el, ahogy pulzusom az egekbe szökik. Ha mellette vagyok, őszintén tudok nevetni, ahogy minden bánatom elúszik, s csak csupa édes öröm csepp tölti ki lelkemet,

Sokat gondolkodtam azokon a bizonyos ,,Mi van, ha…?” kérdéseken, s próbáltam elhitetni magammal, miszerint amit érzek, az csak egy túlzott törődés, ahogy öcsémként tekintek rá, de ez nem igaz… Egy testvérre nem úgy tekintesz, mint én rá, nem csodálod a külsejét, s belsejét, úgy, ahogy én az övét. Próbáltam elhinni, hogy ez a fejemben mind csak képzelgés, hogy pár nap és elmúlik, de ez az idő tartam már több évvé nőtte ki magát, s végül beismertem, az érzéseim tiszták s őszinték. Ha még akarnék sem menne, hogy a világon bárki másra tekintsek úgy, ahogy rá…

Hiányzik, hogy reggelente rekedtes hangjára kelhessek, miközben mélybarna szemeivel fürkészi arcomat, arra várva, hogy kérését meghallva elégítsem ki vágyait, miszerint reggelit kell számára készítenem…

Gondolat menetem a lift zúgásának hangja szakítja félbe, minek hallatán fejem megrázva eszmélek fel hollétemről, mit ha a látottak alapján nem is, de a fertőtlenítő szagról felismernék. A kórházban vagyok… Nem is figyeltem merre tartok, hogy mit teszek, de szívem irányított, így itt kötöttem ki, Nála.

Pár másodperc elteltével egy kisebb zökkenés jelzi, miszerint szállító eszközöm megállt, s az ajtaja kinyílva engedi láttatni a hosszú folyosót, mi előttem húzódik, rengeteg ajtóval az oldalán…

Testem mintha csak önálló életre kelt volna, úgy indul meg a megfelelő ajtó felé, ahogy minden külső tényezőt figyelmen kívül hagyva lebeg előttem egyetlen célom, s vágyam, mi nem mást foglal magában, mint azt, hogy láthassam őt.

Lépteim szinte nesztelenek, ahogy az üres folyosón haladva érkezem meg a megfelelő ajtó elé, mit gond nélkül tárok ki magam előtt, ezzel juttatva szemeim elé számomra a világon legfájdalmasabb látványt, ahogy mozdulatlanul fekszik az ágyában, mintha csak aludna, ez mégsem ugyan az…

A szobát a műszerek halk csipogása tölti be, ahogy minden a már megszokhatott fehér színben úszik idebent. Arcát egy lélegeztető maszk fedi, míg kezébe infúziót kötöttek, s még számtalan műszerrel mérik fel állapotát, keresve a reményt, miszerint hamarosan felépül, de immár egy hónapja sem történt semmi változás…

Mindig azt mondják, hogy az állapota javult, szemei mégis lehunyva vannak továbbra is, ahogy pillái még apró rezzenést sem láttatnak, mi minden egyes alkalommal egy kést döf a szívembe, és a tudat, hogy ezt én tettem, még meg is forgatja azt…

Én vezettem, én tévedtem, mégis ő szenvedte kárát, míg én apróbb sérülésekkel megúsztam… Mért nem fekhetek én ott, ahol ő? Miért neki kell szenvednie, ki semmiről sem tehetett? Az élet keserű igazságtalansága ez, mi minden egyes léptem követve kerít egyre nagyobb káoszba engemet…

- Szia… - Arcomra apró mosolyt kényszerítek, mintha csak érzékelné kedvemet, s az ágya mellett lévő széket birtokomba véve ülök le arra, hogy testét végig mérve árasszam el még nagyobb fájdalommal lelkemet. - Az orvosok azt mondták, hogy javult az állapotod… Ez jó hír, nem? - Fájdalmas kacaj szakad fel ajkaim közül, ahogy könyökeim fekhelye szélére támasztva veszem két markom közé mozdulatlan kezét, s selymes bőrén óvatosan végigsimítva folytatom szavaim áradatát, mintha csak hallhatná őket… Bár így lenne. - De ha ez igaz, mért nem keltél még fel? Nekem kellene a helyeden feküdnöm, ez annyira egy kicseszés… Te nem tettél semmit, mégis itt vagy. Aggódok érted, és a többiek is, bár ők jobban kezelik ezt a helyzetet… Ma is össze vesztem velük, bár nem akartam, csak nehéz ez nekem… Hiányzol Changkyun, csak kérlek, kelj fel, ne add fel és küzdj… Mindenki vár rád, és szeretünk téged, nélküled nem vagyunk ugyan azok, szükségünk van rád… - Érzem, ahogy egy könnycsepp égeti végig a bőröm ahogy a fehér lepedőre hullik arcomról, s szívem darabokra hullik újból, ahogy az ágya mellett könyörgöm neki, hogy keljen fel… Ha csak láthatnám a mosolyát, ha a hangját hallhatnám, lelkem már sokkal boldogabb lenne. - Kérlek, csak ennyit tégy meg… Nem kell, hogy ezek után még szóba állj velem, utálj, gyűlölj, hisz én tettem ezt, csak könyörgöm, ne hagyj itt! Minden este imádkozom, hogy jobban légy, de lassan elveszik a reményem… Csak nyisd ki a szemed, vagy szólalj meg, mert lassan bele pusztulok a fájdalomba, hogy nem vagy velünk…

- Annyira tudtam… - Szavaim áradatát Hoseok hangja töri meg, mit az ajtó csukódása követ, s közvetlen mellém állva helyezi kezét óvatosan a vállamra, ahogy tekintete aggodalommal telítődik el. - Már meg sem lepődök, hogy itt vagy… A töbiek aggódtak érted.

- És? - Tekintetem továbbra is Changkyun testén tartva ejtem ki ezt az apró szót, ahogy arcom észrevétlenül letörölve tüntetem el könnyeim róla, s minden erőm bevetve próbálom magamban tartani a továbbiakat.

- Gyere, menjünk haza…

- Hogy nagyobb balhé alakuljon csak ki? Kösz, de nem…

- Azzal, hogy makacskodsz, nem érsz el semmit, ugye ezzel te is tisztában vagy? - lemondó sóhajt hallatva lép hátrébb egyet, s hátát a falnak vetve méregeti összetört lelkem fogva tartó testemet… - Szereted őt?

- Hogy ne szeretném már, hisz ő is a csapatunk tagja!

- Ahh, ne csináld… Kihyun, komolyan kérdeztem, csak rád kell nézni! Már több éve ismerlek, de soha nem láttalak ennyire magad alatt, még akkor sem, mikor szakítottál a barátnőddel, sőt… Nincs semmi bajom ezzel, én elfogadom, ha meleg vagy, nincs e…-

- Hoseok, nem tudnál leakadni a témáról?! Mégis honnan szeded te ezt? - Horkanok fel szarkasztikusan, ahogy azt a csökevény színészi tehetségem elővéve igyekszem az igazság ellentettjéről meggyőzni őt, miszerint Changkyun nem más számomra, mint egy nagyon jó barát - bár így lenne…

- Mégis kit álltatsz, de komolyan? Engem, vagy téged? Akármelyik is, gyenge próbálkozás, csak nézz magadra… Itt sírsz mellette, mintha meghalt volna, pedig az orvosok is megmondták, hogy javult az áll…-

- Ha így van, akkor miért nem kelt fel?! Már hetek óta hallgatjuk, hogy egyre jobban van, meg minden franc, és semmi! Ha azért jöttél csak, hogy oszd az észt, inkább elmegyek, eleget hallgattalak már téged…

Újból bele estem a saját csapdámba… Fogja lettem a szenvedésnek, ahogy minden egyes alkalommal engedem, hogy a bánatom átvegye az uralmat a testem felett, s a rám jellemző dolgoknak ellentettjére késztetve bír cselekvésre, minden egyes alkalommal. Tisztában vagyok a hibáimmal, a vétkeimmel, hogy mikor mit tettem, de ajkaim nem hajlandóak azokat a szavakat alkotni, miket szívem mélyén, őszintén ejtenék ki. Az egész csapat, a családom, s mindenki, aki közel áll hozzám, fontos számomra, mégis plusz sújt rakok a vállukra, ahogy kést döfök a hátukba viselkedésemmel, miről már én is tudom, hogy ez nem én vagyok. Próbálok, és próbáltam is jelenlegi modoromon változtatni, de a keserű fájdalom nem enged fogságából, s amint két lábra állnék újból, egy könnyed mozdulattal taszít vissza a földre, ezzel mocskolva be lelkemet.

Szabadulnék, de nem  megy, menekülnék, de nincs hová… Szívem ide köt, ahogy az életem is, hisz ha eltűnnék, azzal csak hatalmas port kavarnék. Magam sodortam ebbe, ahogy a kezdetektől fogva engedtem a bánat pusztításának, s lelkem méreggé téve sebeztem meg a többieket.

Kiakarok törni, újból őszintén mosolyogni, s gondjaim elfelejteni, de nem megy… Ahogy küzdök, úgy kerülök egyre csak mélyebbre, s reményt vesztve fuldoklom saját tetteim örvényében.

Egy kérdés van már csak a fejemben, mire a választ keresem, de meglelni nem véltem… Mit kellene tennem, hogy minden újból jó legyen?

NINCS LEKTORÁLVA! Ha további információra vagy kíváncsi az írásaimmal, illetve velem kapcsolatban, lájkold a FaceBook oldalam: https://www.facebook.com/parkmalisworld/

5. Fejezet - Lost Hope [A Dream Come True]

- De biztos, hogy ő az? - Ujjaim  idegesen tördelve vezetem újból tekintetem a volán mögött ülő fiúra, ki egy lemondó sóhajt hallatva húzza mosolyra ajkait.

- Chanyeol, biztosra mondtam. Annyi éves, mint amit te mondtál, Baekhyun a neve és ugyan úgy néz ki, ahogy mesélted - pillant rám szeme sarkából bíztatóan, de figyelme azonnal az esti órák ellenére is forgalmas útra téved vissza.

- De, hogy találkoztatok vele? - Szemöldököm ráncolva elemzem a félig sötétbe burkolózó várost, ahogy a legnagyobb fényforrást a járművek és az épületekben égő lámpák nyújtják.

- Joonmyunnal jött… Amint kiderült, ő már régóta ismeri.

- És erről én miért nem tudtam? - Hökkenek meg szavai hallatán, ahogy tudatomig eljutnak jelentései… Ennyire vak lettem volna? Végig itt volt a közelemben, de én észre sem vettem őt.

- Mert nekünk is most mutatta be… Anyja munkatársának fia, vagy mi fene… Jobban lekötött a neve, a többi nem maradt meg… - kacag fel saját magán, ahogy tudatában van, hogy ezzel az idegeimre tud menni… Ki más lenne képes a számomra fontos információk kiszűrésére, mint Zhang Yixing? Nem is értem…

- Áhh, mit vártam… - sóhajtok fel, ahogy ujjaim hajkoronámba vezetve vetem hátra fejem, s pilláim lehunyva igyekszem nyugtatni hevesen dübörgő szívemet. - Kik vannak ott? - Próbálom terelni figyelmem a számomra jelenlegi esetben legfontosabb tényezőről, annak a reményében, hogy ezzel pulzusom száma is csökken.

- Hát Joonmyun, Jongdae, Sehun, Minseok és Kyungsoo… Jongin nem tudott jönni, franc sem tudja mért, nem mondta el…

- Tipikus ő… Egyébként tudom, nem fogod bevallani, de… Ez egy újabb álom, igaz? - szempilláim apró rezzenése árul el, miszerint a remény halvány lángja még ég lelkemben, hogy minden szava a valóságot foglalta magában, s nem elmém újabb csúf játékba keveredtem bele… Nem akarom azt a fájdalmat ismét átélni, mikor már azt hittem, hogy végre ráleltem, s karjaimban tarthattam álmaimon kívül, míg nem kiderült, ez mind egy aljas hazugság volt, és semmi sem változott, csak egy dolog… Tudtam a nevét.

- Nézzenek oda, ki van itt! - Kacag fel a társaság legfiatalabb tagja, mikor zavarodott lényem kirajzolódik látókörükben, s tekintetét rám vezetve adja tudtomra a torkán lecsúszó alkoholnak a mennyiségét, mi minden bizonnyal több a kelleténél.

Szavaival mit sem törődve biccentek felé, ahogy pillantásaimmal egy bizonyos személyt keresve járom át az asztal körül ücsörgő társaságot, ám ismert arcokon kívül mást nem vélek felfedezni, mi nem mondható éppen egy nyugtató tényezőnek. Lehet haza ment, dolga akadt, vagy ezernyi más dolog...

- Hé, nyugi… Valószínűleg csak kiment mosdóba… Joonmyunnal jött, így még tuti nem ment el, mivel hyung még itt van. - Kezét vállamra csúsztatva űzi el gonosz kis gondolataim, mik kétkedéssel töltik el belsőmet, ahogy arcára kiülő izgatottsága igazat ad szavai tartalmának. Nehéz elhinni, hogy tényleg ő legyen az, talán ezért is keresem azonnal a kibúvókat, hogy miért nem lehet, de könnyebb lenne beletörődnöm szimplán ebbe az egészbe…

Apró bólintással jelzek, miszerint mondandóját megértettem, s egy mély levegőt véve öltöm magamra hamis görbületem, mi jelenlegi zavaromnak köszönhetően még nehezebben sikeredik… A szívem hevesen kalapál, az elmémben ezernyi kérdés cikázik, ahogy a levegő vétele egyre csak nehezebbé válik… Én, az állítólagos hetero férfi, ki egy név hallatán nagyobb izgalomba jön, mint egy tini lány, ki hatalmas sztár kedvencét pillantja meg az utcán, s sikítozásba kitörve adja az egész világ tudtára az örömét… Érdekes egy hasonlat ez, főleg tőlem, de, ha egyszer így van? Nem tudom szavakba önteni ezt az érzést, mi átjárja egész testem, ahogy fejtetőmből kiindulva kúszik végig a bőröm alatt, s lábaim elérve gyöngítik el azokat… Le kell ülnöm, mert nyomban elájulok, pedig még nem is láttam, nem is biztos, hogy igaz, amit Yixing mondott, de szeretném, ha az lenne… Hisz ő is tévedhet, mint mindenki más, de a remény mindig bennem él.

- Téged is látni erre felé? - húzódnak mosolyra Minseok ajkai, ahogy időt sem ad a feleszmélésre, de már egy ismeretlen löttyöt tartalmazó üveget nyújt felém, ezzel utasítva engem szavak nélkül az ivásra.

- Amint látod… Unalmas egyedül o…-

- Csak követi a farkát - szakítja félbe mondandómat Sehun, ahogy ajkai közül zavart kacaja töri át az alkohol szaggal túlárasztott levegőt. Ha részeg akkor mindig előjön ez az énje, mitől legszívesebben menekülnék. Ilyenkor nem gondol semmire, csak a szexre és a csajokra, mit meg is értek - részben… Már jó ideje nem volt barátnője, bár még fiatal is, mégis vágyik rá, de nem csak erre, belül, mélyen a szeretet a legfőbb vágya, ám ezt soha senkinek nem vallaná be, mert ő egyszerűen ilyen. Nem tudom megmagyarázni miért, aki ismeri az tudja, érdekesen van összerakva, az már egyszer biztos, bár én inkább meg sem szólalok, mert még mindig én vagyok kicsiny társaságunk legfurcsább tagja…

- A részegség nem mentség a gyökérségre, ezt már megtanulhattad volna - félmosollyal hányja a fiatalabb szemére szavait Jongdae, ahogy igazával teljes mértékben tisztában van, s ezt nem is fél mások tudtára adni, még, ha az az illető számára nem is oly kellemes érzéssel szolgál.

- Ah, hyung, te is tudod, hogy miről beszélek… - Ujjait immár kócos tincsei közé vezetve veti hátra a fejét, s izmait elernyesztve csúszik lejjebb székében, ezzel nyújtva magának egy nem kimondottan előnyös külsőt.

- Én viszont nem értem mi van… - homlokát ráncolva hajol előrébb Joonmyun, s könyökeit az asztal lapjának feszítve fürkészi tekintetem, mintha kitudná olvasni a gondolataim… Még az kellene, és lehetne rendezni a temetésemet…

- Miről van szó? - érkezik közvetlen mögülem a kérdés, minek hallatán szívem egy ütemet kihagyva kezd hírtelen eszeveszett tempóba, ahogy elmém beazonosítja méz édes hangját, mi melegséggel tölti el belsőmet minden egyes alkalommal, mikor szerencsém nyílik meghallani. Mégis, hogy lehetne elfelejteni ezt a boldogsággal egyenlő tündér kacajt, mi minden egyes alkalommal elhagyja az ajkait? Ha hangját érzékelhetem az számomra egyenlő a boldogsággal...

- Semmi, semmi, nem érdekes… - hadonászik kezeivel Sehun, ahogy feljebb tornázza magát szinte már fekvő pozíciójából, s ajkait apró mosolyra húzva nyitja újból szóra azokat. - Ő ki? - Biccent fejével a számomra még mindig ismeretlen személy felé, mire én is erőt veszek magamon, hogy hátra pillanthassak rá, ezzel fedve fel kilétét - pontosítva kilétüket.

Ő az, semmi kétségem sincs, már a hangja ezt bizonygatta, mégsem mertem hinni neki… A mosolya, az alkata, a magassága… Tincsei elrendezése, ahogy tökéletesen vezetik az ember tekintetét oly tökéletes arcára, s fekete szemeire, mikben elveszni egyenlő a mennyországgal, mégis tán kissé rémisztő, ahogy könnyedén beskatulyáz velük, mintha csak mindig is ezt tette volna. Minden porcikája egyezik az álmomban látott férfiéval, nevén nevezve Baekhyunéval, de a mellette álló személy arca sehonnan sem rémlik.
Barnára festett haja tű egyenesen omlik vállára, s lóg le egészen háta közepéig, ahogy orcáján egy megmagyarázhatatlan, mégis túlontúl boldog mosoly csüng bíborvörös ajkain, mi a szolid sminkkel keretezett szemeit kisebb csésze alak formálására készteti, s bőrét tán még ragyogóbba varázsolja, ahogy tökéletes fogsorát is megvillantva hajol kissé előre, hogy nevét kiejtve adja tudtunkra kilétét.

- Örülök a szerencsének, Eum Yunseon vagyok. - Ahogy felegyenesedik fejét azonnal megrázza, hogy tincsei továbbra is oly tökéletesen keretezzék körbe vékony arcát, s immár kissé erőltetettnek tűnő mosolya továbbra is a legelőkelőbb helyet foglalja el orcáján. Nem kétség, hogy ideje nagy részét külseje javítgatásával tölti el, hogy minél több szempárt vonzhasson magára, s ruhái sem épp az olcsó kategóriába sorolhatóak. Nincs semmi baj azzal, ha valaki ad a megjelenésére, de az már zavaró, ha többet szán erre, mint magára az eseményre, amire készülődik… Féltékenység, vagy sem, de bármilyen más lányt szívesebben látnék Baekhyun mellett - ha már én nem lehetek ott...

- Áhh, én Sehun vagyok - húzza hatalmas  vigyorra ajkait, ahogy jobb kezét megemelve bök a mellette ülő férfira, s a neveket kiejtve mutat a tulajdonosára. - Minseok, Joonmyun, Jongdae, Yixing és Chanyeol…

- Igen, mi már ismerjük egymást - apró mosoly kúszik fel a titkomból kizárt férfi ajkaira, ahogy pillantásait társaságunk legfiatalabb tagjára vezetve hallatja meg újból hangját. - Ne is ábrándozz róla, ezt a vonatot már rég lekésted…

- Mégis miért? - értetlenül ráncolja homlokát, ahogy tarkóját zavartan simítja végig, ahogy Joonmyun válaszára várva fürkészi arcát, mintha csak ennyiből rájöhetne válaszára, de még mielőtt bármit is mondhatna, Baekhyun előzi meg ebben…

- Mert ő a párom.

*~*~*~*~*~*

Szemeim felnyitva az immár várt fehérség vakítja el látásom, mit hamar megszokva pillanthatom meg a leginkább kastélyokba illő csillárt, mi nem sokkal a fejem mellett lóg le a plafonról. Díszített, fehér kristályok - természetesen nem valódiak - helyezkednek el kör alakban a kis égő körül, ahogy ezek egyre csak sorakozva meredeznek a föld felé, mintha csak arra várnának, hogy mikor zuhanhatnak le valakire… Én kimondottan nem szeretem az ilyen túldíszített dolgokat, de Baekyhunnak ez volt a vágya mindig is, és nagy szenvedés árán sikerült is beszereznie…

A szívem kisebb melegség önti el, miszerint újból itt vagyok, hol sosem aggódom, a bánataim elfelejtődnek, s csak egy dolog lebeg előttem, ki nem más, mint Ő. De most valahogy mégis más ez az egész…
Magam sem tudom elmondani miért, de valami furcsa érzés járja át belsőmet… Félelem, izgalom, kíváncsiság, és még sorolhatnám, de azt a szót, mi kimondottan kifejtené azt, ami végbe megy jelenleg bennem, sajnos még nem találták fel…

Erőt véve magamon döntöm kissé oldalra fejem, mivel egyetemben nyilall szívembe a keserű fájdalom, mi azonnal cselekvésre késztetve állít két lábra, hogy kétségbeesetten kapkodhassam egyik falról a másikra tekintetem… Üres…

A keretbe foglalt képeink, mikkel a szoba fehérségét töltöttük ki, mind semmivé váltak, eltűntek egytől egyig, s ugyan erre a sorsa jutott az összes bútor, kivéve egyet, mi csupaszon, ridegen ácsorog továbbra is a hó színűre varázsolt szobában, arra várva, hogy az elveszett érzelmek újból visszaköltözzenek ide, s a láthatatlan színkavalkád járja át újból ezt a négy falat, mik kacajainak a visszhangját képzik, mosolyaival keveredve, de ahogy ez mind eltűnt, úgy veszett vele Ő is...

- Baekhyun? - Hangom megremeg, ahogy nevét kiejtve indulok meg a hatalmas fehérséget megtörő ezüst kilincs felé, annak reményében, hogy szívem egyetlen lakóját meglelve kaphassak választ a fejemben cikázó kérdésekre, s törékeny testét magamhoz ölelve jöhessek rá, hogy amiket láttam, azok mind csúf hazugságok…

A hideg fém szinte felveszi tenyerem alakját, ahogy felforrósodott bőrömhöz ér, s egy halk nyikorgással jelzi az évek múlását, majd segítségével feltárom az előttem elhelyezkedő ajtót, és ajkaim szóra nyitva szólítom újból Őt…

- Baekhyun, kérlek! Tudom, hogy itt vagy valahol… Érzem…

Hiába kutattam, kerestem őt a ház összes szegletében, nem leltem meg, ahogy semmi mást sem. Minden üres, mintha csak az összes bútor vele lenne összeköttetésben, s ahogy Ő, úgy azok is eltűntek… Nem értem mi történik, hogy mi ez az egész, a kétségbeesettségem eluralkodik testem felett, ahogy könnyeim utat törnek maguknak, s egy keserves ordítás kíséretében kerülnek elő szemeimből.

Mégis minek tartsam bent, ha azzal csak magam kínzóm? Itt nem lát és nem is hall senki, az eddigi boldogság szigetem kihalt, s csak a magány keserű fuvallata ragadt meg rajta.

Fázok. Az egész testem remeg, ahogy reményt vesztve kucorgok a szoba egyik sarkában, s csak  az ürességet figyelve várok a megváltásra… A láng, mi melegen tartott, kialudt. Hiába óvtam, vigyáztam rá, mintha mit sem ért volna az egész, úgy hunyt ki az utolsó parázs is.

Fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem, hogy miért lett ez, vagy, hogy mit rontottam el… Baekhyun, kérlek, ne tedd ezt velem, legalább a kérdéseimre felelj… Szükségem van rá, hogy tudjam, hogy lelkem egy kisebb nyugvásra bírjam, s megpróbálhassak javítani ezen.

Szeretlek, de ez nem volt elég neked, helyettem őt választottad, mivel szívembe kést döftél, bár erről te mit sem sejtesz…

Nem akarok mást, csak felkelni, és melletted lenni, miközben tudatosul bennem, hogy ez nem volt más, csak egy rossz álom… Mért nem lehet így? Mért kell a szenvedés pusztító ízét éreznem újból? Az egyetlen boldogságom voltál, mégis elhagytál...

NINCS LEKTORÁLVA

Ha további információkra vagy kíváncsi az írásaimmal, illetve velem kapcsolatban, lájkold a FaceBook oldalam: https://www.facebook.com/parkmalisworld/