Az esőcseppek halkan kopognak az ablakon, min keresztül egy lány mered a sötétbe burkolózott városra. Az utcákon csak egy-egy jármű hajt át, és a tompa fényt egyedül az utcalámpák biztosítják, hisz már minden lakás ablaka befeketedett. Az óra lassan hajnali hármat üt, már mindenki nyugovóra tért, kivéve egy embert… A lány, aki továbbra is csak a távolba mered, s könnyei az esőcseppekkel szinkronban futnak a föld felé.
Egy öt szobás lakás. Ez az a hely, ahol öt fő barangol az álmok világában, de mégis van egy hatodik, ki lelkét nyomó tehertől még mindig ébren van. Egy személy, ki mindentől menekülve jött ide bátyjához, mint a saját kis menedékéhez. Nem tudja, mit tegyen, nem tudja, hogy mit rejt számára a jövő, a kétségbeesettség uralja minden percét, ám amikor más is látja, inkább egy hamis mosoly mögé bújtatja az összes fájdalmát.
Egy halk szipogást követően apró mozdulattal törli le az arcán leguruló könnycseppjeit, ahogy ajkait egy halk sóhaj hagyja el. Kissé remegő ujjaival mobilját érinti meg, mi finom nyomására felvillan, ezzel adva tudtára az óra állását is. Rég aludnia kellene, még sincs ereje, hogy jelenlegi helyéről felkeljen, és visszatérjen a bátyjával közös szobájába. Nincs ereje megmozdulni, és nem is akar.
– Mali? – zendül fel egy rekedtes hang a lány háta mögött, mire az említett kissé összerezzenve kapja kezeit azonnal arcához, hogy megpróbálja eltüntetni a sírásának nyomait. – Baj van? – aggodalmaskodik a piros hajú fiú, ám nem mer közelebb lépni hozzá, csak a nappali közepén állva mered a sírdogáló lányra.
– Nincs semmi… – szipogja Mali, miközben arcát az ablak felé fordítja, hogy Yonghun ne láthassa meg a versenyt futó könnyeit az arcán. – Minden oké – egy halvány mosolyt magára erőltetve pillant a személy felé, de tekintetét szinte azonnal a kihalt városra vezeti vissza.
– Nekem nem úgy tűnik, mintha minden oké lenne – szavai aggódással telítettek, s két lépéssel közelebb megy Malihoz, ki cselekedetében szinte azonnal megállítja.
– Nincs baj… De neked nem aludnod kellene? Holnap reggel próbátok lesz…
– Nem tudok aludni – zárja rövidre válaszát, ám hangja immár messzebbről érkezik, egészen pontosan a konyhából.
– Miért nem? – teszi fel következő kérdését Mali, mit minden bizonnyal a másik fél nem hallott, mivel a csapból folyó víz csobogása elnyomta az ő hangját. A következő pillanatban már Yonghun ott áll mellette, és egy poharat nyújt felé, amire a lány csak értetlenül pillant rá.
– Ahogy elnézlek, nem most jöttél ki… Idd meg, mert túl sok folyadékot vesztesz – teszi a poharat Mali kezébe, miközben egy a közelben lévő széket húz közelebb az ablak párkányhoz, majd leül rá.
– Köszönöm – suttogja szinte maga elé, miközben ajkaihoz emelve kortyol bele a hűs folyadékba.
– Ne köszönd… Tudok segíteni? – támaszkodik meg könyökeivel a térdein, miközben aggodalommal telt tekintetével fürkészi a lány arcát, miről a tömör fájdalom tükröződik vissza. Mali csupán egy apró fejrázással válaszol Yonghun kérdésére, kinek ajkai közül csak egy halk sóhaj szakad fel, majd a következő kérdése: – Egyedül hagyjalak? – a lány ismét nem felel, tekintetét csupán a pohár vízen tartja, mintha az azon megtörő tompa fény választ adhatna minden gondjára. A fiú egy kis ideig vár, majd a hallgatás beleegyezés mondást alapul véve feláll helyéről. – Ne maradj sokáig – mosolyodik el halványan, ahogy Malira pillant, s lépteit a hálószobája felé vezényeli, ám alig indul meg, a lány azonnal utána szól.
– Yonghun! – szólal meg kétségbeesetten, mire az említett azonnal visszakapja rá a fejét, s tekintetéből az értetlenség tükröződik vissza. – Nem… Nem maradnál itt kint velem? – kérdezi kissé zavartan, ahogy hüvélyujjait a pohara szélén húzgálja.
– Hát öhm… – kezdene bele mondandójába, ám Mali ismét félbe szakítja mondandóját.
– De, ha álmos vagy, akkor aludj! Csak… Csak kérdeztem, hátha itt maradnál, nem muszá–
– Nyugi, itt maradok – húzza halvány mosolyra ajkait a piros hajú fiú, miközben újból a lány mellett lévő széken foglal helyet. – Nem vagyok álmos, csak meglepett hirtelen a kérdésed – tisztázza előbbi reakcióját, mire Mali egy aprót bólint, ezzel adva tudtára, hogy szavai célba értek.
Csend telepszik a helyiségre, mit csak az ablakon kopogó esőcseppek hangja tör meg. A két fiatal némán ül egymás mellett, ahogy egyikőjük lelke fájdalommal, a másiké pedig aggodalommal telítődik el. Mindketten a saját gondolataikba mélyednek. Egy szó sem hangzik el közöttük, Malit mégis megnyugtatja a fiú közelsége. Nagyjából két éve ismerik egymást, a szokásos viccelődésen kívül pedig soha nem volt közöttük más, ezért is oly’ furcsa, hogy most mégis Yonghun ül itt mellette, tartva benne a lelket. Csupán csak a jelenlétével.
A percek telnek, ahogy a lány könnyeinek hullása is abba marad, az esőcseppek kopogásának a zaját pedig továbbra sem zavarja meg egyetlen árva szó sem. A nappaliban a levegő rezzenetlen, a tökéletes nyugalom telepszik rá, mit túl könnyen ellehetne rontani. Talán ez is az oka, hogy egyikőjük sem mer megszólalni, legalábbis eddig a pontig.
– Hé… – ejti ki lágyan ezt az apró szót Yonghun, ahogy kissé előrébb görnyedve néz mélyen Mali szemeibe. – Elmondod mi a baj? – teszi fel aggodalommal teli kérdését, mire a másik fél tekintetét lesütve válaszol.
– Elmondanám, csak… Túl bonyolult ez az egész. Nem azért nem mondom, mert nem bíznék benned, csupán én magam sem értem – hagyja el egy halk sóhaj ajkait, mire apró kezére Yonghun védelmező ujjai simulnak rá.
– Nyugi, nincs baj. Minden helyre fog jönni – húzza mosolyra ajkait, miközben hüvelykujjával óvatosan, mégis kedvesen simogatja a másik bőrét.
– Remélem – csak ezt az apró szót képes kiejteni, ahogy fáradt tekintete az egymásra simuló kézfejükön telepszik meg.
– Így lesz, tudom. Ha nekem sikerült kijönnöm a régi állapotomból, neked is sikerülni fog – utal ezzel a fiú a régi életére, még mielőtt a banda részese lehetett volna. A gyakornoki lét több nehézséget tartalmaz, mint azt az ember képzelné, főleg, hogyha a remény is kezd elfogyni, miszerint valaha is sikerül majd. Ő mégsem adta fel, a napjai küzdelemmel és szenvedéssel teliek voltak, ennek ellenére eljutott oda, ahol most van. Több évnyi gyötrelem, de az élete kivirágzott, és nem csak egy csapat, hanem egy új család részévé vált az idő során.
– Köszönöm, Yonghun – csupán ennyit felel Mali, mire az említett szemöldökét összeráncolva pillant a lányra, kissé értetlenül.
– Mégis mit?
– Hogy itt maradtál velem – húzódik közelebb a fiúhoz, s fejét széles vállára döntve öleli magához a felé eső karját.
– Ez csak természetes – mosolyodik el, ahogy szabad kezével eltűri Mali arcába lógó tincseket, majd csak némán figyeli, ahogy a lány rajta pihenve nézi az ablakon legördülő esőcseppeket.
Már máskor is volt, hogy egymás mellett kellett lenniük, hogy megölelte az egyik a másikat, ez mégis teljesen más a lány számára. Érthetetlen nyugalom uralkodik el a testén és a lelkében, hirtelen úgy érzi, mintha az életében egyetlen egy nehézség és gond sem lenne már többé.
Az eső hevessége egyre csak alább marad, ahogy Mali ébersége is ezzel egyaránt lankad. A cseppek ritkábban folynak le az ablakon, és a lány pislogásai is egyre lassabbak. Ajkain egy halvány mosoly ékeskedik, ahogy szíve egy igazán furcsa ritmusban ver mellkasában, mintha egy másik helyre csöppent volna, egy másik világba. Az idő csak egyre telik, ahogy Yonghun álmossága is egyre erősödik, mégis igyekszik tartani magát, nem akarja magára hagyni a lányt. A távolban már lehet látni a Nap első sugarait, mi Mali számára csak egy újabb szokásos érzést nyújt, miszerint egy újabb álmatlan éjszakán van túl. A fiú számára ez viszont teljesen más… Bár ő aludt valamennyit, az mindennek mondható, csak soknak nem. Érzi magán, hogy fáradt, hogy amint a feje a párnához érne, azonnal elaludna, lelkében mégis valamiféle jó érzés árad szét, és még ha akarná sem tudná levakarni arcáról a mosolyt, ennek pedig egyetlen egy oka van.
Ez pedig nem más, mint a vállán immár alvó lány.