1. Fejezet - The Bloody Photographer [Unenjoyable Pleasure]

~ Sehun POV ~

Imádom… Imádom, imádom! Ez a látvány, ez a gyönyör… Ahogy a rettegéstől összeszorított szemeiből a könnyek, a rajta ejtett vágásokból pedig a vér csordogál, teste pedig remeg a visszatartott zokogástól, amit félelme miatt nem enged ki. És mit sem tud tenni, ha le van kötözve, és szinte mozdulni sem bír? Csak nagyobb örömet okozna nekem, ha érzéseit szabadjára engedve köpné szemembe gyűlöletét és rettegését.

– Miért teszed ezt? – Remegő hangon, épphogy érthetően ejti ki szavait, mire én felhajolva, az arcán ejtett sebből lefolyó véren végignyalva folytatom utam egészen füléig, és egy mosollyal arcomon túrok puha hajába, ajkaimmal pedig bőrét súrolva zengetem meg vággyal teli hangom.

– Ohh Baek, ezt már tudhatnád… Mert tetszik, és téged akarlak – harapok bele a nyakán eddig sértetlen bőrébe, mire egy fájdalmas üvöltés szakad fel belőle, én pedig felnevetve ülök vissza csípőjére, kezembe újra egy szikét véve.

– Sehun, könyörgöm ne tedd… Kérlek ne, bármit megteszek – ohh a kis drága, eddig bírta visszatartani. Egész teste remeg alattam, mellkasa pedig szaporán emelkedik és süllyed zokogása miatt. Mégis, hogy lehet ez ilyen gyönyörű? Hogy lehet valamit ennyire élvezni? Ő kell nekem...

– Életem, nekem csak egy dolog kell – bal kezemmel feje mellett támaszkodok meg, míg a másikban tartott éles tárgyat éppen bőréhez érintve húzom végig felsőtestén. – Az meg te vagy – ajkaim már mondhatni beteg mosolyra húzva nyomom le a szikét, így bőrén egy hosszabb vágást ejtve, köldökétől egészen mellkasáig, ajkai közül pedig újból az engem csak egyre jobban felcsigázó üvöltése tör utat magának.

***

~ Baekhyun POV~

Ekkor még nem tudtam, mibe keveredek… A munkám végeztem, pontosan ugyanúgy, mint ma, mégis volt benne némi új. Ő. Ez volt az a nap, mikor először találkozhattam vele, miután hozzám osztották be fotósnak, azzal a címszóval, hogy eddig engem fotózó férfi túlságosan be van táblázva… Nem mintha bánnám a dolgot, ki nem állhattam őt, de Ő már az első pillanatban szimpatikus volt számomra… Mert nem ismertem ekkor még.

– Nagyon jó, most fordulj oldalra! Ez az, most a fejed fordítsd az ég felé, és szemeid lehunyva mosolyogj halványan. Remek, csak a vállaid engedd le… – És a többi utasítása, melyeknek eleget téve égethette ki a szemem minden egyes percben a vaku fénye. Igen, ha eddigiekből még nem jöttetek volna rá, modell vagyok. És szerintem itt az ideje annak is, hogy bemutatkozzak, elég arrogánsnak tűnhetek az eddigiek alapján, de higgyétek el, egy életvidám, mindenhez pozitívan álló fiú vagyok. Na, de akkor… Becses nevem Byun Baekhyun lenne, és immár lassan huszonötödik életévem taposom, magam mögött rengeteg tapasztalatot hagyva az élet minden terén. A szakmában pedig - ha jól emlékszem - hatodik évemet töltöm. Ez mondhatni nem kevés idő, de az akkori családi hátterem nem tette lehetővé számomra a továbbtanulást, bár végül lehet, teljesen jól jártam vele. Nem mondom, hogy nem szeretem csinálni a munkám, de néha nagyon fárasztó, és sok tud lenni. És most felteszitek magatokban a kérdést, hogy mégis mi fárasztó a modellkedésben? Hisz’ csak odaállsz, lefotóznak, és vége… Na igen, ez részben így is van, de vegyük hozzá, hogy egy képért akár több órát is talpalhatok a kamera előtt, a lehető legtöbb pózt kipróbálva, hogy melyik a legalkalmasabb abban az adott momentumban, és akkor még a kiegészítők próbálgatása. Emellett a mindennapos korán kelés, és edzés terv, amit a ruha méretek miatt be kell tartanom, és a diéták. Rohanni fotózásra, onnan megbeszélés, ruha próba, méret levétel, újabb fotózás, idemenj, odamenj, de azért az otthoni dolgokat is el tudd végezni… Képtelenség. A házam jó, ha kéthavonta egyszer ki van takarítva, akkor is szabadnapom van. A másik nehéz tényező a család… Már lassan egy éve nem volt alkalmam találkozni velük, még a karácsonyt, sem az új évet nem ünnepelhettem velük. A talpalást már elviselem, ennyi idő alatt megszoktam már, de ezt soha nem fogom tudni. Az a honvágy, ami mindennap őröl belülről, néha már egészen elviselhetetlen, és mit sem tudok ellene tenni… Mindezek ellenére szeretem csinálni. Hogy mi a jó benne, magam sem tudom, de tudtam magamnak itt igaz barátokat szerezni, és az, hogy számtalan országba utazhatok el a divatbemutatók és interjúk miatt… Még, ha időm sincs az adott városban szétnézni, már maga az érzés, hogy jártál ott… Talán ez a legjobb az egészben.

– Okés, mára ennyi – egyenesedik fel a kamerája mögül, és hátát végigropogtatva kapcsolják le a lámpákat. – Baek, gyere csak! – Int kezével, miközben a másikkal a laptopján keresgélve mélyed el a figyelésében, és mellé érve meg is pillanthatom hamarosan a keresett képet. – Szerintem ez nagyon jó lett – arcán egy elégedett mosollyal fordul felém, és végigmérve engem várja véleményem. Ez egy pillanat kép lett, aminél pont mondott valamit, amin én kissé elnevetve magam lehajtottam fejem. Nincs mit mondani, ez a fotó nekem is nagyon tetszik.

– Ez tényleg jó! – Húzódnak én ajkaim is egy hatalmas görbületre, majd a nálam majd egy fejjel magasabb fiúra emelem tekintetem.

– Majd este átnézem, hogy melyikeknek lett jó a minősége, és átküldöm őket, hogy válaszd ki, hogy melyik menjen akkor a címlapra – visszafordulva gépéhez zár be rajta minden ablakot, majd kikapcsolva azt, nyújtja ki karjait a plafon felé. – Egyébként, te mióta modellkedsz? – Fejét kissé oldalradöntve mosolyodik el újból. Ez az ember… Alig ismerem pár órája, de olyan dolgokat vált ki belőlem, amik nem normálisak… Tisztában vagyok homoszexualitásommal, de ő… Mikor belépett az ajtón, szívem egy ütemet kihagyott, és különösen ideges lettem, és mikor mély barna szemeit rám emeli… Én akkor veszek el, főleg, ha édes mosolyával társítja. Az egész kinézete kimondottan aranyos, amit néha kissé pösze beszéde csak fokoz.

– Várj, mi? - Fejem kissé megrázva emelem magam elé kezeim, majd szemöldököm összevonva értetlenül meredek rá. – Én döntöm el? – Mutató ujjam saját mellkasomnak szegezve értetlenkedek tovább, mire ő kissé felkacag.

– Még mindig nem tudom elhinni, hogy annyi vagy, mint mondtál. Túl aranyos hozzá a kinézeted. És igen, te, hisz’ rólad készültek a fotók, nem? Akkor neked kell eldönteni, melyiket látnád magadról szívesen a címlapokon – te jó ég… Tuti meg akar ölni, ha ilyeneket fog mondani, szívrohamban fogok elhalálozni itt. Nem elég, hogy már a külsejével elbabonázott, szavai mind simogatják lelkemet. Létezik, hogy valaki ilyen legyen? Fejem kissé megrázva eszmélek fel, hogy beszélgetés közben dermedtem le szótlanul, így ez ellen téve nyitom szét ajkaim.

– Csak furcsa, mert eddig soha nem én választottam ki… Mindig a vezetőség.

– Kiválasztod a kedvenceid, majd azokat adjuk le, így tuti a siker, és nem lesz neked sem kellemetlen – miután laptopja sikeresen kikapcsolt, tetejét lecsukva teszi táskájába, és a többi cuccának összeszedésére ered. – De a kérdésre nem válaszoltál még – mosolyát megvillantva pillant hátra válla felett, majd tekintetét fényképezőgépére vezeti vissza.

– Ja, tényleg – sütöm le kissé zavartan tekintetem. Na igen, szelektív memóriám már az első nap bemutatom neki, ami nem épp egy jó tulajdonságom. – Ez a hatodik év, hogy ez a munkám, de ehhez az ügynökséghez csak három éve kerültem. Mármint nem csak, de érted mit mondok – hátam a falnak döntve teszem karba kezeim mellkasom előtt, és szemeimmel minden egyes mozdulatát követem. Nem is tudom, hogy mikor váltottak ki utoljára ilyen érzelmeket belőlem… Jó pár éve, az már biztos, erre most ő csak besétál azon az ajtón, és levett a lábamról. Hogy volt erre képes? Hisz’ lett volna már több alkalmam is kapcsolatra, de több hónapos randizás következtében sem tudott senki sem olyat kiváltani belőlem, mint ő, egy pillantással. A kamerának rossz oldalára került, mert a lencse előtt lenne a helye, mert megvan mindene hozzá.

– Baek, baj van? Vagy valamit rosszul csinálok? – Csípőre tett kezekkel, kissé kacagva vezeti rám tekintetét, mire én feleszmélve, hogy percek óta csak őt nézem, ellökve magam a faltól indulok meg a bejárati ajtó felé.

– Ja nem, elbambultam csak – tarkóm zavartan vakarom meg egy kínos nevetéssel társítva, arcom pedig érzem, hogy a pír önti el. – Köszönök mindent, én megyek átöltözni – hüvelyk ujjammal a mögöttem lévő ajtóra bökök, a következő pillanatban pedig - válaszát meg sem várva - már a folyosón állva temetem arcom tenyereimbe, és egy mély levegőt véve indulok meg a közvetlen mellettem lévő helyiségbe, ami nem más, mint az öltöző. A székembe leülve, hátravetett fejjel veszek egy mély levegőt, majd öltönyöm levéve veszem fel kényelmes ruházatom, ami nem más mint egy farmer nadrág, és egy egyszerű, fekete póló.

Dolgaim végeztével úgy döntök, hogy még mielőtt hazamennék, a legközelebbi kis kávézóba betérek, hogy legjobb barátommal is tudjak pár szót váltani, Taewoonnal. Nem is tudom megszámolni már, hogy hányszor kapart össze engem, és húzott ki a szarból… Ő volt az egyetlen ember, aki mindig is mellettem állt, az összezördüléseink után is. Annyiszor próbáltam már én is segítségére lenni, de időm hiányában ez nem túl egyszerű, így mikor csak tehetem, “meglepem” őt jelenlétemmel. Talán csak egy dolgot köszönhet nekem, de az sem nagy szám. Barátnőjével - pontosítva, már feleségével - én hoztam össze. Mármint segédkeztem benne, de amennyit ő tett értem, azokhoz képest ez semmi.

– Baekhyun! – Üti meg fülem Sehun hangja, én pedig a bejárati ajtóban megtorpanva fordulok hátra hozzá. Arcán egy hatalmas mosoly terül el, ahogy meglátja, hogy megvárom, és kissé gyorsabb tempóra váltva szinte azonnal mellettem terem. - Van ma még valami dolgod? - Táskája pántját megigazítva hajol kissé előre, hogy velem egy vonalba kerülve mélyedjen el szemeimben.

– Öhm… Nincs, miért? – Zavaromban akaratlanul is hátrébblépek kissé, és jobb karom behajlítva ragadom meg könyökömet.

– És… Lenne kedved… – Süti le kissé zavartan szemeit, majd kezét tarkójához emelve emeli vissza tekintetét. – Meginni velem egy kávét? De, ha nem akarsz ak…-

– Épp oda tartok – húzom apró mosolyra ajkaim. – És amúgy szívesen kávéznék veled – visszafordulva az ajtóhoz tárom ki magam előtt, és a hideg utcára kilépve veszek egy mély levegőt. Szeretem ezt az időt - persze, ha nem épp azon vagyok, hogy befagy a seggem -, mert olyan más minden. De a legjobb, ha a hó is esik, ami itt már pár napja esedékes volt, így az egész táj fehérbe van öltöztetve - bár már nem olyan, mint volt, hisz elkotorták az utakról, és a megmaradt helyeken is letaposták.

– De, ha zavarnék, akkor tényleg nem muszáj – szólal meg újból, mellém érve, mire ajkaim közül egy halk kacaj szakad fel.

– Sehun, ha zavarnál, nem mondtam volna, hogy gyere, és attól, hogy te lettél a fotósom, bánhatnék ugyan olyan ridegen veled, mint az előzővel – arcom sálamba temetve, kezeim zsebembe csúsztatva folytatjuk hosszúnak nem mondható utunkat, az ő arcára pedig egy apró mosoly szökik fel, ezzel feltéve következő kérdését.

– És velem mért nem vagy az? – Húzza ki magát büszkén, és csak szeme sarkából pillant rám, reakcióm várva. Hiába nem akartam kimutatni, tökéletesen levette, hogy mi a helyzet, hogy totálisan odavagyok érte, akaratomon kívül is.

– Hát mert… Öhm… Te szimpatikus vagy – keresem meg a leglogikusabb, mégsem a legigazabb választ számára, de ezzel hazudni sem hazudtam legalább neki. Mert így van, de a továbbiakról nem kell tudnia, elég, ha ennyit ért.

– Áhh, értem. Te nem is vagy kíváncsi, hogy az én érdeklődésem mért keltetted fel?

– Nem akartam tolakodó lenni, de ha ennyire közölni akarod velem, akkor hajrá – húzom féloldalas mosolyra ajkaim.

– Mert cuki vagy – jelenti ki teljes egyszerűséggel, szemöldökeim pedig lepettségem hatására felszaladnak, arcom pedig érzem, hogy pír önti el, de sálamnak köszönhetően ő ezt nem látja. Ha meg mégis meglátná, foghatnám a hidegre… – Ezért is nem hittem el először, hogy idősebb vagy nálam, mert túl aranyos az arcod, lassan huszonöt éves létedre.

– Ide jöttünk – mutatok az út túloldalán lévő kis kávézóra, és mintha meg sem hallottam volna előbbi szavait, indulok meg a célunkhoz.

– Jobban szereted a kis, szolid helyeket? – Szólal meg újból, mikor már kabátom levéve indulok meg a pult mögött álló barátom felé.

– Nem járnak ide annyian, így nem zargatnak. Ülj le valahová, egy perc és megyek – apró mosollyal arcomon hagyom magára őt ülőhely után való kutatására majd kezébe véve az étlapot, én pedig utam befejezve könyökölök fel a pultra, és a lehajtott fejű szőkeségre meredve köszörülöm meg torkom, mire ő az írást abbahagyva azonnal rám kapja tekintetét.

– Baek! – Húzza hatalmas vigyorra ajkait.

– Kicsoda, hol? – Szemeimmel hunyorogva pillantok körbe a kis helyiségbe, de reagálását látva - ami egy sóhajból és szemforgatásból áll - kissé elnevetem magam.

– Hah, nem vagy vicces Hyung! – Karba téve kezeit fől kissé előre, és szúrós pillantásait veti felém, de azonnal visszaszökik arcára boldog görbülete. – Amúgy mi járatban erre?

– Előbb végeztem… És mondtam, hogy új fotósom van, ugye? – Húzom össze kérdőn szemöldökeim, ő pedig egy bólintással felel, majd tovább figyel, hogy mesém tovább hallgathassa. – Vele jöttem – húzom apró mosolyra ajkaim, ő pedig feljebb emelve fejét pásztázza át a kávézóban ülő férfiakat.

– Hogy néz ki? – Kérdi szemeivel hunyorogva, tekintetét pedig vissza vezeti rám.

– Fekete haja van, magas és… Majd meglátod, gyere, úgy is fel kell venned a rendelésünk – kissé húzva az agyát fordulok meg, és szétnézve Sehun után kutatok, akit hamar meg is lelek, az egyik sarokban lévő asztalnál, és reménykedve, hogy Taewoon jön utánam, indulok meg felé. Amint meghallja lépteim, telefonja kijelzőjéről rám vezeti tekintetét, ami tovább siklik, és vállam fölött átpillantva ráncolja össze kissé szemöldökét, de arca azonnal kisimul újból.

– Öhm… Helló – húzza apró mosolyra ajkait, de nem úgy ahogy eddig. Mintha zavarná valami.

– Hali, Taewoon vagyok – nyújt neki kezet, amit Sehun készségesen elfogadva ráz meg.

– Sehun – egymás végtagját elengedve szenteli figyelmét újból készülékének. Ezzel meg mi lett? Mikor jöttünk ide, akkor még tök jó kedve volt, most meg…

– Ő a legjobb barátom, már elég régóta, részben neki köszönhetem, hogy modell lehetek – leülve a kis morgóssal szembe húzom apró görbületre ajkaim, mire ő felkelve helyéről kezdi össze kapkodni cuccait.

– Ne haragudj, tényleg nagyon sajnálom, de muszáj elmennem! Holnap bepótoljuk ígérem, csak most… Mindegy, a lényeg, hogy rohannom kell – kabátját félig felvéve veszi kezébe táskáit, és gyors lépteivel indul az ajtó felé. – Örültem, holnap meg majd folytatjuk! – Egy - szintén más, mint amit mondhatni megszoktam tőle - mosollyal arcán int nekünk, és a következő pillanatban már el is tűnik szemünk elől.

– Va… Valami rosszat mondtam? – Vezeti rám kissé aggódóan tekintetét Taewoon, én pedig fejem megrázva kelek fel helyemről.

– Történt valami… Utána me…–

– Szerintem ne. Nem ismered még régóta, ha valami komoly baj van úgyis elmondja, de még csak ma ismerted meg… Holnap beszélsz vele, de… Bejön neked, igaz? – Húzza hatalmas vigyorra ajkait, én pedig egy sóhaj kíséretében zuhanok vissza székemre.

– Mondjuk… – Húzom el kissé ajkaim, majd a lapon végig futtatva szemem felnézek a mellettem álló szőkeségre. – Egy teát tudsz hozni?

– Persze. Aztán mesélsz közben – tűnik el szinte azonnal látó körömből, de alig pár perc múlva egy csésze, gőzölgő folyadékkal tér vissza, és Sehun helyére leülve mered rám kíváncsian.

– Mit meséljek? – Vonok vállat, miközben életadó elixírembe iszok. Komolyan, nekem ez olyan mint a drog… Ha egy nap nem ihatok belőle, akkor elvonási tüneteim lesznek szinte.

– Mondjuk… Mindent?

– Nem volt semmi – hagyja el egy sóhaj ajkaimat. Mégis, hogy volt erre képes? Még kerek egy napja sem ismerem, de magába habarított ilyen szinten, és nem csak külseje, személyisége is gyönyörű - legalábbis amit láttam. – Ő fotózott, én csináltam amit kért… Örülök, hogy őt kaptam, mert jól csinálja… És van benne valami, ami felkeltette a figyelmem… Megragadott, a megjelenése, a stílusa, és amilyen. Tuti, hogy csak megbolondultam már az egyedül létben, és minden jöttmentre ezt mondanám – hagyja el egy kínos nevetés ajkaim. Még egy jó órát beszélgettem ezután Taewoonnal, majd fáradtságom nyert, így nem vártam meg őt, hanem hazamentem pihenni. Egyszerűen nem bírom őt kiverni a fejemből… Van benne valami titokzatos, ami megfejtésre vár. Más mint az átlag emberek, de nem tudom elmondani miért. És van egy kisugárzása, ami miatt én is pozitívabb leszek. Már várom az ígért pótlást.

~ Sehun POV ~

– Kyungsoo! – Kiáltok fel házunkba belépve, és az ajtót egy hangos csapódással csukom be magam után. – Hol a kurva életben vagy már? – Táskáim a kanapéra téve indulok meg a pince felé, ahonnan tompa kiáltása hallatszott ki, ezzel jelezvén hollétét. A bal oldali ajtón belépve azonnal meglátom az igencsak alacsony fiút, ahogy nekem háttal ülve nézeget valamit nagyon laptopját.

– Mi a franc van? – Mordulok rá ingerülten, mivel semmit nem mondott mi történt, csak haza rángatott. Székjével megfordulva, arcán egy hatalmas vigyorral nyitja szóra ajkait.

– Aratás lesz ma Hunie. És megvan a célpont – kissé arrébb gurulva gépjének kijelzőjére bök, én pedig közelebb lépve veszem szemügyre a képen lévő lányt.

– Milye kell? – Húzom féloldalas mosolyra ajkaim, fejemben pedig a létező összes módszert végig pörgettem, hogy hogyan tudjam elcsalni a leírásban említett pubból.

– A mája.