~ Sehun POV ~
Az élet egy kibaszott körforgás. Újra, és újra visszacsöppensz azokba a helyzetekbe, miket soha életedben nem akarnál még egyszer átélni, de a sors mégis ellened diktálja a tempóját.
Hiába hiszed azt, hogy sikerült ebből a körből kiszakadnod, ez sose következik be - csak némi szünetet kapsz esetleg. Azt hittem, hogy többé nem kell őt látnom, hogy a bűneiért megszenvedve fog megrohadni a börtön falai közt, mégis… Mégis itt van!
Miért engedték ki? Mily’ ocsmány hazugságokkal tömték a bírák fejét, hogy újra szabadlábra helyezzék? Mást már életfogytiglanra ítéltek volna, ám ő itt van.
Számomra ez az egész egy érthetetlen rejtély lesz továbbra is, mint az is, hogy mért teszi ezt. Haszna van belőlem, ám most mégis, kis híján életem vette el tőlem, mi talán már csak örömmel töltötte volna el a lelkem.
Akkor, mikor őt elvette tőlem… Mért engem hagyott életben? Az a sok ember közül mért pont az én életem keserítette meg a lehető legjobban, mit az évek során továbbra is folytat?
Eljöttem onnan, immár a hatodik városba menekültem előle, ő mégis megtalált… Tudja hol lakom, kikkel tartok kapcsolatot, hol dolgozom, s még Baekhyunról is tud, mi semmi jót nem jelent.
Tudja, hogy őt fotózom. Hogy munka mellett volt mikor találkoztunk és, hogy miatta késtem el. Az már csak a sokadik, válaszra váró kérdést teszi fel, hogy honnan tud minderről? Emberekkel figyeltetett volna engem végig, míg a rácsok mögött rohadt el a maradék, nem létező lelke? Mi az, ami fájna neki? A vagyonán kívül nincs semmije, ám azt is bármikor visszatudná szerezni. De mégis mért érek én ennyit neki? Mért vagyok ily’ fontos a munkát tekintve?
Igaz, hogy alapos, és nyom nélküli munkákat végzek, ám nem vagyok ezzel egyedül. Sokan vele maradtak, kik szintén ugyan ilyen tehetségesek - már ha ártatlan emberek életét kiontani tehetséget jelent - sőt, még jobbak is voltak nálam. De mért pont én?
- Sehun… - Halk nyikorgás üti meg a fülem, ahogy Kyungsoo az ajtóm feltárva árasztja el szobám fénnyel, mi először szemem sértve tör be lelkemből kivetült sötétségbe. - Telefonon keresett valami Bakhon vagy ki…-
- Baekhyun - szakítom félbe szavait, hogy a nevet kijavítva világosítsam fel, hogy totálisan rosszul jegyezte meg a nevét, pedig nem egy kimondott bonyolult összeállítás.
- Ja, ő… Kérdezte, hogy hol vagy, és miért nem mentél, azt mondtam neki, hogy beteg vagy, és nem tudni mikor állhatsz vissza a munkába.
- Ennyi? - próbálom feltámasztani magam ülőhelyzetbe, ám a testem érő számtalan, s különféle sérülés fájdalma következtében azonnal visszazuhanok helyemre, ahogy ajkaim közül egy fájdalmas nyögés szakad fel.
- Akkora egy fasz vagy, mondtam, hogy ne erőltesd még magad, de ahogy látom megint átvérzett a felkarodon a kötés… - Sóhajt fel rosszallóan, miközben fejét kissé megrázva tűnik el látókörömből, s pár perc elteltével a kezében tartott piros dobozzal tér vissza, hogy kínzásomon az elmúlt egy nap alatt már harmadszor essek át.
Esküszöm, ő élvezi ezt, hogy fájdalmat nyújt nekem sebeim baszogatásával. Esküszöm, amint felépülök, első dolgom lesz, hogy kitekerem a nyakát!
Semmi figyelmeztetés nélkül esik neki leszabni rólam a kötést, abszolút nem kímélve engem… Ha nem fájna mindenem ilyen baszottul, tuti a földön feküdne már, egy szép lila karikával a szeme körül…
- Ennyire fáj? - Neveti el magát eltorzult arcom láttán, ahogy fogaim összeszorítva igyekszem kínzása által kiváltott hangokat visszafojtani magamba.
- Baszki, ha állat módjára csinálod akkor legalább siess vele te nyomorék! - Rándul meg egész testem, ahogy felkarom fedő véres anyagot hírtelen rántja le rólam, és szenvedésem továbbra sem érdekelve őt tér át a következőre, ugyan azt a fájdalmat nyújtva nekem.
Miután az összes kötszertől megszabadított engem, egy vízbe áztatott törülközővel kezdi sebeim tisztogatni, ezennel kimondottan óvatosan a többi műveletéhez képest, s ajkai görbülete is lejjebb apadt, ahogy sérüléseim jobban szemügyre véve próbálja kiszámolni, hogy mennyi ideig kell még magatehetetlenül vergődnöm az ágyamban.
- Amúgy Hunie… - Emeli rám tekintetét, s a véremtől immár piros törülközőt letéve kezd el kutatni az elsősegély dobozban. - Ki az a Baekhyun?
- Őt kell fotóznom - zárom a legrövidebbre válaszom, szívem mégis hevesen zakatol neve hallatán. Mi van velem? Oly’ régóta nem éreztem ilyet, most mért pont ő váltja ki ezt újból belőlem?
- Ennyi? - vonja fel lepetten szemöldökeit, miközben egy kis üvegcsét vesz a kezébe, s némi steril kötszert.
- Mert mi lenne még? - Forgatom meg szemeim, majd ahogy egy mélyebb levegőt veszek, bordáimba lassan már tűrhetetlen fájdalom nyilall, minek hatására légzésem akadozó lesz, ám Kyungsoo nem is törődve ezzel folytatja kezelésem, majd miután a fertőtlenítőszer tetejét lecsavarja, újabb kérdéssel bombáz engem.
- Előbb akarsz túl lenni a rosszabbakon? - Egy aprót bólintva válaszolok neki, mire ő a fehér anyagra folyat a barna anyagból, s újból felpillantva rám, figyelmeztet az újabb szenvedésemre.
Egy jó fél órás kötözgetést követően végre véget ér, s újra folytathatom eddigi tevékenységem, ami nem más mint a plafon bámulása teljes magányomban.
- Na akkor… - tenyereit összecsapva ül le ágyam szélére, s egyik lábát felhúzva vezeti rám tekintetét, ahogy arcán egy hatalmas mosoly terül el. - Mi van ezzel a Baekhyunnal? - Fejét kissé oldalra döntve kezd újbóli faggatásomba.
- Mégis mi lenne? - Vonnék vállat, ám a fájdalmaim nem engedik meg ezt nekem, helyette csak egy arcrándulással tudatosítom benne, hogy mennyire is nehéz számomra most minden egyes mozdulatom - mint, ha egyébként nem volna egyértelmű már csak külsőmről figyelmet véve. - Ő egy modell, én meg egy fotós. Ennyi.
- Na ne mond már! Más vagy mióta ismered, és lemerném fogadni, hogy vele voltál mindkét nap, ezért késtél. Szóval megkérdem újból, mi van Baekhyunnal? - arcán ülő vigyora egyre csak növekszik, ahogy az arcomra egyre inkább kiül nem tetszésem, hogy felőle érdeklődik. Egyáltalán mért érdekli ez őt? Ilyen dolgokat senkivel sem szoktam megosztani, most akkor mért tenném?
- Én meg akkor elmondom újból, hogy semmi sincs. Inkább hagyj, aludni akarok - És ismét… Ha képes lennék rá, átfordulnék most az oldalamra, hogy neki háttal kerüljek, ám nem megy. Semmi sem megy! Csak fekszem a hátamon, mint egy életképtelen szar darab. Komolyan, mért hagyott életben, főleg ilyen állapotban? Ezzel csak többet szenvedek, megváltás lenne most számomra, ha berontana szobámba, s nyakam elvágva hagyna meghalni… Már a légzés is hatalmas erőfeszítéssel, na és fájdalommal jár, ahogy a legapróbb mozdulataim is. Meddig kell még így szenvednem?
*~*~*~*~*~*~*~*~*
- Mikor fogsz újból dolgozni? - Mered rám az asztal túloldaláról Kyungsoo. Lassan már egy hónapja, hogy sehová sem mentem, csak itthon fekszem, s várom, hogy az összes sérülésem elmúljon.
Nem akarom, hogy így lásson… Nem érdekelne, hogy ki mit gondolna, mennyire bámulna meg a sérüléseim miatt, de Baekhyun elé egyszerűen nem vagyok képes így oda állni.
Minden nap beszéltünk, szinte minden szabad percét arra áldozta, hogy legalább egy üzenetet küldjön nekem, mivel csak azt érte el, hogy szívemben egyre magasabb pozíciót ért el. Megszerettem, s fontos lett számomra.
Ezek mellett hiányzik. Látni akarom, ahogy nem törődik haja állásával, így tincsei édesen állnak szanaszét feje tetején, megakarom ölelni, s kellemes illatával eltelíteni belsőmet. Hogy volt képes ilyen érzelmeket kicsalni belőlem, pont ő?
Magam is megrémisztem ezzel. Azt hittem, hogy soha többé nem dobban meg szívem csupán szerelemből - ha ez mondhatni annak -, ám most mégis. Undorítónak érzem magam e miatt.
Ígéretet tettem neked… Luhan. Haragszol rám, hogy megszerettem őt? Vagy mit gondolsz rólam? Olyan mint te… Egy csodás, tiszta szívű lélek, ki senkinek sem tudna ártani. Miért az ilyen gyámoltalan embereket szeretem meg, míg én teljes ellentettje vagyok? Hisz néz rám… Egy utolsó, szarházi gyilkos vagyok, ki élvezi is amit csinál, mégis csodára méltó embereket szán mellém az ég, kik csak szenvedni fognak itt. Miért kell ezt újból átélnem? Az élet miért egy kibaszott körforgás? Először ő, most Baekhyun… Vele meddig lehetek? Meddig élvezhetem a társaságát, és mikor veszik el tőlem? Ebbe az egészbe belegondolni is félek már…
Kérlek Luhan, segíts nekem…
- Hé, Sehun! - Legyint sokadjára szemeim előtt Kyungsoo, mire én fejem megrázva próbálom kiüríteni a gondolataim belőle. - Már megint min járt az agyad? - Jobb szemöldökét felhúzva dől hátra székében, ahogy karjai összefűzi mellkasa előtt.
- Öhm… Semmin. Hagyjuk… Kérdeztél valamit?
- Nem is te lennél - sóhajt fel, s rövid haján végigsimítva teszi fel kérdését. - MIkor mész újra dolgozni?
- Még nem…
- Erre egyedül is rájöttem, de én azt akarom tudni, hogy mikor fogsz?
- Még nem tudom. Majd, ha már nem lesz bajom… - ajkaim elhúzva sütöm le tekintetem, mire egy gúnyos kacaj szakad fel belőle.
- Na mert most aztán sok van - rázza meg kissé fejét, s karjait leengedve kel fel helyéről, és indul meg a nappali felé.
- Már mondtam, így nem fogok elé állni! - Mordulok rá a kelleténél ingerültebben, mit ő teljesen figyelmen kívül hagyva vált más témára.
- Vigyél enni inkább Kangdae-nak… Ma még ennyire sem voltál képes - hagy teljesen magamra újból, s tűnik el valahol a pince irányában. Kangdae… Már teljesen meg is feledkeztem róla. Biztosra veszem, hogy már teljesen megfeledkezett rólam, hisz mióta Kwon elvitt, nem mentem le hozzá… És azóta senkivel sem érintkeztem sehogy sem, szóval már kimondottan szükségem van rá, s fájdalmaim sem olyan nagyok már, hogy ne tudjam megtenni… Fájni fájnak még sérüléseim, de ebben már nem akadályoznak.
- Kangdae~! - kiáltok fel belépve a szobájának nevezett koszfészekbe, mire a könyvet kiejtve vékony ujjai közül kapja rám tekintetét. Egyik kezemben az étellel telerakott tányért tartom, míg a másikban egy táskát. Remeg, s értetlenül méreget szemeivel. - Ahogy hallom ma még Kyungsoo se adott kaját, úgyhogy egyél - lépek közelebb hozzá, mire teste remegni kezd, én pedig az ágyon elé téve az ételt ülök le a másik oldalára. - Ma újítunk egy kicsit - keresztbe téve lábaim fekszem le mellé, s alkarjaim fejem alá csúsztatva kezdem a rajzokkal díszített falakat elemezni.
- Mi-miben újítunk? - dadog félelmétől, s rémülettel teli szemeit vezeti rám.
- Mindegy. Az ott… - Kerekednek el szemeim, s felkelve helyemről sebes léptekkel indulok meg a fal felé, ahonnan egy rajzot lekapva tudatosul bennem igazam… Honnan tud róla?
- Ne-nem tudtam, hogy zavarni fog, én csa-csak…-
- Te honnan tudod, hogy ki ő? - emelem rá kérdően tekintetem, de a válasz azonnal tudatosul bennem. - Kyungsoo mutatta… Igaz? - Nem mer megszólalni, retteg tőlem, ám most nem fogom bántani. Nincs kedvem a vérhez, s fájdalomhoz, főleg ez az egy hónap szenvedésem után, mi még most is tart. Élvezni akarom, és semmi mást. - Szóval igen. Megtarthatom?
- Tessék? - Lepődik meg kérdésemen, s elkerekedett szemeit enyéimbe fúrja. Ő is egy azok közül, kik mellettem szenvednek csak, még megismerkedésünk napjára is tisztán emlékszem...
- Elnézést! - Szólítok meg egy velem nagyjából egykorú fiút, ahogy bőröndöm magam után rángatva sietek utána.
- Igen? - Fordul szembe velem, s kérdőn mér végig pillantásaival.
- Megtudná mondani, hogy hol találom ezt a címet? - a markomban szorongatott cetlit nyújtom át neki, és ahogy elolvassa az arra macskakaparás szerűen felírt szöveget, mosolyra húzza ajkait.
- Arrafelé megyek én is, és pont útba esik. Gyere, megmutatom - biccent fejével előre, s megvárva, míg bőröndöm újból húzható állapotba varázsolom, kényelmes tempóban kezd el sétálni, ahogy szemeivel végigmér engem. - Új vagy itt?
- Áhh, igen, egy jó barátomhoz költözöm - viszonozom mosolyát, s jobban szemügyre véve őt kezdi elnyerni tetszésem.
Fekete, féloldalasan elválasztott haja van, egy egyszerű farmer térdnadrágot, s fehér pólót visel, mellé egy egyszerű fekete tornacipőt. Alacsonyabb nálam, majd egy fejjel, s vékony, törékeny teste van, mégis van benne valami, mi felkeltette az érdeklődésem.
- És te, mióta élsz itt? - érdeklődöm az ő helyzete felől, mire mosolya nagyobbra nő, s tökéletes fogait juttatja szem elé.
- Én már itt születtem, szóval mindig is itt éltem.
Teljesen az újdonsült otthonomig kísért, ahol köszönetet mondva neki vált el utunk. Egész úton egymást bombáztuk kérdéseinkkel, ismerkedés érdekében. Szimpatikus nekem, s személyisége kimondottan egyedi, néhai beteg vicceivel, miket szintén imádok én is.
Ezt követően még többször is találkoztunk, hol szándékosan, hol véletlen futottunk csak össze, de ami számít… Felkeltette az érdeklődésem, még ha szerelem érzetét nem is.
- Köszönöm - lesütött tekintettel teszi asztalára a kiürült tányérját, hol ujjait tördelve áll továbbra is. Nem mer közelebb jönni, de cselekedni sem, viszont nekem szükségem van rá.
- Kangdae, gyere vissza… - szólalok meg lágy hangnemben, mi értetlenséggel árassza el őt. Nem ért semmit, hogy mért vagyok ilyen vele, s mért nem estem neki, mint ahogy szoktam. De a legfurcsább az, hogy még magam sem tudom.
Bizonytalanul foglalja el előbbi helyét, s rémülete csak akkor teljesedik ki, mikor alkarjánál fogva rántom le fekvő helyzetbe, és fölötte megtámaszkodva mélyedek el szemeiben.
Mért hoztam ide? Miért tettem ezt mind vele? Amint jobb állapotban lesz testem, újból megteszek vele minden szörnyűséget, ám nem akarom most bántani, nem megy. Mért van az, hogy ha sebzett vagyok, nem megy mások bántása, s az iránta érzett imádatom is apad? Nem szerettem őt, mégis bezártam és csak magamnak akartam. Mint egy kincset, úgy rejtettem el a világ elől, kivel azt tettem amit csak akartam, s akkor mikor csak kívántam, hisz’ nem tudott mit tenni ellene.
Érzem, ahogy egész teste remeg, s hallom, ahogy szíve hevesen dübörög mellkasában félelme miatt, de nem mer mozdulni, és cselekedni sem, csak vár, hogy mit teszek újból vele.
Mély levegőt véve szüntetem meg a köztünk lévő távolságot, s ajkaira tapasztva enyéim hívom táncba őket, miközben pólója aljával kezdek el babrálni, s egyre feljebb húzni azt rajta.
- Ígérem, nem bántalak - távolodom el tőle egy pillanatra, miközben pólójától megszabadítom, ám félelme továbbra sem enged.
Nyelvem állvonalán húzom végig, s térek át nyaka érzékeny bőrére, mire sikerül egy jóleső sóhajt kicsalnom belőle.
Kangdae… Sajnálom. Sajnálok mindent, mit veled tettem. Azt hittem, ha te velem vagy, szívem bánata elmúlik, ám nem így lett. Elraboltalak, kínoztalak, s undorító, beteg, mégis élvezettel teli vágyaim rajtad éltem ki. Nem téged akarnak mellettem tudni, én mégis itt tartottalak.
Tudom, félsz tőlem, gyűlölsz, s a halálom kívánod, én mégis sajnálom. Talán minden jobb lenne, ha már elején rájössz, hogy kimondottan elborult elmém van, s akkor nem történt volna ez meg, akkor ott lennék ahol megérdemlem… A börtön rácsai mögött rohadhatnék meg, ez az egyetlen egy hely, hol megérdemlem létem.
De nem tudok mit tenni ellene. Túl jó, túlságosan élvezem… A lételemem lett minden, mi a másoknak okozott fájdalommal jár együtt.
És bocsánat, vagy nem bocsánat mindenkinek, de ez így van. Az ölés, a vér, s minden velejáró dolog maga a tömör élvezet.Ha további információkra vagy kíváncsi az írásaimmal, illetve velem kapcsolatban, lájkold Facebook oldalam : https://www.facebook.com/Park-Malis-World-162169904299810/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése