2. Fejezet - Doubts Heap [The Painful Happiness]

– Chanyeol… ugye nem? – félve pillantok elkomorodott arcára, amit ő azonnal elfordít tőlem. Ha tudtam volna, ha adtál volna egy jelet, vagy bármit! És vajon mióta tart ez? Vagy csak az alkohol hatása, talán minden bizonnyal ezért tette. Vágyik csak a szeretetre, és ilyen állapotban mást tesz mint, amit akar, bár, állítólag az ember ittas állapotban igazat mond… kétlem, hogy vele is így lenne.

– S-sajnálom, én csak…

– Csak részeg vagy – közelebb lépve hozzá az ágy elé guggolok, és szemeibe nézek. – Ez miatt tetted, hisz mi barátok vagyunk, te is tudod…

– Baekhyun, én szeretlek! Te számomra nem csak barát vagy, veled akarok lenni, érted? – kérlek ne… ne tedd ezt. Bármit, csak ezt ne. Az így is sajgó szívem ezer és még millió darabra töröd, de persze erre én is ráteszek egy lapáttal, mert mért is ne. Zúzzuk össze porszemnyi nagyságúra a lelkünket, hátha nem fáj így is eléggé.

– Ne hülyéskedj már! – legyintek kezemmel, ajkaim közül pedig szarkasztikus nevetés szakad fel. – Chanyeol, évek óta legjobb barátok vagyunk, te pedig csak sokat ittál. Te is tisztában vagy vele, hogy nekem párom van…

– De tudom, hogy nem szereted Niut! Látom rajtad, és nem csak én! Többen is megkérdezték már, hogy miért vagy egyáltalán még vele… és ezt én sem tudom, de fáj – mért teszi ezt velem? Mért kell még több fájdalom ide? Édes, drága Koboldom… bár lehetne, bár elmondhatnám, bár tehetnék valamit, de az egyetlen dolog, amit szabad, hogy hazudok. Ebbe a két gyönyörű, csillogó, éj fekete szembe kell a számon kifolyó mocskot köpnöm.

– Feküdj le… nem tudod még, hogy mit beszélsz – kezeimet vállára téve próbálom fekvő pozícióba tolni őt, ám egy hírtelen mozdulatnak köszönhetően már a puha ágyon fekve mélyedek el a túlontúl közeli lélek tükreiben.

– Mit tegyek, hogy elhidd amit mondok? – alig mozdítja meg ajkait suttogása közben. Hallom, ahogy szíve hevesen ver, minden egyes lélegzetvételét érzem az arcomon, és az alkohol erős szaga csiklandozza az orromat…

– Chanyeol, kérlek… – szólalok meg immár remegő hangomon. Összeszűkült a torkom, és gombóc keletkezett benne. Annyira fáj, olyan kibaszottul fáj! Maradt volna inkább minden úgy, mint eddig. Miért érzem azt, hogy a szavai egytől egyig igazak?

– Csak válaszolj, annyi elég – néz mélyen szemeimbe, miközben egy mély levegőt vesz. – Ha még bizonyításom ellenére sem szeretsz, megértem – szemei könnyektől csillognak, hangja kissé megcsuklik mondata végén. Csak ne sírj, könyörgöm, ne sírj, mert addig bírom én is. Légy erős, ha már én nem vagyok az.

Nem tudok mit mondani neki, még a megszólalás sem megy. Szóra nyitom szám, de azonnal vissza is csukom őket ötlet hiányában. Csak tudnám, hogy mit tegyek, csak tudnám mi lenne a jó mindenkinek. Mit kellene tennem, hogy jó legyen? Fáj így látnom őt, viszont, hogy ne legyen boldogtalan egy megoldás van csak.

– Csak részeg vagy, azért mondod ezt, igaz? – veszek el teljesen gyönyörűséges szempárjában. Hogy tudott ennyire magába bolondítani? Hogy tudta elérni, hogy belé szeressek? Hisz semmivel sem bánt velem különben mint a többiek, mégis őt választotta zakatoló szívem. Őt választotta legjobb barátomnak és szerelmemnek.

– Ha a közelemben vagy, mindig részeg vagyok, mert megbolondítasz – az így is ujjnyi távolságunkból még vesz el, így ajkai enyéim súrolják szinte már.

Egy nagyot nyelve szüntetem meg a rést ajkaink közt, és egyik kezem tarkójára csúsztatva húzom közelebb magamhoz. Most érzem azt a bizonyos érzést, mikor azt mondják, hogy pillangók vannak a hasadban. Jóleső bizsergés járja át egész testem, mikor újból megízlelhetem telt ajkait, melyekre már öt hosszú éve várok. Az első pillanat óta…

Teljesen elködösödik a gondolkodásom, hiába üvölt bennem egy belső hang, hogy nem tehetem meg, mégsem hallgatok rá. Egyre hangosabban kántálja, hogy fejezzem be, nem lesz jó vége, én mégis csak erőszakosabban marok ajkaira immár elmélyült csókunkban.

Lassan és érzékien csókolja végig állkapcsom mentét, és annál is kisebb sebességgel tér át nyakamra, egy jóleső sóhajt kiváltva belőlem. Nem, ezt már nem engedhetem…

– Chanyeol… – ahogy kiejtem nevét egy erőset szív érzékeny bőrömbe, nekem pedig össze kell szorítanom fogaim, hogy ne hangoztassam a hangom. – Chan, kérlek ne… – kezeimmel összeszorítom mellkasán pólóját, így próbálva eltolni magamtól, mire abbahagyja kényeztetésem, fejét pedig vállamra hajtja.

– Sajnálom, nem akartam, csak… ahj, túl régóta várok rád – kezeit átvezetve testem alatt ölel szorosan magához. Akaratlanul is átkulcsolom háta mögött karjaim, és férfias illatát mélyen magamba szívom, amit annyiszor éreztem már, hisz egy szobában vagyunk, most mégis annyira más. Annyival másabb így, mégis véget vetek a pillanatnak.

– Öhm… Kiengedsz? – kérdem a lehető leglágyabb hangon, ő pedig eleget téve szavamnak azonnal kiszabadít öleléséből. – Mindjárt jövök – kelek fel mellőle az ágyról, de ő alkarom elkapva ránt vissza.

– Ugye nem haragszol? – néz rám aggódó pillantással, mire egy mosolyra húzom ajkaim fájdalmam ellenére is.

– Miért haragudnék? – guggolok le elé, válaszára várva.

– Hát, amit tettem – pillant oldalra egy kis időre, majd vissza szemeimbe. – Nem akartam, csak…

– Chanyeol, nem haragszom. De mindjárt jövök – mutató ujjammal óvatosan eltolom homlokába lógó tincseit, majd felegyenesedve egyedül hagyom őt a szobában.

Levegőznöm kell. Nem megy a gondolkodás, túlságosan beködösödtek a gondolataim. Pedig most szükségem lenne rájuk.

A bejárati ajtó melletti tükörbe nézve pillantom meg a nyakamon ékeskedő kisebb vörös foltot. Ujjbegyeimet végighúzom rajta, mire egész testemen egy jóleső bizsergés fut végig. Mert tőle van… apró mosollyal az arcomon, mégis összeszűkült torokkal veszem le a fogasról kabátom, és lépek ki az udvarra. Még csupasz karjaim a csípős hideg csapja meg, minek hatására összerezzenek, és azonnal magamra veszem előbb birtokomba kerített ruhadarabom.  Apró léptekkel haladok egészen a kert végében álló hintáig, amire felfeküdve a csillagokat kezdem el bámulni.

Vicces, hogy körülbelül egy órája, vagy másfél, még magammal és a fent józanodó Koboldommal hasonlítottam össze ezeket a ragyogó pöttyöket az égbolton. A távolság miatt. Most meg? Közelebb érzem őt magamhoz mint bármikor, pedig nem szabadna. Elgyengültem, pedig tartani akartam magam. Nem szabadott volna megtennem. Hazudnom kellett volna mint eddig, és elutasítani őt. Most mit tegyek? Undorító embernek érzem magam… Niunak mégis mit mondok? Mit fog szólni ehhez? Ha nem is mondom el, mi történt, a nyakamon lévő foltot minden bizonnyal észre fogja venni. Istenem, mekkora egy barom vagyok!

Kabátom szorosabbra húzva mellkasom előtt fordulok át oldalamra. Az egész házban sötét van, kivéve egy ablakot. Ő ott fent fekszik és ki tudja, mit csinál.

– Egy világi barom vagyok, esküszöm… – sóhajtok fel szemeim összeszorítva. Fázok, de nem akarok bemenni. Nem akarom látni őt, nem akarom összetörni, mégis muszáj leszek. Nem akarom, hogy miattam rúgják ki, és vesszenek el az álmai. Nem akarok semmi bajt okozni neki, de már megtettem. Lehet, hogy elrontottam már mindent, és elkövettem a lehető legnagyobb hibám az életben.

Fáradt vagyok, minden téren. És álmos is, de nem akarok aludni, nem akarok semmit se csinálni. Nélküle semmit.

Ohh, mit tettem…

– Baek! – rázogatja meg valaki vállam, mire én csak átfordulok másik oldalamra. – Istenem, te idióta, mért itt kint alszol a mínuszokban?! – kiabál szinte velem, mire résnyire kinyitom szemeim. A nap már felkelőben van, de még nincs világos. Jéghideg kezeimmel dörzsölöm meg arcom, és a fekhelyem melletti személyre pillantok, aki nem más mint Minseok.

– Hagyj… – húzom kabátom egészen arcomba, mire ő egyszerűen csak meglöki a hintát, amivel a földre terít engem, és nevetni kezd esetlenkedésemen, ahogy próbálok felkelni a jeges talajról.

– Mit csinálsz itt kint? Legalább öltöznél fel normálisan, de akkor se aludj kint! Nem is ittál sokat, mégis neked ment el a legjobban az eszed… na gyere! – ragadja meg karom, és segít szenvedésemben, majd támaszt adva nekem kísér be, mintha nem tudnék menni…

– Mennyi az idő? – hunyorogva keresem a falunkon lévő órát, ám még homályos látásomnak köszönhetően nem tudom leolvasni róla.

– Fél hét nagyjából – feleli azonnal, miközben kabátom veszem le magamról. – Egyébként, hogy jutott ekkora gyökérség az eszedbe, hogy kint alszol? Tán Yeol összehányta a szobát? – hangoztatja meg újra nevetését, mire én csak egy szájhúzással válaszolok, és megkerülve őt a nappalit veszem célba. Szinte rázuhanok a kanapéra, és térdeim a mellkasomhoz húzva próbálom melegíteni magam.

– Hééé, Hyung! – huppan le alig pár centire a fejemtől Sehun, és persze, a szokásos hajkócolásom sem maradhat el. – A Colos jobban van már? – hajol közelebb hozzám, mire összehúzza szemeit. – Nocsak… – jelenik meg egy hatalmas mosoly ajkain, és pulcsim arrébb húzva bök nyakamra. – Tán átjött Niu? Látom, neked is jó estéd volt – francba, elfelejtettem, totálisan kiment a fejemből az a csodás, valószínűleg már lila folt. Kezemmel ellököm az övét, és a pulcsim kapucniját fejemre húzva fordulok el tőle. – Baekhyun… Baj van? – teszi óvatosan kezét vállamra, mire csak jobban összehúzom magam.

– Nincs… beszéljünk másról – mondom alig érthetően, mivel próbálom minél jobban elbújtatni arcomat.

– Hyung, tudod, hogy bármit elmondhatsz nekem – hajol egészen fölém, hogy szemeimbe nézhessen.

– Lényegtelen, jól vagyok – erőltetek ajkaimra egy boldognak tűnő görbületet, hiába rohannék ki legszívesebben a világból, és engedném folyni könnyeim.

– Ajánlom is – viszonozza mosolyom majd egy hatalmasat ásítva szája elé teszi a kezét. – De ha nem haragszol… én kidőlök. Te nem alszol tovább? – kel fel mellőlem, és karikás szemeivel nézve rám várja válaszom.

– Menj csak, én itt alszok -– intek neki, mire meglepetten néz rám.

– Miért itt? Összevesztetek vagy mi? – vonja össze szemöldökeit értetlenül.

– Nem csak… nincs kedvem felmenni, jó itt – találom meg a legegyszerűbb, mégis legostobább indokot.

– Akkor jó. Lehozzak valamit?

– Nem kell semmi… de megkérhetlek valamire? – nézek rá könyörgő szemekkel.

– Mondjad.

– Megnéznéd, hogy mi van Chanyeollal?

– Na jó, ez egyre furább… – sóhajt fel, miközben tarkójához emeli egyik kezét. – Megnézem mi van vele… de amint magamhoz térek vesézheted mi ez az egész, nem felejtem el, ugye tudod? És nem foglak hagyni, míg nem mondod el – hangoztatja meg gonosz kacaját. – De aludj jól Hyung, jó éjt, vagy mifene! – csoszogva indul el az emeletre, és szinte azonnal el is tűnik a látókörömből. A többiek valószínűleg már az álomvilágukban bolyongva durmolnak fent, amit nekem is kellene tennem, de nem megy.

Rajta jár azeszem, újból és újból. Hogy mit kellene tennem, mert tanácstalanságom nem apadt abszolút, pedig jót tenne. Tán meg kellene beszélnem valakivel? Nem, ezt nem szabad, ráadásul holnap jön át Niu, neki mit fogok mondani? Egyáltalán mit tegyek? Én nem vagyok jó sminkes, az alapozó pedig kevés rá, vagy ha mégse, túl feltűnő lenne, hogy ott sokkal több van rajtam. Galléros pulóver? Amilyen meleg szokott bent lenni meg is halnék, de ez látszik utolsó menedékemnek.

Végtagjaim még mindig elvannak gémberedve, és a benti meleg ellenére is remegek még. Szemeim már legalább fél órája lehunyva tartva próbálom alvásra bírni magam, ám sikertelenül. Még mindig könnyek marják a szemem, de nem akarom kiengedni őket. Utálok sírni, még ha egyedül is vagyok inkább tartom magam, mert nem szeretem kimutatni az érzelmeim, nekem nem megy úgy mint Yeolnak. Neki természetesen jön már, hogy ha szomorú is mosolyog. Én mért nem vagyok erre képes?

Gondolataim a rám terített puha pléd érzése szakítja félbe. A váratlan érintéstől összerezzenek, de szemem továbbra is csukva tartom, amivel remélem, nem árultam el magam. Valaki óvatosan leveszi fejemről kapucnim, ezután puha kezével elkotorja az arcomba lógó tincseim, ügyelve rá, hogy ne keltsen fel engem. Pedig ha tudná, hogy ébren vagyok…

– Csak tudnám, mire gondoltál… – suttog alig hallhatóan. Mély, rekedtes hangja elárulja kilétét. Mégis ki az, akit ilyen angyali tulajdonságokkal áldtak meg? Szerintem nem kell válaszolnom, ennyiből is rájöttetek.

A lehető legnagyobb odafigyeléssel emeli meg felső testem, és ül úgy fel a kanapéra hogy fejem combjain pihenjen. Kezével végig simít arcomon, majd kezem után kezd kutatni. Egy mély levegőt véve fogom meg kutató végtagját, és érzem, ahogy a hírtelen mozdulatomtól összerezzen.

– Arra, hogy szerencsés, de mégis szerencsétlen vagyok… – szólalok meg remegő hangom, mire szívverése felgyorsul. Örökké hallgatni szeretném a lehető legközelebbről ezt a gyönyörű dallamot. Azt akarom, hogy értem szóljon, az enyém pedig az övére hangolódjon.

Szabad kezemmel pólója szélét kezdem el szorongatni, testem pedig remegni kezd a visszafolytott zokogásomtól, ám könnyeim már nem bírom megfékezni. Szinte versenyt futva gurulnak végig arcomon, és hullnak egyenesen Chanyeol ölébe.

– Hé-hé, Baekie… most mi a baj? – próbálja felvenni velem a szemkontaktust, de arcom hasába temetve görcsösen tartom továbbra is magam. – Baekhyun… – szólal meg lágy hangján, kezével pedig hajamon simít végig.

– É-én… Sajnálom, Chanyeol. Olyan rohadtul sajnálom! – karolom át másik karommal is, szinte minden levegőt megvonva magamtól.

– De mégis mit? Hé, nézz már rám… – szenvedi le magáról az őt szorító végtagjaim, majd állam alá nyúlva maga felé fordítja arcom.

– Mindent, de ez… hülye vagyok, érted? És elcsesztem mindent… sajnálom Chanyeol, de ezt nem lehet – egy gyors mozdulattal kelek fel mellőle, majd pulcsim ujjába törölve könnyeim, rohanok fel az emeletre. Hallom még ahogy nevem zendül fel édes ajkai közül, de próbálva kizárni magamból szavait zárkózom be a folyosó végén lévő közös fürdőnkbe. Az ajtónak vetve hátam csúszok le egészen a földig, ahol felhúzott térdeimre hajtva fejem engedek ki magamból minden érzelmet. Mint egy épp menstruáló lány, úgy zokogok itt a hideg padlón.

Annyira másnak érzem magam mellette… Teljesen máshogy viselkedek, sokkal felszabadultabb vagyok, és boldog vagyok. Míg eszembe nem jut minden. A legelejétől kezdve. A sok kialvatlan éjszaka, a sok átsírt magányos órák, és a sok színészkedés. És mind miért? Hogy megtudjak élni valamiből, hogy azt csinálhassam amiről mindig is álmodtam, és ne rakják ki a seggem. De leginkább ő miatta. Félek, hogy ő is az utcára kerülne velem együtt, és mehetnénk oda ahová csak látunk. Talán jó is lenne egy szempontból, de darabokra zúznám az ő álmait is, amik még közel sem teljesedtek be. Nem akarom, hogy miattam dőljön romba minden terve az életre tekintve. Ő mit sem sejt a szerződésem plusz pontjairól, ahogy a többiek sem tudnak semmit. Rajtam és a fejeseken kívül az égvilágon senki. El kell őt dobnom magamtól… De Niuval sem fogom már sokáig bírni. Talán egyedül lenne a legjobb, nekem is, és mindenkinek. Ha nem kötődnék senkihez, ha olyan lennék mint ez előtt. Egy érzéketlen tuskó, akit semmi sem érdekel magán kívül. Aki nagy ívben leszar mindent, éjjelt nappallá téve bulizik és iszik. Lehet olyannak kellett volna maradnom, és most minden rendben lenne, de mellette nem ment. Akaratom ellenére lettem volt énem totális ellentéte, így pozitív irányba változtatva mindenben. Talán ha… ha elmondanám neki, ha kitálalnák mi miért volt. Lehet rá esély, hogy minden könnyebb lenne? Nem biztos. De ha nem próbálom meg, nem tudhatom erre a választ, viszont félek, hogy hülyeséget csinálna. Nem ismerek nála jószívűbb embert, de ha egyszer kiborul bárkit, bárhol a földig olt. Olyankor szinte még én is félek tőle…

– Baekhyun, kérlek engedj be! – ér be pár perc elteltével, és az ajtón kopogtatva várja válaszom. Szipogásom próbálva halkítani temetem tenyereimbe arcom, ám mit sem ér, ha ő elhatározta magát. – Kérlek, beszélni szeretnék veled.

– Ígérd meg! – zokogásomtól szinte alig érthetőek szavaim, amin az ajtó hangszigetelése sem segít. – Ígérd meg, hogy nem borulsz ki… hogy nem teszel semmit! – kelek fel a hideg földről komótosan, és fülem az ajtóra tapasztva várom válaszát.

– Megígérek bármit, csak kérlek – hallom, ahogy homlokát az ajtónak vetve várja cselekedetem. Remegő kézzel nyúlok a zárban lévő kulcsért, majd egy utolsó mély levegőt véve elfordítom a zárban, és szinte azonnal elém tárul Chanyeol kétségbe esett arca. Közelebb lépve hozzám ölel magához szorosan, egyik kezével derekam tartva, míg másikkal fejem simogatva próbál nyugtatni.

– Hidd el, ha tehettem volna mást, semmi sem így történt volna… – szipogom mellkasába temetve arcomat.

– Shh, nyugodj meg… utána beszélünk. De kérlek ne sírj, mert én is fogok akkor – fúrja arcát tincseim közé, engem szorosabban tartva. Olyan jó így, annyira nyugtató, és jó érzés. Ha tehetném az egész hátralévő életem a karjaiban tölteném, amik oly nagy erővel tartanak, hogy ha még teljesen el is engedném testem, ugyanígy maradnék. Nem engedne a földre zuhanni, nem akarná, hogy fájdalmam legyen.

– Chanyeol…  – szólalok meg, mikor már több perce így állunk a fürdő közepén.

– Igen? – tol kissé távolabb magától, hogy egyenesen szemeimbe nézhessen.

– Fázom… nem mehetnénk be a szobába? – engedem le az őt átkulcsoló karjaim, mire ő bólint egyet, és előre engedve követ egészen a szobánkba. Át sem öltözve az alvós ruhámba bújok be ágyamba, és a takarót magamra húzva figyelem minden mozdulatát, míg végül előttem leguggolva homlokomra tapasztja tenyerét.

– Hozok lázmérőt és gyógyszert… – sóhajt fel, de amint kelne fel, vékony ujjaim csuklóján átkulcsolva tartom közelemben.

– Nem kell. Jól vagyok, csak fáztam.

– De hisz tűz forró a homlokod!

– Tényleg, nincs semmi bajom. Pihenek és jól leszek. Csak nagyon fáradt vagyok.

– Biztos? – pásztázza át arcom minden egyes szegletét, mintha bármi jelet keresne rajtam a füllentésemre.

– Igen – bólintok egy aprót, mire ajkai közül egy sóhaj tör fel.

– Akkor aludj jól – hajol közelebb és amint homlokon csókol, saját ágya felé veszi az irányt.

– Chanyeol! – könyökölök fel ágyamban, ő pedig azonnal vissza fordulva hozzám egyszerre lepetten és kérdőn néz rám. – Nem lehetne, hogy ma… – szemeimmel a földet pásztázva folytatom mondandóm. Az övéibe nézve nem bírnám kimondani, már sokszor kértem erre, de most mégis más. Olyan is volt, hogy ő kért meg rá, vagy egyszerűen csak kevesebb ágyat kaptunk egy-egy szállásunkon. – Hogy velem alszol? – mondom alig hallhatóan, ám örömét hiába próbálja visszatartani, arca felderül. Olyanná vált, mint egy izgatott öt éves, a bánat mégis ott bújkál a szemeiben.

– Persze, csak húzódj beljebb – kapja fel saját ágyáról párnáját, én pedig szavának engedelmeskedve a falhoz húzódok, ő pedig a kezében tartott tárggyal lefekszik mellém. Elég nagy takaróm van, így magára húzva azt bőven elférünk alatta ketten. Főleg, hogy közelebb húz magához, és fejem mellkasára fekteti. Az alattam átvezetett kezét derekamon pihenteti, míg a másikkal az őt átkaroló kezem fogja. Szinte a pulzusát is megtudnám mondani, annyira közelről hallom kiszakadni készülő szívét, mellkasa pedig egyenletesen emelkedik súlyom alatt.

Annyira furcsa ez az egész. Rossz előérzetem van, mégis boldog, és bánatos vagyok. Félek a holnaptól, mégis várom, hogy mit tartogat nekem még a sors. Milyen meglepetések várják még felfedezésem, és milyen gödrök állítanak meg ezek elérésében. Kíváncsi vagyok, hogy mit tartogat nekünk ez az apró tarsoly, vajon lesz-e még közös jövőnk, vagy sem? Belefér-e az én szerencsétlenkedésem az ő tárolójába, vagy ez túl sok neki befogadni? Nem tudom. Semmit sem tudhatok, de idővel minden kiderül.

– Jó éjt, Baek – egy apró puszit nyomva hajkoronámba búcsúzik el tőlem, és küld el az álmaim világába.