5. Fejezet - Lost Hope [A Dream Come True]

- De biztos, hogy ő az? - Ujjaim  idegesen tördelve vezetem újból tekintetem a volán mögött ülő fiúra, ki egy lemondó sóhajt hallatva húzza mosolyra ajkait.

- Chanyeol, biztosra mondtam. Annyi éves, mint amit te mondtál, Baekhyun a neve és ugyan úgy néz ki, ahogy mesélted - pillant rám szeme sarkából bíztatóan, de figyelme azonnal az esti órák ellenére is forgalmas útra téved vissza.

- De, hogy találkoztatok vele? - Szemöldököm ráncolva elemzem a félig sötétbe burkolózó várost, ahogy a legnagyobb fényforrást a járművek és az épületekben égő lámpák nyújtják.

- Joonmyunnal jött… Amint kiderült, ő már régóta ismeri.

- És erről én miért nem tudtam? - Hökkenek meg szavai hallatán, ahogy tudatomig eljutnak jelentései… Ennyire vak lettem volna? Végig itt volt a közelemben, de én észre sem vettem őt.

- Mert nekünk is most mutatta be… Anyja munkatársának fia, vagy mi fene… Jobban lekötött a neve, a többi nem maradt meg… - kacag fel saját magán, ahogy tudatában van, hogy ezzel az idegeimre tud menni… Ki más lenne képes a számomra fontos információk kiszűrésére, mint Zhang Yixing? Nem is értem…

- Áhh, mit vártam… - sóhajtok fel, ahogy ujjaim hajkoronámba vezetve vetem hátra fejem, s pilláim lehunyva igyekszem nyugtatni hevesen dübörgő szívemet. - Kik vannak ott? - Próbálom terelni figyelmem a számomra jelenlegi esetben legfontosabb tényezőről, annak a reményében, hogy ezzel pulzusom száma is csökken.

- Hát Joonmyun, Jongdae, Sehun, Minseok és Kyungsoo… Jongin nem tudott jönni, franc sem tudja mért, nem mondta el…

- Tipikus ő… Egyébként tudom, nem fogod bevallani, de… Ez egy újabb álom, igaz? - szempilláim apró rezzenése árul el, miszerint a remény halvány lángja még ég lelkemben, hogy minden szava a valóságot foglalta magában, s nem elmém újabb csúf játékba keveredtem bele… Nem akarom azt a fájdalmat ismét átélni, mikor már azt hittem, hogy végre ráleltem, s karjaimban tarthattam álmaimon kívül, míg nem kiderült, ez mind egy aljas hazugság volt, és semmi sem változott, csak egy dolog… Tudtam a nevét.

- Nézzenek oda, ki van itt! - Kacag fel a társaság legfiatalabb tagja, mikor zavarodott lényem kirajzolódik látókörükben, s tekintetét rám vezetve adja tudtomra a torkán lecsúszó alkoholnak a mennyiségét, mi minden bizonnyal több a kelleténél.

Szavaival mit sem törődve biccentek felé, ahogy pillantásaimmal egy bizonyos személyt keresve járom át az asztal körül ücsörgő társaságot, ám ismert arcokon kívül mást nem vélek felfedezni, mi nem mondható éppen egy nyugtató tényezőnek. Lehet haza ment, dolga akadt, vagy ezernyi más dolog...

- Hé, nyugi… Valószínűleg csak kiment mosdóba… Joonmyunnal jött, így még tuti nem ment el, mivel hyung még itt van. - Kezét vállamra csúsztatva űzi el gonosz kis gondolataim, mik kétkedéssel töltik el belsőmet, ahogy arcára kiülő izgatottsága igazat ad szavai tartalmának. Nehéz elhinni, hogy tényleg ő legyen az, talán ezért is keresem azonnal a kibúvókat, hogy miért nem lehet, de könnyebb lenne beletörődnöm szimplán ebbe az egészbe…

Apró bólintással jelzek, miszerint mondandóját megértettem, s egy mély levegőt véve öltöm magamra hamis görbületem, mi jelenlegi zavaromnak köszönhetően még nehezebben sikeredik… A szívem hevesen kalapál, az elmémben ezernyi kérdés cikázik, ahogy a levegő vétele egyre csak nehezebbé válik… Én, az állítólagos hetero férfi, ki egy név hallatán nagyobb izgalomba jön, mint egy tini lány, ki hatalmas sztár kedvencét pillantja meg az utcán, s sikítozásba kitörve adja az egész világ tudtára az örömét… Érdekes egy hasonlat ez, főleg tőlem, de, ha egyszer így van? Nem tudom szavakba önteni ezt az érzést, mi átjárja egész testem, ahogy fejtetőmből kiindulva kúszik végig a bőröm alatt, s lábaim elérve gyöngítik el azokat… Le kell ülnöm, mert nyomban elájulok, pedig még nem is láttam, nem is biztos, hogy igaz, amit Yixing mondott, de szeretném, ha az lenne… Hisz ő is tévedhet, mint mindenki más, de a remény mindig bennem él.

- Téged is látni erre felé? - húzódnak mosolyra Minseok ajkai, ahogy időt sem ad a feleszmélésre, de már egy ismeretlen löttyöt tartalmazó üveget nyújt felém, ezzel utasítva engem szavak nélkül az ivásra.

- Amint látod… Unalmas egyedül o…-

- Csak követi a farkát - szakítja félbe mondandómat Sehun, ahogy ajkai közül zavart kacaja töri át az alkohol szaggal túlárasztott levegőt. Ha részeg akkor mindig előjön ez az énje, mitől legszívesebben menekülnék. Ilyenkor nem gondol semmire, csak a szexre és a csajokra, mit meg is értek - részben… Már jó ideje nem volt barátnője, bár még fiatal is, mégis vágyik rá, de nem csak erre, belül, mélyen a szeretet a legfőbb vágya, ám ezt soha senkinek nem vallaná be, mert ő egyszerűen ilyen. Nem tudom megmagyarázni miért, aki ismeri az tudja, érdekesen van összerakva, az már egyszer biztos, bár én inkább meg sem szólalok, mert még mindig én vagyok kicsiny társaságunk legfurcsább tagja…

- A részegség nem mentség a gyökérségre, ezt már megtanulhattad volna - félmosollyal hányja a fiatalabb szemére szavait Jongdae, ahogy igazával teljes mértékben tisztában van, s ezt nem is fél mások tudtára adni, még, ha az az illető számára nem is oly kellemes érzéssel szolgál.

- Ah, hyung, te is tudod, hogy miről beszélek… - Ujjait immár kócos tincsei közé vezetve veti hátra a fejét, s izmait elernyesztve csúszik lejjebb székében, ezzel nyújtva magának egy nem kimondottan előnyös külsőt.

- Én viszont nem értem mi van… - homlokát ráncolva hajol előrébb Joonmyun, s könyökeit az asztal lapjának feszítve fürkészi tekintetem, mintha kitudná olvasni a gondolataim… Még az kellene, és lehetne rendezni a temetésemet…

- Miről van szó? - érkezik közvetlen mögülem a kérdés, minek hallatán szívem egy ütemet kihagyva kezd hírtelen eszeveszett tempóba, ahogy elmém beazonosítja méz édes hangját, mi melegséggel tölti el belsőmet minden egyes alkalommal, mikor szerencsém nyílik meghallani. Mégis, hogy lehetne elfelejteni ezt a boldogsággal egyenlő tündér kacajt, mi minden egyes alkalommal elhagyja az ajkait? Ha hangját érzékelhetem az számomra egyenlő a boldogsággal...

- Semmi, semmi, nem érdekes… - hadonászik kezeivel Sehun, ahogy feljebb tornázza magát szinte már fekvő pozíciójából, s ajkait apró mosolyra húzva nyitja újból szóra azokat. - Ő ki? - Biccent fejével a számomra még mindig ismeretlen személy felé, mire én is erőt veszek magamon, hogy hátra pillanthassak rá, ezzel fedve fel kilétét - pontosítva kilétüket.

Ő az, semmi kétségem sincs, már a hangja ezt bizonygatta, mégsem mertem hinni neki… A mosolya, az alkata, a magassága… Tincsei elrendezése, ahogy tökéletesen vezetik az ember tekintetét oly tökéletes arcára, s fekete szemeire, mikben elveszni egyenlő a mennyországgal, mégis tán kissé rémisztő, ahogy könnyedén beskatulyáz velük, mintha csak mindig is ezt tette volna. Minden porcikája egyezik az álmomban látott férfiéval, nevén nevezve Baekhyunéval, de a mellette álló személy arca sehonnan sem rémlik.
Barnára festett haja tű egyenesen omlik vállára, s lóg le egészen háta közepéig, ahogy orcáján egy megmagyarázhatatlan, mégis túlontúl boldog mosoly csüng bíborvörös ajkain, mi a szolid sminkkel keretezett szemeit kisebb csésze alak formálására készteti, s bőrét tán még ragyogóbba varázsolja, ahogy tökéletes fogsorát is megvillantva hajol kissé előre, hogy nevét kiejtve adja tudtunkra kilétét.

- Örülök a szerencsének, Eum Yunseon vagyok. - Ahogy felegyenesedik fejét azonnal megrázza, hogy tincsei továbbra is oly tökéletesen keretezzék körbe vékony arcát, s immár kissé erőltetettnek tűnő mosolya továbbra is a legelőkelőbb helyet foglalja el orcáján. Nem kétség, hogy ideje nagy részét külseje javítgatásával tölti el, hogy minél több szempárt vonzhasson magára, s ruhái sem épp az olcsó kategóriába sorolhatóak. Nincs semmi baj azzal, ha valaki ad a megjelenésére, de az már zavaró, ha többet szán erre, mint magára az eseményre, amire készülődik… Féltékenység, vagy sem, de bármilyen más lányt szívesebben látnék Baekhyun mellett - ha már én nem lehetek ott...

- Áhh, én Sehun vagyok - húzza hatalmas  vigyorra ajkait, ahogy jobb kezét megemelve bök a mellette ülő férfira, s a neveket kiejtve mutat a tulajdonosára. - Minseok, Joonmyun, Jongdae, Yixing és Chanyeol…

- Igen, mi már ismerjük egymást - apró mosoly kúszik fel a titkomból kizárt férfi ajkaira, ahogy pillantásait társaságunk legfiatalabb tagjára vezetve hallatja meg újból hangját. - Ne is ábrándozz róla, ezt a vonatot már rég lekésted…

- Mégis miért? - értetlenül ráncolja homlokát, ahogy tarkóját zavartan simítja végig, ahogy Joonmyun válaszára várva fürkészi arcát, mintha csak ennyiből rájöhetne válaszára, de még mielőtt bármit is mondhatna, Baekhyun előzi meg ebben…

- Mert ő a párom.

*~*~*~*~*~*

Szemeim felnyitva az immár várt fehérség vakítja el látásom, mit hamar megszokva pillanthatom meg a leginkább kastélyokba illő csillárt, mi nem sokkal a fejem mellett lóg le a plafonról. Díszített, fehér kristályok - természetesen nem valódiak - helyezkednek el kör alakban a kis égő körül, ahogy ezek egyre csak sorakozva meredeznek a föld felé, mintha csak arra várnának, hogy mikor zuhanhatnak le valakire… Én kimondottan nem szeretem az ilyen túldíszített dolgokat, de Baekyhunnak ez volt a vágya mindig is, és nagy szenvedés árán sikerült is beszereznie…

A szívem kisebb melegség önti el, miszerint újból itt vagyok, hol sosem aggódom, a bánataim elfelejtődnek, s csak egy dolog lebeg előttem, ki nem más, mint Ő. De most valahogy mégis más ez az egész…
Magam sem tudom elmondani miért, de valami furcsa érzés járja át belsőmet… Félelem, izgalom, kíváncsiság, és még sorolhatnám, de azt a szót, mi kimondottan kifejtené azt, ami végbe megy jelenleg bennem, sajnos még nem találták fel…

Erőt véve magamon döntöm kissé oldalra fejem, mivel egyetemben nyilall szívembe a keserű fájdalom, mi azonnal cselekvésre késztetve állít két lábra, hogy kétségbeesetten kapkodhassam egyik falról a másikra tekintetem… Üres…

A keretbe foglalt képeink, mikkel a szoba fehérségét töltöttük ki, mind semmivé váltak, eltűntek egytől egyig, s ugyan erre a sorsa jutott az összes bútor, kivéve egyet, mi csupaszon, ridegen ácsorog továbbra is a hó színűre varázsolt szobában, arra várva, hogy az elveszett érzelmek újból visszaköltözzenek ide, s a láthatatlan színkavalkád járja át újból ezt a négy falat, mik kacajainak a visszhangját képzik, mosolyaival keveredve, de ahogy ez mind eltűnt, úgy veszett vele Ő is...

- Baekhyun? - Hangom megremeg, ahogy nevét kiejtve indulok meg a hatalmas fehérséget megtörő ezüst kilincs felé, annak reményében, hogy szívem egyetlen lakóját meglelve kaphassak választ a fejemben cikázó kérdésekre, s törékeny testét magamhoz ölelve jöhessek rá, hogy amiket láttam, azok mind csúf hazugságok…

A hideg fém szinte felveszi tenyerem alakját, ahogy felforrósodott bőrömhöz ér, s egy halk nyikorgással jelzi az évek múlását, majd segítségével feltárom az előttem elhelyezkedő ajtót, és ajkaim szóra nyitva szólítom újból Őt…

- Baekhyun, kérlek! Tudom, hogy itt vagy valahol… Érzem…

Hiába kutattam, kerestem őt a ház összes szegletében, nem leltem meg, ahogy semmi mást sem. Minden üres, mintha csak az összes bútor vele lenne összeköttetésben, s ahogy Ő, úgy azok is eltűntek… Nem értem mi történik, hogy mi ez az egész, a kétségbeesettségem eluralkodik testem felett, ahogy könnyeim utat törnek maguknak, s egy keserves ordítás kíséretében kerülnek elő szemeimből.

Mégis minek tartsam bent, ha azzal csak magam kínzóm? Itt nem lát és nem is hall senki, az eddigi boldogság szigetem kihalt, s csak a magány keserű fuvallata ragadt meg rajta.

Fázok. Az egész testem remeg, ahogy reményt vesztve kucorgok a szoba egyik sarkában, s csak  az ürességet figyelve várok a megváltásra… A láng, mi melegen tartott, kialudt. Hiába óvtam, vigyáztam rá, mintha mit sem ért volna az egész, úgy hunyt ki az utolsó parázs is.

Fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem, hogy miért lett ez, vagy, hogy mit rontottam el… Baekhyun, kérlek, ne tedd ezt velem, legalább a kérdéseimre felelj… Szükségem van rá, hogy tudjam, hogy lelkem egy kisebb nyugvásra bírjam, s megpróbálhassak javítani ezen.

Szeretlek, de ez nem volt elég neked, helyettem őt választottad, mivel szívembe kést döftél, bár erről te mit sem sejtesz…

Nem akarok mást, csak felkelni, és melletted lenni, miközben tudatosul bennem, hogy ez nem volt más, csak egy rossz álom… Mért nem lehet így? Mért kell a szenvedés pusztító ízét éreznem újból? Az egyetlen boldogságom voltál, mégis elhagytál...

NINCS LEKTORÁLVA

Ha további információkra vagy kíváncsi az írásaimmal, illetve velem kapcsolatban, lájkold a FaceBook oldalam: https://www.facebook.com/parkmalisworld/