- Szóval akkor…? - arcán eddig látható mosolya teljesen eltűnik, és döbbenten cikázik tekintete köztünk.
- Igen… Meleg vagyok. - sóhajtok fel, és szemeim lesütve várom reagálását rá.
- É.. És mióta? És ezt mért nem mondtad el? - szemeim lesütve harapom be alsó ajkam. Nem akarom elmondani a szerződést nekik. Hogy kifognak rakni innen. Hogy itt kell hagynom őket, és szüleimhez költözhetek, majd munkát keresek. Hogy valószínűleg utolsó egy - két napom töltöm velük, és soha többé nem látom őket, max kamerán keresztül.
- Már kilenc éve… Akkor jöttem rá. De ez mindegy. - egy sóhaj kíséretében túrok hajamba, és elhaladva mellettük, a könnyeimmel küszködve hagyom őket a konyhában. A nappalin átvágva Sehun azonnal szóra nyitná száját, de a lehető leggyorsabban iszkolok el a menedéket nyújtó ágyamba. Még csak a lépcsőket szelem, mikor első könnycseppjeim örömmel távoznak szememből, és lehető leggyorsabban folynak végig arcomon.
És, hogy mért sírok? Nem, nem azért mert Niuval szakítottam. Hanem mert tudom mi vár rám. Mégis miért tettem meg, ha szerelmemmel ezután sem lehetek együtt? Ki tudja meddig érezhetem már csak férfias illatát, ajkait, ölelését, és meddig láthatom az angyal arcát élőben… Pár nap, pár hét, vagy akár pár óra. Addig, amíg ki nem derül. Bár ha rajta múlik max két nap.
Az ajtóm becsapva magam után zuhanok ágyamra, arcom pedig a párnámba temetve engedem el magam, ezzel utat adva fájdalmam jelképeinek. A szívem majd kiszakad helyéről, hevesen ver, és vérzik. Mintha egy kést forgattak volna meg benne többször is. Csak, hogy az az én kezemben volt, és magam szúrtam le vele.
- Baek… - hallom meg Chanyeol hangját, és az ágyam mellé térdelve simítja egyik kezét hátamra. - Mi a baj? - hangjából az aggódás és bánat keveréke hallható ki, miközben mellém fekve közelebb húz magához, és karjai biztonságába zár. Zokogásom nem csillapodik, csak mellkasába temetve arcom, pólóját szorongatva engedem ki az összes könnycseppjeim, amik fehér felsőjét áztatják át. - Nyugodj meg kérlek… - ölel át szorosabban, orrát pedig hajamba fúrva hint fejem búbjára egy csókot.
- Chanyeol… Félek. - remegő hangom, és szipogásom ellenére sikerül valamilyen csoda folytán mégis megérti szavam.
- Mégis mitől? - ujját állam alá helyezve emeli meg fejem, és szemeimbe nézve törli le hüvelyk ujjával könnyeim.
- Hogy elvesztelek. És itt mindenkit. Chanyeol, ez nem olyan egyszerű mint gondolnád! - karjaiból kiszabadítva magam ülök fel, és térdeimre hajtva fejem engedem tovább folyni bánat cseppjeim.
- Baekhyun… Ezt mégis, hogy érted? Ha arra gondolsz, hogy kiderült má…
- Nem erre. Max két napom van már csak veletek. Tudod milyen érzés, tudni azt, hogy bármelyik pillanatban a telefonod csörgésével vége az álmaidnak? Ott kell hagynod a második családod, és azt akiért több mint öt éve dobog a szíved? - utolsó szavam kiejtve mellkasomra bökök mutatóujjammal, de válaszom még mindig nem érti teljesen. Hogy is érthetné, ha nem tud róla semmit? A szerződés… Mégis mért írtam alá? Egyetlen macimániás Fülesem, mért nem tudtál előbb besétálni azon az ajtón? Mért nem osztottak előbb hozzánk mint ahogy elém tolták a papírt? Mért nem gondolkodtam előre? És mért… Mért vetted el szívem kulcsát? De ha így is alakult… Remélem megőrzöd. Mert másnak már nem jut belőle, és nem is akarom, hogy másnál legyen. Csak te vagy képes kinyitni fájó szívem, és csak te miattad nem tört még teljesen össze. Csak miattad Chanyeol… Ha nem lennél… Én hol lennék? Azokon a nehéz napokon ki támogatott volna? Ki akadályozott volna meg a lelki összetörésemtől? És, hogy valami hülyeséget tegyek?
- Hé, én sose hagylak el… Érted, soha? - karjait újra hátamra csúsztatva von ölelésébe, de szemeit enyéimbe mélyesztve folytatja szavait. - És ők sem fognak. Nem tudom miért gondolod ezt, de bármi is legyen az oka, neked itt a helyed, és nem fogsz innen elmenni. Érted? - kézfejével arcom végig simítva vezeti vékony ujjait kócos tincseim közé, miközben oldalam simogatva próbál vigasztalni.
- Ezt nem értheted. Ez nem ilyen egyszerű, hogy nem engeditek… Ohh istenem, ha nem lettem volna akkor ilyen hülye, hogy alá írom… - egy mély levegőt véve, szemeim lehunyva átkozom magamban azt a bizonyos napot. Mikor lepecsételtem sorsom, és magamnak tettem szörnyűvé az életem. Persze vannak jó oldalai is, mikor a színpadon állhatok a rengeteg rajongónk előtt, minden bajom elfelejtem egy pillanatra.
- Hogy juttassam el végre abba a bolond eszedbe, hogy bármibe is kerül, én nem hagylak el? - ujjával homlokom megbökve sóhajt fel, és fejét kissé megrázva nyomja ajkait enyéimnek, és lassan mozgatni kezdi őket, derekam megragadva pedig ölébe húz. Elválva tőlem hajtja fejét vállamra, és mély hangjával bőröm csiklandozza. - Én mindig melletted leszek, még ha a világ a fejére is borul. Én szeretlek, és nem engedem, hogy elvegyenek, tőlem… Vagyis tőlünk. - egyszerűen nem tudok mit mondani szavaira… Csak nyakát átölelve húzom olyan közel magamhoz ahogy csak tudom. Kiakarok minden egyes pillanatot élvezni vele míg lehet, érezni az illatát, a puha bőrét, az érintését, a csókjait, amíg nem késő. Egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy elmondjam neki, hogy egész végig titkolózva éltem előttük. Nem volt merszem lépni, túl gyáva voltam. Elmondani nekik, és tenni ellene… Ha Chanyeol nem rúgott volna be… Ha részegen nem vallotta volna be érzelmeit… Még mindig ugyan úgy élnénk. Ha ő nem lépett volna, ezzel kilökve engem a kis biztonságos birodalmamból… Amiért hálás vagyok és boldog. Ha nem teszi meg, ezt mind nem élhettem volna át vele. Már csak ezért a pár napért megérte számomra. Lehet ennyit szánt csak nekünk a sors…
- Mindenkivel így kicseszik az élet, vagy csak én vagyok ilyen szerencsétlen? - elengedve őt döntöm fejem a falnak, ami hangos koppanással jelzi érkeztem.
- Hidd el, sok embernek sok gondja van. Csak nem mutatják ki. De, ha vársz, idővel minden jobb lesz. Komolyan mondom. - közelebb csúszva hozzám ujjainkat összekulcsolja, és a szemközti falat bámulva mélyed el gondolataiban.
Arcán lévő izmai néha megrándulnak, de ezen kívül semmit sem tesz. Mintha várna valamire, de fogalmam sincs, hogy mi az. Nem mond semmit, csak némán bámul. Mire gondolhat? Mi járhat a fejében? Az aggódás érzete minden bizonnyal benne lebeg, hisz szemei fájdalomtól csillognak.
Csodás időtöltésem, azaz Chanyeol arcának figyelését az ajtón való kopogtatás zavarja meg.
- Öhm… Bejöhetek? - nyílik ki résnyire az ajtó, és Sehun hangja üti meg fülemet. Chanyeol mit sem reagálva az eddigi cselekedetét folytatja.
- Gyere. - szemeim megtörölve vezetem tekintetem a földre, és fel sem nézek a belépő fiúra.
- Öhm, izé… - vesz egy mély levegőt, majd folytatja - Joonmyun mondta, hogy gyertek le… Mármint, hogy beszéljünk.
- Majd lemegyünk, de most még nem. - szólal meg helyettem Chanyeol, kissé ingerült hangnemben.
- Okés, persze… Megmondom neki! - egy zavart mosollyal az arcán hagy újra magunkra minket, mire a mellettem ülő szívem választottja egy hírtelen mozdulattal egész testét felén fordítja, rám ezzel a frászt hozva.
- Miért aggódsz, hogy nem lehetsz itt többé? - fejét kissé oldalra döntve mélyed el szemeimben. Hullámos tincsei arcába kúsznak, de mit sem törődve vele várja válaszom. Nem tudom elmondani neki. Hogy is mondhatnám, hogy a legeleje óta így érzek utána, de a szerződés megtiltja, hogy meleg legyek? Mert konkrét összefoglalva ez van benne, mintha én választanám ki, hogy melyik nemet szeressem. Ha így lenne, nem fájna most a lelkem… A szívem… Mindenem. Mert ugye az ember nem döntheti el, hogy most őt fogom szeretni, vele akarom majd leélni az életem. Ezt akaratunk ellenére határozzuk el magunkban. Végül is, ha tudatosak, akaratunk szerint irányíthatóak lennének az érzelmek, ki akarna engem szeretni? Néha már saját magamtól mászok a falra, a hiszti kirohanásaim, bunkóságom, néhai parancsolgatásom miatt. Még mindig nem tudom megérteni, hogy ők hogyan viselnek el engem? - Figyelsz rám? - állam megfogva emeli meg fejem, hogy a köztünk lévő távolságot pásztázó szemeim újra őt figyeljék.
- Most… Nem szeretnék róla beszélni, ha nem baj. - sóhajtok fel, és elfekve a ágyon fejem combjára helyezem, és szemeim behunyva húzom fel térdeim.
- Nem… - helyezi kezét oldalamra, és egy halkabb puffanással ér a falhoz teste.
Lehetséges, hogy valakibe így bele szeress? Hogy az életed add érte? És, hogy ő is szeressen? Kétlem… Mármint nem hittem benne. Mégis… Most itt vagyok. Vele. A szobában oly nagy csend uralkodik, hogy mint a légzését és szívverését is hallom, annak ellenére, hogy nem a mellkasán keresem szíve dalát. És az illata… Egy kevés parfümöt visel, amit minden nap érezhetek. De már csak az Ő illata… Ha jobban figyelek a tusfürdője illatát is érezni lehet kissé. Ahogy keze pedig ritmikusan simogatja oldalam. Ahogy hideg keze pólóm alá siklik, és puha bőre enyémet érinti. Szinte mozdulni sem mer. Csak karja mozog, egész teste viszont még megremegni sem remeg. Míg én folyamatosan forgolódom, hol feljebb, hol lejjebb csúszva lábán. Az ajkait szorosan tartva semmi hangot nem hallat önszántából. Arca kisimult, nyugodt, de aggódó és bánatos. Egyben vagyok boldog, és üvöltenék fájdalmamban. Hisz itt van, velem. Az enyém, és engem szeret. De félek. Rettegek. Hogy vajon meddig mondhatom azt, hogy igen, Park Chanyeolt szeretem és ő is engem. Meddig mondhatom, hogy minden nap mellette kelek? Végül is… Mondhatni mondhatom, de meddig érezhetem? És meddig láthatom néha arcába szökő, rakoncátlan tincseit? Néha a fáradtságtól karikás, mégis boldogsággal teli szemeit? Meddig… Ohh, menyi kérdést tehetnék még fel. Hisz minden csodálatos és lenyűgöző benne. Szinte mindenhez van tehetsége, mindenhez ért, mindent tud. Egyszerűbb felsorolni mi az amiben nem jó, de lehet az a papír üres lenne. Ki tudja…
- Baekhyun. - mély hangja töri meg gondolat menetem, és hátamra fordulva emelem rá tekintetem. Mutató ujját arcélemen végighúzva követi azt tekintetével, majd szemeit lehunyva egy mély levegőt vesz, és így folytatja mondandóját. - Az mekkora gáz, ha a kételkedés miatt már én is félek? Én nem akarlak elveszíteni, ha kell eldobok mindent, csak veled lehessek. Bár ez a szó kissé mást is jelent számomra. Ha te is úgy akarod ennek ellenére is meglesz mindenem, hisz ezt nekem te jelented. De mégis… Ha elveszítelek… Szerintem életem legnagyobb fájdalmát élném át. - fejem alá csúsztatva óvatosan kezét megemeli, és egy párnát téve lába helyére mellém fekszik. - Emlékszem, mikor már először láttalak másnak tűntél mint a többiek. Persze jó értelemben, ne érts félre! - hajtja fejét ő is a párna kilógó részére, és karját derekamra csúsztatva immár hátam kezdi el simogatni. - Volt egy kisugárzásod, ami magával ragadott… És már az első pillanatban. Pedig akkor még nem tudtam, hogy homoszexuális vagyok. De mióta téged láttalak… Teljesen megváltozott az életem. És mikor beosztottak melléd egy szobába… Azt hittem örömömben megbolondulok. De sose mertem elmondani mit érzek. Aztán ugye összejöttél Niuval, ami még egy ok volt, hogy mért ne tegyem. De így belegondolva kár, hogy nem mondtam el az elején. - a szavai mind lelkemig hatolnak. A szemeiből az őszinteség szikrája csillan vissza, ami még egy ok, hogy jól esnek szavai, mégis fájnak. Ő is azóta szenved? Azóta dobog a másikért a szívünk? És erről mégis miért nem tudtam? Mindketten féltünk, de lehet ennek így kellett történnie? És… Én voltam az első a férfi az életében? Hisz mindent olyan természetesen és gyakorlottan csinált, mintha már mondhatni gyakorlott lenne ebben, erre tessék, egy újabb meglepetés… - Baekhyun. - ejti ki nevem ismét, és derekamról kezét arcomhoz vezeti át, és óvatosan végig simítva rajta folytatja. - Szeretlek, érted? Szerelmes vagyok beléd! - szavait szinte még fel sem fogtam, mikor vékony ujjait tincseim közé vezetve húz közelebb magához, és méz édes ajkait enyéimre tapasztva kezdi el mozgatni őket, ezzel próbálva bizonyítani szavait, amit e nélkül is elhiszek. Hisz oly ártatlan, és tiszta lelkű, soha senkinek sem ártana, ha az illető nem ad rá okot… Én meg tudtom szerint nem adtam. Csak élvezem a pillanatot míg lehet… Míg nem vesznek el tőle, és az egész bandától. A családomtól. A szeretteimtől. Az otthonomtól, és az álmaimtól.
Csókját egyre elmélyesztve már nyelve könyörög bejutásért, amit ahogy megadok neki, lábát átveti derekamon, és könyökeivel arcom mellett támaszkodik. Nyelveink szinte szinkronban mozogva táncoltatják meg a másikat, és kezét óvatosan pulóverem aljánál kezdi egyre feljebb tolni fedetlen bőrömön. Lassan haladva tér át nyakamra, majd a fülem mögötti érzékeny bőröm kezdi el kényeztetni, mivel belőlem egy jóleső sóhajt vált ki. Egy pillanatra kényeztetésem megszakítva húzza le rólam a tegnapi műveit fedő textilt, és nyelvét nyakamon végighúzva tér át felső testem minden egyes zugának felfedezésének ajkaival, míg egyik kezét támaszkodásából felszabadítva egyenesen nemességemre csúsztatja nadrágomba vezetve kezét.
- Chanyeol, hisz mindenki itthon van. - szólalok meg szaggatott hangon két sóhajtásom közepette, mikor férfiasságom masszírozni kezdi, így hangom hallatva nyögök fel az élvezettől.
- Shh, majd próbálj halk maradni. - tér vissza nyakamra, kezével pedig csak egyre több gyönyört nyújt nekem.
- Ha így csinálodh, nem tudok csendben lennih. - bármennyire is próbálom hangom vissza fojtani, túl jól csinálja… Még mindig nehéz elhinni, hogy előttem senkivel sem volt, és ilyen szinten jó benne.
Fülcimpámra harapva tér vissza ajkaimhoz, így próbálva feltörő nyögéseim belém fojtani, kisebb nagyobb sikerrel.
- Szeretném hallani a hangod, nehogy azt hidd. De akkor inkább legyünk gyorsan túl rajta, mint sem szenvedj. - alsó párnám meghúzva görbül szája egy ravasz mosolyra, és egy jó tíz perces kínzást átugorva veszi le nadrágom, és amint nemességem kiszabadul a már szűk ruhából, kezét kezd rajta mozgatni, néha - néha szájába engedve makkomat.
- Basszus… - szűröm ki fogaim közt zihálva szitkozódásom, mikor a felhangzó telefonom után kutakodok remegő kezemmel, amit szerencsémre elérhető közelségben meg is találok. Arcomhoz emelve azonnal a piros jelre nyomnék, ám amint megpillantom a felvillanó nevet, minden életkedvem elmegy. - Cha - Chanyeol, ezth muszáj felvennem… - fordítom felé telefonom kijelzőjét, mire kényeztetésem befejezve kérdőn mered rám.
- Mit akar tőled? - kérdi miután utoljára férfiasságomra nyom egy csókot, és a takarót rám terítve jön feljebb.
- Semmi jót… - szólalok meg még mindig lihegve, és a zöld ikont elhúzva emelem fülemhez a készüléket, és azonnal menedzserünk dühtől túltengő hangja szaggatja a dobhártyám.
- Byun Baekhyun! Ezt ugye nem gondoltad komolyan? - üvölt bele készülékébe, amit persze ha normál hangerőn is mondana tisztán érteném. - Azonnal gyere be az irodámba, mégis, hogy lehetsz ekkora egy balfasz? Elcseszel csak így mindent, hát te hülye vagy?!
- Sietek… - sóhajtok fel, és a további ordibálását megelőzve kinyomom a készüléket, majd Chanyeol döbbent arcára vezetem a tekintetem.
- Mi… Mi történt? Nem Suhot kellene hívnia, ha valami baj van? Miért akadt ki ennyire? - bombáz kérdéseivel, miket figyelmen kívül hagyva kelek fel mellőle, és veszem vissza az előbb rólam eltávolított ruháim.
- Eltudsz vinni? - nézek rá kérdően, mikor egy fekete baseball sapkát húzok fejemre, hogy ne kelljen össze - vissza álló tincseimmel bajlódnom.
- Ez kérdés még kérdés? - kel fel a lehető leggyorsabban, és egy pulóvert kezébe véve már indul is a földszintre, ahová leérve azonnal hét pár kíváncsi szemmel találjuk szembe magunkat.
- Akkor be…-
- Be kell mennem menedzserhez sürgősen, most nem érek rá. - szakítom félbe Joonmyun szavait, akinek az eddigi értetlensége csak nagyobbra nő.
- Mért nem engem hívott? - vonja fel szemöldökét, mire csak egy váll rándítással válaszolok. Az első kezembe akadó cipőm lábamra rángatva lépek ki Chanyeol után az udvarra.
- Majd ha vissza értünk elmondom. - vágom be magam után a bejárati ajtót, mielőtt kérdéseikkel árasztanának el, és a lehető leggyorsabb léptekkel érem be a lehető legidegesebb fiút, és mellé, az anyósülésre alig beülve már indulunk is, és az alapból fél órás utat alig tizenöt alatt tettük meg.
- Chanyeol miért jött? - néz rám kérdően menedzserünk, mikor irodája ajtaját kinyitja, majd egy sóhaj kíséretében visszatolja szemüvegét helyére. - Nem baj, várjon kint, te pedig… -
- Ő is bejön. - ragadom meg az említett alkarját, és magam után szinte bevonszolom a kis helyiségbe.
- Csak veled kell beszélnem. - mered rám, név szerint Jisub kissé lecsúszott szemüvege mögül.
- Ha ő nem lehet itt, akkor én sem leszek. Már oly mindegy, ha megtudja nem? - és igen, előjött a lehető legbunkóbb és szemtelenebb énem, de mégis igazat adok magamnak, hisz már mindegy. Engem így is, úgy is kiraknak, ha utána mondom el nekik miért, engem már nem büntethetnek, őket meg miért kellene? Mert elfecsegtem nekik valamit? Na ne röhögtess… Akkor inkább tudja meg az egyik okozója szájából. Hisz ő sem tett semmit, támogatta az egészet - amint utóbb kiderült, még a kapcsolat is az ő ötlete volt - .
- Legyen. - sóhajt fel lemondóan, és egy hangos durranással csukja be az iroda ajtaját, és székébe leülve az asztal felső fiókját húzza ki, és előkerül a már sokadjára látott, nevemmel ellátott dossziém, miközben mi a példáját követve szembe vele foglalunk helyet.
- Jisub, miért csak Baekhyunnal akarsz beszélni? - ráncolja össze homlokát Chanyeol, miközben az asztal alatt kétségbeesetten szorongatja kezemet.
- Mert igazság szerint ez csak rá tartozik első sorban, másod sorban már a bandára is. - mutató ujjával visszalöki helyére pápaszemét, és a mappa tartalmában kezd kutakodni, míg egy lapot elő nem húz. - Baek… Neked elment a maradék eszed?
- Inkább megjött az eszem, nem elment. Bocs, hogy nem akarok tovább színészkedni. - forgatom meg szemeim egy sóhaj kíséretében, mire Jisub a kezében tartott lapra vezeti tekintetét.
- Úgy tűnik elfelejtette mi áll itt, és a következményeit… Szóval, csak, hogy emlékeztesselek…
- Aigo~, tisztán emlékszem milyen szarokat írtak ide. - veszem ki kezéből a papírt, amit Chanyeol elé téve, kikeresem a megfelelő sorokat. - Na nézzük csak… Byun Baek Hyunra kiszabott szabájok… Már a cím is jó, nem gondolod? - nevetek fel szarkasztikusan, majd ujjam egy sorral lejjebb csúsztatva folytatom az olvasást. - Szexuális beállítottságát titkolnia kell… Ha nem köteleznek rá, nem lehet kapcsolatom senkivel… Csupa móka nem? Ha gondolod olvasd el rajta a többi mocskot is, de a záró rész a kedvencem. Ha bármelyiket megszegem kitesznek. Szóval… Mikorra hagyjam el a dormot? - a lehető leglenézőbb mosolyom elővéve könyökölök fel az asztalra, és kissé előrehajolva meredek menedzserünk szemébe.
- Szóval ez azt jelenti, hogy…? - néz ránk kétségbeesve Chanyeol, és Jisub folytatja mondatát.
- Holnap tizenegykor lesz egy nagy megbeszélés, ahová az egész csapatnak el kell jönnie, hogy megbeszéljük a továbbiakat, és megtudják az okot.
- A kérdésemre nem kaptam választ. - teszem karba kezeim hátradőlve a székemben. Fáj. A szívem, a lelkem, mindenem darabokra tört. A szemeim visszatartott könnyeimtől égnek, de nem török meg előtte. Nem adom meg neki ezt az élvezetet.
- A dormot…? Ahogy mondtam, holnap megbeszélés. Utána huszonnégy órád van elhagyni az összes cuccoddal együtt a házat, és rá két órára közzé tesszük, hogy EXO nyolc főre csökkent.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése