Hát, sziasztok!
Amint gondolom nektek is feltűnt, egy ideje nem nagyon hozok új részeket, se nagyon semmit... Mondanám, hogy megvan az oka, és mi az, de minek a kifogás? Egyszerűen csak nem megy.
Amint gondolom nektek is feltűnt, egy ideje nem nagyon hozok új részeket, se nagyon semmit... Mondanám, hogy megvan az oka, és mi az, de minek a kifogás? Egyszerűen csak nem megy.
Órákat ülök egy-egy irományom felett, ám pár mondatnál több nem jön ki, azokat is legtöbbször törlöm. Magam sem tudom miért, egyszerűen csak úgy érzem, hogy elfáradtam.
Lehet kérdezni, hogy mégis miben? De én annyit mondok, hogy mindenkinek más a tűrő határa. Az itthoni dolgaim sem a legegyszerűbbek, ahogy semmi sem jelenleg körülöttem. Egy szóval tudnám jellemezni jelenlegi életem, ami a káosz.
Nem tűnök el örökre, ez egyszer biztos... Nekem szükségem van erre az egészre, és időnként valószínűleg felbukkanok, de rendszeressé egy ideig biztos nem fog válni. Jelenleg próbálom rendezni az engem körülvevő dolgokat, hogy újból megszálljon az ihlet, és nyomathassam ezerrel ismét.
Legfőbb célom ezzel az egésszel nem a hírnév, hanem, hogy jól érezzem magam, hogy az a pár ember, ki olvas engem, ne undorral tekintsen műveimre, hanem elnyerje tetszésüket...
Na, de ha már így bele kezdtem, kicsit mesélek magamról, just why not?
Nos lássuk... Eddig nagyon semmit sem tudtatok rólam (kivéve azt a pár embert, ki tudja ki is vagyok). Ha érdekel olvasd el, de ha unalmasnak találod tekerj tovább, nem haragszom meg. :)
Szóval. Egy egyszerű, hétköznapi lány lennék, ki 17. életévét taposva bolyong a világban, egy kérdésre keresve a választ: Miért élünk? Nos, igen, elég sokat eltudok ábrándozni, és különböző dolgokon merengek el, miknek értelme sincs.
Nos lássuk... Eddig nagyon semmit sem tudtatok rólam (kivéve azt a pár embert, ki tudja ki is vagyok). Ha érdekel olvasd el, de ha unalmasnak találod tekerj tovább, nem haragszom meg. :)
Szóval. Egy egyszerű, hétköznapi lány lennék, ki 17. életévét taposva bolyong a világban, egy kérdésre keresve a választ: Miért élünk? Nos, igen, elég sokat eltudok ábrándozni, és különböző dolgokon merengek el, miknek értelme sincs.
Tipikus álmodozó vagyok, ki pár percre képes elhinni, hogy amire vágyik az úgy lesz, de a kelés keserűen ér utol minden alkalommal. Nézzünk egy egyszerű példát az életemből...
Már hetedikes korom óta tudtam mi akarok lenni (jelenleg 11.-et fejezem be)... Mivel van egy beteg testvérem (középszíntű szellemi fogyatékossága van), és elég sok fejlesztő óráján vettem részt, összeállt bennem a kép. Alapból imádom a gyerekeket és velük lenni, ha nevetnek boldogabb leszek és hasonló dolgok, de fáj, hogy aki beteg, azon nem segíthetek... Így elhatároztam magam, miszerint gyógypedagógus leszek... Majdnem öt évig el is hittem, hogy ez sikerülni fog, de saját magam rontottam el. Kezdjük tanulmányi eredményeimmel, mik makacsságom és lustaságom miatt lett rosszabb a vártnál... Itt a városban, ahol élek, lett volna egy gimnázium, de nekem nem felelt meg anno, erősebbe akartam járni, így lett célpontom Dunaújváros, de a vártnál nehezebb lett...
9.-ben majdnem otthagytam az iskolát, már az ittenivel is felvettük a kapcsolatot, hogy ha úgy adódna átvennének-e, de végül csak maradtam. Ennek két oka van, hogy szeretek oda járni, a másik pedig a félelmem az újtól... Fura dolog, nem, de? Mindegy is, menjünk tovább.
9.-ben majdnem otthagytam az iskolát, már az ittenivel is felvettük a kapcsolatot, hogy ha úgy adódna átvennének-e, de végül csak maradtam. Ennek két oka van, hogy szeretek oda járni, a másik pedig a félelmem az újtól... Fura dolog, nem, de? Mindegy is, menjünk tovább.
Szóval, mivel nem tanultam, elbuktam ezt az egészet, ha ezentúl csak ötöseim lennének, akkor sem lenne meg a pont, szóval... Huss, volt egy álmom.
Menjünk tovább, amit szintén nem sokan tudtok rólam: mért kezdtem el írni?
Ennek nagyjából két éve kezdődött a története, mikor megismertem legjobb barátnőm. Ő vett rá, hogy ne féljek elkezdeni, vágjak bele, és így is lett... 2015. 01. 30.-án megnyitotta első blogom a kapuját, de az iránti lelkesedésem hamar megingott, s még abban az évben egy újat kezdtem. Nem vittem őket sokáig, még nagyjából annak az évnek a végén le is csuktam a kaput, mert nem voltam megelégedve vele... És itt jött egy nagyobb szünet, mikor csak magamnak, s neki írtam, de ezek közül semmit sem publikáltam, mind elveszett. Majd tavaly egy írói program keretében kezdtem újból belejönni igazán. Előtte is írtam-írtam, de nem ennyit, bár az ezt megelőző pár hónapban többet, mint az előtte lévő évben. Egy művem lett publikálva, mégpedig a MarkSon OS-em, mit karácsonyra kellett írnom, és ezt követően nem volt megállás.
Tanulás helyett leültem és írtam, aludni is alig aludtam, mert a klaviatúrát koptattam, majd elkezdődött újból minden, mikor megnyitottam ezt a blogom. Nos igen, eleinte lehet túlzásba estem, ahogy minden tantárgyból legalább egy jegyet rontottam, s mindent mellőzve ültem le a gép elé, hogy késő estig írjak, mikor reggel 5-kor kelnem kell az iskola és az utazás miatt... Na igen, ezzel is küzdenem kellett, hogy egyensúlyt hozzak életembe, mi még mindig nem megy 100%-ban.
Szóval igen, 2017. 01. 17. mikor újból nyílvánosságra hoztam műveim, azaz immár lassan 5. hónapja. Nem hosszú idő, mi alatt többen találtak meg engem, mint reméltem, szóval igen. Köszönöm mindenkinek aki olvas engem, és mivel hamarosan itt a nyár, próbálok újból helyre jönni és az írásnak szentelni szabad időmet. Nem hiszem, hogy sokan végig olvastátok, mert egyébként értelme 0 volt ennek a rizsának, de mégis... Ha valaki eljutott idáig, annak nagy pacsi, amiért nem unta szét magát, és hatalmas köszönöm, hogy elolvasta.
Inkább befejezem, mert dolgom van már, szóval... Mindenkinek szép nyarat, vigyázzatok magatokra, és kitartást a suli végéhez (ha még tanultok)! <3
(És itt hagyok egy cukorfalatot, csak, hogy értelme is legyen ennek a posztnak.)
Szia!
VálaszTörlésNemrég óta követem az irományaid, és örülök, hogy annak idején rávettek az írásra - tényleg megnyugtató olvasni a fogalmazásod, egyszerűen szeretem, ahogy el tudod repíteni az embert az adott történet világába.
Ami a problémáidat illeti, ne aggódj - a kezdeti sebek rendkívül hasogatnak, de mégis haladnak a "rendben" szócska felé. Persze, könnyű így beszélni, de szeretném, ha tudnád, hogy olyasvalaki írja ezeket a sorokat, aki már átélt egy-két ilyen akadályt. Szóval; remélem, hogy megtalálod az okot arra, hogy felülkerekedj ezeken az akadályokon, és minden egyenesbe jöjjön - ha ehhez az kell, hogy szünetet tarts, akkor tarts szünetet. Az ember nem képes mindig, mindent kézben tartani. Lehet, hogy a hátunkon cipelt súly egy idő után túl sokká válik, de tudjuk, hogy "minden sebhely formál, minden heg a trónom építi".
Mihamarabbi jobbulást - már ha fogalmazhatok így - kívánok, és remélem, hogy miután újra síkban működik minden, visszatérsz. Én itt leszek.
XOXO,
A
Szia!
TörlésNagyon hálás vagyok, és nagyon szépen köszönöm, hogy leírtad ezeket a sorokat nekem! Sokat jelent! <3
Nem először kerülök ilyen helyzetbe, így szerencsére, vagy sem, mondhatni van tapasztalatom benne, hogy hogyan kerüljek ki belőle, mire nálam két gyógyír van: kikapcsolódás és jó társaság. Amilyen mázlista is vagyok, ez a héten be is következik, mivel barátnőm is leutazik hozzám, majd pedig nyaralás... Na és suli vége, jön a szünet, mivel kevesebb teher nyomja majd a vállaimat.
Az írás számomra egy olyan dolog, mit biztosra veszek, hogy nem fogom abba hagyni, szükségem van rá, mint másnak a vízre... Engem ez éltet, bár így elég viccesen hangzik, de mégis igaz.
Igyekszem minél hamarabb egyenesbe hozni újból az életem, s a szeptemberi hajtást megelőzően még - bár terveim szerint már a hónap végén - újabb irományokkal ellepni titeket, hogy jobb kedvre deríthessem az össze olvasómat! ^^
Még egyszer köszönöm szépen, fogalmam sincs mit mondhatnék még... Hálás vagyok <3
Szia!
VálaszTörlésÚgy döntöttem inkább ide írok, mert könnyebben vissza nézhető.
Először is az hatalmas dolog, hogy belátod azt, hogy hol siklott most ki az életed a suli kapcsán. Ugyan is így tudsz változtatni. Borzasztó fiatal vagy és temérdek akadály fog még eléd gördülni, de mindnek a legyőzésétől csak erősebb leszel!!
A húgod egy hatalmas löket lehet az álmodban, mert ha segíteni a gyógyulásában nem tudsz, attól még az, hogy foglalkozol a hasonló helyzetű személyekkel, sokat számít. Több értelmi és testi fogyatékos ismerősöm van és mindegyikre jellemző, hogy a legapróbb figyelmességért is hálásak. Annyi a lényeg, hogy ne álomnak hívd, hanem célnak, és máris egy olyan pont az életedben, amit mindenképp elérsz majd.
Az írásról pedig:
Sokan szeretjük (ha nem is mindet olvastam, de sokat nyomon követek) és sajnáljuk, hogy nem jönnek új részek.
Viszont csak akkor van értelme, ha élvezed és boldogan írod a sorokat. Nem akkor ha tehernek, nyűgnek vagy kötelességnek veszed. Úgy nem is lesz az igazi.
Tehát szuszanj egyet. Rendezd magadban a dolgokat és ha mégis úgy érzed, valamit kiadnál magadból írás formájában, ne fogd vissza magad :3
Minden rendben lesz, az idő sokat segít majd (hiába közhely, okkal alakult ki a mondás) Tehát várunk vissza sorainkba <3
Szia ^^
TörlésKöszöném szépen az összes szavad, mit leírtál ide... Nos, igen, az iskolát én szúrtam el, hiába mondták nekem, hogy megfogom bánni, makacsan tartottam magam a saját igazomhoz, miszerint így lesz jó... Hát, tévedtem, mint már elég sok mindenben.
Ez így is van. Húgom volt a mérvadó ok, amiért úgy döntöttem, hogy gyógypedagógus szeretnék lenni, de a vártnál nehezebb célt tűztem ki magam elé... Felszínesen lemondtam róla, mélyen magamban mégis küzdök érte továbbra is.
Ritkán, de biztosra jönni fogok 1-2 OS-el, folytatások viszont fogalmam sincs mikorra lesznek várhatóak, de igyekszem összeszedni magam, és a már régóta tartó terveim végbe vinni. Erőltetni nem erőltetem, hisz azzal csak magamnak, a klaviatúrának és az ötletemnek, mit normál esetben sokkal jobban megtudnék írni...
Köszönöm szépen még egyszer <3 Igen, az idő gyógyír mindenre, és nekem erre van most szükségem leginkább... Hamarosan újból boldogítalak titeket ^^ <3