- Hé, hyung… - zökkent ki Changgu délutáni szokásos semmit tevésemből, ahogy telefonom kijelzőjét bámulva böngészem a közösségi oldalak által nyújtott tömör unalmat, s bár szívesen tennék mást, erőm nem elegendő ahhoz, hogy a többiekhez hasonló módon pörögjek, s szórakozzak továbbra is, a hosszított próbánk ellenére, mi alig fél órája ért véget… Sokszor megfordult már a fejemben az a kérdés, hogy mégis mivel etethették őket, hogy ennyire jól bírják a strapát? Engem sem lehet épp egy puhány férfinak titulálni - legalábbis szerintem -, erőm mégis csak töredéke a csapaton belül bárki másénak.
- Gond van? - Szemöldököm összeráncolva emelem tekintete, Changgura, kinek arcáról az értetlenséget könnyeden lelehet olvasni, ahogy ujjait fekete tincsei közé vezetve hajol kissé közelebb hozzám, hogy hangerejét lejjebb véve adhassa tudtomra, mi célból csatlakozott a magányomhoz.
- Szerintem Heotaek beteg… - Kezét megemelve takarja el ajkait, hogy szavait a nappaliban tartózkodó többi férfi még véletlenül sem hallhassa meg csevegésünk témáját, mintha csak egy hatalmas titkot közölt volna velem, de nem épp erről van szó.
- Már miért lenne? Eddig nem volt semmi baja sem…
- Na pont ezért mondom. Furán viselkedik, mintha valami nem lenne rendben.
- Mégis miért? - Mobilom zsebembe csúsztatva ülök fel félig fekvő pozíciómból, s fejem kissé megrázva rendezem szőkére festett hajamat, ahogy minden figyelmem a fiatalabbnak szentelve várok kijelentésének indoklására, hogy felvilágosítson a történtekről.
- Jó, de ne akadj ki! - Egyenesedik fel ő is, miközben kezeivel artikulálva nyomatékosítja szavait, s ajkait újból szóra nyitva folytatja magyarázatát. - Heotaek főz… Vagy legalábbis valami hasonlóval próbálkozik.
- Csak szívatsz… Ugye?
- Szerinted szórakoznék az életemmel…? Ha azt kell ennem én meghalok, te is tudod, hogy szörnyű amiket készít…
- Vagy azt akarja, hogy fogyókúrázzunk, de, ha ez a célja, akkor inkább szóljon, és ne mérgezzen minket - ajkaim apró, szórakozott mosolyra húzódnak, ahogy elmém emlékek sokasága tölti ki, mik főzési tehetségtelenségét bizonygatják…
A legutóbbi alkalommal, mikor az mellett döntött, hogy ő készíti el a vacsoránkat, majdnem az lett a vége, hogy a tűzoltókat kellet kihívnunk… Komolyan, ha nem vagyok ott, akkor nem csak az étel gyulladt volna fel - bár a mai napig sem tudom, hogy ezt mégis, hogy a francba hozta össze, de itt róla van szó, így már meg sem lepődöm…
Előtte pedig az elkészített étel ehetetlen lett… Nem viccelek, borzalmas volt. Oké, a legtöbben szeretjük a fűszeres ételeket, de azért az már túlzás volt, szerintem háromszor annyi ételbe lett volna megfelelő a mennyiség… És, ha ez még mind nem is elég, a só mennyiségben sem szűkölködött, a hús kívül megégett, de belseje nyers maradt, mert nem jó hőmérsékleten sütötte, de, hogy segítsek neki? Inkább vetette volna le magát az épületből, túl makacs hozzá, és már rendesen bántja a csőrét, hogy néha még egy egyszerű reggeli készítés sem megy neki - lényegében tudásilag Wooseokkal szállhatna versenybe.
- Segíthetnél neki… Éhen veszek, de, ha egyedül csinálja, akkor ma már nem eszünk.
- Majd rendelsz valamit, te is tudod, hogy milyen… - egy halk sóhajt megengedve dőlök hátra, míg nem hátam a kanapé párnázott támlájához ér, majd szemeim lehunyva vezetem ujjaimat kócos tincseim közé, miknek rendezgetéséről már lemondtam, így helyzetem elfogadva adom fel az ég felé meredező szőke hajam rendbe szedését.
- De hyung, kérlek! Te tudsz hatni a lelkére, így ha bevetnéd az előnyöd vele szemben, tuti megmenthetnéd a vacsoránk! - Szempilláit rebegtetve próbál szavai igazáról meggyőzni, s rávenni, hogy az édes pihenés helyett robotolva készítsek nekik valami ehetőt abból a valamiből - nem szeretném inkább szavakkal illetni -, amit Heotaek készít jelenleg. Más is van a csapatban, aki tud főzni, mért pont engem kell vele nyaggatni, mikor épp halálom szélén állok? Örülök, hogy a fekvésből való felülés megy még, nem, hogy fel-alá ugrándozzak a konyhában…
- Kérd meg Jinhot, ő is tud főzni…
- De szerinted neki engedné, hogy segítsen, mikor még neked sem szokta nagyon? - jobb szemöldökét felvonva méri végig testemet, ahogy ajkait egy halk sóhaj hagyja el.
- Akkor marad a rendelés.
- Ya, ne csináld hyung! Így mégis, hogy akarod, hogy bevallja neked? - szavai feszültek, mégis őszinteséggel teliek… Mindenki tisztában van mindennel, történni mégsem történt semmi, mi lassan agyukra megy, ahogy minket figyelve várnak a csodára, mi még mindig nem ért el. Lehet, hogy igaza van - vagy inkább biztos… - , és tényleg tennem kellene valamit az ügyben, de nem merek, ahogy ezt bevallani sem, hiába húzzuk már elég ideje.
- A kurva ég! - kiált fel dühvel átitatott szavakkal Heotaek, ahogy a hatalmas robajjal keverednek, mi minden bizonnyal egy épp levert edénynek a hangja.
- Na, itt is a megfelelő alkalom - kel fel hírtelen, miközben kezem megragadva igyekszik engem is két lábra állítani, kevesebb sikerrel, mint amit remélt.
- Changgu, alig élek, had pihenjek már… - próbálom a fogságban lévő tagom visszaszerezni, ám ahogy rájön, hogy mi is a célom, szorosabbra fonja ujjait csuklóm körül, s minden erejét bevetve kezd húzni, míg nem választás elé állít, miszerint vagy a padlóra kerülök, vagy hajlandó leszek felállni - de én mégis az előbbinél maradok.
- Hyojong, kérlek… - lemondó sóhajt hallatva engedi el karom, ahogy könyörgő pillantásaival sújt le rám, ezzel próbálva hatni lelkemre.
- Mi hasznom válna belőle, ha most felkelnék, és bemennék segíteni annak a szerencsétlennek?
- Kedvességed most is határtalan, mint mindig - kacag fel Heotaekra tűzött jelzőmön, ahogy kezeit csípőjére téve ráncolja össze szemöldökét, s kezd agyalni valami igazán nyomós érven, mivel cselekvésre bírhatná lajhár testemet - nem az alakjára értem, még mielőtt félre értenétek, csak a sebesség és aktivitásom egyezik vele…
- Csak a szeretet szavai… - kúszik fel egy apró mosoly ajkaimra, s fejem kissé oldalra biccentve figyelem arcát, várva, hogy végre kinyögje azt a pár szót, mikkel reménye szerint eléri célját.
- Tudom! - csettint felderült tekintetével, ahogy orcájára felköltözik sokak által irigylett görbülete. - Holnap fizetem az ebéded. - Na erre nem számítottam, tényleg megtalálta azt az egy dolgot, mivel mozgásra lehet bírni engem, ehhez pedig a hasamon át vezet az út… Kecsegtető ajánlat, de nem tudom, hogy megéri-e?
- De akkor azt rendelek, amit akarok… Ugye? - szemeim összeszűkítve fűzöm karba kezeim, ahogy pillantásaim áttévednek a háta mögött történő eseményekre… Tipikus ők, nem tudom mit csinálnak, de lehet jobb is. Jelenleg úgy tűik, mintha Yutot ölnék, de ez már megszokott, mindig más érdemli ki a hulla szerepét - de persze azért normál keretek közt, már amennyire mondhatni legalábbis annak…
- Azt és annyit amennyit csak szeretnél… - ajkain továbbra is büszke mosolya csüng, ahogy sikerével máris tisztában van, s oly természetesen viselkedik, mintha körülöttünk semmi más sem történne, pedig azért nehéz nem figyelemmel kísérni ezt a komédiát, amit minden nap rendeznek.
- Ehh, megvettél ezzel - sóhajtok fel, s tenyereim a hideg parkettának feszítve tornázom fel magam álló helyzetbe, s bár lábaim sajgása azonnal lebeszélne cselekedetemről, én mégis a konyha felé veszem lépteim.
- Életmentő vagy! - Bár nem látom már, de hangjából kihallható, ahogy ajkain hatalmas önelégült vigyora ékeskedik. Karom megemelve intek neki válaszképp, s egy lemondó sóhajt hallatva lépem át a káosz kapuját - mármint a konyha ajtaját, de jelen esetben a kettő egy és ugyan az.
A látvány valahogy nem lep meg, csak a megszokott… Heotaek a tűzhely előtt állva vakargatja fejét, s kezében egy fakanalat tartva kevergeti azt a valamit, amit épp készít. Az viszont örök rejtély számomra, hogy hogyan csinálja azt, hogy a ruháján több ehető dolog marad, mint a fazékban… Ehhez már tehetség kell.
E mellet, ha ez mind nem elég, a pulton nem találsz egy olyan centit sem, amit ne borítana valamilyen fűszer - vagy főző eszköz, miket összekoszolt. Fölösleges tovább ecsetelnem a helyiségben uralkodó állapotokat, csak képzeljétek el a lehető legnagyobb katasztrófát, mit egy főzéssel okozni lehet… Na igen, itt is pontosan ugyan az van.
- Mi jót készítesz? - állok közvetlen az igyekező fiú mellé, hogy betekintést kapjak a főztjére - vagy minek is nevezzem… -, mi jelenleg épp semmire sem hasonlít… Vagy mégis, de ezt inkább nem részleteznem…
- Semmit… - dünnyögi orra alatt feszülten, ahogy egy mély levegőt véve lép kissé arrébb, hogy a tálba darabolt zöldségeket is bele tehesse a minden bizonnyal túlfűszerezett alaphoz.
- Ne! - szólok rá az akartnál hangosabban, mire értetlenül pillant rám, hogy mégis mért állítottam le mozdulatát - na vajon… - Ha azt úgy bele teszed, akkor soha sem fog megfőlni… Kisebb darabokra kell szeletelni.
- Ha már ennyire tudod, akkor mért nem te csinálod? - A műanyag egy hangos durranással érkezik vissza előbbi helyére, míg ő kezeit karba téve támassza meg oldalát a bútoron.
- Nyugi már, csak segíteni akarok… - emelem fel kezeim védekezőileg, ahogy feszült hangulatát próbálom oldani. Nem szeretem mikor ilyen, túl makacs még egy tanács kérésre is, mert bizonyítani akar, csak azt nem értem, hogy kinek és miért? Én sem egyedül tanultam meg főzni, de ő már csak dacból is magától akarja elsajátítani ezt a tehetséget - vagy mit…
- De nem kell, jó? Vagy ennyire életképtelennek tűnök, hogy már ennyivel sem lehet megbízni engem?! Mert ugye ti mind tökéletesek vagytok, csak én nem vagyok képes semmire… - A főzés miatt felvett kötényét erőszakosan tépi le magáról, ahogy szavait szinte kiabálva vágja hozzám, s a vékony anyagot egy egyszerű mozdulattal száműzi a padlóra, miközben engem kikerülve hagyná el a helyiséget, ám és karját megragadva akadályozom meg ebben.
- Lenyugodnál? De most komolyan, ki beszélt itt azokról amiket mondtál? Annyit mondtam, hogy segíteni szeretnék…
- Attól, hogy nem mondtad ki, a tetteidből még kiderül pár dolog - sziszegi dühvel telített szavait, miközben kezét egy könnyed mozdulattal távolítja el fogságomból, s kapva az alkalmon, már el is hagyta a csatateret, mit ő okozott…
- Hát ez csodás - sóhajtok fel, ahogy arcom megdörzsölve öltöm magamra a földön heverő kötényt, hogy az elkezdett műveletét befejezhessem, vagyis lényegében előröl kezdhessem… - Changgu! - kiáltok fel hangosan, hogy a nappaliban tartózkodó személy is minden bizonnyal meghallja, hogy hívom őt, miközben az összekoszolt edényeket gyűjtöm össze a pultról.
- Szóltál hyung? - jelenik meg pár másodperc elteltével az ajtóban, s kérdését még csak épp, hogy kiejtette, máris érkezik a következő. - Heotaek hol van?
- A remek kis ötletednek köszönhetően megsértődött rám, így most jöhetsz a helyére. Szinte nincs már egy tiszta edény sem, így kezdhetnéd azzal, hogy elmosod őket. - Ujjaim közé egy kést kerítve veszem birtokomba a zöldségeket, miután a tűzhelyet is elzártam, s a hatalmas darabokat kisebbekre szelve próbálom helyre hozni a hiszti király művét.
- Csak szívatsz, ugye? - kacag fel, ahogy a mosogató tartalmát megpillantja belépte után, s tekintetét rám emelve várja, hogy megerősítsem szavait.
- Úgy nézek ki, mint aki olyan vicces kedvében van? - fél szemöldököm felvonva pillantok rá szemem sarkából, de tekintetem azonnal kezem ügyködésére téved vissza, hogy a nagy bámészkodásban le ne vágjam valamelyik ujjaim - vagy állítsam a mellettem álló személy karjába, csak úgy csupán véletlen…
- Ahh, jó… - a szinte még el sem kezdett harcunkat feladva nyitja meg a csapot, miközben keze ügyébe keríti a szivacsot és a mosogatószert, hogy nekiláthasson a rászabott munkának. - De amúgy mi történt, miért sértődött meg? - Mit is vártam, hogy majd mellette lehet csendben csinálni bármit is? Inkább hívtam volna mást, de már mindegy…
- Mondtam neki, hogy segítek, erre a fejemhez vágta, hogy semmibe vesszük és nem vagyunk képesek egy feladatot sem rábízni, amit egyedül oldana meg… Szóval ja, eléggé kiakadt - egy halk sóhajt kiengedve teszem vissza a már legalább fele akkora zöldségeket a tálba, s a gáztűzhelyen lévő edényt megfogva borítom tartalmát gondolkodás nélkül a mosogató szabad részére.
- Ya, ne már! - morran fel Changgu, ahogy fejét hátravetve fújja ki a tüdejében rekedt levegőt jól hallhatóan, ezzel adva tudtomra nem tetszését.
- Nyugi, lesz még - húzom mosolyra ajkaim, ahogy szenvedése fokozatosan válik egyre szórakoztatóbbá számomra.
- Repdesek az örömtől…
Az idő, mit a konyha négy fala közt töltök, egyben volt kissé vicces - vagy legalábbis annak mondható -, mégis kínzóan fájdalmas… Az étel sikeresen elkészült, de ez azzal járt, hogy az eddig is sajgó lábaim lassan tőből törnek le… A helyiséget kitakarítottuk, és a csatatért a tisztaság váltotta fel, mit Heotaek által tervezett kimchinek az illata tölt be, s jutva ki a nappaliba is, ezzel vonzva be a többieket is, kik meg sem várva minket esnek neki a szedésének, hogy azt korgó hasukba juttathassák.
- Hui nem eszik? - pillant fel rám kérdően Jinho, miközben mellettem állva meríti az ételt tányérjába.
- Neki akarom vinni.
- Áhh, mindent értek - ajkaira hatalmas mosoly szökik fel, s szemöldökét vidáman szökteti fel egy pillanatra homlokára.
- Ya, ne kezd!
- Én~ semmit… - kacag fel kifejezésem láttán, én pedig a továbbii szavakat kerülve hagyom el a vacsorát fogyasztó társaságot, hogy Changgu tanácsait megfogadva próbáljam jobb kedvre deríteni az egyetlen különcködő tagunkat.
A lakást pár lépéssel sikerül átszelnem, és szerencsémre a kimchi levest sem juttattam ki a padlóra, így eddig minden a tervezettek szerint ment… Eddig.
Mély levegőt véve emelem meg szabad kezem, hogy a falapon kopogtatva adjam tudtára szándékom, ám választ mégsem kapok. Újabb hármas hangzavar, és hiába várok, hangját nem hallom meg, így cselekvésre bírva magam nyomom le a kilincset, hogy résnyire kinyitva az ajtót nézhessek be hozzá.
- Heotaek? - ejtem ki nevét, ahogy megpillantom őt az ágyon ülve, ám minden bizonnyal ezt sem hallja, hisz fején fejhallgatója foglal helyet, amint laptopjának monitorjának szenteli minden figyelmét.
A küszöböt átlépve merészkedem beljebb a saját kis birodalmába, mit ő is észre véve kapja rám tekintetét, s állítja le a filmet - vagy videót, fogalmam sincs - amit épp nézet.
- Mi az? - ráncolja össze szemöldökét, ahogy végigmér pillantásaival, s végül kezem tartalmán állapodik meg velük.
- Gondoltam éhes vagy már, így hoztam be neked… - állok meg közvetlen mellette, ahogy felé nyújtom a tányért, ám ő ahelyett, hogy elfogadná, csak felém fordulva nyitja szóra újból ajkait.
- Látom sikerült befejezned amit elkezdtem… A többiek is dicsérnek majd, hisz még szép, te csináltad - kezeit karba téve nevet fel cinikusan, ahogy szemeiből az irántam táplált dühe csillan meg, minek okát még mindig nem értem, de mit is vártam… Ő mindig ilyen, könnyen túlkapja a dolgokat. - És nem vagyok éhes, szóval feleslegesen jöttél ide.
- Ne csináld már! Heotaek, nem ettél ma még semmit…
- Úgyis rám fér egy kis fogyózás - von vállat cinikusan, s tekintetét lesütve kezd a padló elemzésébe.
- Téged fejre ejtettek, mikor megszülettél? - fél szemöldököm felvonva nevetem el magam, s mit sem törődve vele, hogy minden bizonnyal ellenére van társaságom, kényelmesen elhelyezkedem mellette, miközben kezem tartalmát elé tartom. - Vagy megeszed, vagy én nyomom le a torkodon.
- Ya, hagyj már! Nem eszek és kész!
- Ne hisztizz már, na! Mégis mért vagy ilyen velem, mikor csak segíteni akartam?
- Mert kértem, hogy segíts? Nem! Több napja tök fancsali kedved van, így kicsit jobb kedvre akartalak deríteni, hiába nem szeretem ezt az izét, tudom, hogy ez a kedvenced, nem bírom egyszerűen elviselni, ha szeretek valakit, akkor annak rossz kedve van, csak azt akartam, hogy mosolyogj, de te még annyira sem hagytál, hogy egyedül szenvedjek meg ezzel a szarral! - És bingó… Kimondta, bár csak az indulat áradata miatt, és még maga sem vette észre a hibát mondandójában.
- Tessék…? - húzom mosolyra ajkaim, s fejem kissé oldalra biccentve figyelem őt, hogy vajon mikor jut el tudatáig, hogy mit is mondott az előbb, de őt ismerve eltart majd egy ideig.
- Igen, miattad csináltam, remélem örülsz… - forgatja meg szemeit, ahogy hátát a falnak vetve enged el egy sóhajt.
- De utána mit mondtál?
- Hogy én nem szeretem.
- Ya, ne már… Az után! - teszem le kezem tartalmát az éjjeli szekrényére, ahogy lábaim törökülésbe húzva meredek továbbra is a tompa fényekben még gyönyörűbbnek tűnő arcára.
- Hogy nem szeretem, ha rossz kedve van annak akit… Baszki - kerekednek el szemei, s egy szempillantás alatt egyenesedik fel, ahogy kétségbeesetten keresi a kifogásokat. - Nem úgy értettem, ahogy gondolod, mármint… Ahh, mármint arra gondoltam, hogy… Hogy ugye te is a csapat tagja vagy, és… - Az értelmetlen szóáradatát megszakítva szüntetem meg a köztünk lévő távolságot, ahogy ajkaim az övéire tapasztva vonom őt egy csókba, mit eleinte abszolút nem viszonoz, ám amint lepettsége eltűnik, úgy kezd ő is mozgásba, így tudatva velem, miszerint azt a bizonyos szót pontosan úgy gondolta, ahogy én is, hiába nem mondtam még ki senki számára sem. Puha, édes ajkainak ízlelése boldogsággal telítik el lelkem, mire már a kezdetektől fogva vártam, s küzdelmünk mindaddig tart, míg nem én elválva tőle támasztom homlokom az övének, s akaratom ellenére is apró kacaj szakad fel belőlem, mit látszólag nem tud mire vélni.
- Elmondhatok valamit? - pillantásaim rá emelve mélyedek el barna szemeiben, ahogy ő alsó ajkát beharapva próbálja elrejteni zavarát, s hangja meghallatása helyett csak fejével egy aprót biccentve válaszol kérdésemre. - De hallgass végig, és ne akadj ki - húzódom el tőle, de szemkontaktusunk egy másodpercre sem szakítom meg, egyszerűen nem vagyok rá képes… - Végig tudtam… Mármint már az elejétől fogva, ahogy a csapatból mindenki más… Csak azt akartam, hogy te mond el előbb, fogalmam sincs miért, de így láttam jónak…
- A többiek is? - vonja fel aggódóan szemöldökeit, ahogy ujjait összekulcsolva kezdi tördelni azokat.
- Hé, ne idegeskedj már! - nevetem el újból magam, s közelebb kúszva hozzá ölelem magamhoz kissé remegő testét, hogy illatát magamba szívva növeljem boldogságom, s próbáljam nyugtatni őt. - Már jó ideje rágják érte a fülem, hogy valljam be én, mert így nem lesz semmi, és örülnek amúgy nekünk...
- Komolyan? - lepődik meg kissé szavaim hallatán, mik ajkaimra újból mosolyt csalnak, magam sem tudom mért.
- Igen… De őszintén? Ha elleneznék, az sem érdekelne…
- Miért?
- Mert szeretlek Heotaek.
NINCS LEKTORÁLVA
Ha további információra vagy kíváncsi az írásaim, illetve velem kapcsolatban, lájkold a FaceBook oldalam: https://www.facebook.com/parkmalisworld/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése