1. Fejezet - Lazy Suffering [2Won]

- Most komolyan ezt fogjátok csinálni? - pillant rám, majd a szomszédos ágy felső részét elfoglaló Hyungwonra a mi vezetőnk, ahogy kezeit mellkasa előtt összefűzve méreget minket szigorú pillantásaival.

- Majd holnap összepakolom a saját cuccaim, de most örülök, hogy élek. - Szavai megerősítésének érdekében még egy apró mozdulatot sem tesz beszéde közben, csak szemeit lehunyva foglalja el a rendelkezésére álló helyet, s ha mellkasa nem emelkedne meg, mikor levegőt vesz, még ténylegesen el is hinnénk, hogy meghalt… Legalább az örökös horkolását nem kellene többé hallgatnunk, minek köszönhetően az alvási időm töredéke a többiekének - na és persze a másik két szobatársunk is ugyan így szenved tőle, név szerint Kihyun, és az épp szemmel való ölést gyakorló Hyunwoo.

- Mindig ezt mondod, majd ránk marad a meló… Össze kellene kötni titeket - morogja az orra alatt a takarító páros fiatalabbik tagja, ki épp ruhái rendezgetésével van elfoglalva, hogy az általában csak behajigált darabokat rendbe szedje - és még engem neveznek trehánynak és lustának, cöhh…

- Tegnap olvastam, hogy van egy remek módja annak, hogy hogyan alakíts ki jó kapcsolatot a társaiddal, neked is alkalmaznod kellene Kihyun… - húzom apró mosolyra ajkaim, ahogy egy kisebb rituálét lerendezve kerítem az eddig hason heverő testem az oldalamra, hogy könyökömre feltámaszkodva kaphassak kilátást a szorgoskodó egyedekre.

- Mégis mi? - sóhajt fel unottan, előre tisztában léve vele, hogy szavaim komolyságának a szintje valahol a földet veri - alulról természetesen.

- Fogd be a szád. Hidd el, néha mindenki örülne neki - kacagok fel halkan, ahogy az előbbiekhez képest egy kimondottan fitt mozdulattal gördülök át a hátamra, hogy a felettem lévő ágy gerendáit csodálhassam… Tényleg szépek, az a precizitás, ahogy kiépítették, az az odafigyelés, amivel össze tették, s egységnyi távolságra helyezték el egymástól ezeket a világos színű fa darabokat… Valami az agyamra ment, tényleg pihennem kellene.

- Tudod Hoseok, ez az érzés kölcsönös. - Bár nem látom, bátran kimerem jelenteni, hogy ajkain minden bizonnyal egy hatalmas, önelégült mosoly ül, mi az állítólagos visszavágásának nemlétező sikerének az örömét bizonygatja.

- Az én hangom legalább nem egy menstruáló lányéhoz hasonlít…

- Befejeznétek? - sóhajt fel a szavaink keresztüzében álló vezetőnk, ahogy kezét meglendítve hajít rám egy fehér ruhadarabot, mi nem épp mondhatni a legjobb illatúnak. - Légyszíves, ne hagyd szana-szét az izzadt pólóid… Nem tart semmibe kivinned. - Na jó, egy kicsit talán mégis trehány vagyok… De csak egy egész miniatűrnyit, semmi komoly, mindenkivel megesik, hogy elfelejti kivinni a koszos gönceit, nem? Vagy legalábbis remélem, hogy nem csak én vagyok ilyen…

- Jó-jó, értettem… Majd később összepakolok, de most kilyukad a belem, úgyhogy kimegyek enni. Ti kértek valamit? - pillantok vissza rájuk immár az ajtóban állva, arcomra egy hatalmas mosolyt öltve, mivel leplezni sem tudnám szórakozottságom jelét. Komolyan, ezt egész nap eltudnám nézni, ahogy ők, mint a szüleink, nevelnek minket, s legszívesebben a pokolra küldenének, de szívük mélyén mégis szeretnek - legalábbis azt hiszem.

- Csendet… Nekem ez bőven elég lesz - sóhajt fel Hyungwon, ahogy élete legnagyobb küzdelmét vívja meg magával - vagy legalábbis jelenlegi állapotában annak tűnik -, hogy oldalára átgördülve kerülhessen szembe a már évekkel ezelőtt barátjának fogadott fallal. Nem viccelek, ezt ő mondta, mivel ő legalább meghallgatja és nem cseszi le mindenért… Hát, ha neki így jó, akkor nincs ellenvetésem.

- Senki többet, először…? Másodszor…

- Fogd már be, és menj! - szólal meg erélyesebben, ahogy az eddig ujjai közt szorongatott párnáját felém hajítva késztet mozgásra, hogy a szobát elhagyva adjak neki nyugtot az alvásra, mert állítólag én soha nem hagyom… Nem is tudom, hogy kinek az éjszakai lármájától nem lehet pihenni az átlag napokon, mégsem rakjuk ki a szobából - bár már megfordult a fejünkben ez a cselekedet.

- Hyung! - pillant fel rám csillogó szemekkel Jooheon, amint markaiban a kontrollert tartva ül csapatunk legfiatalabb tagja mellett, kinek ajkai hatalmas mosolyra vannak húzva, minek a látványa minden bizonnyal nyerési esélyeinek köszönhetőek, mi minden alkalommal kimondottan jók.

- Nem játszok ezzel a szarral többet, felejtsd el - válaszolom meg előre a még fel nem tett kérdését, mire kezeit leengedve fordul teljes testével az épp konyhába haladó lényem felé.

- Attól még, hogy te béna vagy benne, a játék nem szar, ahogy te nevezted - hallatja meg hangját Changkyung is, ki legnagyobb élvezetét védi meg szavaimmal szemben… Lehet, hogy nem vagyok a legjobb a konzolon való játékoknak az űzésében, de attól még ez, ami jelenleg lefoglalja őket, kimondottan a rossz kategóriába tartozik, bárki bármit is mond. Mi értelme, hogy mész, és ha jön egy-két zombi azt lelövöd? Semmi, mégis képes ez a kettő egész álló nap ezt csinálni.

- Ezt most inkább elengedem… - sóhajtok fel, s hagyom magára az ütődött párost, kik mellesleg csapatunk legfiatalabb tagjai is. Nincs mit tagadni, elég jól egymásra találtak - persze, mint barátok, ne gondoljátok túl. De inkább beszéljünk valami másról, ami sokkal fontosabb ennél, mégpedig, hogy a hűtőnk még mindig kong az ürességtől, de ugyan ilyen állapotban van a gyomrom is. Komolyan, az a kettő kint, semmit sem csinál egész nap, de nem képesek lemenni boltba - jó, mondjuk én sem panaszkodhatok a túlzott aktivitásomra, de akkor is… Éhes vagyok.

- Kötök veletek egy alkut! - Állok meg a kanapé mellett, ahogy kezeim csípőre téve mérem végig a kedves hallgatóságomat, kik érdeklődve hegyezik fülüket további szavaimért, tekintetüket mégsem képesek elszakítani a televízióról. Komolyan, ez a játék megszállotság már beteges… - Nincs itthon semmi étel, de éhes vagyok… Ha hoztok nekem valami kaját, akkor játszok veletek valamennyit! - Vázolom fel nekik nagyszerű - legalábbis annak vélt - tervemet, mire Changkyung felnevetve fordítja felém tekintetét, hogy pillanatnyi jókedvem azonnal a földbe tiporhassa.

- Mért lenne jó az nekünk, ha te vagy az ellenfél? Többet ér, ha másik fél a szimpla levegő, szerintem még akkor is nehezebb a nyerés, mint ellened… - Na szép, így legyen kedves vele az ember… Én itt felajánlom, hogy játszok velük, nekik pedig csak le kellene menniük pár dologért, de még ez sem felel meg nekik. - Neked is ugyan annyiba telik ezt megtenni, mint nekünk, és ma amúgy is te vagy a soros, a szoba takarítást meg gondolom megint Kihyun és Hyunwoo hyungra hagytad.

- Kicsit nagy szád van maknae létedre… - De attól függően mégis igaza van, ezt be kell látnom… Utálom, hogy mindig a dolgok közepébe talál.

- Jobb lenne, ha hazudnék? - vonja fel jobb szemöldökét, ahogy ajkaira mosoly szökik fel, mit Jooheon keseredett felkiáltása követ, miszerint ismét a fiatalabbik nyerte meg a menetet. Ki gondolta volna…

- Ehh, inkább hagyjuk - intem le egy sóhaj kíséretében, de még mielőtt bármit is mondhatna, én töröm meg ezt a pár tizedmásodperces csendet. - Minhyuk itthon van?

- Még nincs, majd egy óra múlva ér vissza. - Érkezik a válasz hátam mögül, s halad el mellettem Hyunwoo, kezeiben különböző takarítóeszközöket tartva.

- Csodás… - Akkor most vagy ráveszem Hyungwont, hogy jöjjön el velem vásárolni, vagy… Éhezek. Öngyilkosság lenne mindkettő, de az előbbi vége még jobban sülne el, mert végre tele lehetne a hasam… Ha csak nem öl meg előtte már. Minden esetre, amíg nem próbálom meg, addig nem tudhatom, hogy mi sül ki belőle, így hát próba szerencse…

- Hyungwon! - érkezek meg hatalmas robajjal szobánkba, mire az említett a takaróját a fejére húzva próbálja kizárni hangomat. - Kelj fel! - Termek fél másodperc alatt ágya mellett, hogy az első fokra felállva kezdhessem rázogatni az épp aludni kívánó társamat, ki tettem nem éppen kedvesen díjazza meg…

- Hoseok, menj már! Hagyj! - rivall rám erélyesen, ám én noszogatását folytatva rántom le a számára védelmet nyújtó paplanját, mire kénytelen lesz ülőhelyzetbe kerítenie testét, hogy megpróbálhassa visszaszerezni az elrabolt tárgyát.

- Na, ha már ilyen szépen felkelték, el is jöhetsz velem vásárolni - húzom hatalmas mosolyra ajkaim, ahogy kezem tartalmát könnyedén hagyom a földre hullani, s egy lépést hátrálva mérem végig az épp jó kedvet nem sugározó személyt… Lehet félnem kellene.

- Most ugye csak szívatsz? Azért nem hagysz aludni, mert nem akarsz egyedül elmenni vásárolni? - Arcára az összes nem létező lelkesedése és cselekedet vágya jól láthatóan ül ki, ahogy a küzdést feladva fekszik vissza helyére, s helyezi magát kényelembe, a további pihenés érdekében - na még mit nem…

- Na~, gyere már! Veszek neked is kaját…

- Nem vagyok éhes…

- Addig nem hagylak úgysem aludni, míg nem jössz… Utána hagynálak. - Azt hiszem ez az utolsó esélyem, hogy kirángassam végre az ágyából… Komolyan, többet alszik, mint egy csecsemő. Egyszer huszonkilenc órát aludt, amit mai napig nem tudom, hogy volt képes kibírni… Nekem már tíz óra után is fáj a fejem, pedig ennyi ébrenlét után nem is tűnik ez soknak.

- Mért vagy ilyen kegyetlen velem? - nyög fel fájdalmasan, s vezeti vékony ujjait tincsei közé, ahogy hátára átgördülve nyújtózkodik ki.

- Ha az lennék, akkor nem így vettelek volna rá, hogy elgyere velem - húzom mosolyra ajkaim, s lépek közelebb szekrényemhez, hogy a jelenleginél valami normálisabb ruhát ölthessek magamra.

- Miért nem kérsz meg mást?

- Mert veled akarok lemenni.

- Remélem tudod, hogy utállak… - forgatja meg szemeit, s erőt véve magán, végre a padlón ácsorogva próbál dűlőre jutni, miszerint előbb összébb szedje magát, vagy eltávolítsa a nemiszervemet - legalábbis tekintetéből ezt lehet kiolvasni.

- Francokat, tudom, hogy szeretsz. - Komolyan, nem is értem ezt a sok komédiát a tévében, minek az… Csak végig kell néznem, ahogy munkára van bírva, vagy bármiféle mozgásra, szórakoztatóbb ez bárminél is, ahogy a hattyúk halálát adja elő nekünk.

- Szeret a gyász… Inkább fogd be, még mielőtt vissza nem fekszem egész véletlenül aludni  - morogja orra alatt, ahogy testét szinte vonszolva indul meg a szobánk ajtaja felé, hogy a fürdőt célba véve tehesse felvállalhatóvá külsejét. Ma még morcosabb, mint szokott, de nem tagadom, abszolút nem bánom - ez most minden bizonnyal úgy hangzott, mintha valami hatalmas gennyláda lennék, de ez nem igaz, csupán vicces ez a szituáció.

- Jó na, csendben leszek. Amíg rendbe szeded magad, megkérdem a többieket, hogy mit kell hozni még - kapom magamra az utolsó ruhadarabom, s az előbb viselteket szimplán csak az ágyamra hajítva indulok meg Hyungwonnal azonos irányba, ám az ajtón kilépve ő balra veszi lépteit, míg én tovább haladok egyenesen, hogy a nappaliban tartózkodó társainkhoz érhessek.

- Halljátok… - vonom magamra a tévét bámuló társaságnak a figyelmét - vagyis csak próbálom, hisz nem mindenki hajlandó ezt a cselekedetet végbe vinni… Mit is vártam, de komolyan. - Hozzak nektek valamit?

- Uhh, tudod van az a gyors leves, amit szeretek… - fordul felém Jooheon, ahogy ajkain örökös halvány mosolya csüng,  mintha csak kötelező lenne ezt tennie. Ő a le nem merülő energia és boldogság bombánk.

- Az a dobozos? - vonom fel jobb szemöldököm kérdően, mire csak egy heves bólogatás a válasza, ahogy tekintetét a hatalmas képernyőre vezeti vissza. Persze, amíg neki teszek jót, érdemes megtisztelni a figyelemmel, de amint elvállalom a feladatot, magasról levagyok szarva. Szimpla mindennapos dolog. - Más akkor nem? - Teszem fel kérdésem utoljára, mire mindenki egyetértően ad számomra nemleges választ, ezzel engedve szabadjára engem - vagyis minket, Hyungwonnal.

Míg az alvó királyunk készülődik, s igyekszik összeszedni magát, én szobánkba visszatérve keresem elő pénztárcám - hisz nélküle kimondottan nehéz lenne a vásárlás -, s a falra szerelt tükörbe egy utolsó pillantást vetve helyezem fejemre sapkám, hogy ne kelljen az időt még a hajam igazgatásával elhúzni, hisz az nem öt perc lenne, mire az összes tincsem a helyére keríteném… Nagyjából olyan, mintha a szénában tűt keresnél, azaz lehetetlen - bár csak számomra, mert a kézügyességem nem épp szárnyal, bár nem lehetek mindenben jó, ezt bevallom… Túl tökéletes lennék már akkor - bár, mintha nem lennék így is az.

- Mehetünk… - dünnyögi orra alatt, amint lábbelijét szenvedi fel magára, s a cselekedetem iránt érzett nemtetszését nyilvánvalóan kimutatja tekintetével… Ilyenkor kissé ijesztő tud lenni, hiába van ilyen kis vézna testalkata - nem bántásból mondom, szerintem kimondottan illik hozzá, és aranyos vele.

- A plázába megyünk, mert több dolgot akarok vásárolni… Remélem nem baj. - Höhh, mégis mit gondoltam? Csak meg kell nézni a lelkesedésért, már maga az a gondolat is, hogy el kellett hagynia pihe-puha ágyát, megegyezik a pokollal számára.

- Már úgyis mindegy… Inkább siessünk, mert aludni akarok - sóhajt fel, ahogy immár a lift szűk falai közé lépünk be, hogy a több emeletnyi lépcsőzésnek a fáradalmait elkerüljük, s időt spórolhassunk vele. Na igen, itt is a lustaság a fő úr.

- Jó, igyekszem majd, aztán pihenhetsz. Nekem sincs sok kedvem fel alá rohangálni, hogy utána meg majd leszakadjanak a lábaim… - És ez így is van, de most valahogy más dolog birizgálja a gondolat fonalaimat, mégpedig, hogy mivel lehetne őt jobb kedvre bírni. Ha ilyen kedvtelen marad végig, akkor a tervem valószínűleg a lefolyóba űzhető már most, pedig még el sem kezdtem a végbe vitelét...

NINCS LEKTORÁLVA

Elengedlek... [YeoAn]

Kedves Changgu!

Fogalmam sincs, hogy mért kezdtem eme levél írásába, de mégis kényszert éreztem rá, hogy gondolataim papírra vetve adhassam tudtodra őket, s kérdéseim feltéve kaphassak azokra választ, mik az utolsó együtt töltött percünk óta cikáznak elmémben. Kérlek, ha még nem is érdekellek, olvasd el - bár, ha nem teszed, úgysem tudom már meg.

Majd három év, mi egyik pillanatról a másikra ért véget, s indokot sem adva tettedre hagytál el engem… Ennek már legalább hét hónapja, ködössé vált emlékeim mégis újból felélénkülnek minden egyes alkalommal, mikor bármi hozzád köthető dolgot pillantok meg, de őszintén? Már csak nevetek magamon, ahogy a mélybe taszítom élni vágyó kedvemet, s betegesen ragaszkodom a hozzád kötődő emlékekhez… El kell, hogy engedjelek.

Yeo One, vagy Changgu… Mindegy is, hogy hogyan nevezlek, a lényeg az, hogy mindkettő te vagy. Emlékszel, mikor ide kerültem? Ahogy egy elveszett kisgyerekként bolyongtam a magányos világomban, mire te felkarolva segítettél át ezen, és az összes nehézségen - bele értve nyelvi tudásom is, mi nélküled lehet, hogy még mindig a bemutatkozásnál tartana. Ha te nem lettél volna, én már az elején feladtam volna, és vissza repültem volna Kínába, de nem engedted, hogy ezt tegyem… Az a számtalan fejmosás, mit a meggondolatlan tetteimért kaptam, az a rengeteg kedves szó, mivel jobb kedvre derítettél, s az a temérdeknyi alkalom, mikor lelket öntöttél üres testembe... Miért tetted ezt mind? Mért érted el, hogy beléd szeressek…? De a legjelentősebb kérdésem az az, hogy ezek után milyen okból hagytál el engem, mi történt köztünk, ami erre a döntésre késztetett? Én tettem valamit, vagy ez az egész nem volt valós, amit én annak hittem? De mindegy is, ha válaszokat kapok, a történteken ez már akkor sem fog változtatni.

Gondolkodtam rajta, hogy vajon mégis mért ragaszkodom így hozzád, miért nem tudom a veled kapcsolatos emlékeim elengedni? Van, mikor köd lepi el őket, de mégis rendszeresen térnek vissza, hogy szívem apró darabokra zúzzák. De a kérdésre vissza térve, a választ lehet - közel sem biztos -, hogy megleltem. Majd húsz éves fejjel jöttem ide, ahogy a szerelem édes ízét még sosem ízleltem meg, s biztosra állítottam, hogy ez örökké így marad, de erre jöttél te… Te, ki az életemet körbe vevő nyugalmat könnyedén kavartad fel.

Hiába küzdöttem az érzéseim ellen, ahogy az igazságról próbáltam lebeszélni magam, nem ment… A szívem szavaira hallgattam, s az agyam által sugallt gondolatokat félre téve mondtam igent a kérdésedre, mi rövidre véve azt foglalta magában, hogy lennék-e a párod...

Nincs mit tagadni, mai napig életem egyik legboldogabb napja az, még, ha nem is úgy ért véget, ahogy én vártam. Minden egyes együtt töltött percünkre mosolyogva gondolok vissza, hiába hullik lelkem ezernyi kis darabra, miknek teljes összeillesztése tán már soha nem sikerül, de még mindig azt mondom, hogy megérte, még akkor is, ha az összes vele járó dolgot veszem figyelembe…

Választanom kellett… Az otthonom, vagy te, a szüleim, vagy a szerelmem. Nem kell sokat gondolkodni a döntésemet illetően, úgyis tudod, hogy mi lett.

A viták vitákat követtek, az addigi szülői törődés egyre inkább elveszett, s vált egy régi emlékké, ahogy belsőm kettős érzések töltötték ki. Büszke voltam magamra, hogy eléjük álltam, s felfedtem magam, boldog voltam, hogy melletted lehettem, hogy szerethettelek, mégis a bánat keserűsége belerondított ebbe az édes világba, s lelkem a fájdalom éles kése döfte át minden egyes nap…

Te váltál életem legfontosabb és legmeghatározóbb részévé, ahogy addigi unalmas mindennapjaimba fényt hozva csaltál számtalan alkalommal mosolyt az ajkaimra. Hiányoznak ezek az idők, hogy karjaidban kelhessek fel reggelente a kissé rekedtes hangodra, de mégis próbálok erre pozitívan gondolni… Minden vég egy új kezdet, tartja a mondás, én pedig hiszek ebben.

Megtanítottál rá, hogy hogyan kell szeretni, az élet legfontosabb dolgát. Fagyos szívem felolvasztottad, s megmutattad nekem, hogy milyen is a valódi boldogság, az őszinte mosoly, a valódi törődés, mit nem kényszerből tesz az ember, hanem mert örömet akar okozni a másiknak… Ha te nem vagy, ha nem töröd át a magam elé állított falat, akkor ezeket lehet, hogy az életben soha sem tapasztalom meg…

Szóval igen. Minden egyes közös percünkre emlékszem, szinte már túlzottan is jól, mivel még annak a képe is tisztán lebeg lelki szemeim előtt, hogy bizonyos alkalmakkor mit viseltél. A hangod, az illatod, az arcod, a bőröd tapintása, a hajad selymessége… Mind feltudom idézni, hiába nem láthattalak már egy jó ideje, mégis olyan, mintha csak tegnap történt volna ez az egész...

Yeo ChangGu… Köszönök neked mindent! Köszönöm, hogy kiragadtál a sötétségből, hogy a nehézségeket velem együtt oldottad meg, még, ha téged nem is érintettek… Hálás vagyok az összes együtt töltött pillanatunkért, a csilingelő szavaidért, egyszerűen mindenért, de le kell ezt zárnom magamban, most már végleg.

Elengedlek… Az emléked, és az összes hozzád kapcsolódó dolgot. Boldog vagyok, hogy ez megtörtént, hogy veled lehettem… Azt hiszem mindent leírtam, amit akartam, de valószínűleg még olyat is, ami nem volt tervben, de ismersz, így ez remélem nem lep meg - már, ha arra a döntésre jutok, hogy elküldöm ezt a levelet neked…

Ha végig futottad ezt a pár sort, mit magam sem tudok, hogy milyen okból írtam le, akkor ezt is megszeretném köszönni, és ezzel búcsúzni tőled… De, ha mégsem olvastad el, akkor ez a lap minden bizonnyal az egyik polcomon fog porosodni, de az elválás így sem maradhat el, így hát:

Köszönök ismét mindent...

Viszlát Changgu!

Yan An

NINCS LEKTORÁLVA

Köztudott Titok [HuiDawn]

- Hé, hyung… - zökkent ki Changgu délutáni szokásos semmit tevésemből, ahogy telefonom kijelzőjét bámulva böngészem a közösségi oldalak által nyújtott tömör unalmat, s bár szívesen tennék mást, erőm nem elegendő ahhoz, hogy a többiekhez hasonló módon pörögjek, s szórakozzak továbbra is, a hosszított próbánk ellenére, mi alig fél órája ért véget… Sokszor megfordult már a fejemben az a kérdés, hogy mégis mivel etethették őket, hogy ennyire jól bírják a strapát? Engem sem lehet épp egy puhány férfinak titulálni - legalábbis szerintem -, erőm mégis csak töredéke a csapaton belül bárki másénak.

- Gond van? - Szemöldököm összeráncolva emelem tekintete, Changgura, kinek arcáról az értetlenséget könnyeden lelehet olvasni, ahogy ujjait fekete tincsei közé vezetve hajol kissé közelebb hozzám, hogy hangerejét lejjebb véve adhassa tudtomra, mi célból csatlakozott a magányomhoz.

- Szerintem Heotaek beteg… - Kezét megemelve takarja el ajkait, hogy szavait a nappaliban tartózkodó többi férfi még véletlenül sem hallhassa meg csevegésünk témáját, mintha csak egy hatalmas titkot közölt volna velem, de nem épp erről van szó.

- Már miért lenne? Eddig nem volt semmi baja sem…

- Na pont ezért mondom. Furán viselkedik, mintha valami nem lenne rendben.

- Mégis miért? - Mobilom zsebembe csúsztatva ülök fel félig fekvő pozíciómból, s fejem kissé megrázva rendezem szőkére festett hajamat, ahogy minden figyelmem a fiatalabbnak szentelve várok kijelentésének indoklására, hogy felvilágosítson a történtekről.

- Jó, de ne akadj ki! - Egyenesedik fel ő is, miközben kezeivel artikulálva nyomatékosítja szavait, s ajkait újból szóra nyitva folytatja magyarázatát. -  Heotaek főz… Vagy legalábbis valami hasonlóval próbálkozik.

- Csak szívatsz… Ugye?

- Szerinted szórakoznék az életemmel…? Ha azt kell ennem én meghalok, te is tudod, hogy szörnyű amiket készít…

- Vagy azt akarja, hogy fogyókúrázzunk, de, ha ez a célja, akkor inkább szóljon, és ne mérgezzen minket - ajkaim apró, szórakozott mosolyra húzódnak, ahogy elmém emlékek sokasága tölti ki, mik főzési tehetségtelenségét bizonygatják…

A legutóbbi alkalommal, mikor az mellett döntött, hogy ő készíti el a vacsoránkat, majdnem az lett a vége, hogy a tűzoltókat kellet kihívnunk… Komolyan, ha nem vagyok ott, akkor nem csak az étel gyulladt volna fel - bár a mai napig sem tudom, hogy ezt mégis, hogy a francba hozta össze, de itt róla van szó, így már meg sem lepődöm…

Előtte pedig az elkészített étel ehetetlen lett… Nem viccelek, borzalmas volt. Oké, a legtöbben szeretjük a fűszeres ételeket, de azért az már túlzás volt, szerintem háromszor annyi ételbe lett volna megfelelő a mennyiség… És, ha ez még mind nem is elég, a só mennyiségben sem szűkölködött, a hús kívül megégett, de belseje nyers maradt, mert nem jó hőmérsékleten sütötte, de, hogy segítsek neki? Inkább vetette volna le magát az épületből, túl makacs hozzá, és már rendesen bántja a csőrét, hogy néha még egy egyszerű reggeli készítés sem megy neki - lényegében tudásilag Wooseokkal szállhatna versenybe.

- Segíthetnél neki… Éhen veszek, de, ha egyedül csinálja, akkor ma már nem eszünk.

- Majd rendelsz valamit, te is tudod, hogy milyen… - egy halk sóhajt megengedve dőlök hátra, míg nem hátam a kanapé párnázott támlájához ér, majd szemeim lehunyva vezetem ujjaimat kócos tincseim közé, miknek rendezgetéséről már lemondtam, így helyzetem elfogadva adom fel az ég felé meredező szőke hajam rendbe szedését.

- De hyung, kérlek! Te tudsz hatni a lelkére, így ha bevetnéd az előnyöd vele szemben, tuti megmenthetnéd a vacsoránk! - Szempilláit rebegtetve próbál szavai igazáról meggyőzni, s rávenni, hogy az édes pihenés helyett robotolva készítsek nekik valami ehetőt abból a valamiből - nem szeretném inkább szavakkal illetni -, amit Heotaek készít jelenleg. Más is van a csapatban, aki tud főzni, mért pont engem kell vele nyaggatni, mikor épp halálom szélén állok? Örülök, hogy a fekvésből való felülés megy még, nem, hogy fel-alá ugrándozzak a konyhában…

- Kérd meg Jinhot, ő is tud főzni…

- De szerinted neki engedné, hogy segítsen, mikor még neked sem szokta nagyon? - jobb szemöldökét felvonva méri végig testemet, ahogy ajkait egy halk sóhaj hagyja el.

- Akkor marad a rendelés.

- Ya, ne csináld hyung! Így mégis, hogy akarod, hogy bevallja neked? - szavai feszültek, mégis őszinteséggel teliek… Mindenki tisztában van mindennel, történni mégsem történt semmi, mi lassan agyukra megy, ahogy minket figyelve várnak a csodára, mi még mindig nem ért el. Lehet, hogy igaza van - vagy inkább biztos… - , és tényleg tennem kellene valamit az ügyben, de nem merek, ahogy ezt bevallani sem, hiába húzzuk már elég ideje.

- A kurva ég! - kiált fel dühvel átitatott szavakkal Heotaek, ahogy a hatalmas robajjal keverednek, mi minden bizonnyal egy épp levert edénynek a hangja.

- Na, itt is a megfelelő alkalom - kel fel hírtelen, miközben kezem megragadva igyekszik engem is két lábra állítani, kevesebb sikerrel, mint amit remélt.

- Changgu, alig élek, had pihenjek már… - próbálom a fogságban lévő tagom visszaszerezni, ám ahogy rájön, hogy mi is a célom, szorosabbra fonja ujjait csuklóm körül, s minden erejét bevetve kezd húzni, míg nem választás elé állít, miszerint vagy a padlóra kerülök, vagy hajlandó leszek felállni - de én mégis az előbbinél maradok.

- Hyojong, kérlek… - lemondó sóhajt hallatva engedi el karom, ahogy könyörgő pillantásaival sújt le rám, ezzel próbálva hatni lelkemre.

- Mi hasznom válna belőle, ha most felkelnék, és bemennék segíteni annak a szerencsétlennek?

- Kedvességed most is határtalan, mint mindig - kacag fel Heotaekra tűzött jelzőmön, ahogy kezeit csípőjére téve ráncolja össze szemöldökét, s kezd agyalni valami igazán nyomós érven, mivel cselekvésre bírhatná lajhár testemet - nem az alakjára értem, még mielőtt félre értenétek, csak a sebesség és aktivitásom egyezik vele…

- Csak a szeretet szavai… - kúszik fel egy apró mosoly ajkaimra, s fejem kissé oldalra biccentve figyelem arcát, várva, hogy végre kinyögje azt a pár szót, mikkel reménye szerint eléri célját.

- Tudom! - csettint felderült tekintetével, ahogy orcájára felköltözik sokak által irigylett görbülete. - Holnap fizetem az ebéded. - Na erre nem számítottam, tényleg megtalálta azt az egy dolgot, mivel mozgásra lehet bírni engem, ehhez pedig a hasamon át vezet az út… Kecsegtető ajánlat, de nem tudom, hogy megéri-e?

- De akkor azt rendelek, amit akarok… Ugye? - szemeim összeszűkítve fűzöm karba kezeim, ahogy pillantásaim áttévednek a háta mögött történő eseményekre… Tipikus ők, nem tudom mit csinálnak, de lehet jobb is. Jelenleg úgy tűik, mintha Yutot ölnék, de ez már megszokott, mindig más érdemli ki a hulla szerepét - de persze azért normál keretek közt, már amennyire mondhatni legalábbis annak…

- Azt és annyit amennyit csak szeretnél… - ajkain továbbra is büszke mosolya csüng, ahogy sikerével máris tisztában van, s oly természetesen viselkedik, mintha körülöttünk semmi más sem történne, pedig azért nehéz nem figyelemmel kísérni ezt a komédiát, amit minden nap rendeznek.

- Ehh, megvettél ezzel - sóhajtok fel, s tenyereim a hideg parkettának feszítve tornázom fel magam álló helyzetbe, s bár lábaim sajgása azonnal lebeszélne cselekedetemről, én mégis a konyha felé veszem lépteim.

- Életmentő vagy! - Bár nem látom már, de hangjából kihallható, ahogy ajkain hatalmas önelégült vigyora ékeskedik. Karom megemelve intek neki válaszképp, s egy lemondó sóhajt hallatva lépem át a káosz kapuját - mármint a konyha ajtaját, de jelen esetben a kettő egy és ugyan az.

A látvány valahogy nem lep meg, csak a megszokott… Heotaek a tűzhely előtt állva vakargatja fejét, s kezében egy fakanalat tartva kevergeti azt a valamit, amit épp készít. Az viszont örök rejtély számomra, hogy hogyan csinálja azt, hogy a ruháján több ehető dolog marad, mint a fazékban… Ehhez már tehetség kell.

E mellet, ha ez mind nem elég, a pulton nem találsz egy olyan centit sem, amit ne borítana valamilyen fűszer - vagy főző eszköz, miket összekoszolt. Fölösleges tovább ecsetelnem a helyiségben uralkodó állapotokat, csak képzeljétek el a lehető legnagyobb katasztrófát, mit egy főzéssel okozni lehet… Na igen, itt is pontosan ugyan az van.

- Mi jót készítesz? - állok közvetlen az igyekező fiú mellé, hogy betekintést kapjak a főztjére - vagy minek is nevezzem… -, mi jelenleg épp semmire sem hasonlít… Vagy mégis, de ezt inkább nem részleteznem…

- Semmit… - dünnyögi orra alatt feszülten, ahogy egy mély levegőt véve lép kissé arrébb, hogy a tálba darabolt  zöldségeket is bele tehesse a minden bizonnyal túlfűszerezett alaphoz.

- Ne! - szólok rá az akartnál hangosabban, mire értetlenül pillant rám, hogy mégis mért állítottam le mozdulatát - na vajon… - Ha azt úgy bele teszed, akkor soha sem fog megfőlni… Kisebb darabokra kell szeletelni.

- Ha már ennyire tudod, akkor mért nem te csinálod? - A műanyag egy hangos durranással érkezik vissza előbbi helyére, míg ő kezeit karba téve támassza meg oldalát a bútoron.

- Nyugi már, csak segíteni akarok… - emelem fel kezeim védekezőileg, ahogy feszült hangulatát próbálom oldani. Nem szeretem mikor ilyen, túl makacs még egy tanács kérésre is, mert bizonyítani akar, csak azt nem értem, hogy kinek és miért? Én sem egyedül tanultam meg főzni, de ő már csak dacból is magától akarja elsajátítani ezt a tehetséget - vagy mit…

- De nem kell, jó? Vagy ennyire életképtelennek tűnök, hogy már ennyivel sem lehet megbízni engem?! Mert ugye ti mind tökéletesek vagytok, csak én nem vagyok képes semmire… - A főzés miatt felvett kötényét erőszakosan tépi le magáról, ahogy szavait szinte kiabálva vágja hozzám, s a vékony anyagot egy egyszerű mozdulattal száműzi a padlóra, miközben engem kikerülve hagyná el a helyiséget, ám és karját megragadva akadályozom meg ebben.

- Lenyugodnál? De most komolyan, ki beszélt itt azokról amiket mondtál? Annyit mondtam, hogy segíteni szeretnék…

- Attól, hogy nem mondtad ki, a tetteidből még kiderül pár dolog - sziszegi dühvel telített szavait, miközben kezét egy könnyed mozdulattal távolítja el fogságomból, s kapva az alkalmon, már el is hagyta a csatateret, mit ő okozott…

- Hát ez csodás - sóhajtok fel, ahogy arcom megdörzsölve öltöm magamra a földön heverő kötényt, hogy az elkezdett műveletét befejezhessem, vagyis lényegében előröl kezdhessem… - Changgu! - kiáltok fel hangosan, hogy a nappaliban tartózkodó személy is minden bizonnyal meghallja, hogy hívom őt, miközben az összekoszolt edényeket gyűjtöm össze a pultról.

- Szóltál hyung? - jelenik meg pár másodperc elteltével az ajtóban, s kérdését még csak épp, hogy kiejtette, máris érkezik a következő. - Heotaek hol van?

- A remek kis ötletednek köszönhetően megsértődött rám, így most jöhetsz a helyére. Szinte nincs már egy tiszta edény sem, így kezdhetnéd azzal, hogy elmosod őket. - Ujjaim közé egy kést kerítve veszem birtokomba a zöldségeket, miután a tűzhelyet is elzártam, s a hatalmas darabokat kisebbekre szelve próbálom helyre hozni a hiszti király művét.

- Csak szívatsz, ugye? - kacag fel, ahogy a mosogató tartalmát megpillantja belépte után, s tekintetét rám emelve várja, hogy megerősítsem szavait.

- Úgy nézek ki, mint aki olyan vicces kedvében van? - fél szemöldököm felvonva pillantok rá szemem sarkából, de tekintetem azonnal kezem ügyködésére téved vissza, hogy a nagy bámészkodásban le ne vágjam valamelyik ujjaim - vagy állítsam a mellettem álló személy karjába, csak úgy csupán véletlen…

- Ahh, jó… - a szinte még el sem kezdett harcunkat feladva nyitja meg a csapot, miközben keze ügyébe keríti a szivacsot és a mosogatószert, hogy nekiláthasson a rászabott munkának. - De amúgy mi történt, miért sértődött meg? - Mit is vártam, hogy majd mellette lehet csendben csinálni bármit is? Inkább hívtam volna mást, de már mindegy…

- Mondtam neki, hogy segítek, erre a fejemhez vágta, hogy semmibe vesszük és nem vagyunk képesek egy feladatot sem rábízni, amit egyedül oldana meg… Szóval ja, eléggé kiakadt - egy halk sóhajt kiengedve teszem vissza a már legalább fele akkora zöldségeket a tálba, s a gáztűzhelyen lévő edényt megfogva borítom tartalmát gondolkodás nélkül a mosogató szabad részére.

- Ya, ne már! - morran fel Changgu, ahogy fejét hátravetve fújja ki a tüdejében rekedt levegőt jól hallhatóan, ezzel adva tudtomra nem tetszését.

- Nyugi, lesz még - húzom mosolyra ajkaim, ahogy szenvedése fokozatosan válik egyre szórakoztatóbbá számomra.

- Repdesek az örömtől…

Az idő, mit a konyha négy fala közt töltök, egyben volt kissé vicces - vagy legalábbis annak mondható -, mégis kínzóan fájdalmas… Az étel sikeresen elkészült, de ez azzal járt, hogy az eddig is sajgó lábaim lassan tőből törnek le… A helyiséget kitakarítottuk, és a csatatért a tisztaság váltotta fel, mit Heotaek által tervezett kimchinek az illata tölt be, s jutva ki a nappaliba is, ezzel vonzva be a többieket is, kik meg sem várva minket esnek neki a szedésének, hogy azt korgó hasukba juttathassák.

- Hui nem eszik? - pillant fel rám kérdően Jinho, miközben mellettem állva meríti az ételt tányérjába.

- Neki akarom vinni.

- Áhh, mindent értek - ajkaira hatalmas mosoly szökik fel, s szemöldökét vidáman szökteti fel egy pillanatra homlokára.

- Ya, ne kezd!

- Én~ semmit… - kacag fel kifejezésem láttán, én pedig a továbbii szavakat kerülve hagyom el a vacsorát fogyasztó társaságot, hogy Changgu tanácsait megfogadva próbáljam jobb kedvre deríteni az egyetlen különcködő tagunkat.

A lakást pár lépéssel sikerül átszelnem, és szerencsémre a kimchi levest sem juttattam ki a padlóra, így eddig minden a tervezettek szerint ment… Eddig.

Mély levegőt véve emelem meg szabad kezem, hogy a falapon kopogtatva adjam tudtára szándékom, ám választ mégsem kapok. Újabb hármas hangzavar, és hiába várok, hangját nem hallom meg, így cselekvésre bírva magam nyomom le a kilincset, hogy résnyire kinyitva az ajtót nézhessek be hozzá.

- Heotaek? - ejtem ki nevét, ahogy megpillantom őt az ágyon ülve, ám minden bizonnyal ezt sem hallja, hisz fején fejhallgatója foglal helyet, amint laptopjának monitorjának szenteli minden figyelmét.

A küszöböt átlépve merészkedem beljebb a saját kis birodalmába, mit ő is észre véve kapja rám tekintetét, s állítja le a filmet - vagy videót, fogalmam sincs - amit épp nézet.

- Mi az? - ráncolja össze szemöldökét, ahogy végigmér pillantásaival, s végül kezem tartalmán állapodik meg velük.

- Gondoltam éhes vagy már, így hoztam be neked… - állok meg közvetlen mellette, ahogy felé nyújtom a tányért, ám ő ahelyett, hogy elfogadná, csak felém fordulva nyitja szóra újból ajkait.

- Látom sikerült befejezned amit elkezdtem… A többiek is dicsérnek majd, hisz még szép, te csináltad - kezeit karba téve nevet fel cinikusan, ahogy szemeiből az irántam táplált dühe csillan meg, minek okát még mindig nem értem, de mit is vártam… Ő mindig ilyen, könnyen túlkapja a dolgokat. - És nem vagyok éhes, szóval feleslegesen jöttél ide.

- Ne csináld már! Heotaek, nem ettél ma még semmit…

- Úgyis rám fér egy kis fogyózás - von vállat cinikusan, s tekintetét lesütve kezd a padló elemzésébe.

- Téged fejre ejtettek, mikor megszülettél? - fél szemöldököm felvonva nevetem el magam, s mit sem törődve vele, hogy minden bizonnyal ellenére van társaságom, kényelmesen elhelyezkedem mellette, miközben kezem tartalmát elé tartom. - Vagy megeszed, vagy én nyomom le a torkodon.

- Ya, hagyj már! Nem eszek és kész!

- Ne hisztizz már, na! Mégis mért vagy ilyen velem, mikor csak segíteni akartam?

- Mert kértem, hogy segíts? Nem! Több napja tök fancsali kedved van, így kicsit jobb kedvre akartalak deríteni, hiába nem szeretem ezt az izét, tudom, hogy ez a kedvenced, nem bírom egyszerűen elviselni, ha szeretek valakit, akkor annak rossz kedve van, csak azt akartam, hogy mosolyogj, de te még annyira sem hagytál, hogy egyedül szenvedjek meg ezzel a szarral! - És bingó… Kimondta, bár csak az indulat áradata miatt, és még maga sem vette észre a hibát mondandójában.

- Tessék…? - húzom mosolyra ajkaim, s fejem kissé oldalra biccentve figyelem őt, hogy vajon mikor jut el tudatáig, hogy mit is mondott az előbb, de őt ismerve eltart majd egy ideig.

- Igen, miattad csináltam, remélem örülsz… - forgatja meg szemeit, ahogy hátát a falnak vetve enged el egy sóhajt.

- De utána mit mondtál?

- Hogy én nem szeretem.

- Ya, ne már… Az után! - teszem le kezem tartalmát az éjjeli szekrényére, ahogy lábaim törökülésbe húzva meredek továbbra is a tompa fényekben még gyönyörűbbnek tűnő arcára.

- Hogy nem szeretem, ha rossz kedve van annak akit… Baszki - kerekednek el szemei, s egy szempillantás alatt egyenesedik fel, ahogy kétségbeesetten keresi a kifogásokat. - Nem úgy értettem, ahogy gondolod, mármint… Ahh, mármint arra gondoltam, hogy… Hogy ugye te is a csapat tagja vagy, és… - Az értelmetlen szóáradatát megszakítva szüntetem meg a köztünk lévő távolságot, ahogy ajkaim az övéire tapasztva vonom őt egy csókba, mit eleinte abszolút nem viszonoz, ám amint lepettsége eltűnik, úgy kezd ő is mozgásba, így tudatva velem, miszerint azt a bizonyos szót pontosan úgy gondolta, ahogy én is, hiába nem mondtam még ki senki számára sem. Puha, édes ajkainak ízlelése boldogsággal telítik el lelkem, mire már a kezdetektől fogva vártam, s küzdelmünk mindaddig tart, míg nem én elválva tőle támasztom homlokom az övének, s akaratom ellenére is apró kacaj szakad fel belőlem, mit látszólag nem tud mire vélni.

- Elmondhatok valamit? - pillantásaim rá emelve mélyedek el barna szemeiben, ahogy ő alsó ajkát beharapva próbálja elrejteni zavarát, s hangja meghallatása helyett csak fejével egy aprót biccentve válaszol kérdésemre. - De hallgass végig, és ne akadj ki - húzódom el tőle, de szemkontaktusunk egy másodpercre sem szakítom meg, egyszerűen nem vagyok rá képes… - Végig tudtam… Mármint már az elejétől fogva, ahogy a csapatból mindenki más… Csak azt akartam, hogy te mond el előbb, fogalmam sincs miért, de így láttam jónak…

- A többiek is? - vonja fel aggódóan szemöldökeit, ahogy ujjait összekulcsolva kezdi tördelni azokat.

- Hé, ne idegeskedj már! - nevetem el újból magam, s közelebb kúszva hozzá ölelem magamhoz kissé remegő testét, hogy illatát magamba szívva növeljem boldogságom, s próbáljam nyugtatni őt. - Már jó ideje rágják érte a fülem, hogy valljam be én, mert így nem lesz semmi, és örülnek amúgy nekünk...

- Komolyan? - lepődik meg kissé szavaim hallatán, mik ajkaimra újból mosolyt csalnak, magam sem tudom mért.

- Igen… De őszintén? Ha elleneznék, az sem érdekelne…

- Miért?

- Mert szeretlek Heotaek.

NINCS LEKTORÁLVA

Ha további információra vagy kíváncsi az írásaim, illetve velem kapcsolatban, lájkold a FaceBook oldalam: https://www.facebook.com/parkmalisworld/