Ahogy céltalanul bolyongva térsz át utcáról utcára, és elméd elködösíti az alkohol, s a látási viszonyaid folyamatosan romlanak… De élvezed.
Arcodon ostoba mosoly csüng, s lépteid egyre csak előre visznek, de fogalmad sincs hol vagy és mért. Minden forog veled, sértő szavak sokasága ütik meg füled, ahogy csak arra eszmélsz fel, hogy ismét másnak ütközöl, de mit sem érdekel téged, hangosan felnevetve kerülöd ki őket, s folytatod utad, minek magad sem tudod még a vég kimenetelét… Lassan már mindennapos tevékenységed, mit percről percre jobban élvezel. Mert, ha józan vagyok, akkor is elrészegít szívem fájdalma, minek okozója te vagy, mégsem tudsz erről mit sem… Csak vágyom rád.
Undorral telt a tekinteted, mikor véletlen rám révednek pillantásaid, s magadban elszörnyedve próbálsz rájönni, mi történt velem, hogy miért lett életem legnagyobb szenvedélye az alkohol, pedig, ha tudnád…
A szenvedésem elviselésének egyetlen módja, hogy ne őrüljek bele, az az ital fogyasztás bár… Így az ivás veszi el a maradék eszem, de legalább élvezem, minden percét.
Ha bátrabb lennék, már rég nem így élnék. A tudtodra adtam volna, hogy szívem mért is fáj annyira, hogy a céljaim mért úsztak el az árral, s a központba mégis, hogy került a sokak szerint szörnyű alkohol, mi számomra mégis oly kedves és édes, mint a legdrágább ékkő.
Az éjjelt nappallá, a reggelt pedig estévé téve öntöm magamba a temérdek mennyiségű mérgezett italt, hogy immár sokadjára kerüljek a címlapokra, miszerint karrierem a süllyesztőbe tévedt, s lassan már az egész bandát viszem magammal… Nem ez volt a célom, csak jól akartam lenni…
- Jooheon! - Hallom meg valahonnan messziről a nevem, ám hiába nézek bármerre is, a csupa ismeretlen arcon kívül mást nem lelek. Újból és újból felzendül ez a tompa hang, ám forrását továbbra sem tudom behatárolni, s kétségbeesetten fordítom sokadjára is körbe tekintetem. Csak ő lehet az, mi minden bizonnyal elmém csúf játéka, hisz mégis mi a francot keresne itt hajnalok hajnalán? Nevetséges az egész, ahogy hiú ábrándokat követve reménykedem benne, hogy valaha is az enyém lehet, s szerethetem ahogy csak akarom… Térj észhez Jooheon, mégis mi oka lenne rá, hogy ezt az érzést viszonozza? Bármit tehetsz, az egész a mélybe van vetve…
- Vicc az egész… - kacagok fel szarkasztikusan, ahogy a köztem és az épület közti távolságot elmérve koppannak térdeim a földön, ahogy fejem a falnak ütközve éreztet nagyobb fájdalmat, mint amiben alapjáraton is szenvedek. - Kurva ég! - szólalok meg a kelleténél hangosabban, s tenyerem a lüktető pontra szorítva görnyedek előre.
- Jézusom, Jooheon… - érkezik közvetlen mellőlem a hang, ahogy valaki a hátamra simítja kezét. - Jól vagy? - Aggodalommal teltek szavai, miknek hallatán akaratlanul is elnevetem magam, ahogy felegyenesedve fordítom felé tekintetem, ezzel bizonyosodva meg róla, hogy ténylegesen ő van előttem, s nem csak elmém szórakozik velem.
- Kurvára, amint látod… - Szemeim megforgatva tornázom át magam ülő helyzetbe, s az épületnek támasztva hátam rejtem el lélek tükreimet.
- Gyere, itt parkolok nem messze, haza viszlek… - Nyújtja felém vékony karját, hogy felsegítsen a hideg betonról, ám én elutasítva ezt, oldalra fordított tekintettel révedek a semmibe. - Jooheon, kérlek - sóhajt fel, s leguggolva elém próbálja felvenni a szemkontaktust velem.
- Miért vagy itt? - teszem fel kérdésem, továbbra is kerülve őt pillantásaimmal.
- Csak kedvem támadt az éjszaka közepén kocsikázni… Szerinted mégis miért? - Ujjait szőke tincsei közé vezetve igazgatja meg arcát körbe ölelő kapucniját, s hajol közelebb hozzám, ám enyhe fintora elárulja nem tetszését az alkohol szag felől.
- Minhyuk, menj haza… - intek kezemmel, ezzel nyomatékosítva szavaim, ám ő, mint aki meg sem hallaná szavaim, úgy réved továbbra is rám.
- Miért vagy ilyen mostanában? Régebben szinte soha nem ittál, most pedig minden nap úgy szed össze valamelyikünk az utcáról, hogy totál részeg va-
- Áhh, innen fúj a szél! Tudod mit? Menj a francba, és húzz el! Nem kell a segítségetek, a sajnálatotok meg főleg… Haza tudok egyedül is menni, ha akarok - Monológját félbe szakítva förmedek rá a kelleténél jobban, s a világ iránt érzett gyűlöletem rajta adom ki, mit még be sem fejeztem, de már bántam… Fájdalmat okozok neki, mikor csak segíteni akar nekem, és a nyomoromon… Írnom kellene egy könyvet, már látom magam előtt, ahogy a kirakatokban virít: Lee Joo Heon - Hogy űzd el a barátaid magad mellől. Ez az egy, mi mindig sikerül nekem…
- Befejeznéd ezt a hisztit és jönnél végre? A sok guggolástól fáj a lábam, és az idő sem a legjobb…
- Senki sem kérte, hogy segíts… - Fájdalmas sóhaj szakad fel ajkaim közül, ahogy szemeim lehunyva vetem hátra fejem, arra várva, hogy győzködésem feladva hagyjon itt, s adjon fel a belém táplált reményével, miszerint lehet újból olyan, mint egy évvel ezelőtt…
- Nem, nem kért senki sem, mégis így érzem helyesnek… Tisztán látszik, hogy valami nem oké veled és szükséged van valakire. Szóval mesélhetsz is, mi a baj? - Fáradtan nyög fel, ahogy mellém ülve húzza fel térdeit, miket átölelve mered továbbra is rám, s válaszom után kíváncsiskodva dönti kissé oldalra fejét, mitől szőke tincsei megugranak.
- Semmi - Apró, mégis lényegre törő válasz, még, ha csupa hazugság is. Szívem ketté hasadt, a belsőm segítségért kiált, ahogy a démonok marcangolják lelkemet, s legszívesebben felordítanák fájdalmamban, mégis azt vallom másoknak, hogy minden rendben, hiába épül hazugságokra ez az állításom.
- Jooheon, tudom, hogy valami nem oké, de neked sem jó, ha továbbra is magadba fojtod… Én meghallgatlak, ezt tudhatnád. - Tenyerét óvatosan simítja térdemre, ahogy nyugvásra próbál bírni, ám én érintése elől elhúzódva fordítom el tekintetem felőle. - Tettem valamit, amiért ilyen vagy?
- Nem…
- Akkor miért viselkedsz így?
- Mert jó - szakad fel egy mély sóhaj ajkaim közül, ahogy szemeim újból lehunyva igyekszem gyomrom tartalmát magamban tartani, min a körülöttem forgó világ abszolút nem segít. Ez az egyetlen egy rossz dolog van az estéimben, mikor kikívánkozik belőlem az alkohol, de mégis élvezem, mert érzem, hogy élek.
- Jó a francokat… - nevet fel szarkasztikusan, ahogy forró leheletét érzem bőrömön, ő pedig egészen közel hajolva fürkészi arcom minden rezdülését. - Miért nem mondod el, hogy mi a baj? Ismerlek már régóta, segíteni akarok…
- De ebben nem tudsz. - Közelségét tűrve ejtem ki szavaim, ahogy az alkohol bűze csiklandozza órát, ám őt ez nem rendíti meg, s egy millimétert sem hátrál, csak követelőzően faggat tovább, hogy felfedjem előtte gondjaim…
- Nem tudhatod, ha meg sem próbálod elmondani. Szóval nyisd ki a szád végre, és mond el, mi a franc bajod van, mert ezzel a körülötted lévőknek ártasz csak! Jooheon, nem veszed észre, hogy mindenki aggódik érted, és felőrli a bűntudat, mert nem érzik elég jónak magukat, hogy elmond nekik mi nyomja a szíved, és ebbe én is beletartozok… Egy család vagyunk. - Szavai fájdalommal teltek, mégis az ingerület is kiérződik belőle, s gondolataim özönként kezdenek áramlani belőlem, mire az elmém elködösítő ital is rásegít…
- Minhyuk, tudod mi az én cseszett bajom?! Kurvára, de te! Nem veszel észre semmit, vakon kerülgeted az utalásaim, bármit tettem azt leszartad… Felfognád, hogy én baszottul szeretlek? Nem úgy, mint a testvérem, én szerelmes vagyok beléd hyung! Legalább azt próbálnád elérni, hogy ne így legyen, mert te nem vagy képes ezt viszonozni, de nem, semmit nem láttál ebből az egészből! Egy rohadt centire vagy tőlem, mégis óceánok választanak el minket… - Szinte arcába üvöltöm szavaim, ahogy eddigi tartásom teljesen leomolva adja a világ tudtára érzelmeim, s könnyeim utat törve maguknak gurulnak le arcomon, hogy egy tompa koppanással érkezzenek a talajra.
Hiába várok, a percek csak telnek, ahogy szeppenten mered rám, nem tudva, hogy mit reagáljon erre az egészre… Ez így nem megy nekem, nem akartam elmondani neki, mégis itt vagyunk.
- Mit is vártam - sóhajtok fel, ahogy tenyereim a hideg betonnak feszítve tornázom fel magam két lábra, hogy mindenféle szót mellőzve haladjak el mellőle, ezzel hagyva magam mögött fájdalmaim fő okozóját, s megtört énem maradványait, a rajtuk heverő kihunyt titkaimmal… Egyetlen kísérőm és társam maradt velem, ki vállaimba kapaszkodva követ továbbra is, nem más, mint a szenvedés. Elrontottam ezt is, mint átlagosan mindent, s a reményem is szerte foszlott, mit eddig pátyolgattam nagy titokban…
Egyetlen dolog maradt számomra, mi továbbra is megért engem, s lelkem kiöntve sírhatok felette órákon át, ahogy életem igyekszik szebbé varázsolni, ha csak pár percre is… Ez pedig nem más, mint az alkohol bódító mámora.
NINCS LEKTORÁLVA
Ha további információkra vagy kíváncsi az írásaimmal, illetve velem kapcsolatban, lájkold Facebook oldalam : https://www.facebook.com/Park-Malis-World-162169904299810/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése