Karácsonyi Vallomás [MarkSon]

- Nem, ez sem jó! - kapom le immár vagy tizedik pulcsim magamról, és hajítom a hátam mögött lévő kupac tetejére. - Ahh, hol lehet… - tűnök el szinte teljesen a szekrényben, mire mögöttem az ágyon ülő barátnőm hangosan felnevet. - Mi van? - fordítom felé egész testem, és talán hangom ingerültebbnek hatott mint számítottam rá.

- Annyira túlreagálod ezt az egészet… - terem mellettem egy szempillantás alatt, és mellettem benyúlva a szekrénybe kivesz egy lezser, szürke pulcsit. - Ez jól néz ki, ezt vedd fel. - nyomja a kezembe a kivett ruhadarabot. - Na, gyerünk! - szól rám, miután végigmértem a rongyot. Már több éves, azt sem tudom miért van még itt, rég ki kellett volna dobnom. Egy sóhaj kíséretében magamra rángatom a szürke vackot, mire Hiyori arcán egy elégedett mosoly jelenik meg.

- Most ez komoly? - húzom el a számat.

- Szerintem ez jól néz ki. - terül el az ágyamon, telefonját tartva a kezében. - Ohh, tényleg! - vágja hírtelen ülőhelyzetbe magát, egy hatalmas vigyor kíséretében. - Mit mondott YuGyeom és BamBam? - dönti kissé oldalra a fejét érdeklődve.

- Öhmm… Azt mondták mondjam el… Hogy rossz nem sülhet ki belőle, és kifejezetten örültek ennek a hírnek, ami furcsa volt… De nem tudom, rossz előérzetem van, lehet mégsem kellene… - ülök le mellé, kezeimmel pedig térdemen támasztom meg magam.

- Na~. Nem lesz baj, igazat adok nekik, és ők már csak tudhatják, hisz ugyan így voltak. Legjobb barátok, de két éve boldog párt alkotnak. - böki meg az oldalam, próbálva lelket önteni belém.

- Aish, nem tudom… - túrok idegesen hajamba, Hiyori pedig átölel csak.

- Mark… Legjobb barátok vagytok, e miatt nem fog elítélni, te is tudod. Jobb tisztázni ezt vele, max nem jöttök össze, de attól még jóban lesztek. - enged el szorításából, majd egy mosollyal az arcán néz rám. Igazság szerint sokkal fiatalabb nálam, mégis ő az egyik ember, aki feltud dobni, és bízok benne… Bár nem mintha túl sok ilyen ember lenne az életemben, de értitek.

- Nem tudom. - sóhajtok fel, a testem vízszintbe helyezve.

- De tudod. - hajol arcom felé Hiyori. - Össze szeded magad, jól érzitek magatok, majd elmondod neki. Értetted?! Ne most kezdj el itt hisztizni, tíz perc és indulhatsz! - bök mutatóujjával a falon lógó órára.

- Hogy micsoda? - hatalmas durranással landolok a földön, de egy gyors mozdulattal már a fürdő felé kapkodom lépteim.

- Annyira vicces, hogy ilyen ideges vagy… - hallom szobám felől még barátosnőm nevetését, miközben én a hajammal próbálok valamit kezdeni. - Úgyis sapkában leszel, nem? - látom a tükörben, ahogy hátát az ajtófélfának veti, arcán pedig egy hatalmas mosoly terül el.

- Csitt, csak az úton! - húzom össze szigorúan a szemöldökeim.

- Az úton? Miért, hová mentek? - vonja fel lepetten szemöldökeit.

- Nem tudom még. Lehet sehová, de ha mégis, akkor valahogy álljon már a hajam! - veszem kezembe a polcon lévő sok tubus és flakon közül a hajlakkot, aminek segítségével vállalható formába hozom a hajam.

- Szinte ugyan olyan mint az előbb… - sóhajt fel, és még utoljára végigmér szemeivel. - Túl feszült vagy… Mark, ő a legjobb barátod, nem lesz baj! - lép közelebb, miközben kezeit vállamra helyezi.

- Pont ez a baj… Hogy ő Jackson. Basszus Hiyori, ő hetero! - fakadok ki utolsó kétségbeesésemmel.

- Mark! - kiált szinte rám - Mély levegő, és nyugi! Nem lesz baj! Csak ne vidd át túl nyálasba… Egyszerűen mond majd el neki.

- És mégis mikor? Az elején, vagy végén? Kajálás közben…

- Majd érzed. - szakítja félbe kérdéseim áradatát. - Én meg megyek, és szorítok. Nyugi, nem kell átöltöznöd, jó vagy így! Rendben? - bólintok egyet, mire arcára újra felszökik a mosolya. - Akkor sok sikert. - ölel meg köszönésként, pár másodperc után pedig már a bejárati ajtó csapódását hallom… Éljen, itt maradtam, mégis kivel? Ja igen, a gondolataimmal… Félek. Hányingerem van, szédülök. Úgy érzem magam mint aki az ájulás szélén áll, bár szerintem ez így is van. Soha életemben nem voltam még ennyire ideges semmi miatt… Gyomrom borsó méretűre zsugorodott. és nem tudnék még egy csepp vizet sem lenyelni, ami nálam nagy szó, hisz mindig eszek. Akkor is mikor már tele vagyok, de semmi nem látszik meg rajtam, jó génekkel vagyok megáldva… Ha egy hétig csak ennék, akkor sem híznék el. Sokan azt mondják szerencsés vagyok, bár ez már túlzás… Örülnék neki, ha pár kilóval nehezebb lennék, de nem tudok mit tenni, hiába eszek.

Azon kapom magam, hogy újra a szobám falán lévő tükör előtt állok, és két kabátot tartok kezemben. Egy fekete és egy sötét bordó… A fekete jó lesz. A másik kezemben lévő fölös ruhát a hatalmas halom tetejére hajítom, miközben magamra öltöm a kabátom. Egy piros sapkát veszek még ki szekrényemből, és miután magamra öltöm és felrángatom bakancsom kész vagyok. Apropó, a telefonom kell még, amiről fogalmam sincs merre van. Sok ész, mire mész, főleg, ha te vagy Mark Tuan.

- Nem hiszem el… - sóhajtok fel pár perc keresgélés után, mikor végre ad valami jelet a telefonom helyéről, pontosabban azért, mert üzenetet kaptam. Nem is egyet, kettőt. YuGyeom és Jackson. A fiatalabbik nevére nyomva megnyitom az üzenetet, ami hosszától független sokat jelent… Csupán két szó, mégis egy apró mosoly szökik fel az arcomra.

“Sok sikert!!!” - Yugyeom

“Igyekszem…”

Küldöm neki a választ, majd Jackson nevére nyomok. Ha minden igaz, két perc és itt van. Plusz - mínusz tíz perc, hisz a szőkeségről beszélünk.

Telefonom a zsebembe csúsztatva hagyom magam mögött ruhák hegyéből álló szobám, a kulcsaim pedig kezembe véve kilépek a bejárati ajtón. A szemem elé azonnal a sötét, mégis fehérlő udvarom terül, és az égből potyogó hópelyhek. Nem is tudtam, hogy esik… Nyakam behúzva a hideg miatt zárom kulcsra az ajtómat és egy mély levegő után az udvarom is elhagyom. Telefonomon az órára pillantok, ami pontosan 6 órát mutat…

- Sokat késtem? - szólal meg oldalamról Jackson, kis híján leállítva a szívem.

- Ohh basszus, ember! - kapom kezem mellkasomhoz. - Ne csináld ezt még egyszer! - bököm meg mellkasát egy szigorú pillantás kíséretében.

- Megijesztettelek? - húzza hatalmas vigyorra száját.

- Mondjuk - húzom el kissé szám, mire újra kitör rajtam az idegesség… Még nem. Nem támadom le egyből a hülyeségeimmel…

- Bocsi - neveti el magát - Pedig nem hiszem, hogy annyira ijesztő lennék… - emeli jobb kezét tarkójához, ami belőlem egy nevetést csal ki.

- Nem a kinézetedtől ijedtem meg… - rázom meg kissé a fejem.

- Pedig reménykedtem, hogy legalább eltűrhetően nézek ki. - biggyeszti le ajkait, amit akaratlanul is megmosolygok.

- Azt hittem pedig, hogy te mindig jól nézel ki. - viszek egy kis szarkazmust hangomba, pedig így van. Ohh, ember, hisz ő Jackson Wang, Mr. Tökély. Legalábbis számomra, ha másnak nem is, de addig jó míg csak nekem az.

- Ez köztudott. - von vállat, és az utca csendjét csak a talpunk alatt ropogó friss hó töri meg. - És mégis merre megyünk? Szokásos? - néz rám kérdően, kezeit zsebre vágva,

- Nekem teljesen jó. - húzom apró görbületre ajkaim. - Vagy te máshová szeretnél? - pillantok rá kérdően, mire szemöldökeit összeráncolva gondolkodni kezd.

- Forró csokizzunk. Van a közelben egy kisebb kávézó, ahol isteni íze van, na meg a süteményeknek is! - simogatja meg a hasát az említett italra és ételre gondolva.

- Oda a nagy fogyókúra látom… - nevetem el magam halkan.

- Ünnepek vannak. Holnap Karácsony, ilyenkor sose fogyózok… Majd utána folytatom, csak a szokásos. - állandó mosolya hirtelenjében eltűnik, és arca komorba váltásával egy időben rám emeli tekintetét. - Ezzel arra utalsz, hogy kövér vagyok? - és kezdi, a minden napi minimum adag színészkedését.

- Ne kezd… - nevetek fel alakításán.

- De erre utaltál! Nem mindenki lehet olyan mint te… Hatszor annyit eszel mint én, mégis fele akkora vagy, ez hol fair? - folytatja a játékot.

- Nem utaltam én semmire. - nevetem el magam. - Ez csak a genetika. Te könnyebben szedsz magadra izmot, én nehezebben. - húzom el kissé számat.

- De az más… - legyint egyet kezével. - Amúgy… Neked szóltak Yugyeomék?

- Mégis miről? - nézek rá lepetten.

- Hogy holnap vacsorára áthívtak. Akkor neked majd ezután szóltak volna. Na mindegy, lelőttem a poént, már tudsz róla. - neveti el magát, engem pedig újból eláraszt az idegesség. Félek bevallani neki… Még arról sem tud, hogy homoszexuális vagyok… Ohh, hányszor próbált nekem barátnőt szerezni… Ő az első, akire így tudok tekinteni. Ez előtt el sem tudtam volna képzelni, hogy egy velem egynemű ember ilyen érzéseket tud belőlem kiváltani főleg, hogy pont ő képes erre. Már ha csak mosolyogni látom össze húzódik a gyomrom, és melegséggel tölt el. Ha sír, én is össze török vele sőt, nekem lehet jobban fáj mint neki…

- Mark. - zökkent ki gondolataimból Jackson, hírtelen megállva.

- Hmm? - fordulok a mögöttem álló fiú felé.

- Itt vagyunk. - mutat a mellette lévő ajtóra. - Baj van? - néz rám kissé aggódva, én pedig egy mosolyt erőltetve magamra megrázom a fejem.

- Nem, dehogy is. Csak elbambultam.

- Biztos? Nekem tudod, hogy elmondhatod, ha baj van. - igen, ő Jackson. Az állandó bolond fiú, kinek egy nagyon érzelmes lelket rejt ez a hülyéskedős külleme. És megbízhatóságra kiváló példa, vele bármit meglehet beszélni, meghallgat, és próbál segíteni… Mégis, ha szomorú vagy, ő tuti felvidít, e felől nincs kétségem. Talán ezért is pont ő…

- Bármit? - nézek rá kérdően, de szemeim hamar a föld vizsgálására tévednek át.

- Mark, tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz… És lerí rólad, hogy valami baj van. - lép közelebb kezeit vállamra téve.

- De ez nem olyan dolog… - harapom be alsó ajkam, igyekezve elkerülni vele a szemkontaktust.

- Mert mi a baj?

- Hát… Nem baj.. Vagy de… Nem tudom. - sóhajtok fel.

- Bent beszéljük meg. - nyúlna az ajtó kilincsért, de cselekedetét azonnal félbe szakítom.

- Ne! - vágom rá azonnal, mire meglepetten néz rám. - Öhm… Nem akarom, hogy más hallja. - vagy csak menekülő utat akarok az azonnali futáshoz… Ki tudja.

- Akkor itt? - ráncolja össze kérdőn szemöldökeit, én pedig csak egy apró bólintással válaszolok neki. - Történt valami? - válik újból aggódóvá tekintete. Itt az ideje… Most kell elmondanom. Félek, de muszáj. De félek. Attól az embertől, akit szeretek. Mi van, ha kiakad, hogy meleg vagyok? Na akkor azt nem is merem említeni, hogy ő belé szerettem… Remegek. Remeg mindenem. Szédülök… Te jó ég, ha nem kezdek el beszélni tuti itt ájulok el nyomban.

- Mark, jól vagy? - kerekednek el szemei közelebb lépve hozzám.

- Öhm.. Igen.. Legalábbis asszem’. - lépek hátrébb tőle, tekintetem pedig össze - vissza cikázik, az ő alakját kikerülve.

- De mi van már, az isten szerelmére! Mondj már valamit Mark! - ideges… Ohjahj, mit csinálok? Tuti elmentek nekem otthonról. Még egy szót sem nyögtem ki a gondomról, már ideges.

- Kérlek nyugodj meg… - mondom szinte suttogva, ő pedig egy mély levegőt véve nekem szenteli minden figyelmét. - Én csak.. Csak… Nem tudom, hogy kezdjem el…

- Egyszerűen. Kimondod.

- De ez nem ilyen egyszerű Jacks! - kulcsolom össze ujjaim tarkóm mögött és fejem az ég felé fordítva egy mély levegőt veszek. Nyugodj meg Mark… Nem lesz baj, hisz a legjobb barátod.

- De az! Kimondod, és kész, mit tökölsz ezen ennyit? Már idegesebb vagyok mint te… - neveti el magát kissé zavarában, én pedig kezeim leengedve felveszem vele a szemkontaktust. Most… Sikerülni fog… Egy kikúrt szó, mit tökölök ennyit?! Gyerünk már Mark, mond ki!

- Csak… Az van, hogy… - mérem végig utoljára szememmel őt, majd szemeim összeszorítva újra szóra nyitom a szám. - Szeretlek!

- Én is, de mond már mi bajod!

- De én tényleg szeretlek Jacks… - pillantok rá félve. - Te nekem nem csak egy egyszerű barát vagy… - húzom el kissé ajkaim.

- Mármint te… Úgy érted, hogy…? - kerekednek el szemei - Na nem, te csak viccelsz! - nevet fel hangosan, mire eddig is hevesen verő szívem csak gyorsít a tempóján. - Hogy te, belém? - mutat magára, nevetése pedig csak erősödik.

- Komolyan mondtam. - feszül meg állkapcsom a mondat végén. Erre egyedül nem számítottam… Hogy kioszt, megaláz, minden eszembe jutott, de hogy a képembe nevet? Na ezt ne.

- Mark, szívtál valamit mielőtt idejöttél, vagy mi? - törli meg szemeit, de hangos vihogása nem csillapodik.

- Fejezd be! - kiáltok rá. - Nem hazudtam! Mit nehéz azon felfogni, hogy igen, beléd szerettem?! Ha tudnád milyen régóta el akarom mondani, hogy mégis mennyit szenvedtem ez miatt, te meg csak így a képembe röhögsz?! Ezt nem vártam tőled… - fakadok ki magamból, és eddigi zavarom haragba vált át. Lehet eddig mindvégig félreismertem? Az ember akiről azt hittem, hogy a világ egyik legjószívűbb lénye, valójában egy tahó paraszt lenne?

- Ne nevettess már Mark! Gyerekes ez a vicc, felnőhetnél már egy kicsit… Talán a tíz évesek viccelődnek ilyesfajta poénnal, de te tizenöttel több vagy bassza meg! - arca megfeszül, és eddigi jókedve elszállt. Mérges. De ő rám? Mégis miért? Nekem van okom, de neki mi? Hogy őszintén bevallottam az érzéseim, ez oly nagy hiba lenne? Kétlem.

- Túl csökönyös vagy! Fogd fel azzal az eszeddel végre, hogy igazat mondok! - bököm meg homlokát, ajkai pedig egy gúnyos mosolyra húzódnak.

- Bizonyítsd be. - szűkíti kissé össze szemeit enyéimbe mélyesztve azokat.

- Mond meg hogyan.

- Azt had ne én mondjam meg. De úgysem teszel semmit. - hajol közel arcomhoz, az előbbi megalázó nevetésével társulva. Na ezt nem...

Kapva az alkalmon, és közelségén, egyik kezem tarkójára téve közel húzom magamhoz, egészen addig, míg puha párnái enyémhez nem szorulnak. Érzem ahogy egész teste megfeszül ettől a hírtelen mozdulatomtól, légzése pedig megakad. Egészen biztos vagyok benne, hogy cselekedetem meglepte őt… De ha ezzel nem tudom bizonyítani, semmi mással.

Alig pár másodpercig értek össze ajkaink, majd eltolva őt magamtól, dühvel teli szemekkel nézek az övéibe.

- Remélem ez elég volt bizonyításnak. - ajkaink még mindig súrolják egymást, szavaim pedig alig hallhatóan távoznak a számból. Nem tesz semmit, nem mozdul, csak sokkolva néz rám. Száját szóra nyitja, de szinte azonnal  be is csukja. Én ezt nem… Nem bírom itt tovább. Eltolva őt magamtól arra fordulok amerről érkeztünk. Nem köszönök neki, nem mondok semmit, csak gyors léptekkel haladok el tőle. Fáj… Tudtam, hogy ez lesz. Tudtam, hogy fájni fog és, hogy nem kellene elmondanom. Mégis mit tettem? Egy több éves barátságot tönkre… Egy idióta vagy Mark Tuan.

Lépteim szinte már futássá gyorsultak, így fele annyi időbe sem telik a hazafelé vezető út. A bejárati ajtóm feltépve útnak engedem a szemem maró könnyeim, kabátom csak a földre hajítom, majd szobámba érve az ágyra vetem magam. Szemeim lehunyva gondolok vissza a történtekre. Mégis miért? Azt hittem, hogy max elutasít, de mért viselkedett így? Mért kellett össze törnie? Az arcomba nevetett, mintha csak megbolondultam volna. Fáj… Nem tudom elmondani mennyire fáj. Most elvesztettem őt… A Legjobb barátom, a Szerelmem… Az Életem. Gratulálok Mark Tuan, egy vérbeli szerencsétlenség vagy.

***

- Mark… - hallok meg egy mély, rekedtes hangot. Elaludtam? Mégis mikor? És hány óra? Na meg mégis ki az isten van itt?! - Markie, kelj fel… - suttog valaki ismét, és érzem, ahogy az ágy besüpped mellettem. Csak ő lehet… Más nem tudja, hogy hol van a pótkulcsom, az ajtót meg minden bizonnyal bezártam. Legalábbis azt hiszem…

Az illető - bárki is legyen az - oldalamra helyezi óvatosan egyik kezét, és kissé meglökve újból kiejti a nevem. Takarom szélét megragadva teljesen elbújtatom magam alatta, míg a mellettem ülő illető csak egy sóhajjal jutalmazza ezt.

- Kérlek… Beszéljük meg.

- Nincs mit megbeszélnünk… És hagyj aludni… - húznám fejemre párnám is, de ujjait csuklóm köré kulcsolja.

- Kérlek Mark… Vagy ezerszer hívtalak az este, de ki voltál kapcsolva… - nem reagálok sehogy sem szavaira, csak fekszek, mintha mi sem történt volna, pedig nagyon is történt. Ha most rá néznék, tuti kitörne belőlem a sírás, vagy megütném… A szemeim pedig így is égnek az egész éjszakás sírás után, és be is dagadtak. Még a végén a külsőmmel is elriasztanám most. - Én… Én tényleg azt hittem, hogy csak hazudsz.

- Mi okom lett volna rá? - szólalok meg takaróm védelmet nyújtó ölelésében.

- Lett volna… Azt hittem, hogy… Azt hittem, hogy Yugyeom…

- Hogy Yugyeom mi?

- Elmondta neked. - süti le tekintetét, én pedig lehúzva fejemről takarómat felülök mellé.

- Mégis mit? - nézek bele szemeibe kérdőn.

- Tegnapi után nem fogsz hinni nekem.

- Én mindig hiszek neked, tudhatnád. - húzom fel lábaim török ülésbe, majd takaróm úgy terítem magamra, hogy csak az arcom látszódjon ki belőle.

- Elmondtam valamit Yugyeomnak, és azt hittem ő tovább adta neked és, hogy megakartok szívatni… Hülye vagyok, hogy ezt gondoltam… - néz le maga elé a földre, így háttal ülve nekem.

- Mit mondtál el neki? - kérdem a hátát nézve. Még ezt is szeretem rajta...

- Hát hogy… Mindegy, már úgyis elcsesztem. - könyököl térdeire, ujjait pedig tincsei közé vezeti. Ideges. Akkor viselkedik így, vagy ha bántja valami.

- Míg nem mondod el, nem tudhatod. - mosolygok rá bíztatóan, ám ezt ő nem látja. Túlságosan szeretem, hiába viselkedett úgy velem tegnap, nem tudok rá haragudni. Fáj még, de nem megy. És eljött, hogy bocsánatot kérjen. Pedig reggel van. Állítólag sokat hívott, ám azt sem tudom, hogy este hová hajítottam a telefonom.

- Igazad van… És tényleg nagyon sajnálom, hogy ekkora köcsög voltam. - csuklik el a hangja a mondat végén. Most sír? Nem - nem, biztos nem…

- Semmi baj. - hiába mondom ezt, mégis fáj. A semmi pedig nem fájhat.

- De igen… Megpróbálom jóvá tenni.

- Kezdhetnéd azzal, hogy mégis mit mondtál Gyeominak. - nevetek fel kissé, próbálva oldani a hangulatot.

- Nem tudom, hogy hogyan mondjam el… Én csak azt mondtam neki, hogy… Hogy…

- Hogy mi?

- Hogy te nekem nem egy barát vagy. Mert szeretlek, de én mindig is azt hittem, hogy az ellenkező nem iránt vonzódsz… Ha tudtam volna… Most tuti utálsz, és elcsesztem mindent, mert egy idióta va… - akad meg a szó a torkán, mikor közelebb kúszva hozzá hátulról átölelem kezeimmel.

- Nem vagy idióta, ne beszélj így magadról.

- Én tényleg sajnálom, most biztos, hogy utálsz.

- Ahj Jackson, fejezd már be… - sóhajtok fel, miközben mellé ülök. - Szerinted, ha utálnálak, engedtem volna, hogy itt maradj, és nem zavartalak volna el? - hajolok kissé előre, hogy könnyes szemeibe nézhessek.

- De elcsesztem. - egyenesedik fel, tartva velem a szemkontaktust.

- Nem cseszted el, én szeretlek.

- E-ezt komolyan mondod? Azok után amit tettem? - arcán talán már az öröm jelei kezdenek megjelenni, amiket próbál nem kimutatni.

- Jackson, ez nem egy olyan szó, amivel csak úgy dobálózok, ezt te is tudod.

- És ez akkor azt jelenti, hogy mi most… Együtt vagyunk?

- Mondhatni. - húzom mosolyra ajkaim, mire ő is szabadjára engedi érzelmeit, és gyönyörű mosolya újból feltűnik, ám a következő pillanatban már egészen közelről érezhetem méz édes párnáit, melyek szinte azonnal nyakamra tértek át, így magamba szívhattam férfias illatát.

- Ígérem, soha sem foglak elhagyni, és jóvá teszem a tegnapit… Szeretlek Mark! - suttogja arcát a nyakamba temetve, ajkai pedig újból simogatni kezdik a nyakamon a bőrt. Ez gyors… De nem tudom eltolni magamtól, túlságosan jól esik… A szívverésem egyre csak gyorsul, ahogy a légzésem is, miközben ő a bőröm tépdeli és szívogatja. A fülcimpám bekapva megszívja azt, majd ajkai újra az enyéimre tévednek, és az előbbi csókunkhoz képest szinte követelőzően mar rám. Folyamatosan tépi ajkaim, de persze én sem tétlenkedem az övéin. Nyelve bejutásért könyörög, amit én készségesen megadok neki, miközben óvatosan lefektet az ágyamon. Amint hátam az ágy felszínét éri, kissé remegő kezét a pólóm alá vezeti, majd kissé eltávolodva tőlem kérdőn néz rám.

- Nem erőltetem, ha nem akarod. - mélyeszti szemeimbe sötét íriszét. Nem szólok semmit, csak egy mosollyal az arcomon hajolok ajkaira, melyekbe belemarva egy kisebb felnyögést váltok ki a fölöttem lévő szőkeségből.

- Remélem ez meggyőzött. - sóhajtok fel, mikor ajkai újra nyakam kezdik szívni, kezei pedig egyre feljebb tolják rajtam a pólómat, majd egy gyors mozdulattal lekapja rólam a fölös ruhadarabot, ezzel megszakítva kínzásom.

- Ma… Csak… Téged… Kényeztetlek. - szakítja félbe minden szó után a mondatát, miközben felsőtestem csókolja, majd az övem fölött letelepszik ajkaival. Az alhasam csókolgassa folyamatosan, mivel izgatottságom csak egyre jobban fokozza. - Csak nem szeretnél valamit? - szólal meg mély hangján, miközben kezét nemiszervemhez nyomja, belőlem egy nyögést kiváltva.

- Jackson… - sóhajtok fel, mikor nadrágomba nyúlva simogatni kezd engem.

- Mondjad, mit szeretnél? - pillant fel rám egy hatalmas mosollyal arcán, majd övem kicsatolva kínzó lassúsággal kezdi el letolni rólam a nadrágot. - Kinek köszönheted ezt? - markol rám, mikor újra egy vonalban van velem, ajkaival pedig állkapcsom csókolja végig.

- Neked… - nyögök fel, mire kezét lassan mozgatni kezdi rajtam.

- Szóval, nekem? - szólal meg újból, mikor hímvesszőmre egy csókot nyom.

- Igen… - kapkodok levegő után, mikor nyelvét érzem meg magamon, majd szinte egész hosszam szájába engedi. Egyik kezemmel akaratlanul is hajába túrok, míg a másikkal a mellettem heverő takaróm szorongatom, ő pedig hallva jóleső nyögéseim egyre csak gyorsít tempóján, néha megszívva a szervemet, míg néha kienged szájából és csak kezével kényeztet. A szívem már a fülemben dobog, szemem össze szorítom, szinte már levegőt sem kapok, mikor magába kerít az élvezet gyönyöre. Jackson újra felkúszva hozzám ajkait újra enyéimnek préseli és egy sokkal inkább érzelemmel teli csókba invitál engem, ami pár másodpercnél nem tart tovább. Homlokát enyémhez döntve, arcán egy hatalmas mosollyal szóra nyitja a száját.

- Remélem nem haragszol… És boldog Karácsonyt. - nyom egy apró puszit az orrom hegyére, majd szorosan magához ölel, esélyt sem adva nekem a megmozdulásra.

És igen. A mai napig tisztán emlékszem eme két napra, hiába történt már öt éve. Míg egyik napon teljesen össze törtem, a következő lett életem legszebb napja. Szenteste. És most, mellettem Jacksonnal itt ülünk Yugyeom és BamBam esküvőjén, azon ábrándozva, hogy egyszer mi fogunk ott kint állni, és kimondani azt a bizonyos igent.