6. Fejezet - The Flood Of Emotions [The Painful Happiness]

- Akkor ezért féltél? - Pillant rám szeme sarkából, de tekintetét azonnal a forgalmas útra vezeti vissza. Ajkaim nem bírom szóra nyitni, mégis ezt, hogy fogom elmondani a többieknek? Mit fognak szólni, hogy itt kell hagynom őket? Az élet miért ilyen igazságtalan és fájdalmas? Kik másnak akarnak jót szenvednek, hiába szeretettel telt lelkük… És vannak az önzők, kik mindent maguknak akarnak. Ők mért boldogabbak? Miért állnak többen mellettük? És szeretik őket… Bárkit megkaphatnak. És ez mért van így? Ez hol igazságos az egyszerű, mégis nagylelkű emberekkel? Kik kezüket törnék a másikért, mégis kicseszik vele az élet minden adandó alkalommal?

Fejem az üvegnek hajtva hunyom le szemeim, és könnyeimmel küszködve jön fel az összes emlékem mit itt töltöttem. Amit velük éltem át, és amit köszönhetek nekik. A boldog és szomorú pillanatok. De mind csak fáj. A szívemben, amibe a lelkem is bele sajog. Gombóc keletkezik torkomban, és lábaim mellkasomhoz húzva ölelem át őket. Nem akarok beszélni, nem mintha tudnék. Amint kinyitnám a szám, könnyeim utat törnének maguknak, és addig tudnám tartani csak magam.

Chanyeol egy fájdalmas sóhajt hallatva lazítja ki a térdem görcsösen szorongató ujjaim, és sajátjaival összekulcsolva folytatja az utat, néha elengedve engem, mikor szüksége van még egy kézre.

Egész végig nem szólt semmit. Csak a rádió szinte teljesen levett hangereje, és a kintről beszűrődő morajok törték meg a közénk emelkedő csendet. Hiába nem szólt egyikünk sem semmit, több érzelem keringett így a levegőben, mintha a szavakkal dobálóztunk volna.

- Chanyeol - szólalok meg az iroda elhagyása óta először, mikor újra visszaértünk a dormhoz, és a motort is leállította.

- Igen? - Dönti kissé oldalra fejét, és érdeklődve, ám egyben aggódva pillant rám.

- Én ezt nem akarom… Nem akarok mindent így elhagyni, nekem ez nem megy. Ti vagytok a második családom, mégis, hogy várták azt, hogy ennyi idő után csak úgy ki tudok innen sétálni? És mégis, hogy mondjam el nekik? - Akaratlanul is szorítani kezdem kézfejét, és szememből a könnyek sokasága kezd hullani.

- Ne, ne sírj! - Törli meg pulóvere ujjával arcom, és karjaival vékony testem magához húzva ölel át. - Fáj téged így látni… Kitalálunk valamit, nem fogom hagyni, hogy csak így elvegyenek tőlünk, és a többiek sem! Megoldjuk… - Enged el, és egy csókot nyomva homlokomra szál ki az autóból, én pedig a példáját követve ugyan így cselekszem. - Beszélek én, ha te nem akarsz - vékony ujjaival újra rátalál enyéimre, és összekulcsolva őket kezd el szinte húzni engem a bejárat felé. Az egész testem remeg, a könnyeim alig bírom visszatartani, egy - kettő így is kiszökik fogságomból.

- Végre már!  - Üti meg fülem azonnal Jongdae hangja, mikor kinyílik előttünk az ajtó. Ugyan úgy ül mindenki a nappaliban, mintha csak eddig egy videót állítottunk volna le, de most folytatjuk nézését. Ugyan ott, semmi sem változott.

- Mi történt? - Szólal meg Joonmyun, és arca szinte teljesen elfehéredik könnyes szemeim látva. - Baj van?

- Mondjuk… - hiába próbálom tartani magam ahogy csak lehet, hangom elcsuklik, és újra egy könnycsepp szökik ki szememből. - Francba már - fordulok el tőlük, és orrnyergem szorítva próbálom visszatartani őket.

- Baek… - Ölel magához Chan, én pedig arcom mellkasába temetve kezdek zokogásomba. Nem megy, nem bírom már tartani. Olyan, mintha elvennék az életem, a lelkem, mindenem. Hisz ez így is van… Mert ezen kívül semmim sincs.

- Hé, valaki mondjon már valamit! - Hallom meg Sehun idegességgel teli hangját, mire a szorongatásomban lévő személy szaggatottan felsóhajt.

- Holnap be kell mennünk egy megbeszélésre, mert… - Megremeg a teste, és szorosabban ölelve engem, szívverése felgyorsul. Hallom ahogy egy nagyot nyel, és egy mély levegőt véve folytatja elcsukló hangja miatt megszakadt mondatát. - Mert Baek… Nem lesz már itt többé… El kell mennie… Vagyis nem kell, hanem kötelezik, a kiadótól és a bandából is kirakták...

- Hogy mi? - Szinte kiált fel Minseok, én pedig kiszabadítva magam Chanyeol szorításából megdörzsölöm szemeim, ajkaim pedig közben szóra nyitom.

- Én úgy sajnálom… Elcsesztem, de nem bírtam már. De én ezt sem akartam, bár tisztában voltam a következményekkel… A megbeszélést követően huszonnégy órám van elmenni innen. Rá két órára közzé teszik, hogy a csapat nyolc főre csökkent… - Szemeim lesütve fordítom feléjük testemet, és meghajolva előttük kezdenek újra hullani könnyeim. - Ne haragudjatok, sajnálom teljes szívemből! - mondom szipogva, mire valaki felkarom megfogva egyenesít fel. Még nem is látom ki az, szorosan megölel, és hátam simogatva próbál vigasztalni.

- Megoldjuk. Még van egy megbeszélés, nem engedünk el, hisz egy család vagyunk. Nyugodj meg, mi itt leszünk, bármi is történjen! - hangját felismerve jövök rá, hogy nem más jött ide, mint Yixing.

- Jól mondja! - terem mellettem Kai is.

- De miért akarnak kirakni? Mi történt? - Kérdezősködik Joonmyun, mire én megrázom a fejem.

- Nem szeretnék róla beszélni. Holnap mindent megtudtok… Aranyosak vagytok, hogy segíteni akartok, de ezen már nem lehet - sóhajtok fel, és lassú léptekben indulok meg az emeletre, nem is figyelve rá, hogy miket mondanak még. Egyedül akarok lenni, de velük is. Már alig van időm, mit itt tölthetek, velük, én mégis elvonulva szobámba marcangolom tovább így is sebzett szívem.

Még a mai napig tisztán emlékszem az első pillanatokra mit velük töltöttem. Akkor még a tizenkét fős csapatommal…

- Hová kell mennem? - kérdem újonnan kapott menedzserünk, aki a lapra pillantva azonnal mondta az emeletet és a termet. Megköszöntem válaszát, és az említett helyiség felé vettem az irányt. A másodikra kellett mennem, így nem akartam liftezni, szóval maradt a lépcső. A fokokat kettesével vettem be egymás után, míg nem a megfelelő helyre érkeztem. Ideges voltam. Nem tudtam kik lesznek ott, mire számítsak.

Remegő kézzel nyitottam ki az akkor még számomra új helyiség ajtaját, és arcomra már egy kedves mosolyt is felerőltettem, ám csak egyetlen egy fiú ült bent. A telefonja kijelzőjét nézte, észre sem vette, hogy bejöttem. Barna haja, és kissé sötétebb bőre van. Már csak ültéből látszik rajta, hogy magasabb nálam. És elég helyes, bár nem az esetem.

- Öhm.. Helló! - Húzom újból görbületre ajkaim, és hangom hallatán felkapja készülékéről tekintetét. Székét kitolva az asztaltól kel fel helyéről, és két lépéssel átszeli a köztünk lévő távolságot.

- Szia, Jongin vagyok! - Nyújtja felém jobbját, arcán egy hatalmas mosollyal. Na igen, jól sejtettem, bő fejjel magasabb nálam, ami mondjuk nem nehéz, termetem nézve.

Pár szót váltottam csak vele, majd megjelent két fiú még, Minseok és Joonmyun. És egy jó fél óra alatt mindenki be szállingózott - kivéve Chanyeol és Sehun - . Rájuk további fél órát kellett várni. De még be sem léptek, hallani lehetett hangjukat, hisz a folyosó csendjét hangos beszédjük és nevetéseik törték meg. Mintha minden napos járat lenne ez nekik, úgy nyitottak be, majd a szabad székeket - melyek mellettem voltak - kihúzva leültek, és bemutatkoztak.

Már akkor láttam benne valamit. Mikor csak a beszűrődő hangja ütötte meg a fülem felkeltette az érdeklődésemet. Akkoriban világos barna, hullámos haja volt, és nagyon vékony volt. Se izom, se semmi. Tegyük hozzá magasságát is, furcsán édesen álló füleit, és angyali mosolyát, ami már első pillantásra is megdobogtatta a szívem. Amint kiderült, tippelésem elszállt, miszerint én vagyok a legfiatalabb, hiszen pont én vagyok az egyik középső. Öten idősebbek nálam, ergo hatan fiatalabbak.

Miután mindenki mesélt magáról valamennyit, és beszélgettünk, megkaptuk a szoba beosztást… Nem kell mondanom, a szívem kihagyott egyet, mikor megláttam kivel leszek.

- Hé, veled leszek! - Lökte meg a mellettem ülő Chanyeol könyökével kezem, arcán pedig egy hatalmas mosoly terült el. Szívem egyszerre dobbant meg örömében, és fájdalmában. Rossz előérzetem volt, mégis bele akartam vágni.

- Hé, már mondtam, hogy ne sírj - zökkent ki gondolatmenetemből Chan, és mögém ülve átkulcsolja lábaival derekam, kezeivel pedig hónom alatt ölel át. - Baek, kérlek ne… A szívem szakad meg, ha így látlak - állát vállamra helyezve hint csókot arcomra, míg én hátra dőlve teljesen beleolvadok karjaiba.

- Ezért féltem… Tudtam, hogy ez lesz, de azt nem, hogy ilyen hamar kiderül minden

- Bármit megteszek, hogy itt maradhass. Nem engedem, hogy elvegyenek… - Fog szorosabbra végtagjaival, én pedig fejem hátra döntve támasztom vállának.

- Ide a minden is kevés lesz már - sóhajtok fel fájdalmamban, majd szemeim lehunyva hallgatom ritmikusan verő szívét. Meg se moccan, csak szorosan kulcsol át végtagjaival, mintha attól félne, hogy elszökök tőle. Hüvelyk ujjával néha - néha simogatja hasam, míg én ujjaimat összekulcsolva övéivel próbálom kiélvezni az utolsó előtti napom vele.

Nem akarok elmenni. Nem akarom elhagyni őket. Velük akarok lenni továbbra is. A családommal! Míg nem ismertem meg őket senkim sem volt, erre hirtelen tizenegy emberrel kerültem szoros kapcsolatba, mint testvéreimmel - és megleltem köztük szerelmem is.

A legtöbben sokkal nyitottabbak voltak egymás felé, míg én csak csendben figyeltem őket. Szoros barátságok alakultak ki csapaton belül, csak én éreztem magam különcnek, de Chanyeol mindig adta a fejmosást ezért. Ő mindig bíztatott, mindig itt volt nekem, így lett a legjobb barátom. Soha sem hagyott cserben, soha sem taszított el magától. Ha forgatás miatt voltam távol tőlük, még akkor is írt, ha tudta, épp nem tudok válaszolni neki. Este mindig felhívott kikérdezni milyen volt napom, és fordítva. Ha látta rajtam, hogy valami bánt, akár órákon át faggatott, hogy rájöjjek, mi nyomja lelkemet. Mégis mit gondoltam, hogy minden olyan egyszerű lesz? Még mit nem… Az élet szar, néhai apró örömökkel. De ha könnyű, tuti rosszul csinálod. Olyanoktól kapod néha a legnagyobb fájdalmat, amire nem is gondolnál, és olyan helyzetekben. Boldog voltam, de egy másodperccel megszakították örömöm. Már csak fáj. Szörnyen fáj… Mintha egy szörnyeteg marcangolná belülről a lelkem.

- Hé, ne sírj már! - Töri meg a közénk beállt csendet. Annyira elmélyedtem gondolataimban, hogy észre sem vettem az arcomat ostromoló könnycseppjeim. Elengedve szorításából csúszik át elém, és vékony ujjaival szemem törli meg, majd ölébe húzva ölel tovább. - Nem fognak elvenni… Érted mit mondok? Nem fognak! És tudod miért? - Mélyíti fekete szemeit enyéimbe, én pedig kissé megrázva fejem tudatom vele válaszom. - Mert ha téged kiraknak… Én magamtól lépek ki. Vagy maradsz, vagy én is megyek… -

- Ezt nem teheted! - Szakítom félbe szavait szinte kiabálva vele, mire kissé összerezzen, de egy apró mosollyal arcán tűri fülem mögé már kissé hosszabb tincseim.

- Ez az egy módja, hogy itt maradj. Ha ez kell, inkább kilépek, csak veled lehessek. De ha… Mondjuk… Hmm… Semmi - húzza ravasz mosolyra ajkait, én pedig értetlenül ráncolom össze szemöldökeim.

- Mit agyalsz te?

- Mondom, hogy semmi, csak eszembe jutott valami, de lényegtelen

- Chanyeol, ne csi… - Ajkait enyémhez préselve folytja belém szavaim, és lassan, mégis érzékien kezdi kóstolgatni párnáim. Kezeit derekamra csúsztatva fektet el az ágyon, majd elválva tőlem helyezi fejét mellkasomra egy nagy sóhaj kíséretével.

- Mit szeretnél csinálni? - Állára támaszkodva fordítja felém arcát, majd kezem után kutatva kulcsolja össze ujjainkat.

- Nekem mindegy… Csak ne hagyj itt - szabad kezem hátára téve kezdem simogatni őt, arcára pedig egy apró mosoly kúszik fel.

- Elmenjünk valamerre, vagy pihenni akarsz? - Kúszik feljebb az ágyon, így arca egy vonalban lesz enyémmel, karját pedig oldalamra téve húzza fel rajta kissé pólóm, és kezdi cirógatni a csupasz bőröm.

- Nem akarok sehová sem menni - rázom meg kissé fejem, és közelebb húzkodva hozzá szívom magamba illatát, mit már két napig sem érezhetek.

- Nézzünk valamit? - Ujját állam alá téve emeli meg fejem, én pedig egy aprót bólintok válaszképp.

- Na és mit? - húzza mosolyra ajkait, miközben felkelve mellőlem indul el a laptopért.

- Mindegy - fordulok vissza hátamra, és a plafont bámulva hallom meg sóhaját.

- Ne legyen. Válassz valamit - veti át lábát derekam felett, és arcomhoz egészen közel hajolva leheli szinte arcomra szavait.

- Mert mi lesz ha nem? - Sikerül először megmosolyogtatnia mióta telefonom megcsörrent.

- Rád fekszek - böki meg mutató ujjával mellkasom, és ajkai görbületbe húzódnak.

- Hahh, most aztán megijedtem - forgatom meg szemeim, mire kezei támasztását elengedve teljes súlyával rám fekszik, ajkaim közül pedig egy kisebb nevetés szakad fel.

- Na, tudod már? - Pillant fel rám csillogó szemeivel, míg én puha tincsei közé vezetem vékony ujjaim.

- Nem - apró mosollyal ajkaimon pásztázok át tekintetemmel minden egyes millimétert az arcán, és egész testén - legalábbis amennyit látok belőle.

- Mi az? - Dönti oldalra fejét, és érdeklődő pillantással mélyed el szemeimben.

- Semmi - sóhajtok fel, és kezeimmel átölelve testét hunyom le szemeim.

Boldog vagyok. Szavakba nem lehet önteni boldogságom, de fájdalmam sem. Mégis, hogy ne repdeshetnék örömömben, ha a világ - legalábbis számomra - legcsodálatosabb embere ölel át, vagy ölelheted át, és vele lehetsz? Ha csak másfél nap, akkor is megérte. Megérte, mert így elmondhatom, hogy tettem végre valamit, és nem a seggem meresztve vártam a csodára, hogy minden jóra forduljon. Hogy egy villám csapásra minden szép lesz. Nem, ez soha nem fog megtörténni. Mindenért tenni kell, mert különben csak kételyek közt hagyjuk saját magunkat, a “ha” kérdések áradatával. Mi lett volna, ha… És, ha…? Én csak egy kérdést tudok így feltenni. Mi lett volna, ha nem merem megtenni ezt? Valószínűleg minden ugyan olyan maradt volna mint rég. De így jobb, boldogabb vagyok, még ha kevés időre is. Mindenért áldozatot kell hozni, és ahogy Chanyeol is mondta… Megoldjuk!