1. Fejezet - Disaster [Come Back To Me Again]

– Na, még egyszer! – szólal meg Hayong, mikor véget ér a dal, mi pedig levegő után kapkodva ülünk a padló valamelyik szegletén, igyekezve erőt gyűjteni kimerült testünkbe.

– Jajj, ne már… – sóhajt fel Yonghun, miközben vékony ujjait verejtéktől nedves tincsei közé vezetve húzza fel térdeit, hogy könyökeit megtámaszthassa azokon.  Csak egy szokásos próba, amit mindannyian hatalmas mosollyal kezdünk meg, ám az ötödik - hatodik órában már igencsak szenvedésnek érezzük ezt az egészet. Ha Hayong nem lenne egy ekkora energiabomba, talán már a harmadik szám után pihegve feküdnénk a próbaterem egyik szegletében, ám ő ezt sosem hagyja.

– Na, egy utolsó, azt még kibírjátok! Ti is tudjátok, hogy muszáj, szóval hajrá, talpra és folytassuk! Ma még a Baby-t nem táncoltuk el – ajkain szokásos mosolya csüng, s szavai közben párat tapsolva próbál erőt adni nekünk és motiválni, hogy lábainkra ráparancsolva keljünk fel a földről.

– Már egy órája azt mondtad, hogy ez az utolsó… Nem folytathatnánk holnap? – emeli Yonghun Hayongra könyörgő tekintetét, mire az idősebbik csak egy fejrázással reagál szavaira.

– Hát, ez csúcs, a legnehezebbet hagyjuk a végére – sóhajtok fel, miközben szenvedésem igyekszem nem kimutatni arcomon, ahogy erőtlen testem felkaparom a padlóról, hogy szavainak eleget téve táncoljuk le az utolsó táncot.

Néha már tényleg túlzásba viszi ezt az egész hajtást, de ő mindig is ilyen volt; maximalista. Egy hiba sem lehet, soha, mindennek tökéletesnek kell lennie, mégha bele is döglünk. Csak a tökéletes felel meg neki, a jó vagy a remek már nem elég. Hayong már azóta ilyen, mióta ismerem, hisz a sok munka ellenére is igen kevesen ismernek minket, na és a többiek kiválása igencsak megviselte őt… vagyis őt a leginkább. Úgy érzi, hogy elbukott, mint csapatvezető, mivel nem tudta összetartani a bandát. Nem mondja, nem panaszkodik, de felismerem, hogy mikor van maga alatt, hisz elég régóta ismerem őt - ahogy a többiek is. Ezért nem állunk le veszekedni vele, nem szólunk vissza, ha egyszer kérdezünk és nemmel válaszol, abbahagyjuk a nyaggatását. Próbálunk mi is a legjobban teljesíteni, kihozni magunkból a maximumot, ami ugyan olyan nehéz nekünk is, mint neki.

A zene felcsendül, mi pedig egyszerre mozdulunk. Kismilliószor elpróbáltuk már, a lépések az elménkbe égtek már, így könnyedén csináljuk meg az igencsak nehéznek tűnő koreográfiát alapesetben, ám most nem így lesz. A lábam megcsúszik, a következő pillanatban pedig azt veszem észre, hogy a hideg padlón fekszem, miközben Yonghun idegesen sétálgat fel alá. Ujjai közt mobilját tartja, amin épp beszél valakivel, két oldalamon pedig Hayong és Yeongjin fürkészik idegesen az arcom. Ahogy szemeim felnyitom, kis megkönnyebbülés tükröződik szemükből, ám az aggódás továbbra is ott marad bennük.

– Ya, Yonghun, Junsu magához tért! – kiált oda Hayong a még mindig telefonáló személyhez, mire én szemöldököm értetlenül ráncolva próbálok felkelni a földről, de ahogy megfeszül lábam, egy éles fájdalom nyilall belé. Visszafojtott kiáltásom egy szisszenés formájában adja a többiek tudtára, hogy valami nincs rendben.

– Hé-hé, óvatosan! – szól rám Yeongjin, ahogy karját azonnal a hátam mögé csúsztatva segíti testem ülőhelyzetbe.

– Mégis mi a jó isten történt? – emelem kezem lüktető halántékomhoz, miközben szemeimmel fájó lábamon vezetem végig a tekintetem, melyen még a vak is észrevenné, hogy hol sérült meg. A jobb térdem legalább kétszer akkora, mint a bal, és az ibolya színével versenghetne, a fájdalom mértékéről pedig inkább nem is beszélek… azt nem lehet szavakba foglalni.

– Rosszul léptél, és elestél… beverted a fejed is, így pár percig nem voltál itt… nagyon fáj? – guggol le elém Yonghun, miközben beszél hozzám, s rettegéssel telített tekintetét rám vezetve várja a válaszom.

– Ha azt mondom, hogy kurvára, az még meg sem közelíti a valóságot...

– Kicsit még tarts ki, hívtam mentőt, hamarosan itt lesznek és sínbe rakják a térded, majd bevisznek vizsgálásra – szavai közben kissé megrándul az arca, majd idegesen túr bele tincseibe, ahogy egy fájdalmas sóhaj hagyja el ajkait. – Ahj istenem, most mit csináljunk?

– Várjunk… addig én kimegyek az épület elé, hogy, ha ideérnek, akkor ide tudjam hozni őket - kel fel mellőlem Yeongjin, kinek mozdulatait szinte azonnal megismétli Hayong is.
– Én pedig megnézem,  hogy van-e valami jég rá – alig ejti ki szavait, de máris eltűnnek az ajtó mögött mindketten, így telepítve újból csendet a teremre, melyet pár másodperc elteltével Yonghun szakít meg.

– Annyira tudtam, hogy nem kellene ez az utolsó… ahj, istenem, a francért ilyen maximalista – morogja orra alatt, miközben fáradt testével közelebb kúszik hozzám, s mellém ülve vezeti tekintetét fájó pontomra, mire száját félrehúzva süti le tekintetét. – Komolyan nem hiszem el… legközelebb figyelj jobban!

– Na, mert tuti nem figyeltem most, tuti ez volt az oka, igaz? Csak szokásosan az én hibám ez is – fújtatok rá szavaira, miközben fejem a falnak támasztva hunyom le a szemeimet. – Hyung, ne kezdjük megint ezt, eleget hallgattam már a többiektől is, hogy mit nem csinálok jól, tudom, hogy megint miattam szív az egész csapat majd.

– Junsu-ah, ne kezd! – förmed rám azonnal, s egész testével felém fordul. – Ne forgasd ki a szavaim… most leszarom, hogy mi lesz a fellépéssel, az a lényeg, hogy helyre gyere!

– Ne beszéljünk inkább erről – húzom el kissé számat, ahogy szemeim felnyitva mérem végig Yonghun túlzottan is aggódó arcát, majd a szemközti falra fókuszálva kezdem el fájdalmam kiönteni neki, mint ahogy az általában szokott lenni. – Nem akarom bántani Hayongot, de valahogy le kellene állítani, már túlzásba viszi ezt az edzést… már beteges. Ezt még neked sem mondtam, de valamelyik nap próbáltam beszélni vele, nem túl nagy sikerrel. Asszem’ épp boltba mentetek le Yeongjinnel, mikor úgy voltam vele, hogy így talán lehet kommunikálni vele, viszont hyung csak rám förmedt. Én lettem a hülye kis mitugrász, a hülye gyerek, mintha oly’ nagy hibát vétettem volna azzal, hogy jót akarok neki. Azóta mintha utálna, már csak az érdekel, hogy mióta gondolta ezt rólam – vonom fel szemöldököm, ahogy továbbra is csak előre, a semmibe réved a tekintetem, mintha lélekben itt sem lennék ténylegesen.

– Ya, Junsu! Te is tudod, hogy mostanában ingerlékeny és nem gondolja ezt komolyan. Nyugi, én is megkaptam a magamét ahogy hyung is, de ne vedd ezt magadra, oké? Neked is voltak már nehezebb időszakaid, tőled is ugyan így elviseltük ezt, most neki van szüksége türelemre…

– Elviseltetek? Igazán kedves megfogalmazás, én vagyok a mitugrász hülye gyerek, akit el kell viselni, mert mást nem lehet, igaz? Gondolom, milyen nehéz elviselni, tényleg, egy vérbeli szar alak vagyok, amiért jót akarok nektek, és a belem is kigürizem, hogy azon a gecis színpadon megálljam a helyem, de még mindig nem elég! Talán jobban elviselnétek, ha inkább lennék egy seggarc, és mindent magasról leszarnék? Sokkal jobb lenne, igaz? – nevetem el magam szarkasztikusan, melyből idegességem teljes mértékben kiérezhető - mintha a szavaim nem lennének elegek.

– Hé, nyugodj már meg! – teszi vállaimra kezeit, miket én egy mozdulattal lerázok magamról.

– Ne nyúlj hozzám… és egy szóval sem mondtam, hogy ne lennék nyugodt!

– Ja, az előbbi szöveged pont arról tanúskodik, hogy egy cseppet sem vagy ideges – rázza meg kissé fejét, ahogy ajkai közül egy apró kacaj szakad fel, majd feltérdelve ül sarkaira, hogy figyelmem magára vonja, és így folytatja beszédét. – Nem mondta senki sem egy szóval sem, hogy szar alak vagy, oké? Ne akadj ki ennyire, semmi rossz nem volt abban, amit mondtam, legalábbis nem annak szántam…

– Ja, éreztem – szemeim továbbra is a szemközti falon tartom, mire Yonghun két ujjával közrefogja az állam és maga felé fordítja az arcom, így kényszerítve rá, hogy szemeibe nézzek, miközben épp a bocsánatomért esedezik.

– Sajnálom, tényleg nem annak szántam. Tudom, hogy Hayong sem komolyan gondolta, amit mondott, szeret téged, az öccsének tart. Csak nem jó passzban van, nagyon aggódik a koncertek miatt. Tényleg ne vedd magadra ezeket, és ne hibáztasd magad semmi miatt, oké? Emiatt nem fogunk utálni, sem hibáztatni, ugyan úgy szeretünk, most amúgy is az a fontos, hogy helyre gyere – úgy utálom, hogy mindig igaza van, hogy túlságosan ismer és, hogy tudja mit kell tennie, és pont ezért nem tudok mit reagálni szavaira. Mindig sikerül neki, hogy pár perc vagy másodperc alatt lecsökkentse az idegességi szintemet.

– Én sajnálom… – húzom el szám, ahogy a szemkontaktust megszakítva sütöm le tekintetem, ezzel fejezve ki, hogy túlságosan is igaza van.

– Ne sajnáld – látom szemem sarkából, ahogy halványan elmosolyodik, ám én mintha meg sem hallottam volna, úgy folytatom beszédem.

– Néha olyan, mintha kevesebb lennék tőletek, mintha nem lennék arra képes, mint amire ti… nem érzem magam elég jónak, sokszor elgondolkozom rajta, hogy mégis mit keresek itt?

– Jajj, Junsu, nemár!

– Most is miattam lesz szarban a fellépés, az én hibám miatt nem tudunk úgy teljesíteni majd, az egész havi szenvedés a semmibe ment!

– Junsu…
– De ne Junsuzz itt nekem, te is tudod, hogy így van! Itt hajtottunk végig, hogy minden a legjobb legyen erre elcseszem az egészet…

– Befejeznéd?! – szól rám kissé dühödten, ám mintha meg sem hallanám, úgy folytatom lelkem kiöntését.

– Most, ha nem lennék itt, akkor boldogan ment volna a próba és a koncert is. Nem lett volna ennyi gondotok, nem lett volna itt az, aki mindent elcsesz, aki–

– Na jó, ebből elég! – szakít félbe, ám szavai alig jutnak el tudatomig, már csak arra leszek figyelmes, hogy selymes ajkai lágyan mozdulnak meg enyéimen, ezzel ismertetve meg velem, hogy mily’ édesek is azok. Akaratom ellenére hunyom le szemeim s viszonozom csókját, mi érezhetően meglepi őt. A pulzusom az egekbe szökött, az arcom pedig minden bizonnyal egy rák színével verseng, de nem zavar… valahogy nem érdekel. Csak élvezem, ahogy édes ajkai enyéimhez simulnak, s teljes szinkronban mozdulnak, mintha csak a fentiek így alkották volna meg őket, egymáshoz illőnek.

– Itt lesz, ebben a teremben… – üti meg fülünket Yeongjin hangja, mire Yonghun zavartan ugrik el tőlem - épp időben, mert ebben a pillanatban lép át az ajtó küszöbén két mentős, nyomukban a két hyungunkkal.

– Szép estét! – köszön a két idegen, ahogy közelebb érnek hozzám, ám tudatomig nem jutnak el szavaik, csak az előbbi történések lebegnek elmémben. Tekintetemmel a termet elhagyó Yonghunt követem, egészen addig, míg látókörömből el nem távozik, így csak azt a pontot bámulom továbbra is, ahol utoljára láttam őt.

– Uram, figyel ön ránk? – hallom meg jobbomról az egyik mentős hangját, mire tekintetem rávezetve ráncolom össze kissé a homlokom.

– Bocsánat, igen…

– Rendben. Eltudná mondani, hogy mi történt? – teszi fel kérdését, miközben a táskájában kutatva veszi elő az eszközeit, amikkel minden bizonnyal meg fog vizsgálni.

– Annyira emlékszem, hogy elestem, a következő pillanatban pedig itt feküdtem és szédültem, na meg persze a térdem sérült meg – bökök az említett testrészem felé, mire az orvos mellém térdelve szemügyre veszi azt.

– Tudja mozgatni? – érkezik következő kérdése, mire én fejem megrázva felelek csak, ő pedig valamiféle fagyasztósprét elővéve emeli rám tekintetét. – Ne ijedjen meg – alig ejti ki szavait, de már a flakon sziszegő hangot hallatva ereszti sérült részemre a fehér füstöt, mi a benne tomboló fájdalmat azonnal csökkenti. – Bevisszük és megröntgenezzük a térdét, de előtte sínbe kell tenni, nehogy elmozduljon. Ez valószínűleg fájni fog, előre is elnézést – csak egy aprót bólintok, ténylegesen fel sem fogom szavait, nem is figyelem, hogy mit tesz épp velem. Yonghun tette lebeg az elmémben, nem tudom mire vélni ezt a csókot, és azt sem, hogy miért viharzott ki oly’ hirtelen. Mindig is nehéz volt kiigazodni az érzelmein, de most főleg - na, de még a sajátjaimon…

Yonghun később csatlakozott hozzánk, személyisége és kisugárzása miatt mégis szinte azonnal beilleszkedett, mintha mindig is itt lett volna lélekben. Mintha a testvérünk lenne, úgy tekintett rá mindenki, csak én nem tudtam úgy. Mindig is nehéz volt eldöntenem, hogy mit érzek iránta. A mérhetetlen kedvessége és törődése, mit felém mutatott, összezavart. Szerettem volna több lenni neki, mint egy barát, vagy egy testvér. Sokkal több…

Már az első nap úgy beszélgettünk egymással, mint az ezer éves ismerősök. Azóta ez a kapcsolati mérce egyre csak felfelé ível. Ha már nem látom, akár csak egy órára, olyan, mintha egy részem hiányozna, mintha nem lennék önmagam. Az örök pozitivitásom és mosolyom elillan, ahogy ő az ajtón kilépve hagy magamra, és ez minden egyes alkalommal így van.

De lehet, hogy csak túlságosan támaszkodom rá, vagyis ezt hittem. Minden gondomról, bajomról ő tud elsőként, sokról pedig csak ő tud. Már magától jön, hogy kiönthessem neki a lelkem, mire ő pár pillanat alatt mosolyt csal az arcomra. Nehezen fogadtam el, hogy amit érzek iránta az nem barátság, nem testvériség, hanem szerelem. Talán soha nem is dolgoztam fel… barátként akartam szeretni őt, mint Hayongot és Yeongjint, de nem ment. Haragudtam magamra, amiért így érzek, amiért szemeim lehunyva mindig azt képzeltem el, hogy ő mellettem fekszik és velem alszik. Próbáltam elhitetni magammal, hogy csak egy testvérre vágyok, aki így törődik velem, mint ő, és el is hittem az utóbbi időben, míg ezt meg nem tette. Többször meginogtam, sokszor elakartam mondani neki, hogy mi az, ami valójában a szívemet nyomja, de soha nem tettem, hisz féltem, hogy mit szólna, erre… megcsókolt. Édes ajkai az enyéimhez értek, miről oly’ régóta álmodom, mégsem hittem volna, hogy bármikor is valósággá válhatna, most mégis megtörtént. Selymes párnái úgy simultak enyéimhez, mintha egymáshoz teremtették volna őket, tökéletes szinkronban mozogtak, olyan volt, mint egy álom, ami egy villámcsapással véget ért. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem és nem szeretném újból és újból megtenni ezt és átélni…

Bassza meg, szeretem őt.