1. Fejezet - Desperate Hope [The Painful Happiness]

- Baek! - Ütöm félre zongorám billentyűjét, mikor szinte kiabálva szólalt meg az ajtóban álló idióta szobatársam.

- Mi a franc van már? - Nézek rá a lehető legszúrósabb pillantásommal.

- Na, azért nem kell megölni… - Emeli kezeit maga elé védekező pozícióban. - Csak kérdezni akartam, hogy ráérsz-e - veti be kiskutya szemeit.

- Mit akarsz?

- Hát tudod… Ma este. Készülődés - húzza fülig érő mosolyra ajkait, minek köszönhetően az arcán lévő gödröcskéi újra szem elé kerülnek. Van egy kisugárzása, ami miatt nem tudsz mellette szomorú lenni. Elég az angyali mosolyára nézni, de te is boldog leszel. A nevetéséről már ne is beszéljünk… Akkor még azt is elfelejted mi volt a bajod előtte. Több éve ismerem őt, ami egyben jó, mégis fáj.

Érdekes mi? Talán a világ legcsodálatosabb embere a szobatársam, sokszor mégis bánattal tölt el. Magam is meglepődök mért pont ő. Már három éve boldog… Cöh, az ő részéről boldog, én részemről kevésbé örömmel teli párkapcsolatban élek. És mi az oka, hogy nem élvezem? Ő. Az előttem álló fekete, göndör hajú, angyali mosolyú és nevetésű, a lehető legkedvesebb ember ennek az oka. Igen ő, Park Chanyeol. Mert nem vele vagyok. Annyival jobb lenne minden, de több ok miatt sem lehet.

Kezdjük a legnagyobb okkal. Ő FÉRFI! És igen, én is az vagyok. Na és ő heteroszexuális, állítólag én is. Nem, nem vagyok az, de a vezetőség óhaja szent és sérthetetlen… Így rajtam kívül senki sem tudja mit érzek iránta. Ohh, ha még ez lenne a kisebb gond, arról sem tud senki, hogy meleg vagyok, mert nem mondhattam el. Már annyiszor beszélni akartam erről valakinek, de csak egyetlen egy lány, régi osztálytársam és volt barátom tud róla… De ez még mind az EXO előtti időszak.

- Baekhyun, figyelsz te rám? - Csettint ujjaival arcom előtt, én pedig összerezzenve kapom rá tekintetem.

- Ja, igen, itt vagyok… Mond mi a feladatom és segítek - kelek fel zongora székemről, majd a szemkontaktust kerülve surranok ki mellette az ajtón, ő pedig a nyomomban loholva zengeti meg újra mély hangját.

- Szendvicseket kellene csinálni, poharakat előszedni, a piákat, meg majd még ami jön - kócolja meg így is össze-vissza álló tincseit, amik az így is aranyos kinézetét csak megsokszorozzák.

- Akkor először szendvicsek - indulok meg a konyha felé, de amint belépnék Chanyeol elkapja az alkarom.

- Előbb boltba kell menni - bök szabad kezén lévő hüvelykujjával a bejárat felé.

- Ahh, ezt nem mondtad, a gondolatolvasást pedig még nem tanultam ki, gondolom ezzel most megleptelek - húzom mosolyra ajkaim, miközben az ajtó előtt heverő sportcipőm szenvedem fel lábaimra.

- Pedig menő lenne. Byun Baekhyun, a gondolatolvasó - kacag fel saját szavain, és példám követve felkapja az épp kezébe akadó bakancsát.

- Nem válna sok ember javára szerintem. Bár kitudja - vakarom meg tarkómat, mire ő is készen vár arra, hogy induljunk.

Nem újdonság ez már. Szinte minden héten, de ha nem is, minden második héten tartunk egy iszogatós estet. Szokásosan, én és Chanyeol készülünk elő hozzá, és takarítunk össze, a többiek meg kiélvezik az ivásra alkalmas alkalmat.

Vásárlás, kaja csinálás, piák vétele, persze az ritka, szinte mindig van otthon több literrel. Két órás készülődés, ami lehetne öt perc is, majd egy napos takarítás. Tömör élvezet… Már akinek, de szerintem nincs olyan épeszű ember, aki ezt élvezné, de a többiek túlzottan is másnaposok a takarításhoz.

- Nem emlékszel mik vannak otthon? - Töri meg csendet, mikor már az úton gurulunk autójával.

- Mivel kirángattál a konyhából, nem tudom. Talán hagyhattad volna, hogy szétnézzek a hűtőben - forgatja meg szemeit mondandóm hallatán, majd egy sóhaj kíséretével újra megszólal.

- Ha hagytam volna ma nem indultunk volna el. Ismerem a hűtő kutatásod, fél óra plusz kettő - szokásos Chanyeol. Nincs olyan dolog, amibe ne tudna bele kötni, és amit ne tudna megtenni, de komolyan, egy csoda ez a srác.

- Szólj ha nevetni is kell, mert eddig még a poén szellőjét sem éreztem meg - húzom féloldalas mosolyra ajkaim, tekintetem pedig Nyakigláb Yeolra vezetem. Tényleg, hogy lehet valakinek ilyen hosszú lába? De ha csak az lenne hosszú, maga az ember is rohadt magas. Mellé sovány… De nagyon. Csoda, hogy a szél nem törte még ketté. Bár, csak addig hiszed ezt, míg nem látod a hat számmal nagyobb ruhái nélkül. Na igen, egy szoba, minden napos Chanyeol has csodálás, mert ugye póló nélkül kell aludnia.

- Megint olyat csináljunk mint múltkor? - Bambulás átka. Már a bevásárló központ négy fala közt sétálunk, én pedig őt követve széles vállait csodálom.

- Felőlem lehet olyat is - vonom meg vállamat. Végülis engem mit érdekel, szinte sose eszek belőle, csak a többiek. Mire eljutnék odáig nincs belőle. Ha ők szeretik azt, akkor nekem tökéletes.

- Akkor vegyünk először sajtot… Te milyet szeretnél enni? - Pillant hátra vállai felett, én pedig lepetten kapom fel szemöldökeim. “Te?” Furcsa, miért pont én? Azt szokta kérdezni, hogy “ők” mit ennének, nem azt, hogy ÉN mit. Lázas lesz, vagy beteg.

- Nem mintha annyit ennék belőle. Nekem teljesen mindegy, hogy milyet veszünk rá - érem be hatalmas lépteit végre, így már mellette haladhatok, és nem a háta mögött loholok utána.

- Rakunk félre neked, ezért kérdem milyet kérsz. Na? - Emeli… Mármint hajtja le rám tekintetét, miközben a furcsábbnál furcsább nevű sajtokat lesem. Van kék, fehér, sárga… Szilárd, folyós. És miben különböznek ízileg? Nem merek olyat választani amilyet még nem ettem, lehet nem is ízlene. Akkor marad a legegyszerűbb választás.

- Park Chanyeol tud kedves is lenni… Váratlan fordulatok - szurkálódok vele kissé, mire felmorran.

- Ha nem lennék az, nem segítenék minden buli után kitakarítani. Azt remélem azért dereng, hogy amúgy egyedül rád maradna a ház - böki meg mutató ujjával homlokomat. Ahh, mint egy kisgyereket úgy kezel néha. Hahó, én vagyok az idősebb Nyakigláb!

- Nem tudom ki takarítja a szobát, khmm… Na de, térjünk vissza a lényegre. Amilyet múltkor vettünk az finom volt, szóval vehetünk most is olyat - egy bólintással jelezte, hogy eljutottak tudatáig szavaim, majd az említett sajtot a kosárba téve tovább haladtunk listánk kivégzésével.

A legutóbbihoz képest egészen hamar végeztünk. Csupán fél órába telt, míg bevásároltunk a szendvicsekhez… És a nasi tartalékunk pótlásához… Na meg a holnapi filmmaratonhoz… Még jó, hogy csak az estére indultunk vásárolni, na de mindegy.

Haza érve a szatyrokat letettük a konyha asztalra, és elkészítettük a hadseregre való szendvics készítést. Annyi étel fér beléjük, mégsem látszik rajtuk.. Bár mintha én különb lennék.

- Olyanok vagytok, mintha ti lennétek a szüleim... Már éhen halok - kap fel a szendvicsek közül egyet Sehun, mikor pont befejezzük a készítésüket.

- Csak túl balfasz vagy kaját csinálni, nem gondolod? - Húzom az agyát, mire kezével legyintve a nappaliban lévő kanapéra vágódik, és teli szájjal kezd vissza kiabálni nekünk.

- Jönnek át mások is? - Veszi birtokába a tévé távirányítót, aminek segítségével a falon lévő dobozon kezdi a csatornákat váltogatni.

- Talán. De lehet, hogy nem. De az is lehet, hogy igen! - Tárja fel a szekrény ajtaját Chanyeol.

- Aigoo, ne kezd ezt megint! Mért nem tudsz egyszer rendesen válaszolni?

- Az túl egyszerű lenne… És kevésbé vicces. - vesz kezébe legalább négy üveget, és az asztalra letéve őket, leül mellém.

- De nekem sokkal jobb lenne. - tér vissza újra körünkbe a maknae, és egy újabb szendvicset tulajdonít ki magának.

- Pont ezért lenne kevésbé vicces! - követi Sehun példáját, majd a telefonját a kezébe véve írni kezd azon.

- Mikorra kell lerángatni a többieket? - húz ki egy szabad széket az újonnan fekete hajú Oh uraság, majd azon szinte szétfolyva várja válaszunkat.

- Mondjuk fél óra. Addigra ide érnek a többiek is. - válaszolok Yeol helyett, mire Sehun mutató ujját feltartva felegyenesedik.

- Tudtam, hogy jön még valaki! Átlátok ám már rajtatok! - hunyorogva szemeivel mutogat ránk, majd mint egy jóllakott öt éves, szökdécselve indul el a lépcső felé. Ilyenkor sokkal elviselhetőbb, mint mikor a hiszti áradatával fáraszt minket. Nehogy félre értsetek, nincs semmi bajom Sehunnal, igazán remek ember, de ha rossz napja van, jobb ha mindenki menekül, hacsak nem öngyilkos merénylő az illető. Ne, akkor se. Csak fuss. Jobban jársz, hidd el.

Ahogy előre éreztem. Ez a fél óra talán még több mint egy óra is lett. Mármint nem Jongbaere és a másik négy ökörre gondolok, hanem a fent döglődő idiótákra. Elég vicces, hogy nekik több időbe telik ide érni, pedig itt élnek. Mert miért is ne… Nem ők lennének, ha ezt nem játszanák el minden egyes alkalommal. Bezzeg, ha direkt előbbre hívjuk le őket, lejönnek. Miután méltóztatott mindenki lejönni, elkezdődhetett a “ki tud jobban berúgni” buli. Csak érteném meg egyszer az értelmét, hogy miért jó addig inni, míg végül a reggelid is távozik belőled. Talán még az előző napi vacsorád is… Vagy talán még a… Mindegy, értitek a lényeget. A következő napról ne is beszéljünk. Ha három fájdalomcsillapító segít, akkor már szerencsésebb vagy. Ha egyáltalán a gyomrod engedi őket leérni. Nem tagadom, én is voltam már ilyen állapotban, de azt az érzést senkinek sem kívánom, mégis sokan önszántukból esnek bele.

Alkohol szag, fülledt levegő, hangos zene, ordítozások. És eljött az a már hagyománnyá vált pillanat, hogy felkelek és kimegyek az udvarra. Ha tovább maradnék, már belőlem jönne ki minden, és nem azért mert sokat ittam, csak a bent lévő “frissesség” oka lenne ez.

Néhány üveget felrúgva, de sikeresen és épségben kijutok az udvarra. Végre, érzek mást is a tömény alkoholon kívül. Levegőt.

Az ajtó előtt lévő lépcsőre lekuporodva fújom ki magamból a bennragadt levegőm, arcom pedig az ég felé fordítom. Szeretem a csillagokat nézni. Olyan apróknak tűnnek, mégis óriásiak, és milyen messze vannak… Messze… Legalább annyira, mint én Chanyeoltól. Persze nem barátilag számított távra gondolok. Csak engem utálnak odafent ennyire? Csak én nem lehetek boldog azzal, akivel szeretnék? Kétlem… De nekik talán még könnyebb. Mármint a többi embernek. Ők nem a legjobb barátjukba szeretnek bele, aki mellesleg vele azonos nemű, és hetero. Mért pont ő? Mért nem tudom azt szeretni akivel együtt vagyok? Már a legelején sem akartam ezt a kapcsolatot, erre tessék… Már három éve húzzuk a Nagyagyúak miatt. Három éve, szívem pedig már lassan öt éve ezért a bizonyos személyért dobog. Emlékszem mikor először láttam. Közvetlen volt mindenkivel, és sugárzott belőle a boldogság. Ha nem ismered eléggé, nem veszed észre, ha bántja valami. Ő az örök mosolyunk, a legnehezebb pillanatokban is képes talpra állni és mosolyogni. Annyira csodálom ezért, hisz nézz rám… Itt ülök kint, és őrlöm fel magam a saját problémáimmal, miket egyre nehezebb elviselni. Egyre jobban fáj, főleg az, hogy nem tudom kivel megbeszélni. Vagyis megtudnám, de nem lehet… Mit szólnának amúgy is hozzá? Már néha azt kérdik, hogy mikor kérem meg Niu kezét. Soha… Legalábbis magamtól soha. Meddig  kell még ezt eljátszanom? Meddig szenvedek még?

- Te mit csinálsz itt kint? - huppan le mellém Yuto, a szájából pedig egy szál cigi lóg ki.

- Csak kijöttem a levegőre. - sóhajtok fel, térdeimet pedig közelebb húzva magamhoz átölelem őket.

- Tán baj van? - húzza fel egyik szemöldökét kérdőn meredve rám sapkája alól.

- A fejem fáj csak, de amúgy minden oké. - erőltetem magamra leghihetőbb műmosolyom, amit ő egy igazival viszonoz.

- Akkor jó. Megijedtem, hogy baj van, mert csak úgy egyedül ücsörögtél itt kint. De amúgy… - pillant a kezén lévő karórára - Lassan megyünk mi. Bár jönnek srácok is, de Yeolt nem visszük, eléggé kiütötte már magát… - nevet fel kissé, én pedig lepetten kapom felé fejem.

- Chanyeol?

- Ahan. Én is meglepődtem, hogy így nyomatja. Mondtuk neki, hogy nem lesz jó vége, de nem hatotta meg túlzottan. - nyomja el az immár szinte teljesen eléget cigijét a lépcső szélén, majd magát feltornászva a hideg földről nyújtja felém a kezét. - Te jössz velünk? - kérdi, mikor segítségét elfogadva újból két lábon állhatok.

- Nem az én világom, te is tudod… Na meg nem is vagyok a legjobban… - olykor van előnye, ha színészkedik az ember néha napján. Semmi bajom már, de nem akarom őt egyedül itthon hagyni. Ritkán iszik sokat, amit viszonylag rosszul visel.

- Akkor pihenj te itthon. - kócolja meg hajam beljebb haladva mellettem. Ahh, miért kezel úgy mint egy kisgyereket? Komolyan ember, 24 éves vagyok! Mindegy, már megszoktam… És bevallom, tudok elég gyerekes is lenni, de akkor is!

- Te most kajak nem jössz? - zuhan vállaimra Joonmyun karja, és csap meg közelségének köszönhetően azonnal az alkohol szag. Amint lelépnek, kinyitom az összes ablakot, esküszöm…

- Na, gyere már! - győzköd a másik oldalamról Oh uraság.

- Rosszul vagyok, szóval most kihagyom.

- Két feles, és semmi bajod nem lesz! Na, ne csináld már, mindig itthon maradsz… - biggyeszti le alsó ajkát Hunie, mire Suhotól csak egy szúrós pillantást kap.

- Hagyd, ha nem akar jönni, akkor ne erőltesd. Abból sose sül ki semmi jó, te se jönnél szívesen, ha szarul lennél. - emeli le a súlyát vállaimról, és a bejárati ajtót veszi célba.

- Bla-bla-bla… Jön elő az anyai énje. - forgatja meg szemeit - De akkor biztos, hogy nem jössz? - húzza el kissé száját, amit én egy bólintással erősítek meg. - Hát akkor rendben. Vigyázz az óriásra, ne hányjon mindent telibe. - kacag fel, majd kezével intve ott hagy engem. Majd szép lassan mindenki eltűnik a házból, csak a kanapén fekvő Chanyeol nem. Ilyen állapotban jobb is, ha nem megy velük.

Amint kiürül a ház, az eddig bömbölő zenét lekapcsolom, és hatalmas csend telepszik a helyére. Egy pohár vizet töltve térek vissza Füles mellé, vállát pedig megbökve hívom magamra figyelmét.

- Baek? - néz rám szemeivel hunyorogva, miközben ülő helyzetbe szenvedi magát. - A többiek?

- Elmentek. Ezt idd meg, de ne egyszerre. - nyomom kezébe kezem tartalmát.

- Hováh? És engem m.. Mér… Mért hagytak itt? Ez meg mi a szhar?  - a lehető legértelmetlenebbül beszél… Komolyan, egyedül hagytak vele? A legrosszabb, hogy segíteni akarok neki, de míg nem kezd el józanodni szinte esélyem sincs. Oh, Park… Mégis mi ütött beléd, hogy ennyit ittál?

- Nem tudom. Csak el. Azt meg kortyolgasd, míg én össze szedem a szemetet. - amint kiejtem a szavakat a számon, ő leteszi a földre poharát, majd a kétlábra állással próbálkozik.

- Segítekh…

- Nem! Te itt maradsz, és megiszod a vizet! - tolom vissza vállánál fogva a kanapéra.

- Deh…

- Nincs semmi de! Ott ülsz, és megiszod! Addig én megcsinálom.  - hagyom egyedül a víz társaságában, míg én a konyhában tűnök el.

Amint találok valamit, ami alkalmas a szemét összeszedéséhez, kinyitok pár ablakot, és az előbb említett munkába kezdek.

Fél óra sem telik bele, és a kezemben tartott zsák megtelik az összeszedett üvegekkel, dobozokkal és zacskókkal.

- Ahh, a többit majd holnap. - ropogtatom végig gerincem, kezem tartalmát pedig most csak egy sarokba teszem le. - Megittad? - pillantok a kanapén ülő kócos manóra, aki minden mozdulatom figyelemmel kísérte végig.

- Tessék? - rázza meg fejét, hogy újra a földön legyen lelkiekben is.

- A vizet. Megittad?

- Igen. - bólint fejével. én pedig egy szendvicset felkapva leülök mellé a kanapéra.

-  Ezt még edd meg, és utána segítek felmenni. - nyomom kezébe az előbb tulajdonomba vett ételt, amit szájhúzva vesz el tőlem.

- Deh.. Nem vagyok éhesh… - fintorodik el.

- Legalább akkor a felét, nem nagy.

- Muszáj? - ráncolja össze homlokát, amitől méginkább hasonlít egy ártatlan kiskutyára. Hogy lehet valakinek ilyen édes a kinézete és személyisége, még ilyen állapotban is?

- Igen. Neked lesz jobb utána csak. - nézek rá kérlelően, próbálva hatni rá, ami látszólag sikerül is. Egy sóhaj hagyja el ajkait, majd a szendvicset a szájához emeli, és egy aprót harap bele.

- Ennyi elég?  - kérdi teli szájjal, mire én elnevetem magam.

- Ha ennyire nem akarod akkor igen. - túrok két kézzel hajamba, fejem pedig a kanapé háttámlájának vetem.

- Köszhönöm… - teszi le keze tartalmát. -  Álmos vagyok… - dörzsöli meg szemeit. Annyira édes így. Mintha tíz évvel fiatalabb lenne, úgy viselkedik, nem mintha bánnám. Olyan ártatlan és gyámoltalan.

- Segítsek, vagy megy egyedül is? - kelek fel helyemről, készen állva arra, hogy bármelyik pillanatban eleshet, ha felkel.

- Szerintem megy egyedül… - vagy mégsem. Kezeivel teste mellett támaszkodva próbálja magát eltolni a puha ülőke résztől, de amint a két lábára kell bíznia magát, vissza esik helyére.

- Nem úgy tűnik… - nevetem el magam, és kezét átvetve vállamon segítek neki felkelni.

- Jó-jó, innenh menni fog... - engedne el engem, saját egyensúlyára bízva testét, de mivel nem ment el a maradék eszem, nem engedem el őt.

- Még mit nem. Ha egy kanapéról való felkelés nehézségeket okozott, akkor a lépcső megmászása könnyebb lesz? - nézek rá felhúzott szemöldökkel, mire bólint egyet, én pedig mosolyogva rázom meg a fejem. - Felejtsd el. Segítek.

- Köszönöm. - ereszt el felém egy halvány mosolyt, amibe belefájdul a szívem. Látom rajta, hogy szenved, ám nem mutatja ki. Mosolyog, mint mindig, de nem csak a sok alkohol miatt szenved, a helyzet miatt is. Nem szereti, ha segítségre szorul. Mindent mindig egyedül akar megoldani, még ha ez lehetetlen is néhány esetben. Most is, képes lett volna össze törni magát, minthogy segítséget kérjen. Jól esik neki, ha valaki segítségére siet, de fáj is neki, mert úgy érzi, hogy az illető terhére van. Pedig nem. Tudhatná, hogy mi mind segítünk neki, bármi is történjen. Ahogy ő is ezt teszi velünk. Mindig itt van, és bármiben segít bárkinek. Túl jószívű. Néha a mi érdekeinket előrébb helyezi mint a sajátjait. Néha... Mármint minden egyes alkalommal. Talán ez is egy ok, amiért szeretem őt.

- Feküdj le, majd reggel te letusolsz. - szólalok meg ismét, immár Chanyeol ágya mellett állva.

- Köszönöm tényleg… És bocsánat. - süti le szemeit, mikor fekhelye szélére ül.

- Ne köszönd. És nincs mit sajnálnod. Feküdj le, hátha hamarabb kijózanodsz, addig én elmegyek, lefürdök. - húzom mosolyra ajkaim, és a szobánkhoz tartozó fürdő felé veszem az irányt.

- Baek!  - szólal meg, mikor már épp csuknám magamra az ajtót.

- Hmm? - hajolok ki a résen, egyenesen rá meredve.

- Be… Beszélhetnék előbb veled? - harapja be alsó ajkát idegesen. Tán történt valami? Lehet baj van… Ezért is ivott ennyit. De mi lehet? Szülei? Testvére? Mégis mi?

Aprót bólintva fejemmel újra a parkettán kezdek el lépkedni, majd mellé leülve egyenesen fekete szemeibe meredek. Lehet egyáltalán valakinek ilyen gyönyörű szeme? Maga a tökély…

- Baj van? - mérem végig aggódó pillantásaimmal.

- Mondjuk… Nincs… Vagy nem tudom. Ez nehéz! - túr idegesen hajába, majd egy mély levegőt véve lehunyja szemeit. - Nem tudom hol kezdjem…

- Talán az elején. Az jó lenne, és érteném is, hogy mi van.

- Vicces, mert én sem tudom mi van… Nem tudom szavakba önteni ezt. Mikor egyszerre vagy boldog, de egyben ordítanék fájdalmamban. Te éreztél már így? - húzza el kissé száját. Ó, ha tudnád hányszor érzek így… Minden egyes nap minden egyes percében. Ha melletted vagyok mindig. Örömmel tölt el, hogy veled lehetek, de fáj, hogy csak barátként. És már több éve… Nem két napja, vagy két hete kezdődött. Ha még kibeszélhetném magamból, de nem lehet. Ha kitudódna, oda lenne az egész banda. Az ügynökség meg… Valószínűleg kirakna, hisz megszegném a szerződésben előírtakat. Drága Chanyeol, nem vagy ezzel egyedül.

- Előfordult már. - de még hányszor, mégsem tudhat róla.

- És te mit tettél ilyenkor? Hogy ne fájjon ennyire?

- Semmit. Csak vártam. És még mindig várok a csodára, hogy valami történjen, de belegondolva az elmúlás lenne a legjobb ami történhetne. Ha ez az egész érzés csak úgy eltűnne.

- Milyen érzés? - ráncolja össze homlokát értetlenül.

- Az most lényegtelen. Az fontosabb, hogy neked mi bajod. Na, szóval? - döntöm oldalra kissé fejem, és válaszát várva pásztázom néha megránduló arcát.

- Baek, ha ez ilyen egyszerű lenne nem így ülnék itt. Egy egyszerű szó kimondása segíthetne rajtam, de akár a mélybe is nyomhatna. És ez a legnagyobb bajom… A bizonytalanság, és hogy nem tudok róla beszélni. Mármint nem az, hogy nem megy, hanem nem merem.

- És máshogy nem tudsz ez ellen tenni? Nem elmondani, hanem mondjuk mutatni, lerajzolni, leírni…? - így annyira nehéz segíteni rajta, ha nem engedi. Ha nem mondja el, mi nyomja a lelkét, akkor mégis hogyan könnyítsek rajta? Szeretnék mindig ott lenni neki, hogy legyen valaki, aki támaszt nyújt a nehezebb napokon is… Néha mégis olyan nehéz. Ha magába roskad… Én vagyok az első aki tud róla, de nem tudom, hogy ez áldás vagy teher?
- Mutatni? Hmm… Talán menne. De nem tudom, hogy hogyan reagálna akin mutatnám. Mármint akinek kellene. - hunyja le szemeit, fejét pedig a falnak dönti. - Nehéz ez a szar élet…

- Sose volt egyszerű. Ha az lenne, akkor nem csinálnád jól. - nevetem kissé el magamat szarkasztikusan - Egyébként… Amíg nem próbálod meg, nem tudhatod mit reagál rá. Ötven százalék esélyed van, hogy jól fogadja.

- És ötven, hogy nem. - sóhajt fel.

- Az mellékes. Gondolkodj pozitívan.

- Szóval azt mondod, hogy… - egyenesíti kis hátát, majd egyenesen szemeimbe mered - Próbáljam meg?

- Jól is kisülhet. - egy apró görbületet húzva arcomra próbálom bíztatni őt. Lehet nagyobbat veszít mint nyer vele, de nem tudom miről van szó, és míg nem próbálkozik, nem tudhatja. Én papolok itt neki, mikor egy beszari, cselekvésmentes alak vagyok. Itt ülök, és várok a megváltó csodára, hátha becsap valami, és minden jó lesz… A nagy lószart! Mi változna? Elfelejtem őt nyugdíjas koromban és ő is engem? Se barátok, se semmi? Tiszta happy end...

- Biztos? Szerinted ez jó ötlet?

- Te neked kell érezni… De ha tovább húzod, lehet ennyi esélyed sem lesz a jó végkimenetelre.

- Igazad van… Meg kell tennem. Később lehet jobban bánnám, hogy semmit sem tettem. Jobb, ha nemleges választ kapsz, mint semmiet. Remények és kételyek közé rejtőzve, mint egy kismacska.

- Honnan ez a lírai éned? - nevetek fel, próbálva oldani a feszültséget, talán némi sikert is elérve vele, hisz ajkai felfelé görbülnek.

- Csak az idegesség váltja ki belőlem. Néha én is meglepődök. - neveti el magát, majd arcomhoz közelebb hajolva újra megszólal, engem pedig az alkohol mámorító szaga csap meg. - Te nem?

- D… De. Hisz még… - folytja belém a szót. De nem úgy mint szokta… Puha párnái enyémhez préselődnek, éreztetve velem az alkohol és méz ízének vegyületét. Erről beszélt volna végig? Azaz rólam? Kétlem… Ez nem lehetséges. Csak részeg… Basszus, részeg! Én meg engedem neki!

Mint egy villámcsapás vág végig bennem a tiltakozás érzete. Párom van. Hiába adnám oda fél karom, hogy Chanyeollal legyek, nem lehet… Nem miatta, az én hibám. Ha nem húzom eddig, és tettem volna valamit a legelején, talán lehetséges is lenne. De így már nincs esély rá….

Kezeim mellkasának feszítve tolom el magamtól, és engem is meglepő sebességgel kelek fel mellőle. Ohh, mit tettem… Reményt adtam neki a reménytelenre, és most saját szenvedésemre is el kell ezt tőle vennem.