~ Sehun POV ~
Ahogy sikolyai betöltötték az egész helyiséget, az öröm leírhatatlan mámora járja át testem. Ha más lenne, talán nem végeztem volna ilyen hamar vele. Leülve a már kioltott lány mellé, mosolyogva vezetem végig véres testén tekintetem. Rég végeztem ilyen alapos munkát, és a szerv sem sérült, melynek kivételének élvezeteit majdnem végig érezhette, de sajnos nem bírta a drága. Mily’ kár érte, még Kyungsoo felhasználhatta volna…
A földről felkélve dobom eszközeim a kisebb mosdó kagylóba - ami nem véletlen lett elhelyezve ezen a dohos helyen -, majd a kezem megmosva kutatom elő mobilom, és társam nevét előkeresve kezdem hívni őt.
- Végeztem - szólalok meg, miután a csörgés abbamaradt.
- Ilyen hamar? - Lepődik meg gyorsaságomon, mire egy lemondó sóhajt hallatva folytatom szavaim.
- Nem bírta sokáig… - Ajkaim elhúzva lépkedek közelebb az elhunyt lány testéhez, és lábammal kissé lökdösve bizonyosodok meg róla, hogy bizony eltávozott már az élők sorából.
- A következőn jobban kiélheted majd szadista éned - hangoztatja meg ördögi kacaját, mire az én arcomra is egy mosoly szökik fel.
- Tán már megvan?
- Még szép! Ma hajnalban kell - hallatszik hangján, hogy ajkai hatalmas görbületre húzódva állapodtak meg helyzetükben.
- És szerencsétlennek mi legyen az utolsó emléke? - Véres pólóm lekapva magamról hajítom azt a sarokba, válaszát várva.
- A szívének kivétele.
Mosolyogva nyomtam ki készülékem, s maradék ruhadarabjaimtól is megszabadulva tárom fel táskám, és a benne rejlő textíliákat kiszabadítva öltöm magamra őket.
- Vajon volt családod? - Zsebre tett kezekkel, indulásra készen torpanok meg mellette, újból végig mérve vérrel és vágásokkal borított testét. - Bár nem mintha izgatna, jó szórakozást nyújtottál nekem, drága - mosolyra húzva ajkaim, indulok meg a helyiség bejárata felé, majd kapucnimat fejemre helyezve lépek ki rajta. Gondosan bezárva magam után az ajtót, arcomon hatalmas mosollyal indulok meg a buszvégállomás felé, hogy a járműk segítségével haza érjek.
- Megjöttem~! - Kiáltok fel lakásom ajtaján belépve, mire az eddigi halk csörömpölés teljesen elhallgat. Ohh, az a gyökér arcú, megint szökni próbál… - Ne erőlködj Kangdae, úgyse tudod belülről kinyitni, és ne légy türelmetlen, azonnal megyek hozzád! - Ördögi kacajom hallatva dobom a kanapé karfájára kabátom fölös ruhadarabjaimmal és táskámmal, majd dudorászva indulok meg a pince felé. - Életem, a vacsorát el kell halasztanod most kicsit, előbb szórakozni szeretnék veled - féloldalas mosolyra húzva ajkaim nyitom ki az ajtaját tartó zárakat, és azt kicsapva magam előtt nyomom fel a villanyt ugyan azzal a mozdulatommal összekötve.
- Sehun, kérlek ne… - Már most remeg a hangja a félelemtől, pedig még semmit sem tettem. Kissé megrázva a fejem lépkedek közelebb a sarokban kuporgó fiúhoz, és álla alá csúsztatva ujjaim emelem rám tekintetét.
- Drága, én nem bántalak… - Törlöm le ujjammal könnyeit és arcához hajolva szinte felperzseli bőröm kétségbeesett légzése. - Csak játszunk egy kicsit… - Fejem lehajtva törik elő nevetésem, mire érzem, hogy Kangdae egész teste remegni kezd, és zokogását éppen csak vissza tudja tartani. - Mutasd a sebeid - leülve elé, kissé hátra dőlve támasztom meg magam alkarjaimon, és oldalra döntött fejjel figyelem őt, ám meg se mozdul, csak értetlenül vizslatja arcomat. - Baszki, vedd már le ezt a szart magadról! - Kiáltok rá ingerülten, és vissza hajolva hozzá egy hirtelen mozdulattal kezdem lerángatni róla pólóját.
- Se-Sehun…
- A továbbiakat tudod. Mindjárt jövök - feltápászkodva a hideg betonról eredek át egy másik szobába, ahonnan már szokásos élvezetem kiszolgáló eszközeim felvéve kezdek fütyörészni örömömben, és így lépkedek vissza a félelemtől remegő fiúhoz. - Jajj, hát nagyon cuki vagy ilyenkor - egy hangos csörömpöléssel érnek földet a különböző éles tárgyak, én pedig csípőre tett kézzel mérem végig a már ágyon reszkető alakját.
- Mért teszed ezt velem? - Szipogva hajtja fejét térdeire, és vékony ujjaival az ágyat fedő plédbe markolva kezdi kiengedni szemét maró könnyeit. - Sehun, mért?! Minden héten legalább egyszer! Mi történt veled? Miért lettél ilyen? - Emeli rám könnyes tekintetét, én pedig egy sóhajt hallatva sétálok hozzá, és mellé leülve hajolok közel füléhez.
- Hogy miért teszem ezt? - Ujjam begyével simítok arcélén végig, épp csak érintve bőrét, mitől érzem, összes izma megfeszül nyakán. - Mert rájöttem, hogy baromi vicces - húzom mosolyra ajkaim, miközben kezeit megfogva kötöm ki az ágyhoz őket, majd ezt követik lábai, miket már szó nélkül tűr, csak teste remeg meg néha a félelemtől. - Egyébként… Mivel engedékeny vagy, nem büntettelek volna meg… De miért zörögtél az ajtóval? - A földre lenyúlva veszem kezem ügyébe akadó első szikét, és arca mellett megtámaszkodva hajolok közel ajkaihoz. - Nos? - Kissé oldalra döntve fejem érintem hegekkel borított bőréhez a hideg fémet, és életlen oldalát végig húzva oldalán meredek szemeibe.
- S.. Semmit sem, cs-csak…
- Itt akartál hagyni? Engem? Hisz jó életed van… Nem kell dolgoznod, kapsz minden nap élelmet, van hol aludnod és tisztálkodnod, és én is szórakoztatlak néha napján, bár ez lehet egyoldali élvezet - nevetek fel saját szavaimon, és homlokom övének döntve folytatom mondandómat. - De tudod mért élsz még? Egyébként egyesével kivághattam volna már minden szerved, és jó pénzt kereshettem volna rajtad…
- Lehet jobb lenne… - Ajkait elhúzva hunyja le szemeit.
- Bár nem kérdeztél rá, én attól még elmondom… Én sem tudom, hogy miért hagytalak téged életben. Soha senkit nem hagytam még… Érezd magad megtiszteltetve - kuncogok fel saját magamon, és egy hírtelen mozdulattal fordítom meg kezem tartalmát, és az éles pengével combján lévő bőrt hasítom végig, mivel egyidejűleg vágom el nadrágját, ő pedig kiáltásait vissza tartva nyöszörög fájdalmasan, de én hangja kiszabadításának érdekében, megadva neki a végső döfést mélyesztem oldalába szikémet, mire szemeiből könnyek sokasága tör fel, ajkai közül pedig gyönyörűen fájdalmas üvöltése szökik ki… Egyszerűen csak imádom.
***
~ Baekhyun POV ~
Az ébresztő idegesítő ricsaja ráz fel álmomból, mint amúgy az összes reggelen… Ezt utálom a legjobban minden nap.
Kiszenvedve magam ágyamból, első dolgom zuhanyzó letámadása lesz. Miután tisztálkodási dolgaim elvégeztem, egy gyors reggelit készítve némi élelmet juttatok gyomromba, majd jöhet a szokásos reggeli futás. Nem tudom mi történhetett Sehunnal, miután elviharzott nem keresett, még a képeket sem küldte el. Fogalmam sincs mi üthetett belé, de furcsán viselkedett, mintha hirtelen teljesen más emberré változott volna. Remélem ma össze futok vele…
Az egész napom halálosan unalmasan telt. Nem találkoztam vele, és csak ruha próbáról futottam a szabóhoz méret levétel miatt, majd vissza… Meg egy megbeszélés volt két rohanás közt. Szokásos, egyszerű napom, de beszélni még mindig nem tudtam vele.
- Mi ez a fancsali képed? - Pillant rám a pult mögül Taewoon, arcán egy kisebb mosollyal. Ajkaim egy fájdalmas sóhaj hagyja el, homlokom pedig a fényes lappal beszél le épp egy randit. - Hé, ne szenvedj már ennyire! - Vékony ujjait így is össze vissza álló tincseim közé vezetve borzolja még jobban össze. - Úgy is látod még, hisz ő a fotósod.
- Akkor is zavar ez a helyzet.
- Tudom milyen, de ne csüggedj mar ennyire. Mindjárt kijövök hozzád, csak ezt a kávét kiviszem - mosolyog rám bíztatóan, és hagy magamra pár percre, és ez az idő tökéletesen elég volt arra, hogy gondolataimba visszazuhanva húzzam vissza életkedvem a föld alá. Lehetséges, hogy ennyire kilegyünk valaki miatt, akit egy napja “ismersz”? Kétlem, ez is csak az én ostoba elmém szüleménye.
- Szerinted meghülyültem, igaz? - Szólalok meg, mikor Taewoon újra társaságomba kerül, és a tálcáját lerakva ül le mellém.
- Miért gondolnám ezt? - Pillant rám felvont szemöldökkel.
- Hát… Az egész miatt.
- Azért vagy hülye, mert így gondolod. Szimplán megragadt téged csak a személyisége. Szerintem ez jó, hogy végre van így valaki - apró mosolyra húzva ajkait kotorja el arcomba csúszott tincseim, majd telefonját kivéve zsebéből helyezi le a pultra.
- De ez nem normális és fáj…
- Itt csak te nem vagy normális - nevet fel saját szavain, amit én csak egy morranással értékelek.
- Ezt eddig is tudtuk… De tudod mi fordult meg a fejemben? - Székemben hátra dőlve fordítom a plafon felé tekintetem, és az azt díszítő mintákat kezdem elemezni szemeimmel.
- Hogy még annál is gyökerebb vagy mint gondoltad? - Könyököl fel a fényes lapra, állát pedig tenyerébe támasztva mered rám, apró mosollyal az arcán.
- Cöhh… - Horkanok fel szavain, és gerincem újra egyenesbe hozva hajolok kissé közelebb hozzá, hogy szavaim csak ő hallhassa. - Mi van, ha… - Kezem tarkómhoz emelve vakarom meg azt kissé zavartan, és szemeimmel kerülve az ő pillantásait keresem a megfelelő szavakat.
- Ha…? - Ráncolja össze homlokát, és szemkontaktust próbál felvenni velem, miből egy lemondó sóhajjal szabadulok ki.
- Ha én nem érdeklem… Mármint, ha a férfiak abszolút nem érdeklik?
- Ostoba vagy - mutató ujját homlokomnak nyomva taszít rajta egyet, majd hátra dőlve teszi karba kezeit. - Nem sokat láttam őt, de nem épp úgy pillantott rád, mint aki csak barátságból hívott el téged.
- Mert te aztán ezt tudod… - Szemeim megforgatva rázom meg kissé fejem, és a falon lógó kis televíziót kezdem figyelni.
- Hé, attól még, hogy meleg nem vagyok, szemem van!
- Bla - bla -bla - kezem megemelve, mintha csak egy báb lenne rajta tátogom el vele előbbi szavaim.
- Inkább fordulj meg a hisztid miatt - mosolyra húzva ajkait kel fel székéről, és ropogtatja végig gerincét.
- Mi bajod van? - Ráncolom össze szemöldökömet, ő pedig kissé felnevetve legyint le engem, és hüvelykujját az ég felé emelve indul el magamra hagyva engem. - Taewoon! - Szólok utána ingerülten, mire az ijedségtől kis híján felsikkantok, mikor valaki vállamra helyezi tenyerét.
- Basszus, nem akartalak megijeszteni! - Kacag fel reakciómon, és kezeit maga elé emeli védekezés képen.
- Azt a rohadt, Sehun… - Szorítom mellkasomhoz végtagom, és fejem pultra döntve nevetek fel szerencsétlenségemen. És boldogságom miatt… Eljött, bár nem tudta, hogy itt leszek-e, mégis ő itt van, még, ha nem is miattam jött ide, mégsem menekült el engem megpillantva.
- Bocsánat - halványan mosolyogva ül le mellém, és egyik karjával a pultra könyökölve dönti tenyerébe fejét. - És azért is, hogy nem kerestelek… Este kidőltem, ezért nem küldtem el, ma meg nem akartalak zavarni, mert tudom, hogy így is rohansz mindenhová - szemeit levéve rólam kezdi a földet pásztázni, mikben a őszinteség szikrája csillan meg. Egyszerűen nem tudok rá haragudni, hiába őröltem lelkem egész nap miatta.
- Nem haragszom - mosolyra húzódnak ajkaim, ahogy felderülni látom arcát.
- Biztos? - Emeli ki fejét tenyeréből, és reménnyel teli pillantásaival bombáz engem, belőlem pedig egy kisebb kacaj szakad fel.
- Nem hallod, csak viccelek, utállak egyébként - szemeim megforgatva dőlök hátra székemben, és kezeim karba téve hagyom továbbra is szem előtt arcomon elterülő mosolyod.
- Áh, hyung! Ne mondj ilyeneket, mert a végén még el is hiszem… - Lesütve tekintetét szinte azonnal vissza emeli rám, arcán pedig egy a boldogság összes jele megtalálható. Olyan édes, és szívmelengető mosolya van. Nem lehet nem szeretni ezt a látványt.
- Majd hozzászoksz - arcomról levakarhatatlan halvány görbületem, melynek fő okozója nem más, mint ő. Szemeimmel mérem végig vékony testét, de szemem az oldalán lógó laptop táskáján, és nyakában lógó fényképezőgépén akad meg, és ajkaim épp csak szétnyitva előz be szavaival.
- Elhoztam megmutatni a kiválogatott képeket - elővéve komputerét azonnal a pultra teszi fel, és kijelzőjét felhajtva kapcsolja be azt, és míg várnunk kell rá, újra felém fordul. - Milyen napod volt?
- Mozgalmas… Egyik helyről rohantam a másikra, majd vissza. Közben egy megbeszélés, majd megint rohanás… Ezt utálom a legjobban az egészben, ilyenkor majd leszakadnak a lábaim - említett végtagjaim kinyújtva rázom meg kissé őket.
- Mert hova kellett mászkálnod?
- Ruha próba, a szabó, amoda ruhát próbálni, másik szabó…
- És… Holnap mennyi dolgod lesz? - Zavartan simít tarkójára, és laptopjához visszafordulva kezd keresgélni rajta, szeme sarkából néha rám pillantva.
- Még nem néztem meg. Miért érdekel? - Közelebb húzva hozzá székem görnyedek kissé előre, hogy kilátást nyerjek a rólam készült képekre.
- Ezek sikerültek jól, amik tetszenek azokat rakd át egy másik mappába, és azokat adom majd le - komputerét arrébb tolva helyezi teljesen elém, én pedig szavának eleget téve válogatom ki a több mint száz képet, miközben egymást faggatva ismerjük meg jobban a másikat, én egy tea, ő pedig egy kávé társaságában.
- Akkor, majd beszélünk, hogy holnap betudsz-e zsúfolni egy órát nekem - arcán egy őszinte mosoly terül el, és a földet pásztázva lökdös lábával egy kavicsot.
- Megnézem, és majd írok, hogy milyen lesz a beosztásom holnap. És amúgy köszönöm - fordítom el tőle zavartan arcom és alsó ajkam beharapva mérem végig saját lakásom bejáratát.
- Mégis mit? - Kapja rám értetlenül tekintetét, én pedig egy mély levegőt véve veszem fel vele a szemkontaktust.
- Hogy megkerestél, és mindent. Eléggé, hogy is mondjam… Szar kedvem volt, de már jobb - kacagok fel zavaromban, minek hatására mosolya csak nagyobbodik.
- Édes vagy, de ezt ne köszönd - kissé oldalra döntve fejét pásztázza arcom, mitől érzem, hogy a pír ül ki rá. - Ha zavarban vagy, akkor aranyosabb is - kezét kinyújtva tűri el arcomba lógó tincseim fülem mögé, és kissé elnevetve magát lép közelebb hozzám, és karolja át vállaimat, minek hatására szívverésem felgyorsul, és hirtelen levegőt is elfelejtek venni, majd elbúcsúzva tőlem hagy újra magamra, de sokkal boldogabban.
~ Sehun POV ~
- Te istenverte barom, merre vagy már? - Szinte üvölt telefonjába Kyungsoo, és mivel nem szeretnék dobhártya szakadást szenvedni, kénytelen voltam elvenni a fülemtől a készüléket.
- Most megyek haza, mégis mi a geci bajod van?
- Hát akkor jó volna, ha sietnél, háromra kellene a szív! - Csörren valami a háttérben, ő pedig felszisszenve szitkozódik orra alatt. Na ezért nem ő végzi a piszkos munkát, még ilyenkor is magát sebzi meg - bár ezt kimondottan örömmel hallgatom jelen pillanatban.
- Ember, még csak kilenc óra… Te fogyatékos vagy, szerintem már a saját agyad is eladtad… - kissé nevetve ejtem ki szavaim, előtte megbizonyosodva róla, hogy nincsenek a közelemben.
- Igazán mókás kedvedben vagy Sehun, de jobban örülnék, ha a pofád helyett a lábaid járnának, még mielőtt Mr. Kwon ide érne…
- Mr. Kwon? Hisz nem börtönben van? - Torpanok meg a járda közepén, és elkerekedett szemekkel meredek magam elé… Az az ember… Ha azt mondják, hogy én vagyok a beteg, mert megtaláltam élvezeteim csúcspontját, akkor őt nem tudom jellemezni… Már maga a külleme rémisztő, és befolyása miatt még szót sem lehet emelni ellene beszélgetés közben… Vagy egy ujj mínuszban vagy máris, ha jó kedvében találod őt.
- Pár hete engedték ki… Veled akar beszélni. Szórakozott kedvében volt, megint ránk akar sózni valamit. De ne számíts szerintem semmi jóra, az az ember maga az ördög.
- Nem kell felvilágosítanod róla, hogy milyen, ismerem eléggé… Mikorra ér oda? - Lépteim szaporázva kezdem róni az előttem elterülő utcákat, igyekezve minél hamarabb haza érni.
- Fél óra… Merre vagy egyébként?
- Kurva élet… Belvárosban.
- Mi a francot keresel te arra? - kezd újból kiabálni készülékébe, ezzel tuti valamilyen károsodást okozva fülemben.
- Az most tök mindegy, sietek! - A hívást megszakítva csúsztatom zsebembe telefonom, és táskám pántját szorosan megragadva iramodok futásnak, és lábaim hiába hagynának el már az első pár méter megtétele után, fájdalmam leküzdve gyorsítok tempómon, és az előttem álló jó háromnegyed órás utat - persze sétálva lenne ennyi - sprintelve rohanom le, ám amint az utolsó sarkon befordulva, közelebb érek házamhoz, rám tör a pánik… Nem egy, hanem két kocsi áll az út szélén, az egyik egész biztosan Kyungsoo tulajdona, de a másik… Nem szép emlékeket hagyott bennem.
Az egész testem megremeg, mikor a hideg fémre helyezve kezem nyomom le a kilincset, és lépek be lakásom ajtaján. Cipőm lerúgva, fényképezőm és laptopom a fogasra akasztva haladok beljebb, ahol a szivar füstje a terepet felfedezve tapogat át mindent, majd az éktelenítő bűz után meg is pillantom őket. D.O velem szemben ül a kanapén, míg Mr. Kwon nekem háttal foglal helyet, két oldalán öltönyös őreivel.
- Á, végre, hogy megjöttél Sehun - szólal meg ördögi hangján, mikor meghallja lépteim, és fejét kissé hátra fordítva rám, mér végig szemeivel, mire én azonnal térdre vágva magam hajolok előre… Bármit, csak had ne éljem át még egyszer.
- Szörnyen sajnálom, hogy elkéstem - homlokom erősen szorítom a hideg parkettához, mire az idős férfiból vérfagyasztó nevetése tör fel.
- Eléggé leadtál magadból… De késtél. Fölös volt segg nyalóba átmenned, a következményeket tudod, hogy úgysem kerülheted el - jobb kezét kissé megemelve csettint ujjaival, mire a két férfi megfordulva lép mellém, és felkarom erősen megragadva rángat fel a földről. - Köszönjük a vendéglátást Kyungsoo, a barátoddal pár szót kell váltanom négyszemközt, remélem nem gond, hogy elviszem.
- Mégis hová viszik? - ugrik fel sebesen a helyéről az előbb említett személy.
- Leckét tanítani neki - Szivarját szájába téve kerül ki minket, és indul meg a bejárat felé, D.O pedig kétségbeesetten vezeti végig rajtam tekintetét.
- Nem lesz baj - előzöm be őt szavaimmal, mire a kétajtós fickók taszítva rajtam kezdenek szinte kivonszolni lakhelyemről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése