7. Fejezet - The Sorrow Is Hidden Happiness [The Painful Happiness] (VÉGE)

Fogalmam sincs, mikor alhattam el. Utolsó emlékeim ébrenlétemből, hogy Chanyeol mély, mégis lágy hangon beszél hozzám, bár nem tudom, miről. Most is elfeküdt vállam sajgása riasztott fel édes álmomból, így hátamra fordulva megdörzsölöm szemeim, és kinyitva azokat nézek szét a szobában. Oldalra fordítva fejem, azonnal megpillantom őt, ahogy egyenletesen szuszogva szorongatja takaróm sarkát. Ajkaim apró görbületre húzva ülök fel, és az ujjait óvatosan lehámozva az engem melengető pokrócról, és ráterítve kelek ki mellőle, egy csókot hintve arcára. Pulóverom lekapva kutatok szekrényemben, mígnem egy fekete póló, és egy szürke térdnadrág nem akad kezembe. Ezeket szorongatva foglalom be a folyosó végén lévő közös fürdőt, majd elvégezve minden dolgom, odabent veszem fel behozott ruháim. Lábaim egyenesen a nappaliba vezetnek, és a kanapéra törökülésbe ülve először a polcon lévő digitális órára vezetem tekintetem, ami pontosan hét órát mutat, majd a szemközti falat kezdem el elemezni.

Hasznavehetetlennek érzem most magam, aki csak a többieknek okoz gondot… Most is, miattam kell bejönniük, miattam kell aggódniuk, és miattam lesz több munkájuk… Hisz’ meg kell oldani mindent, nélkülem is, ami persze a koreográfiákban a legnagyobb kiesés, a szövegem még meg tudja más tanulni. De nem ez a legnagyobb gondom… Mégis mi lesz Chanyeollal? Nem vagyok hajlandó megengedni, hogy kilépjen miattam. Neki itt a helye, az álmai… Ő itt boldog, nem akarom ezt elvenni tőle. Mégis mit kezdene utána? Hisz’ még én sem tudom, mihez fogok kezdeni, na és ő? Nem lenne helyes, ha ezt tenné. Se én, se a többiek nem fogják engedni neki.

- Te már fent? - Zökkent ki gondolataimból Minseok, miközben a lépcső alján állva dörzsölgeti karikás szemeit.

- Nem tudok aludni - hajtom le egy sóhaj kíséretében fejem, mikor megérzem besüllyedni mellettem a puha párnákat.

- A megbeszélés miatt? - Dönti kissé oldalra fejét, és ujjait tincsei közé vezetve kezdi igazgatni kócos haját, míg én egy bólintással válaszolok neki. - De… Miért akarnak kirakni? Mármint mi történt? - Vezeti rám aggódó tekintetét, szemöldökeit pedig értetlenül ráncolva találgatja fejében a lehetőségeket.

- Niu miatt - alsó ajkam beharapva fordítom el tőle tekintetem, és a falon lógó képet kezdem szuggerálni, mintha bármiben is tudna most segíteni.

- Mégis miért? Ezt most nem értem… - Rázza meg zavartan fejét, én pedig szemeim lehunyva vetem hátra fejem a háttámlának.

- Amint hallottad tegnap, meleg vagyok. Bár mégis, hogy ne hallottad volna, balfasz vagyok az ilyen dolgok közlésében. És szakítottam vele. Ezt eddig te is tudod… - Idegesen túrva hajamba húzom meg kissé tincseim, és előregörnyedve könyökölök térdeimre. - Ugye ott a szerződés… Mindenkire ugyanazok a szabályok vonatkoznak, kivéve rám… Én kaptam pluszokat. Már akkor is tudtam, hogy más a szexuális beállítottságom, hisz’ volt már előtte is barátom… De a menedzser és a vezetőség nem akarta, hogy ez kitudódjon. Úgymond megtiltották, hogy homoszexuális legyek! - Nevetek fel saját szenvedésemen, és fejem megrázva folytatom mondandóm. - Leírták… Nem hozhatom nyilvánosságra, sőt, senkinek sem mondhatom el, hogy más vagyok. És nem lehetek kapcsolatban senkivel, csak ha ők kötelezik, de az is csak ellenkező nemű lehet… Így jött Niu. Öt évig kellett volna eljátszanom, felőle őszinte szerelem volt. Magamba kellett szerettetnem, hiába nem vonzódom a nőkhöz! De a legrosszabb az volt, hogy már az első pillantás óta Chanyeol érdekelt. Mennyire gáz már, ha az ember beleszeret a legjobb barátjába? És több évig azt hiszi róla, hogy hetero? De nem ez a lényeg… Emiatt csak fájt végig, még jobban. Azt hittem, vele sikerül elfelejtenem Chant, de nem. De a lényeg… Oké szabályok, általában vannak kiskapuk… De itt nem voltak. Leírták, ha bármelyiket megszegem, kiraknak mindenhonnan. Na, és én nem csak egyet szegtem meg. Mondhatni hármat. Szakítottam Niuval, tudjátok, hogy meleg vagyok, és engedély ellenére vagyok együtt valakivel, aki méghozzá csapat társam. Csak velem csesznek így ki a fentiek? - Monológom alatt egyszer sem szólalt meg, csak csendben figyelt, és próbálta elemezni az összes szavam. Egy sóhaj kíséretében paskolja meg hátam, és egy bíztató mosolyt felvéve nyitja szóra ajkait.

- Baek, nem lesz baj. Chanyeol kitalált valamit, ami nagy valószínűséggel be fog válni. Nem engedjük, hogy ezt tegyék veled! Már három tagot elvesztettünk, nem fogunk téged is, érted? Jó - jó, ők önszántukból mentek el, de te nem akarsz. Amúgy mindig is láttam, hogy valami más van közted és Yeol közt. Én örülök nektek - kel fel mellőlem egy hatalmas mosollyal ajkain, és a konyha ajtóban megállva fordul vissza hozzám. - Te kérsz kávét? - Pillant át válla fölött, én pedig őt követve tévedek be utána az étkező helyiségbe, útközben egy igent hallatva ajkaim közül. A hűtőt áttúrva valami ehető után a müzli mellett szavaztam, és egy tálba tejet, és a csokis pelyheket öntve kezdek falatozni, miközben Minseok két poharat elővéve készíti a reggeli koffein bombánkat.

- Amúgy… - Szólal meg, mikor a gőzölgő fekete folyadékot leteszi elém, és a közelebbi székre leülve szorongatja két keze közt sajátját. - Mégis, ki vallotta be a másiknak? Mármint, hogy jöttetek össze? - Érdeklődő mosollyal vezeti végig tekintetét lila foltokkal borított nyakamon, majd újra felvéve a szemkontaktust várja válaszom.

- Mikor berúgott… Akkor vallotta be. Nem akartam neki hinni, hisz részeg volt, de miután kijózanodott is ezt vallotta… És megcsókolt. Akkor aludtam kint, mert levegőzni akartam, de végül elaludtam. És ja… Utána csak úgy folytatódott minden - apró mosolyra húzva ajkaim pörögnek le előttem a vele töltött pillanatok. Mikor először érezhettem az alkohol ízével behintett ajkait… Magamhoz ölelhettem, magamba szívhattam illatát, és végre nem csak egy baráti ölelés volt, annál több. Hozzábújhattam mikor elaludtam, és nem zavart mit gondol. Érezhettem az érintéseit mindenhol, örömet okozhattam neki…

- Á, tudtam, hogy van valami! - Csettintett ujjaival hatalmas vigyorral az arcán. - Nem akartál felmenni hozzá, meg semmi. Gondoltam, hogy történt valami, de azt hittem, összevesztetek, viszont másnap láttam, hogy nem. Én komolyan örülök nektek - kortyol bele pohara tartalmába, és arcán továbbra is fehér fogait villantó mosolya ékeskedik.

- Akkor írtam alá akaratlanul is, hogy kirúgatom magam konkrét - kínomban egy kisebb kacaj szakad fel számból, majd a tányért eltolva magam elől húzom helyére az illatozó italom.

- Mondtam, hogy nem lesz semmi. Te itt maradsz, legalább addig mint mi! - Húzza le a maradék kávéját, és helyéről felkelve teszi keze tartalmát a mosogatóba. - Elmegyek lefürdeni, addig tarts ki - kócolja meg hajam elhaladva mellettem, és hagy újra gondolataimmal együtt. A fájdalmammal és boldogságommal.

Minseok túlzottan is tiszta lelkű ahhoz, hogy ne mondja el az igazat, szóval nem tudom nem elhinni szavait. Ő az az ember, aki bárkinek bármikor segít, és lelket önt belé, még ha ő padlón is van. Alapjáraton egy érzékeny típusú ember, ám ezt sose mutatja ki más előtt - legalábbis igyekszik nem így tenni -, de ettől függetlenül egy nagyszerű ember. A szülei büszkék lehetnek rá, mert nem elég, hogy tehetséges, talán ő a legtisztább lelkű ember, kit valaha ismertem.

Nekem ez nem megy. Nem tudok búcsúzkodni. Tőlük főleg nem! El kell mennem… Így mindenkinek könnyebb, hisz nem kell búcsúzni, ami mindenkinek fájdalmas és nehéz lenne. Nem tudom, mit találhatott ki Chanyeol, de ezzel tuti csak a többiek is veszélybe kerülnének állásukat tekintve.

Már üres poharam és tányérom a mosogatóba téve, egyből az emeletre vezetnek lépteim. Halkan benyitva szobámba, ugyanaz a látvány fogad, mint mikor kimentem innen. Arca kisimult és érzelem mentes, mégis hófehér bőre olyan tökéletesen hangsúlyozza ki telt ajkait. Egy fájdalmas sóhaj kíséretében nyitom ki szekrényem, és egy bőröndöt elővéve kezdem belé ruháim hajigálni. Így a legjobb. Nem bírnám ki azt a fájdalmat, amit átélnék fájdalmuk láttán.

Miután a lehető legtöbb cuccom a poggyászomba pakoltam, nadrágom egy farmerre átcserélve nézek utoljára körbe szobánkban. Könnyeimmel küszködve ülök le ágyam szélére, és kezem óvatosan végigsimítva Chanyeol arcán hintek homlokára egy csókot. Nem akarok bajt okozni neki, viszont ha itt maradnék, lehet, csak őt is kiraknák, hisz’ tegnap elmondta ötlete egy részét…

Nagyot nyelve csukom be magam után a szoba ajtónkat, és a lehető leghalkabb léptekkel veszem be az összes lépcsőfokot. Azért teljesen szó nélkül csak nem léphetek le, Minseokot ismerve pedig legalább egy órán át áztatja magát. Szóval van még egy kis időm…

A bejárathoz téve bőröndöm megyek vissza a konyhába, és egy papírt és tollat keresve ülök le az egyik székre, hogy búcsúzóul egy kis levelet írjak nekik, hogy mégse aggódjanak annyira…

Remegő kézzel teszem a legfelső sor közepére tollam hegyét és próbálva a legszebb írásom elővenni, kezdem felvésni a gondolatomban felvillanó szavakat.

,,Kedves… Társaim?

Mindegy, hagyjuk a köszönést, ismertek annyira, hogy tisztában legyetek vele, nekem a levél írás sohasem ment. Most is csak egy dolog vezérelt, hogy ezt tegyem… Meg szeretnék köszönni mindent tőletek!

Tisztán emlékszem az első közös napunkra, a találkozásunkra, az első próbákra, mindenre… És miért? Mert itt igaz barátokra  leltem, Rátok! Nagyon hálás vagyok minden segítségért, még azokért is, amit tudtatok nélkül tettetek. Sosem beszéltem nektek erről, de régen nem ilyen voltam. Totális ellentéte volt akkori énem a mostaninak, és ebben is Ti segítettetek, hogy jó emberré váljak, hogy régi, undorító énem elhagyjam. Életem legszebb időszaka volt, mit itt töltöttem, a sok nehézség ellenére is. Soha nem fogom elfelejteni ezt, és még egyszer: KÖSZÖNÖK MINDENT!

~Baekhyun “

A levelet az asztalra a tollal együtt helyezem el, és hagyom magam mögött örökre az eddigi lakóhelyem, és az egyetlen el nem tett cipőm, sapkám és kabátom felvéve indulok el. Nem tudom, merre, mit tegyek, és mi fog történni. Kételyek vesznek körbe, bárhol is leszek, de egy dolog vigasztal… Így nekik nem lesz káruk miattam.

~ Chanyeol POV ~

- Yeol, kelj fel! - Hallom meg feltehetően Minseok ordítását a folyosóról, amivel minden bizonnyal nem csak engem, hanem az egész házat felkelti. Egy fáradt nyögést hallatva ülök fel ágyamban - vagyis Baekhyun ágyában - és szemeimmel a fiút kezdem keresni, ám nincs itt. Lehet épp fürdik, vagy lement. Talpaim a padlóra helyezve épp kelnék fel puha fekhelyemről, és Xiumin felkeresésére indulnék, hogy mégis mi a franc baja van reggel nyolc órakor, mikor az ajtó nagy sebbel csapódik ki, és kétségbeesett arccal lép közelebb hozzám, egy lapot szorongatva ujjai közt.

- Mi történt? - Kérdem aggódva, mire ő keze tartalmát nekem adva nyitja szóra ajkait. Ez Baekhyun írása…

- Elment! Nem tudom hová, reggel még beszéltem vele! - Szinte kiabálva juttatja el agyamig szavait, mire én dermedten meredek csak rá. Nem lehet… Biztos, hogy nem menne el szó nélkül…

Szemeim visszavezetve a rövid levelére futom át a sorokat a lehető leggyorsabb olvasásommal. Ez nem lehetséges. Hogy búcsú nélkül itt hagyna minket? Itt hagyna így Engem?! Torkom összeszorul a fájdalomtól, és gyomrom görcsbe rándul idegességem miatt. Mégis hová mehetett? Haza? Kétlem. Még itt kell lennie a városban…

- Mikor beszéltél vele? - Vezetem vissza tekintetem Minseokra, és hangom is aggodalommal teli, hiába próbálok normál hangnemben beszélni.

- Hétkor. Aztán elmentem lefürödni, most végeztem, és ő sehol sem volt, csak ez fogadott a konyhában. Van ötleted, hol lehet?

- Nincs, de megkeresem - a lapot az ágyra hajítva két lépéssel szelem át a szobát, és szekrényét feltárva a nagy üresség fogad. Egy két pólója és pulcsija maradt itt, gondolom nem fért bele bőröndjébe már. - A rohadt életbe! - Sziszegem összeszorított fogaim közül, majd saját ruháim közül az első kezembe akadó ruhadarabjaim kezembe véve azonnal átcserélem alvós ruhámról. - Szólj a többieknek, én elindultam! - Szinte rohanok el Xiumin mellett, miközben egyik sapkám fejemre húzva trappolok le a lépcsőn, majd egy cipőt magamra kapva, telefonom zsebembe csúsztatva már rohanni is kezdek. Nem érdekel a hideg, nem érdekel semmi, csak őt akarom karjaim közt tudni. Ha kell, éjjelt nappallá téve kutatok érte, míg meg nem találom. Oh, Baekhyun, mért tetted ezt? Hisz mondtam… Megoldjuk.

Készülékemen nevét előkeresve azonnal hívni kezdem őt, ám a második csörgést követően egy síp szó jelzi, hogy kinyomta. Mért, mért és mért?! Talán még soha életemben nem aggódtam így senki iránt sem. A szívem majd kiszakad fájdalmában, és biztos legalább háromszor olyan gyorsan ver, mint kellene. Mert félek, hogy baja esik, történik vele valami. Tudom, nem gyerek már, mégis féltem. Legalább még háromszor próbálom hívni, miután ezt a keresési módszert feladom. Ezzel nem fogom megtalálni.

Fázom, rettentően fázom. A tüdőm ég, a fülem sípol, a fejem hasogat, lábaim már elhagyni készülnek a nagy rohanásom miatt, tempómon mégsem lassítok. Nem tudom mennyi lehet az idő, mennyit jártam át Szöulból, hány rajongó látott meg, mennyi lesi fotó készült rólam, mert csak egy dolog érdekel. Hogy megtaláljam Baekhyunt. Érzem, hogy itt van még. Nem ment el, valahol itt van. Ohh, mért nem lehet csak egy kedvenc helye? Van egy rakat, és legalább már felénél jártam, mégse találtam még meg.

Rohanásom telefonom csörgése szakítja félbe, mire hirtelen megtorpanva kapom ki zsebemből, és nem is figyelve ki hív kapom fülemhez. Egy dologban vagyok csak biztos… Nem Baekhyun az.

- Valami hír? - Szólalok meg levegő után kapkodva és rekedt hangomon. Fáj mindenem, a tüdőm majd kiszakad helyéről, annyira ég. Lábaim remegnek, alig bírok megállni már rajtuk, és fáradtságom miatt kezem is hasonló mozgást végez.

- Ezek szerint, ott sincs semmi… Haza sem ment. De fél óra múlva megbeszélés lesz… Mit csináljunk? - Hallom meg Joonmyun fájdalommal teli szavait, melyeket egy sóhajjal kísért.

- Menjetek nélkülem, addig nem nyugszom, míg nem találom meg. Amit mondtam, azt meg csináljátok meg, így megmenthetjük őt attól, hogy kirakják - a járda szélére leülve vetem fejem az épület falának, és rendetlen légzésem igyekszem egyenletessé tenni.

- De ez biztos jó ölet…? Mármint, be fog válni? Chanyeol, mi van, ha ezzel minket is kiraknak?

- Nem fognak. Nagy veszteség lenne, hisz elég nagy bevételük van miattunk. És nem muszáj nyilvánosságra hozni, hogy mi van köztünk. A többi meg… Remélem engedik, hogy maradjon… Bármit mond, akkor is meg kell mondani, hogy vagy marad, vagy mind elmegyünk - izzadt tincseim homlokomról elkotorva könyökölök térdeimre, miközben szemeimmel az járókelőket pásztázva kutatok arca után, reménytelenül.

- Rendben. Amint vége, hívlak, de ha megtalálod, te is. Vigyázz magadra!

- Ti is, és sok sikert - egy mély levegőt véve nyomom ki telefonom, meg sem várva, hogy mond-e még valamit, majd erőt véve magamon, nagy nehezen felkelek helyemről. Ha ezek után nem betegszem meg, semmitől sem fogok, az egyszer szent. Már két és fél órája keresem őt, ám még jelét sem találtam, hogy ott lett volna bárhol is, az meg egy kimondott csoda, hogy a rajongóink sokasága nem cuppant rám még.

Utolsó hely… Utolsó esély. Ha ott sincs… Nincs több ötletem. Egyszer, mikor maga alatt volt nagyon, oda mentünk el. Azóta nem voltam ott, de remélem, az utat nem felejtettem még el. Egy kis park, nem túl feltűnő és népes helyen, ennek ellenére gyönyörű. Középen egy kis tóval, melyet fák ölelnek körbe, melyek tavasszal virágba borulnak. Megértem, miért szereti annyira.

Izmaim befeszítve eredek újból futásnak, nem érdekel az irdatlan fájdalom, melyet érzek. Nem szabad egy percet sem vesztegetnem, meg kell találnom őt, bármibe is kerül.

Félek, hogy nem látom többé, nem érezhetem édes illatát, puha bőrét nem simogathatom, vékony testét nem ölelhetem magamhoz, nem láthatom csodás mosolyát és, hogy nem hallhatom gyönyörű hangját. Nélküle egy semmi leszek, összetörök, és elveszek. Nekem ő a mindenem, nélküle semmim sincs és semmihez sincs kedvem. Ha ő nem lenne… Rég feladtam volna. Rengetegszer törtem össze, és hiába mosolyogtam úgy is, hogy lelkem porszemnyi darabokra tört, ő észrevette, hogy fáj valamim, hogy valami történt. Sokat küzdöttem, hogy erre a szintre jussak, énekben, rappben és legfőképpen táncban. De nélküle egyik sem ment volna. Zongora tudásomban is ő segített sokat, előtte nem ment ilyen szinten, de mióta ismerem, és néhanapján tanított, legalább kétszer olyan jól megy, mint akkor, hiába áll még messze  tökéletestől. Nélküle nem találom semminek sem értelmét, a szívem a lelkemmel együtt hullik darabjaira, szemeim pedig visszatartott könnycseppjeimtől égnek, melyek torkom szorongatják. Ohh, drága Baekom, merre vagy?

További fél óra futás után megérkezem célomhoz. Szokás szerint alig pár ember van itt, fejem pedig összevissza kapkodva keresem apró termetét. Itt kell lennie, muszáj! Ha itt nincs… Lehet már a várost is elhagyta. Talán hazament… Chanyeol, térj észhez, itt van! Érzem, hogy itt kell lennie a közelben, még ha szemem nem is leli.

A befagyott tó partján sétálva hagy el eddigi lelkesedésem és reményem, majd a legközelebbi padra ülve húzom a lehető legközelebb magamhoz átfagyott lábaim, és fejem térdeim közé szorítva engedem ki a szemem maró könnycseppjeim. Eddig bírtam, tovább nem. Fáj, hogy így ment el, és semmit sem tudok róla.  Aggódom, ég mindenem, és az, hogy mennyire fázok, már nem is kifejezés.

Telefonom újból csörögni kezd, és könnyeim letörölve kapom ki zsebemből, majd a zöld ikont elhúzva emelem fülemhez.

- Na, sikerült? - Szólalok meg reménnyel teli hangon, mire Jongdae keservesen  sóhajt fel.

- Chanyeol… Tényleg megtettünk mindent, de…

- De mi?! - Kérdek rá idegesen, miután egy ideje már nem mondott semmit.

- Itthon beszélünk, nem akarom telefonban. Megtaláltad Baeket? - Tereli a témát, mire fájdalmam újra felerősödik, és könnyeim hullani kezdenek.

- Nem… Még keresem. Ha van valami, azonnal hívjatok! Majd megyek, ha megtaláltam… - Csuklik el hangom, és a készüléket kinyomva borulok vissza térdeimre. Eddigi pityergésem zokogásba vált át, melynek oka nem csak a szívem. Szenvedek, mind fizikailag, mind lelkileg. Nekem ez sok. Túl sok! Miért nem lehetek boldog? Mért nem lehet itt mellettem? Baek, legalább ha felhívnál, és elmondanád mért tetted ezt és merre vagy. Ohh, hogy milyen baszottul fáj! Mert nem vagy itt. És mert… Aggódom és hiányzol.

- Ch… Chanyeol? - Üti meg fülem egy ismerős hang, szemeim pedig megtörölve kapom felé tekintetem. - Te jó ég, meghülyültél?! - Akad ki mikor meglátja, hogy csak egy szál pulóver van rajtam a mínuszokban, majd kabátját levéve teríti hátamra. Képzelődöm. Túlságosan kimerültem, és elájultam, ez pedig csak a vágyaim kivetülése. - Mégis mióta vagy így kint? - Apró kezét arcomon végigsimítva vonja fel lepettségében szemöldökét, majd mellém ülve ölel magához. - Te idióta, teljesen kihűltél…

- Aggódtam Baek… Mért mentél csak így el? Megígértem, hogy megoldjuk, mégis miért? Az egész várost átjártam érted, már feladtam, azt hittem már a szüleidhez utazol… Ne tedd ezt velem, kérlek! - Szorosan átölelve őt temetem arcom nyakába, és zokogásom próbálva visszatartani remeg meg néha testem, melyre fázásom is közrejátszik.

- Sajnálom, csak… Féltem, hogy károd lesz belőle, ha én is ott vagyok a megbeszélésen… Sajnálom - sóhajt fel elengedve engem, majd bőröndjét felnyitva ad a kezembe egy pulóvert még, majd egy bőr dzsekit elővéve felveszi azt.

- Köszönöm - sütöm le tekintetem, és kabátját lecsúsztatva vállamról bújok bele az adott ruhadarabjába. - Egyébként… Nem voltam ott a megbeszélésen.

- Nem? - Vonja fel lepetten szemöldökét. - Miért nem mentél el? Egyáltalán vége van? Mit mondtak? - Ilyenkor annyira édes, mikor túlpörög… Fájdalmam ellenére egy apró mosoly szökik fel arcomra értetlensége láttán. Oly’ ártatlan, olyan tökéletes, kívül és belül is.

- Hé - hé, egyenlőre aki kérdéseket tehetne fel, az én vagyok! - Bökök saját mellkasomra mutató ujjammal, majd ajkaim tovább mozgatva folytatom szavaim. - És én sem tudom mi lett. És igen, vége van már. Chen felhívott, de azt mondta csak, hogy otthon. Majd kiderül. Minden esetre, most hazamegyünk, felhívom Joonmyunt

- Ne! - Kap a telefonom után nyúló kezemért, és kérlelve vezeti mély barna szemeit enyéimbe. - Nem akarok visszamenni… Így is nehéz volt eljönni - süti le tekintetét, de mit sem törődve veszem elő készülékem.

- Bízom bennük, hogy sikerült nekik. Bár attól még félek, hogy mi lett. És hazajössz, megbeszélünk mindent, és nem fogsz elmenni. Velünk van a helyed, ha kell visszamegyek az SM-hez, és addig nem leszek hajlandó békén hagyni őket, míg ezt ők sem látják be. Most pedig, szólok Suhonak, hogy jöjjön el értünk kocsival - amint monológom végére érek, egyből leaderünk nevére nyomok, mobilom pedig azonnal kicsöng. Szinte már az első után felveszi, és reménnyel teli hangon szólal meg.

- Na, megtaláltad? - Talán kissé túlbuzgón kérdi, de megértem miért… Mindannyian aggódtak érte, hogy hová lett, és miért. Főleg én… Még mindig nem fogtam fel teljesen, hogy megtaláltam - pontosítva ő engem - és újra itt ül mellettem.

- Igen - húzódik újból apró görbületre ajkaim. - El tudnál értünk jönni? Örülök, ha felkelni fel tudok majd a helyemről, nemhogy még a fél várost átsétálni…

- Hol vagytok? - Szinte meg sem várja mondandóm végét, már hallom a kulcsok zörgését a háttérből, és a kérdéseket a többiektől.

- Déli parkban.

- Megyek - alig ejti ki szavát, de a vonalt azonnal megszakítva valószínűsítem, hogy elindult.

- Chanyeol én ne… -

- De jössz! - Kiáltok szinte rá, minek hatására összerezzen ijedtében. - Bocsi csak… Félek - hagyja el ajkaim egy sóhaj, ő pedig fejét kissé oldalra döntve nyitja szóra ajkait.

- Semmi baj. Mitől félsz?

- Amitől te féltél még tegnap. Most én is attól rettegek… - Nem mond semmit, csak kissé összehúzva magát figyeli a földet, amit csak most veszek észre, hogy fehéredni kezdett az egész park területén.

- Havazik - húzza apró mosolyra ajkait, és oldalra dőlve hajtja fejét vállamra. Bárki megláthat minket itt, de nem érdekel jelen helyzetben. Senki és semmi nem érdekel, csak Ő. Ha kell, térdre vágom magam, csak ne vegyék el tőlem… Én abba belepusztulnék az elmúlt pár nap után. Bár e nélkül is.

Senki nem szólt semmit, csak a tájat pásztázva hallgattuk a másik szívverését és lélegzetét. Annyira nyugtató ez az egész most, még a fájdalmaim is elfelejtettem erre a pár percre, ám az egész csak addig tart, míg telefonom csipogva nem jelzi egy üzenet érkezését. Joonmyun írt.

A park előtt vagyok. - Suho

Megyünk.

Üzenetem elküldve csúsztatom vissza zsebembe a készüléket, majd Baekra pillantva felsóhajtok, és az eddig derekát átkaroló kezem lecsúsztatom róla.

- Itt van már. Menjünk - bólint szavaimra, én pedig erőt véve magamon, az égető érzést legyőzve kelek fel helyemről, de szenvedésem természetesen ő is észreveszi.

- Mi a baj? Mid fáj? - Ugrik közelebb mikor kissé megrogynak térdeim. Egy mosolyt erőltetve arcomra rázom meg fejem, és kezéből kivéve bőröndjét húzni kezdem magam után, ő pedig szorosan mellettem követi minden léptem. - Én is tudom vinni - nyúlna poggyásza után, de arrébb rántva azt tudatom vele, hogy bármit is tesz, nem fogom átadni neki. Legalább ennyiben segíteni akarok neki, ha már valószínűleg nincs több időm vele…

A park méretének köszönhetően nem kellett sokat sétálnunk, mikor megpillantottuk már a parkolóban álló fekete terepjárót. Baekhyun cuccait a csomagtartóba teszem, majd hátra beülve - hogy itt is mellette lehessek - nyitom szóra ajkaim.

- Köszi… - sóhajtok fel hátam megtámasztva az ülésen, mire ő egy apró mosollyal nyugtázza, hogy semmiség volt. Nem szól semmit egész úton, csak mosolyog, ami kissé zavaró már számomra. Igazság szerint nem tudom, miért ez a nagy öröm, vagy összekulcsolódó ujjaim látta meg Baekéval, vagy az, hogy előkerült ez az ütődött mellettem. Vagy… Azt kétlem. Biztos nem győztük meg a fejeseket, mert akkor Jongdae nem így beszélt volna velem… Valamit lehet kitalált B tervnek.

Mire hazaérünk, már az egész város fehérben pompázik, és nekem sem kellett sok, hogy elaludjak a ránk telepedett csend miatt - na meg a több órás rohangálásom miatt, de ez mellékes. Engem megelőzve Suho veszi ki Baekhyun bőröndjét, és kezében tartva indul el a bejárat felé, mi pedig nyomában haladva hallgatjuk a frissen leesett hó ropogását. Idegesen szorongatom szerelmem kézfejét, mikor Joonmyun után beléptünk a házba. És igen, megint mindenki a nappaliban, tiszta deja vu érzésem van tőle. Senki nem szól semmit, túl komolyak. Leülve a kanapén hagyott szabad helyre meredek rájuk kérdően, mire Sehun egy sóhaj kíséretében könyököl térdeire.

- Á~, hyung, miért csináltad ezt? Tudod, mennyire aggódtunk? - Vezeti tekintetét a kezemet szorongató fiúra, aki a maknae szavai hallatán lesüti tekintetét, és szóra nyitja ajkait.

- Sajnálom - egy aprócska szó az ő szájából, ami mégis megdobogtatja szívem, és fájdalommal telíti el.

- Most ezt hagyjuk, inkább azt mondjátok, végül mi lesz akkor - vezetem végig tekintetem a hét srácon, de miután Minseok beszélni kezd, rajta állapodnak meg pillantásaim.

- Mi tényleg megpróbáltunk mindent, de ismered őket… Előadtuk az ötleted, de… A francba, sajnáljuk! - Ingerülten veti felém szavait, de dühe nem ellenem irányul…

- Szóval akkor Baek… Tényleg ki kell lépnie? - Nem hiszem el. Ennyi év után nem tehetik csak így ki! Pont őt? Inkább kilépek én, de őt ne! Neki több keresnivalója van itt, mint nekem, hisz’ gyönyörű hanggal, és remek tánc tehetséggel van megáldva, emellett egy szeretnivaló kis boldogság bomba az egész ember. Nem igaz, hogy ki kell lépnie… Ez az egész csak egy rossz álom, amiből remélem minél hamarabb felkelek. Valaki, könyörgöm, bárki! Hozzatok vissza a való világba, mert a jelenleg érzett fájdalmamba bele fogok pusztulni. Hogy nélküle folytatni ezt az egészet? Kizárt, nekem nem menne. Vagy vele, vagy sehogy. Egy negyedik tagot is elveszteni? Életem szerelmét? Nem, nem és nem! A rohadt életbe, mért utálnak a fentiek?!

- Én felmegyek összepakolni a maradék cuccomat… - Kel fel mellőlem Baekhyun könnyes szemekkel, és a következő pillanatban már a lépcsőn szelt lépteit hallom, majd egy ajtó nyílását.

- Hé - hé, nehogy sírni kezdj Yoda, csak szívatunk! Nem kellett a kis terved sem előadnunk, kinyílt az okos agyak szeme, és közölték, hogy maradhat - nevet fel kétségbeesésemet látva Jongdae, én pedig elkerekedett szemekkel pillantok fel rá.

- Maradhat? - Hiába próbálom érzelmeim visszatartani, arcomra hatalmas mosoly kúszik fel, a többiek pedig hevesen bólogatva igazolják Chen szavait.

A boldogság elönti lelkemet, és szavaikat már meg sem értem, miket felém intéznek. Hallom, hogy beszélnek, de az agyamig már nem jutnak el, hogy mit. Túlzottan boldog vagyok, és… Baek. Szegény, azt hiszi, itt kell hagynia minket. Biztos, hogy sír… Beszélnem kell vele.

- Akkora egy rohadékok vagytok! - Szólok rájuk ingerülten, mire mindenki döbbenten néz rám. Nem szoktam így beszélni velük, mással láttak már, de feléjük soha nem irányult ilyesfajta dühöm - bár csak megjátszás most is, de erre ők még nem jöttek rá. Jongin már épp szóra nyitná száját a bocsánatok elárasztásával, mikor nevetve megrázom fejem, és belefojtva a szót nyitom szét ajkaim. - Köszönöm. Komolyan, nem tudjátok mennyire boldog vagyok most! - hatalmas mosollyal arcomon kelek fel helyemről és sebes léptekkel indulok meg az emeletre, válaszuk meg sem várva. - Baek! - Szólalok meg szobánkba belépve túlontúl boldog hangon, amit a kissé pityergő tündérem is meglepi. - Nem kell elmenned! Itt maradhatsz!  - Rohanok oda hozzá, és karjaimba felkapva ölelem magamhoz olyan szorosan, amennyire csak tudom.

- Te meg miről beszélsz? - Kulcsolja át lábait derekam körül, hogy ezzel tartsa magát, én pedig előre lépkedve támasztom hátát a falnak.

- Maradhatsz! Nem kell elmenned, továbbra is itt élhetsz! - Szinte lesokkol szavaim hallatán, majd pár másodperc elteltével egy apró mosoly szökik fel arcára.

- Ugye csak viccelsz? - Csillannak fel szemei örömében, és pedig fejem megrázva szólalok meg újból.

- Nem. Te továbbra is itt lehetsz, és jegyezd meg! Soha nem foglak elengedni!

- Nem mintha bánnám - kacag fel, én pedig ajkaira hajolva növelem lelkem boldogságát. Ha eddig azt hittem, az volt életem legboldogabb napja, mikor először érezhettem édes ajkait… Tévedtem, mert ez a nap, pontosabban pillanat lett életemet meghatározó momentuma, hisz ezentúl nyíltan kijelenthetem, hogy a szerelmemmel vagyok együtt.

Mert igen, ettől a naptól fogva Byun Baekhyun hivatalosan is az én párom lett.