Kedves Changgu!
Fogalmam sincs, hogy mért kezdtem eme levél írásába, de mégis kényszert éreztem rá, hogy gondolataim papírra vetve adhassam tudtodra őket, s kérdéseim feltéve kaphassak azokra választ, mik az utolsó együtt töltött percünk óta cikáznak elmémben. Kérlek, ha még nem is érdekellek, olvasd el - bár, ha nem teszed, úgysem tudom már meg.
Majd három év, mi egyik pillanatról a másikra ért véget, s indokot sem adva tettedre hagytál el engem… Ennek már legalább hét hónapja, ködössé vált emlékeim mégis újból felélénkülnek minden egyes alkalommal, mikor bármi hozzád köthető dolgot pillantok meg, de őszintén? Már csak nevetek magamon, ahogy a mélybe taszítom élni vágyó kedvemet, s betegesen ragaszkodom a hozzád kötődő emlékekhez… El kell, hogy engedjelek.
Yeo One, vagy Changgu… Mindegy is, hogy hogyan nevezlek, a lényeg az, hogy mindkettő te vagy. Emlékszel, mikor ide kerültem? Ahogy egy elveszett kisgyerekként bolyongtam a magányos világomban, mire te felkarolva segítettél át ezen, és az összes nehézségen - bele értve nyelvi tudásom is, mi nélküled lehet, hogy még mindig a bemutatkozásnál tartana. Ha te nem lettél volna, én már az elején feladtam volna, és vissza repültem volna Kínába, de nem engedted, hogy ezt tegyem… Az a számtalan fejmosás, mit a meggondolatlan tetteimért kaptam, az a rengeteg kedves szó, mivel jobb kedvre derítettél, s az a temérdeknyi alkalom, mikor lelket öntöttél üres testembe... Miért tetted ezt mind? Mért érted el, hogy beléd szeressek…? De a legjelentősebb kérdésem az az, hogy ezek után milyen okból hagytál el engem, mi történt köztünk, ami erre a döntésre késztetett? Én tettem valamit, vagy ez az egész nem volt valós, amit én annak hittem? De mindegy is, ha válaszokat kapok, a történteken ez már akkor sem fog változtatni.
Gondolkodtam rajta, hogy vajon mégis mért ragaszkodom így hozzád, miért nem tudom a veled kapcsolatos emlékeim elengedni? Van, mikor köd lepi el őket, de mégis rendszeresen térnek vissza, hogy szívem apró darabokra zúzzák. De a kérdésre vissza térve, a választ lehet - közel sem biztos -, hogy megleltem. Majd húsz éves fejjel jöttem ide, ahogy a szerelem édes ízét még sosem ízleltem meg, s biztosra állítottam, hogy ez örökké így marad, de erre jöttél te… Te, ki az életemet körbe vevő nyugalmat könnyedén kavartad fel.
Hiába küzdöttem az érzéseim ellen, ahogy az igazságról próbáltam lebeszélni magam, nem ment… A szívem szavaira hallgattam, s az agyam által sugallt gondolatokat félre téve mondtam igent a kérdésedre, mi rövidre véve azt foglalta magában, hogy lennék-e a párod...
Nincs mit tagadni, mai napig életem egyik legboldogabb napja az, még, ha nem is úgy ért véget, ahogy én vártam. Minden egyes együtt töltött percünkre mosolyogva gondolok vissza, hiába hullik lelkem ezernyi kis darabra, miknek teljes összeillesztése tán már soha nem sikerül, de még mindig azt mondom, hogy megérte, még akkor is, ha az összes vele járó dolgot veszem figyelembe…
Választanom kellett… Az otthonom, vagy te, a szüleim, vagy a szerelmem. Nem kell sokat gondolkodni a döntésemet illetően, úgyis tudod, hogy mi lett.
A viták vitákat követtek, az addigi szülői törődés egyre inkább elveszett, s vált egy régi emlékké, ahogy belsőm kettős érzések töltötték ki. Büszke voltam magamra, hogy eléjük álltam, s felfedtem magam, boldog voltam, hogy melletted lehettem, hogy szerethettelek, mégis a bánat keserűsége belerondított ebbe az édes világba, s lelkem a fájdalom éles kése döfte át minden egyes nap…
Te váltál életem legfontosabb és legmeghatározóbb részévé, ahogy addigi unalmas mindennapjaimba fényt hozva csaltál számtalan alkalommal mosolyt az ajkaimra. Hiányoznak ezek az idők, hogy karjaidban kelhessek fel reggelente a kissé rekedtes hangodra, de mégis próbálok erre pozitívan gondolni… Minden vég egy új kezdet, tartja a mondás, én pedig hiszek ebben.
Megtanítottál rá, hogy hogyan kell szeretni, az élet legfontosabb dolgát. Fagyos szívem felolvasztottad, s megmutattad nekem, hogy milyen is a valódi boldogság, az őszinte mosoly, a valódi törődés, mit nem kényszerből tesz az ember, hanem mert örömet akar okozni a másiknak… Ha te nem vagy, ha nem töröd át a magam elé állított falat, akkor ezeket lehet, hogy az életben soha sem tapasztalom meg…
Szóval igen. Minden egyes közös percünkre emlékszem, szinte már túlzottan is jól, mivel még annak a képe is tisztán lebeg lelki szemeim előtt, hogy bizonyos alkalmakkor mit viseltél. A hangod, az illatod, az arcod, a bőröd tapintása, a hajad selymessége… Mind feltudom idézni, hiába nem láthattalak már egy jó ideje, mégis olyan, mintha csak tegnap történt volna ez az egész...
Yeo ChangGu… Köszönök neked mindent! Köszönöm, hogy kiragadtál a sötétségből, hogy a nehézségeket velem együtt oldottad meg, még, ha téged nem is érintettek… Hálás vagyok az összes együtt töltött pillanatunkért, a csilingelő szavaidért, egyszerűen mindenért, de le kell ezt zárnom magamban, most már végleg.
Elengedlek… Az emléked, és az összes hozzád kapcsolódó dolgot. Boldog vagyok, hogy ez megtörtént, hogy veled lehettem… Azt hiszem mindent leírtam, amit akartam, de valószínűleg még olyat is, ami nem volt tervben, de ismersz, így ez remélem nem lep meg - már, ha arra a döntésre jutok, hogy elküldöm ezt a levelet neked…
Ha végig futottad ezt a pár sort, mit magam sem tudok, hogy milyen okból írtam le, akkor ezt is megszeretném köszönni, és ezzel búcsúzni tőled… De, ha mégsem olvastad el, akkor ez a lap minden bizonnyal az egyik polcomon fog porosodni, de az elválás így sem maradhat el, így hát:
Köszönök ismét mindent...
Viszlát Changgu!
Yan An
NINCS LEKTORÁLVA
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése