Elvétett Vallomás [BaekYeol]

- De mégis mi bajod? Baekhyun, totálisan kivagy fordulva magadból, mintha más ember lennél! - dühvel átitatott szavait csak úgy hányja felém, ahogy karjaival hevesen artikulálva adja tudtomra, mennyire is kivan bukva már viselkedésem miatt, mit nem is csodálok a már bő órás veszekedésünk után.

- Nincs semmi bajom, csak hagyj - orrom alatt dünnyögve fordulok be a fal felé, hogy haragja ellenére aggodalommal teli pillantásait elkerülve próbáljam nem szabadjára engedni könnyeim. Hiába igyekszem tartani magam, és szavait még megcáfolni sem tudom, de bár ne így lenne. Nincs olyan nap már, hogy ne boruljak ki minden egyes apróságon, hogy bánatom jelei ne törjenek utat maguknak már a legapróbb sértő dolog hallatán - vagy láttán -, és már ha csak kissé is kirekesztettnek érzem személyem, olyan mély gödörbe temetem magam, miből még Isten se tudna kihúzni. És ez mind miért? Mert egy olyan emberért ver hevesen a szívem, ki egyben legjobb barátom, s szinte öcsém is már - csak ha érzelmeim nem lennének ily’ mélyek.

Eleinte jól viseltem. Talán ekkor alakult ki ez a szoros kapcsolat köztünk… Nem fájt, boldog voltam. Mosollyal az arcomon pattantam ki az ágyamból, ha hangjára kelhettem, s igyekeztem minden egyes szabad percem vele tölteni - mintha csak legjobb barátok lennénk. Már csak a neve hallatán hevesebben zakatolt a szívem, és ajkaim akaratom ellenére is apró mosoly húzódott. Minden apró dologról a vele töltött élmények jutottak eszembe, s reménykedve figyeltem mobilom mindig, hogy egy adott próba végén üzenetével jelezzen sikeréről - vagy épp ellenkezőjéről, miután mindig lelki támaszra volt szüksége.

Ekkor kezdtem észrevenni, hogy valami más… Mikor olyan helyzetekben is ő jutott eszembe, mikhez semmi köze sem volt, de mégis… Nincs olyan dolog miről ne az ő kacaja, s arca ugrott volna be egyből nekem.

Sok idő kellett, míg beismertem magamnak. Nem olyan családban nőttem fel, hol ezt elfogadnák, s a baráti köröm sem olyan volt, így bennem is volt szinte egész életemben egy meleg ellenes tudat. Ez az oka, hogy nehéz volt elfogadnom helyzetem, s leginkább magamnak nem mertem ezt beismerni. Chanyeol tud róla, hogy meleg vagyok, ám mélyebb érzelmeimről mit sem sejt, mik már talán a leges legelején kiforrtak bennem iránta.

Könnyedén tartottam ezt az egészet magamban, az érzelmeim vályú alá fedve rejtegettem még saját magam elől is, ám ez a súly túl nehézre nőtte ki magát, így szakadtam meg teljesen alatta. Talán ez az oka annak is, hogy ilyen lettem, hogy az életkedvem is teljesen elment, s a fekvésen kívül nem csinálok semmit sem csinálok szívesen.

- Baekhyun, nem értelek… Egyre furcsább vagy, egyre inkább ellenségesebb mindenkivel! És ezt nem csak én vettem észre, viszont nem mondasz el senkinek se…-

- Nehéz felfogni, hogy semmi sincs? Rossz napjaim vannak, ennyi…

- Már több hónapja? Ez nem normális, hogy már mosolyogni se lehet téged látni, míg eddig mindig azt csináltad! Én aggódom érted, és én mindig meghallgatlak, de te mégsem élsz ezzel a lehetőséggel...

- Tudod mi bajom?! Honnan is tudnád, hisz még én sem fogtam fel! - ülök fel hirtelenjében, s szavaim ingerülten hajítom felé. - Chanyeol, te komolyan nem vetted észre? Néha a dolgok mögé kellene látnod, és elhinned ami van! Én szerelmes vagyok beléd, érted? Ez a kibaszott bajom, ezért vagyok már egy nyomorék faszfej egy jó ideje, de mindegy is… Hagyjuk - hajítom le testem melengető takaróm, s sebesen kelek fel helyemről, meg sem várva kiakadását szavaim hallatán robogok ki szobánkból, ahogy az ajtót hangos durranással juttatom vissza helyére. Idegesen túrok hajamba, ahogy hangos trappolásommal sietek le a lépcsőn, mi a nappaliba vezet, hol két értetlen szempár bombáz engem néma kérdéseikkel, ahogy könnyeim tartásom ellenére is előbuggyannak helyükről.

- Baek, várj! - hallom meg az emeletről Chanyeol hangját, mi csak még inkább sietésre ösztönöz, így az első kezembe akadó cipőm kezembe véve robogok ki vele a nyílt utcára, s szinte futva folytatom utam, miközben kezem tartalmát igyekszem lábamra erőszakolni.

Nem akarok vele beszélni, ismerem milyen… Már csak azért velem lenne, hogy nekem könnyebb legyen, túl nagy szíve van, mi nem egyszer sodorta már bajba őt. Ez az oka, hogy ennyi sérelem éri őt, és naivan megbízik mindenkiben, ezzel sokan csak kihasználva angyali adottságait. Nehéz nála jobb emberrel találkozni, ki gond nélkül megtesz bármit amire kérik, s igyekszik mindig mások kedvében járni, hogy arcukra mosolyt csalva űzze el a bánat apró jeleit is a dormból - de ez nem mindig sikerül neki, mi jobban letöri őt mindennél.

A szememből egyre csak záporozó sós cseppjeim miatt látásom teljesen elhomályosodott, s hangos zihálásom miatt hallásom is tompul. Nem akarok semmit, nem akarok senkit most, egyedül akarok lenni, újra elmenekülni minden gondomtól, mint ezt mindig is tettem.

Lábaim megremegnek, testem súlyát egyre nehezebben viselem, míg nem erőm elhagyva engem kényszerít a hűvös betonra, hol összehúzva magam zokogok, mint egy elveszett kisgyerek, ki kétségbeesetten vár az őt megváltó csodára, miszerint visszatalál családjához. Alig pár sarkot jöttem, de lelki fájdalmam csak elszívta maradék erőm is, és gondolataim elködösítve helyezi középpontba Chanyeolt, miszerint előbbi szavaimmal teljesen ellöktem őt magamtól és viselkedésemmel. Rengeteget bántottam az elmúlt időszakban, még ha nem is szándékosan, és ez miatt talán én még rosszabbul éreztem magam, mi…-

- Baek… - zihálva rogy le mellém a földre, miközben valamit a hátamra terítve von szoros ölelésébe. - Ne sírj, kérlek... - Hiába nem akarom, karjaim szinte önálló életre kelve karolják át mellkasát, ahogy arcom nyakhajlatába temetve igyekszem zokogásom csökkenteni, sikertelenül. - Figyelj, menjünk haza, jó? Ott mindent megbeszélünk, de itt nem jó - engedne el, hogy felkelhessen mellőlem, ám én kezeim szorosabbra fonva körülötte tartom továbbra is magam mellett. - Baekkie, mennünk kell… Így is csoda, hogy még nem vettem minket észre.

- De nem akarlak elengedni - szipogva ejtem ki szavaim, ahogy az őt fedő hatalmas pulóvert már teljesen eláztattam könnyeimmel, ám őt ez mit sem érdekli.

- Muszáj, megint gondok lesznek csak… Nem akarom, hogy a felhozott hírek miatt érezd magad újból rosszul, csak gondolj vissza a legutóbbira… - Annak az esetnek az emléke tisztán él még elmémben. Pár hónapja történt, ahogy egy nagyobb veszekedés kiváltója lettem egy próbánkon, s végül én menekültem el akkor is, mint mindig. Zokogva, álca nélkül róttam az utcákat, mit sem törődve vele, hogy kik vesznek engem észre… Másnap azt a hírt adták ki, hogy elakarom hagyni a kiadót, vagy kirúgtak engem. Elég sok sértő szó ért engem akkor, miszerint átvertem mindenkit és, hogy tehetem ezt velük, na és a többi… Pedig ennek egy szava sem volt igaz, eszem ágában sincs itt hagyni a családom, kik nélkül semmim se senkim nem lenne. Hülye lennék ezt tenni…

Miután szavainak engedelmeskedve érünk haza, szinte mindenki tűkön ülve vár minket a nappaliban, kíváncsian várva kiborulásom okát, de a kérdéseket elkerülve jobbnak látom, ha szobánkba sietve hagyom lógva őket.

Az ajtót nyitva hagyva vetődöm ágyamba, ahogy takaróm alatt teljesen eltűnve temetem arcom párnáim közé, reménykedve benne, hogy pár perc múlva felkelek, és rájövök hogy álmodtam ezt az egészet csak… De mikor következik ez végre be?

Érzem, ahogy besüpped mellettem az ágy, s hatalmas mancsát a pokrócomon keresztül simítja hátamra, ahogy mély hangját újból megzengetve tudatja velem, hogy még mindig ez a valóság.

- Elmondod, mi a baj?

- Szerintem elég nyilvánvaló voltam… - fogom szorosabbra takaróm, ezzel próbálva még inkább elrejteni magam előle.

- Azt értem… De miért rohantál el? Azt sem tudod mit akartam mondani, vagy mit reagáltam volna, esélyt sem adtál, hogy beszéljek…

- Nem akartam elmondani.

- És, ha azt mondanám, hogy én is? - húzza lejjebb óvatosan az engem fedő anyagot, majd előrébb hajolva dönti fejét enyém mellé, hogy a szemkontaktust felvéve mélyedjen el a sírástól vörös lélek tükreimben, mikbe jelenleg minden érzelmem kiül.

- Te is mi? - oldalamra átfordulva csúszok hátrébb, mert túlzott közelsége jelenleg zavaró csak számomra, ám ezt a mozdulatom ő teljesen máshogy értelmezve fekszik le teljesen mellém, egyik karját derekamra téve húzódva közel hozzám, s homlokát enyémnek nyomva jelenik meg apró, mégis gyönyörű mosolya.

- Én is szeretlek - szünteti meg a köztünk lévő pár centit, ahogy ajkait enyéimre tapasztva viszi pulzusom az egekbe, mit csak növel azzal, hogy azokat mozgatva kényezteti párnáim, ahogy hüvelykujjával pólóm alatt lévő csupasz bőröm cirógatva tart szorosan magához, ezzel elhitetve velem érzelmeit, mik gondolataimnak teljesen ellentmondanak... Szeret engem.

NINCS LEKTORÁLVA!

Ha további információkra vagy kíváncsi az írásaimmal, illetve velem kapcsolatban, lájkold Facebook oldalam : https://www.facebook.com/Park-Malis-World-162169904299810/

1. Fejezet - Two Years Bitterness [HunHan]

Hiába szól fülemben szinte a gondolataimat elnyomó zene, a busz robaja áthallatszik rajta, ahogy szívem hevesen való dübörgését is kihallani, a külső hatások ellenére is. Ahogy egyre közelebb érek, idegességem úgy növi ki egyre nagyobbra magát, míg én ezt az érzést igyekezve legyűrni nézem a szépnek nem ép mondható tájat, mik mellett elsuhanva vész el egyre inkább minden jókedvem, ahogy az emlékek sokasága villan elmémbe.

Még egy órás, rövidnek nem épp mondható út választ el az előttem álló új életemtől, ahogy egyre inkább tudatosul bennem, hogy mi fog következni. A fényűző, boldog életem két évre félre téve kell csinálnom amit mondanak, s elviselni a különböző eszközeiket, miket nem restek bevetni ellenünk.

Egy tehetős, elég jó vagyonban lévő család egyetlen gyermekeként nem hiszem, hogy ragoznom kellene milyen életet is éltem eddig. Bár bevallom, néha - mármint szinte mindig - hajlamos voltam túlzásokba esni, viselkedésemmel és költekezésemmel.

Mindent megvettem, mire szükségem volt, vagy akár csak tetszett, a lényeg csak annyi volt, hogy megfizethető legyen - de számomra nincs olyan mi ne lenne az. A pénzt marok számra szórtam, mindenre amire csak lehet, ez az oka annak is, hogy bőröndöm kíséretében ülök ezen a zsúfolt járműn, hol a higiénia szót valószínűleg elég kevesen ismerik. Mondhatni, ez is a büntetésem része, hogy egy rakás, izzadt - mivel május vége van, nem mellesleg nem kicsit meleg - ember közt ülve várhassam mikor ér utol az ebola, mit valamelyik kedves utas hordoz - ki tudja, lehet most kaptam el vagy hatféle halálos betegséget.

A másik kimondottan zavaró tényező a kevés hely… Na meg itt van a levegő hiány és a rendkívül kényelmetlen ülések. Tömény élvezet, komolyan - nem, nem az… Hogy lehet ezt az izét minden nap használni? Nekem ez egyenlő a halállal, esküszöm már várom, hogy a vaskapu mögé kerüljek, csak ne keljen ezen szenvednem.

Megállóról megállóra üresedik ki a busz, míg nem alig páran maradtak rajtam kívül a fedélzeten… Hahh, a halálba vivő négykerekű hajó, csodás, nem igaz?

A katonaság, minden ember rettegett jövője - legalábbis nálunk. Még bőven lennének éveim, miket kihúzhatnék addig a napig, míg nem lenne kötelező, de szinte rám erőltetik ezt, hogy addig is lepateroljanak magukról, így a tanulmányaimat is halasztanom kellett. Bár nem számítottam másra, minden percben vártam, mikor jelentik ezt ki, hogy most kell jönnöm, és végül el is érkezett. Kimondottan az agyukra tudtam menni az állandó költekezéseimmel, de mit tudok tenni vele? Mondhatni, ez lett a szenvedélyem, nem az én bűnöm, ők rontottak el.

És íme, itt volnánk. A busz rázkódva húzódik le a út szélére, s a fék hangosan vinnyogva tudatja állapotát a közelben lévőkkel. Nem egy mai kiadás ez a járgány, az egyszer szent.

Csomagom felkaparva veszem be a lépcsőket, míg nem talpaim a hatalmas betonplaccra nem esnek. Napszemüvegem és öltözékem igazgatva indulok meg a fal felé, mik a vártnál is magasabbra nyúlnak, tetején pedig körbe szögesdrót húzódik. Mint egy börtön, komolyan - pedig tudtommal mi védelmezzük pont a hazát…

Lényegében minden olyan, mint vártam. Hatalmas falak, kívül egy szintén hasonló méretekkel megáldott parkoló terül el, mi szinte tömve van a járművekkel, viszont egy ember sincs itt. Pontosítok, egyet sem látok, bent bizonyára túlzottan is sokan vannak. Tekintetem utoljára végigvezetve szabadságom ábrázoló tájon, s fájdalmas búcsút véve tőle lépek be a hatalmas ajtón, hogy a két év tömény szenvedésem kezdetét vegye.

- Szóval Oh Sehun… - szólal meg a lapokat bújó, immár harmadik férfi, kihez vezettek ittlétem alatt, miközben én bőröndöm végigvonszolva az épületen hívtam fel magamra a figyelmet.

- Igen - bólintok fejemmel, tudatva vele igazát.

- Huszonhárom éves, utolsó évét kezdte volna… Ahogy elnézlek sok dolgunk lesz veled - a lehető leggúnyosabban ejti ki szavait, ahogy egyik szemöldökét felvonva mér végig. - Az minek? - bök fejemen pihenő napszemüvegemre.

- Valószínűleg éjszaka akarom használni… - forgatom meg szemeim, s arcára azonnal kiül nemtetszése.

- Adja ide.

- Minek?

- Azt mondtam, hogy adja ide! - kiáltja el magát erélyesen, én pedig egy sóhaj kíséretében eleget teszek kérésének, és a kezébe nyomom a kért tárgyat.

- Óvatosan, me…- - meg sem várja szavaim végét, egy halk roppanás jelzi, miszerint egy könnyed mozdulattal törte ketté a tárgyat, mit ezután hagy a földre hullani. Elég jól kezdődik, hogy mit ne mondjak…

*~*~*~*~*~*

- És akkor ez lenne az ágyad, a lenti része, fent már foglalt. Na és az a szekrényed - magyaráz hevesen a nálam jó egy fejjel alacsonyabb fiú, kire elmondása szerint mindig rásózzák az újoncokat, így engem sem téve a kivételesek listájára csaptak mellé, hogy mutassa meg a fontosabb dolgokat ebben az egy szabad órámban, míg nem veszi kezdetét a délutáni edzés.

- Ez most komoly? - vonom fel szemöldökeim, ahogy alvóhelyemen végigmérek szemeimmel.

- Megszokod majd, hidd el, esténként olyan lesz, mint a mennyország - mászik fel a szemben lévő ágy tetejére, honnan törökülésből figyel engem.

- Ja, tuti… - dünnyögöm orrom alatt, miközben a kezem húzó poggyászom egy hangos puffanással engedem a földre érkezni, s hajamba túrva nézek körbe a helyiségben. - És a többiek?

- Ki hol… Az előcsarnokban vagy az udvaron pihennek, élvezik a szünetet - lábait előre nyújtva terül el nyikorgó matracán, s a plafont tanulmányozva érkeznek további szavai. - Miért most jöttél?

- Tessék? - kapom felé tekintetem értetlenül, bár az alacsony fiúból semmit sem látok, csak mocorgásának zöreje és szavai adják tudtomra, hogy még itt van.

- Mármint miért pont most? Nem tűnsz valami idősnek - lábait megemelve fordítja talpait felfelé, s tartja őket továbbra is ebben a pozícióban.

- Tök mindegy… Bár te se tűnsz olyan hű de öregnek, sőt… - Ezzel nem hazudtam. Gyermeteg arca túl fiatalnak hat, mitől nehéz komolyan venni őt.

- Miért, hány évesnek nézel? - ül fel hírtelen, s fejét kissé oldalra döntve mér végig, és nyitja újból szóra ajkait. - Te olyan huszonkettő lehetsz.

- És majdnem… Huszonhárom vagyok. Te pedig szerintem olyan huszonegy - Fordulok vissza poggyászomhoz, hogy annak tetejét feltárva mérjem végig kevéske tartalmát.

- Hogy micsoda? - nevet fel hangosan szavaim hallatán, s tenyerét hasára csúsztatja, mintha órák óta csak viccekkel halmozták volna el. - Adj hozzá négyet, és megkapod a választ. Szeretnék én annyi lenni már csak.

- Huszonöt? - kapom felé lepetten tekintetem, mit csak egy bólintással rendez le. - Na ezt nem hiszem el… - rázom meg kobakom, miközben ajkaimat szarkasztikus nevetésem hagyja el.

- Nem e? Megmutassam a papírjaim? - biccenti oldalra fejét, s kissé összehúzva szemöldökeit mered rám.

- Jó, jó elhiszem… De azt ne várd, hogy hyungnak is hívjalak majd - fordulok vissza bőröndömhöz ismét, hogy előbbi tevékenységem folytassam, miszerint a dolgaim kivéve belőle kezdjem aprócska, szinte éjjeliszekrénybe elpakolni őket. Szóval ezért nem lehet sok cuccot hozni, mivel nem méltóztatnak rendes bútorral ellátni minket. De komolyan, úgy érzem magam mintha egy börtönben lennék.

- Siess, mert nemsoká jön az első edzésed… Ott megismerheted a fölötted lakót.

- Hogy kit? - pillantok rá értetlenül, pár másodpercre megszakítva cselekvésem.

- Aki fölötted alszik te sügér! - Mit ne mondjak, kedves szavak egy ekkora - és ilyen fiatalnak tűnő - embertől. Csak szemeim megforgatva igyekszem kizárni őt gondolataimból, de állandó szómenése nem ad sok esélyt erre. - Pénzes családból jöttél, mi? - méri végig ruházatom.

- Mondhatni - Nincs kedvem ilyenekről beszélni, főleg nem vele. Mármint nem azért, szimpatikus a srác, de mióta mellé sóztak csak beszél, és beszél, és… Ja igen, még beszél. Nem ismerem abszolút, de már tudott olyan kérdéseket feltenni idő közben, mikre még a közeli barátaimnak sem válaszolnék, de még mindig akad mit kérdeznie.

- És barátnőd van?

- Nincs.

- Meleg vagy?

- Mi bajod? - kapom - ma már sokadjára - rá tekintetem, így könnyedén leolvashatom arcáról, hogy teljesen komolyan teszi fel kérdéseit.

- Engem nem zavar, van meleg haverom, é…-

- Állj, állj! Még a neved sem mondtad el, de már a szexuális irányultságom foglalkoztat… Mellesleg, nem vagyok meleg.

- Basszus, ne haragudj! Byun Baekhyun vagyok, ezt valahogy hajlamos vagyok kifelejteni a kezdetleges beszélgetésből - simít tarkójára egy hatalmas vigyor kíséretében. - Nem kapcsoltam, hogy attól még, hogy én tudom a neved, te még nem az enyémet.

Komolyan, hihetetlen ez a srác… Hogy képes valaki ennyit beszélni egy olyan személlyel, kit még egy órája sem ismer? Közvetett, az egyszer fix.

- Még van időnk kezdésig, addig bemutatlak pár srácnak még - hatalmas vigyorral csúsztatja apró kezeit zsebeibe, továbbra is magabiztosan róva az előttünk lévő pár kanyart, mi után egy kisebb csoport fiú után veszi az irányt, egyszer sem ellenőrizve, hogy követem e őt.

- Hé Ba…- - kapja rá vidáman egy magasabb, szétálló fülű fiú a tekintetét, de engem megpillantva azonnal lejjebb apad kissé jókedve. - Ismét új srác? - mér végig szempárjával, mintha csak azt mérné fel, mennyi gondot fogok okozni az ittlévőknek.

- Ja-ja… Ő itt Chanyeol, Jongin, Minseok és Joonmyun… - bök mindig arra a személyre, kinek a neve épp elhagyja ajkait, majd ahogy végigvezeti eme négy személyen a tekintetét, ezzel egyidejűleg ráncolja össze szemöldökeit. - Ő pedig Oh Sehun - bök felém - de a többiek hol vannak?

- Gőzöm sincs - von vállat egyikőjük, s miután mosolya elhatalmasodik, ekkor veszem észre mit is csinálnak. A kezében tartott kettő lapot letéve röhög szinte a másik három fiú arcába, ezzel tudatva velük győzelmét, így az asztal közepén lévő összes zsetont maga elé húzva foglalja el büszkén előbbi helyét.

- Hé, Oh srác, te tudsz játszani? - emeli rám tekintetét egy kissé sötétebb bőrű alak, kérdőn felvonva egyik szemöldökét. Ha Baekhyun nem hadarta volna ilyen gyorsan le a neveket, talán még meg is maradt volna belőlük legalább kettő, miket archoz is tudnék kötni, de így csak marad a Yoda, Kreol, Pocok és… És a Negyedik. Tuti azonnal belopnám a szívükbe magam, ha ezentúl így hívnám őket - bár mintha ez lenne a célom.

- Régen játszottam már, szóval nem egészen emlékszem a szabályokra - tekintetem végig a kártyapaklin tartom, ahogy azt legalább hat féleképp megkeverve igazgatja össze a legnyúrgább közülük, s helyezi le azt az asztal közepére.

- Menni kellene lassan - sóhajt fel, kezeit az ég felé nyújtva, arcára pedig tömör nemtetszése ül ki, már csak a gondolat következtében is. Tényleg ilyen szörnyű lenne?

Miután szokásos, sablon kérdéseikkel elhalmoztak, s katonai ruháinkat magunkra öltöttük, újból csak némán követve őket haladtunk… Fogalmam sincs merre.

- Először az udvaron gyülekezünk, onnan megyünk át a kiképző pályára - lassít kissé tempóján Baekhyun, hogy mellém érkezve ejtse ki szavait. Késő lenne még elmenekülni? Bár gondolom már javában…

- Kiképző pálya?

- Mondhatni akadály pályának is. Ne parázz rá, ez még jobb mint a futás, hidd el… Azt reggel szoktunk - Annak ellenére, hogy mindenki arcára a szenvedés ül ki, ahogy tudatosul bennük az elkövetkezendő pár órás edzés, ő mégis mosolyog, bár belegondolva, mióta itt vagyok, nem láttam még őt komolynak… Nem fájnak már az izmai, mik görbületét hozzák elő? Arról ne is beszéljünk, hogy ajkai folyamatos mozgásban vannak, miszerint mindenhez hozzászólást kötve árasztja magából szavait, miknek jó ha fele talál célba, a többi csak engem kerülgetve veszik el a levegőben. Nem is magáról, se nem másokról, sőt, még nem is az itt lévő rendszerről beszél… Akkor talán még figyelnék is, de monológ áradata legelején elvesztettem már a fonalat, így fogalmam sincs, miről ontja az információkat belém - vagyis csak próbálkozik vele.

- Hé, Oh! - bök oldalba a társaság egyetlen nálam magasabb tagja. - Találkoztál már Luhan hyunggal? - dönti kissé oldalra fejét, így mérve végig a gyülekező tömeget.

- Nem, kellett volna?

- Öhhm… Maradjunk annyiban, hogy nem fog tetszeni első benyomás alapján, ha így ismered meg… Amúgy Lu az ágy társad, ő tartja a mai edzést. Ne könyveld el azonnal magadban, hogy mekkora szar alak, csak a dolgát fogja tenni, amúgy Bambi nagyon megértő, csak megkell ismerni… - Jézus, itt mindenki ilyen sokat beszél? Komolyan, kit érdekel, hogy az ittlévő vagy ötszáz - na jó, annyi talán nincs - ember közül pont melyik alszik felettem? Nem velem lesz egy ágyban, csak egy szinttel feljebb, mi abszolút nem érdekel… Felőlem még anyám mit tudom én milyen rokona, Kim nénikém is lehetne… Na pedig őt kimondottan nehéz elviselni, szóval beedzette a tűrőképességem emberek terén. Talán ennyiből jó, hogy minden rokonom a lehető legidegesítőbb tud lenni, kiktől már a legtöbb épeszű lény már rég kimenekült volna a világból… De csak talán.

- Mikori születésű vagy? - pillant rám Kreol, amint mindenki igyekezve megtalálva a helyét nyüzsög a hatalmas beton terület közepén.

- Kilencvennégy.

- Áhh, remek! Na akkor gyere, velem leszel egy sorban - veti át kezét vállamon, mintha már oly’ régóta ismernénk egymást - pedig én még a nevét sem tudtam megjegyezni. Tekintetét végig vezeti az immár felgyűlt tömegen, s egy sóhajt megeresztve indul meg feléjük, engem szinte vonszolva maga után - hiába a köztünk lévő magasságomban adódó pár centis előnyöm -, egyszerűen húz egészen az utolsó sorba, s állít be maga elé, ezzel késztetve helyem elfoglalására. Ajkaim épp szóra nyitnám, mikor körülöttem mindenki vigyázba vágva magát mered előre, s jobbnak látom én is így tenni, keresve a személyt, kiről annyit áradozott nekem Yoda - és nem is telik sokba fellelése.

Világosbarna haja látszik, hogy gondosan lett beállítva - hiába egy katonaságon vagyunk -, s ugyan olyan felszerelést visel mint mi, egy-két kitűző, vagy mifene kivételével. Szigorú pillantásaival mér végig minket, ahogy tekintete egy pillanatra megállapodik rajtam, s ajkait szóra nyitva ejti ki szavait.

- Ma ismét egy újonccal bővültünk, ki hátha nem fog úgy járni már az első nap, mint legutóbbi katonatársunk… Oh Sehun, remélem sikerül átvészelned ezt a két évet neked is - szempárját egyenesen rám vezetve mér végig velük, valamiféle mosolyszerűvel arcán, majd újból elkiáltva magát invitál át minket az emlegetett kiképző pályára, hogy a fogalmam sincs hány órás kínzásom kezdetét vehesse.



Ha további információra vagy kíváncsi az írásaimmal, illetve velem kapcsolatban, lájkold Facebook oldalam : https://www.facebook.com/Park-Malis-World-162169904299810/

3. Fejezet - Bitter Arousal [A Dream Come True]

– Hogy mi? – rázom meg a fejem zavartan, majd tekintetemmel arcán állapodom meg, minek hatására ő szemeit lesütve tördeli ujjait.

– Most bolondnak hiszel, igaz? – pillant fel rám félve, mit ha akarnék sem tudnék mosolygás nélkül megállni. – Gondoltam… – hagyja el egy sóhaj ajkait, s válláról lecsúsztatva kabátom kel fel mellőlem.

– Hé hé, Baekkie! – ugrok fel azonnal, s egy lépéssel átszelve a köztünk lévő távolságot ragadom meg felkarját, így fordítva őt magam felé.

– Nincs szükségem rá, hogy elmondd mennyire idióta, beteg elméjű, bo… – mondatát félbeszakítva húzom közelebb magamhoz, s ajkaim övéire tapasztva hívom táncba puha párnáit, mit a fél perces dermedtsége után sokkal hevesebben viszonoz, mint amire számítottam. Egyik kezével átkarolja nyakam, ezzel tartva közel magához, míg másikon lévő vékony ujjait tincseim közé vezetve kezdi ténylegesen elhitetni velem, hogy ez bizony a valóság. Ajkaim óvatosan mozgatom övéin, kóstolgatva azokat, míg ő minden érzelmét átadva harap nem egyszer alsó ajkamba.

Hiába igyekszem tartani magam, nem megy… Nem érzem azt, mint kellene, hogy a dolgokkal nem szabad sietni és, hogy érzelem rohamom ilyen szinten ne nyilvánítsam meg. Azt kellene éreznem, hogy ő számomra egy idegen, kihez még hozzá érnem sem volna szabad, mégsem ezt tesszük, helyette inkább, mint akik már évek óta boldog kapcsolatban élnek, s nem restek a világ előtt felfedni apró titkaikat estünk egymásnak, s becézgetjük egymás ajkait. Félek, hogy ez így nem helyes, hisz’ ott vannak a többiek. Nekik mégis mit mondunk, hogy egy órás - vagy még annyi sem - ismeretség után egymásra leltünk? Ezt így nem lehet, ez nem helyes…

– Baek… – kissé elhúzódva tőle meredek örömtől csillogó szemeibe. Ohh, te jó ég, kérlek, ne nézz így rám! – Ezt nem szabadna…

– Miért nem? – tekintete aggodalommal telik meg, ahogy végigméri alakomat.

– Mert… a többieknek mégis mit mondunk? És mit szólnának ehhez?

– Őszintén? Engem nem érdekel, csak egy dolog, ami te vagy – kezeit újból szorosan a nyakam köré fonja, s válaszom meg sem várva nyomja megint puha ajkait enyéimnek, ahogy nyelvével végigsimít azon bejutásért könyörögve, mit én azonnal megadok neki, ahogy kezeimmel derekát átölelve húzom annyira közel magamhoz, amennyire csak lehetséges. Nem akarok semmit, nem akarok mást, csak őt. Érezni minden porcikáját, hallani édes nevetését, egyszerűen csak őt akarom! Elveszi a maradék eszem is…

– Chanyeol… – válik el tőlem levegő hiányában, s elködösült tekintetét egy kaján mosoly kíséretében emeli rám. – Valamit félbeszakítottunk ma… – arcát nyakhajlatomba temetve ölel át engem szorosan.

– Mégis mit? – rázom meg kissé értetlenül a fejem, aminek hatására ajkait egy apró sóhaj hagyja el, s a szemkontaktust felvéve velem dönti oldalra a fejét, továbbra is szorosan tartva testét enyémhez.

– Nem emlékszel? – fejem nemlegesen rázva válaszolok neki. – Akkor… segítek rájönni – szünteti meg a köztünk lévő távolságot, ahogy ajkaim óvatosan becézgeti, miközben egyik karjával elenged engem, de fél pillanat múlva azonnal érezhetem őt újból… ott lent. Apró tenyerét nemességemre simítja, minek hatására egy halk nyögést engedek szájába. – Rémlik valami? – huncut mosoly kúszik fel ajkaira, miközben simogatni kezdi egyre keményedő férfiasságom.

– Ne… – egy sóhajt elengedve ragadom meg alkarját, ezzel megszakítva műveletét.

– Miért? – pillant fel rám értetlenül.

– Mert… – igyekszem nyomós indokot keresni. – Mert nem akarom elsietni még.

– De hisz… mindegy akkor – lemondó sóhajt hallatva engedi le rólam vékony karjait, s lép hátrébb tőlem.

– Ahj, Baekkie – szüntetem meg a köztünk lévő távolságot, s vonom szoros ölelésembe. – Csak gyors lenne ez még

– Hagyjuk, mondtam… – húzza el kissé száját, ahogy arcát mellkasomba temeti.

– Nem, nem hagyjuk! Igenis tudni akarom, ha zavar valami, sőt! Mindent! – tolom el kissé magamtól, hogy újból elveszhessek két gyönyörű lélek tükrében.

– De nem… mert nem foglak kényszeríteni semmire sem.

– Áhh, világos… azzal, hogy elmondod nem kényszerítesz, én csak neked akarok jót. – Bizarr, mi? Hogy úgy kezeljük egymást, mint a régi ismerősök, kik már mindent ismernek egymáson, pedig a valóság ettől nagyon is messze áll. Nem érzek semmi újat a dologban, hogy itt van velem, hogy érezhetem az illatát, na és persze, hogy megérinthetem a bőrét… de nem értem mi…-

*~*~*~*~*~*

– Chanyeol~! – ront be szobámba kisöcsém, ahogy az ágyamra felmászva ugrál mellettem. Nem lehet. Nem! Álom az álomban… lehetetlen, tuti nem, nincs ilyen. Miért? Mégis miért cseszekedik velem az élet?! – Bátyó, kelj fel! Anya mondta elkésel, ha tovább is itt fekszel csak

– Hagyj még kicsit – fordulok át oldalamra, hogy a takaróm mint egy védő pajzsként húzhassam arcomra. Keltegetésem nem adja fel, mégsem tudok rá figyelni. Minden gondolatom az előbb történtek kötik le. Ilyen még nem volt, azt hittem… azt hittem tényleg vele lehetek, hogy tényleg az enyém lett, de ebből semmi sem igaz. Szóval már nem csak a valóságban, az álmaimban is meghülyültem.

Fáj! Akarom, hadd mehessek oda vissza, hogy karjaim közé zárhassam! Miért nem lehet? És miért nem lehet ő velem? Egyre nehezebb elviselnem ezt, az iránta érzett hiányom egyre inkább fáj és megnehezíti a mindennapjaimat. Míg nézem - még ha nem is akarom - ahogy mások milyen boldogok, és szerelmeiket szinte nap mint nap magukhoz ölelve csókolhatják… nem kell, hogy minden nap, nekem elég ha egész életemben csak egyszer, de érezni akarom igazából is csodás illatát, bele akarok túrni vörös, dús, puha tincseibe! Miért nem lehet? Komolyan mondom, ha ez így megy tovább, a kelleténél is bolondabb leszek, és a maradék eszem is el fog szállni.

Nem figyeltem eléggé, pedig oly’ nyilvánvaló volt, hogy az nem a valóság. Túl szépen ment minden, anyám is túl kedves volt, és minden csodás volt - Sehun időzítőképességét leszámítva, bár ő a valóságban is ilyen. Most meg? Csináld ezt, csináld azt, szavak általi bántalmazások sokasága, mik mind anyám szájából hangzanak el. Ilyenkor mondhatni rájövök, miért jött álombeli világom a fejemben, hogy nyugalmat keresve menekülhessek oda - de ez akkor sem lenne normális, ha igaz is lenne.

– Hé, Chanyeol! Kobold, várj már! – kissé pösze beszéde üti meg fülem, ahogy szinte trappolva közelít felém, míg nem pillantásaival megölve érkezik meg mellém. – Hé, figyelj már te…

– Én mi? – nézek rá szemem sarkából egy pillanatra, de tekintetem azonnal visszatéved az emberekkel zsúfolt gyalogos közlekedőhelyre.

– Neked meg mi bajod? – szemöldökét összeráncolva mér végig, majd egy kissé lemondó sóhaj hagyja el ajkait. – Már megint?

– Már megint mi?

– Az álmod… Chanyeol, ez már ne–

– Tudom, jó? – rivallok rá. – Ne kezd ezt megint, ha tudnék, tennék ellene, de úgy nézek ki, mint aki majd kicsattan az örömtől és a sok ötlettől? Szerintem sem… – szemeim megforgatva engedem el táskám pántját, s kezeim zsebembe csúsztatva fújom kint a benntartott levegőt.

– Hé, hyung… ne vedd már ennyi szívre ezt. Segíteni akarok, de í–

– Ha segíteni akarsz, akkor befogod a szád és nem beszélsz róla.

– Fura vagy… nem szoktál ennyire kiakadni ezen. Van még egyéb valami oka annak, hogy kimondottan harapós kedvedben vagy? – dönti kissé oldalra fejét, és mér végig újból szemeivel.

– Cöhh… – fordítom el tőle tekintetem, s szavait igyekszem kizárni gondolataimból, ám ő esélyt sem ad erre.

– Kellene neked valaki, akit megdughatsz, szerintem csak túl kanos vagy…

– Ya, Sehun! Fejezd be!

– De, ha egyszer így van! – tárja szét karjait, és apró nevetés hagyja el ajkait, amint arckifejezésemre kiül nemtetszésem.

– Csak fogd be… – dünnyögöm orrom alatt, arcára pedig önelégült mosolya ül ki, miszerint újból sikerült elérnie azt a határt, amit már kevésbé tudok kezelni.

Na, az álmom ebben is eltért… Ott senki sem tudott erről a beteg kis zugomról, ám a valóságban a közeli barátaim mind… Hát ezért ne részegedj le rossz napjaidon, mert könnyen eljár a szád a saját gondjaidról. Tapasztalatból mondom.

Eleinte a kis - nem magasságára értem - pösze srác tudott csak róla, és ő volt az egyetlen kinek elakartam mondani, a továbbiakban ezt titkolni szerettem volna mindenki előtt, ám nem ment. És ki miatt? A saját hibám az oka ennek. Ez is csak én lehetek, a saját titkom kotyogom el, de másokét soha sem - bár az utóbbi abszolút nem jelent gondot.

– Manófülű… – csettintget arcom előtt Jongdae, ahogy magam elé meredve vesztem el a saját elmémben.

– Igen? – rázom meg fejem, ezzel visszaterelve elmém a valóság felé.

– Isten hozott újból köztünk… kész van a házid?

– A micsodám? – ráncolom össze zavartan a szemöldököm, mit a mögülem érkező apró kacaj követ.

– Hagyd, menthetetlen… – szólal meg egyetlen kínai barátunk, akcentussal fűszerezett szavaival. – Tudod, ő egy álomvilágban él.

– Ya, fejezzétek már be! Kicsit sem vicces!

– Pedig, de – hatalmasodik el Dae mosolya.

– Baszódjatok már meg… – sziszegem fogaim közül, miközben padomra csapva kelek fel a két fiú közül, s viharzom ki a teremből.  Szinte tényleg olyanok számomra, mint a testvéreim, de a néhai poénjaikkal hajlamosak átlépni azt a bizonyos határt, mivel még engem is ki lehet hozni a sodromból, ezt a témát tekintve pedig abszolút nem nehéz. Néha úgy érzem, túlreagálom ezt az egészet, és nem kellene ennyire erre az álomra támaszkodnom és hinnem benne, ám szívem minden egyes dobbanása érte esedezik. Nem megy az, hogy ne gondoljak rá, hogy ne jusson eszembe minden apró kis dologról. Ha egy hasonló magasságú és testalkatú, esetleg valakinek csak a hajszíne egyezik az övével, egyből az iránta érzett vágyam tölti át belsőmet, ahogy a mellkasomban dübörgő érzelmeim irányítója oly’ hevesen kezd el verni, hogy félő, kiszakad helyéről, ám mindig csalódnom kell. Egy nem létező reményért esedezve élem a napjaim már hónapok óta, minden nap.

– Yeol… – hallom ahogy valaki a falnak puffanva csúszik le egészen mellém, majd térdeire könyökölve hajol előrébb, hogy arcomra nyerjen rálátást. – Hallod, ne izélj már ennyire, csak húzzuk az agyad…

– Hanyagoljuk a témát… – egy hangos koppanással találkozik fejem a fallal, ahogy hátra hajtva azt vezetem tekintetem a szemközti ablakra.

– Csak, amióta ez elkezdődött, fura vagy, az utóbbi időben pedig még jobban. Valami baj lett? – ajkaim apró görbületre húzódnak beszéde hallatán. Ha ideges még rosszabbul beszéli a koreait mint alapjáraton, ami kissé aranyossá teszi őt, ám hiába él itt több éve, ez mindig előjön nála, szavai kiértésével pedig az idők során már teljesen könnyen boldogulok.

– Egyre inkább valóságnak tűnik néhány jelenet. Már nem tudom mi a valóság, és mi nem, egybefolyik minden. Konkrét most az álmomban álmodtam vele, majd felkeltettek, és láthattam őt, teljesen valóságnak tűnt, mindannyian benne voltatok. És emlékszem a nevére, először sikerült megjegyeznem… Baekhyun. Boldog voltam, el sem tudom mondani mennyire, de újból keltettek… Yixing, már nem tudom mikor álmodom és mikor nem… mi van, ha most is csak álmodom? – szorítom össze szemeim, ahogy a lelki fájdalmam átjárja testem, s szemeim könnyekkel telnek meg végiggondolva helyzetemen…

– Ezeket eddig mért nem mondtad el?

– Nem akartam róla beszélni.

– Egy dologban biztos lehetsz. Ez a valóság, egyébként nem fájna ilyen rohadtul a seggem a földön – nyöszörögve támaszkodik fel kezeire, ahogy guggolásba szenvedi át magát, és így marad továbbra is egy szintben velem.

– Menthetetlen vagy, te mindig is hülye maradsz – rázom meg kissé nevetve fejem, ahogy példáját követve kelek fel a földről, ám a cselekményszálat tovább víve állok fel két lábra, s ő is így tesz. – Sajnálom, hyung, hogy ilyen vagyok, csak nem megy… fáj, és hiába nem láttam még, nem érintkeztem és nem is beszéltem még vele a valóságban, hiányzik nekem, és–

– Majd megbeszéljük, most nyugodj meg, nem haragszom rád, neked talán több okod lenne. Na, de gyere, mert becsöngettek – lapogatja meg a hátam, ahogy elhaladva mellettem indul vissza a terem felé, hová beérve első dolgom lesz, hogy székemen ülve, szinte elterüljek padomon. Ennyi előnye van, hogy nincs padtársam, nincs ki megszóljon ezért, hogy elfoglalom az ő részét is.

Szóval Baekhyun. Érdekes, hogy talán először sikerült megjegyeznem a nevét, annál is érdekesebb ez a dupla álmom. Egyikre sem volt még példa, s a helyzet egyre csak rosszabb lesz. Menekülnék belőle, vagy inkább bele. Vele akarok lenni, azt akarom, hogy itt legyen. Miért van ez? Vajon még mennyien élték át ezt, vagy csak én vagyok ilyen elborult elméjű? Nem csodálkoznék rajta, hisz túlon túl abszurd ez az egész már és nem tudom, mit tegyek. Mi lenne a helyes, és mivel tudnék könnyíteni helyzetemen. Már minden megfordult a fejemben, egyszerűen minden, mégsem találok kiutat ebből az egészből. Lehetséges, hogy nincs is? Hogy életem hátralévő részét kettős világomban fogom leélni? Nem tudom továbbra sem, ám ahogy ezen gondolkodom, egyre csak több megválaszolatlan kérdés kering bennem. És vajon… az álmok egyszer valóra válnak? Ki tudja, lehet épp ma hazafelé futok belé, ahogy egymás nyakába borulva adunk hálát az égnek. Cöh, még mit nem! Nevetséges egy olyan dologban reménykedem, amire esély sincs.

Ha további információra vagy kíváncsi az írásaimmal, illetve velem kapcsolatban, lájkold Facebook oldalam : https://www.facebook.com/Park-Malis-World-162169904299810/