Reménytelen Remény [BaekYeol]

Sziréna hang, síp szó, különféle eszközök felzendülése, míg végül nem egy egyenletes pittyegés jelzi élet jelét… Vagy mondhatni, hogy élet jelem.

Hallom ahogy beszélnek körülöttem, érzem a kórház jellegzetes illatát, érzem, ahogy bal könyökhajlatom lüktet, az oda kötött infúzió miatt, mégsem tudok mozdulni. Csak fekszem, csodára várva, hogy újból felkelhessek, ám az orvosok szavaiból kivéve, nincs már sok remény rá.

Muszáj felkelnem… Össze kell szednem magam! Nem lehet így itt vége, tennem kell valamit…

Szemeim felnyitva pillantok körbe a kicsiny kórterembe, s ezzel minden fájdalmam elszáll… Mintha újból uralni tudnám a testem, s mi sem történt volna, ám a szörnyű valóság akkor tudatosul bennem, mikor két lábamra felállva pillantok az elhagyott fekhelyemre.

Ez mégis, hogy lehetséges? Nem lehetek egyszerre két helyen, ez lehetetlen… És a látvány, ami fogad… Ez nem lehetek én.

Lélegeztető maszk rejti el felrepedt ajkaim, s arcomon több, kisebb vágás, karcolás látható. Jobb kezembe gipszbe kötve hever mellettem, s bal lábam is hasonlóképp pihen a másik mellett.

Ép kezemből egy cső vezet a tartójára akasztott infúziós zacskóhoz, s csupasz bőröm itt is több, kisebb seb fedi, mellettem pedig több, különféle műszer, mik élet jelem figyelve vigyáznak épségemre.

Nem emlékszem egyszerűen semmire… Mégis mi történt velem? És, ha én ott fekszem, mégis, hogy állhatok itt?! Ez vagy nem a valóság, vagy komolyan megőrültem.

Az ajtó kitárul, s azonnal szerelmem könnyel áztatott szemeit pillantom meg. Bal csuklója sínbe van téve, szomorúságának egyértelműen nem ez ad okot.

- Chanyeol! - Zokog fel örömömben, s felé rohanva vonom ölelésembe… Legalábbis vonnám, ha nem sétálna át olyan egyszerűséggel rajtam, mintha csak levegő lennék. - Hé, életem, itt vagyok! - állok közvetlen elé, ahogy az ágyon fekvő testem méri végig tekintetével, mitől fájdalma csak növekszik. - Chanyeol… Mért nem látsz engem? - Eddigi boldogságom teljesen eltűnik, s a bánat óceánja tölti meg a kiüresedett helyet bennem.

A falnál lévő széket megragadva húzza ágyam mellé, s arra leülve roskad előre, ahogy ép kezem ujjaival zárja körbe, és ahogy homlokának támasztja, könnyei sokaságai kezdenek hullani gyönyörű szempárjából.

- Baekhyun… Ne hagyj itt, könyörgöm… - Suttogja szavait, mikkel apróra zúzott szívem egyre csak összébb töri. Miért nem lát engem, és miért nem hall? Hisz’ itt vagyok, a két lábamon állok, s beszélek, na és érzek, de mégsem! Nem adom így fel, legalább hallania kell engem.

- Maci… - térdelek le széke mellé, s könnyes szemeibe fúrom sajátjaim, de ő mintha mit sem érzékelne ebből. - Kérlek, válaszolj… Könyörgöm, ne nézz így át rajtam, mintha itt sem lennék, vegyél észre! - Könnyeim zápora kezd versengésbe arcomon végigfolyva, ahogy szavaim szinte fülébe üvöltve igyekszem tudtára adni, ám ő mit sem érzékel ebből.

- Tudom, hogy hallasz… Hiába nem tudsz semmit sem tenni, tudom… Baekhyun, ha te itt hagysz, nekem már semmim nem lesz… Te vagy az egyetlen egy dolog az életemben, miért érdemes volt élnem. Könyörgöm, küzdj, ne add fel! Tudom, hogy rossz, de idővel jobb lesz, de kérlek, Baekhyun… Nem hagyhatsz itt, én szeretlek! - Nem bírom tovább hallgatni szavait… Nem megy, egyszerűen fáj, még az összes ki nem mondott gondolatai is.

A földön kúszok el egészen a sarokba, hol kezeim fülemre tapasztva kezdek éktelen zokogásomba, igyekezve kizárni őt a hallójárataimból, ám nem megy.

Ez csak egy rossz álom. Egy rohadt rossz álom, miből hamarosan felkelek… Fel kell hogy keljek, ez nem lehet a valóság!

- Chanyeol, kérlek… Itt vagyok, érted, itt! - Idegesen tépem rendezett tincseim, mik ennek következtében szanaszét állnak. Hogy kerültem ide, és miért? Mi történt, hogy szenvednie kell? Ha nem is láthat többé, a szenvedést mivel érdemelte ki?! Hisz ő egy csupa szív ember, ki kezét, lábát töri társaiért, mégis őt éri a legnagyobb szenvedés…

- Uram, elnézést! - Egy idősebb nő érkezik körünkbe, ki Chanyeol mellé lépve simít végig egyetlen szerelmem hátán, ki szemeit azonnal pulcsija ujjába törölve kel fel helyéről. - Át kell vinnünk őt egy másik terembe, hol további vizsgálatok várnak rá… Ma már nem lesz lehetőség látogatásra, sajnálom.

- Nem lesz? - hökken meg kissé az ápoló szavain, ki csak megrázza kissé a fejét, miközben további két orvos jön be segítségére sietve.

- És holnap mikor lehet?

- A földszinten lévő portán mindent elmondanak majd magának, de kérem távozzon.

*~*~*~*~*~*~*~*~*

- Öhm, anya… - Kezeim tördelve indulok meg a nappali felé, hol édesanyám a televízió nézésével tölti épp a szabad idejét.

- Igen? - emeli rám kedves mosollyal a tekintetét, mitől idegességem csak tovább fokozódik… Nem tudom, hogy ő mégis hogyan áll ehhez a témához, illetve mit fog reagálni rá… Kimondottan rettegek  most.

- Beszélni szeretnék veled - veszek egy mély levegőt, ő pedig a mellette lévő szabad helyet megpaskolva invitál magához, mit én kissé hezitálva, de megteszek.

- Miről szeretnél beszélni?

- Tudom, régóta noszogatsz, hogy szerezzek magam mellé valakit…-

- Fiam, neked lett barátnőd? - Csillannak fel szemei, ahogy engem félbeszakítva tör ki örömködésben, mit én kénytelen vagyok félbeszakítani, s tán áttaszítani a szomorúságba és csalódottságba.

- Mo-mondjuk… Ismered őt, de ez nem olyan, mint amire számítasz… - Alsó ajkam beharapva nyomorgatom tovább kézfejeim.

- Nem tudom mire akadsz kilyukadni, de te a fiam leszel mindig is, ezt ne feledd, és szeretni foglak - előbbi öröme alább csökken, s közelebb jőve hozzám von szerető ölelésébe. Nem tudom keríteni a dolgokat, kerek perec el kell mondanom neki…

- Én szerelmes vagyok, és párom is van…

- És ezzel mi a gond? - Vállaimnál fogva tol kissé messzebb magától, hogy szemeimbe fúrva tekintetét várja további szavaim.

- Hogy Chanyeol az.

*~*~*~*~*~*~*~*~*

- Nincs sok reményünk, hogy életben maradjon, de mindent megteszünk, hogy így legyen - a vagy fél órás monológot követve, hol az engem ért sérüléseket sorolták, lelki állapotom egyre inkább csak a mélybe taszították, ahogy szívem egyetlen lakójáét is. Ha ő nem szenvedne, vagy legalább nem láthatnám, sokkal könnyebb lenne minden, de itt van, látom, s érzem.

A folyosóra kihelyezett székre roskad, amint az orvos magára hagyja őt Minseok hyunggal, s egész teste remegni kezd a visszatartott zokogása miatt. Mért kell ezt látnom, és mit tettem, hogy ezt érdemlem? És ő?! Senkinek nem ártott soha, semmit! Miért ilyen baszott igazságtalan az élet?

- Chanyeol… - simít az idősebb az említett hátára, ki semmit sem reagálva rá engedi szabadjára könnyeit. - Hé, nem lesz baj… Amint mondták, megtesznek mindent, hogy megmentsék…

- Ésh az elejéth nem hallottad? Konkrét felvázolthák, hogy meghal… Elvesztettem őt, pedigh annyih mindent akartam még mondanih neki… - zokogásától kissé érthetetlenek szavai, de az ingerültség mindenféleképp kivehető belőle, ám haragja nem tudom ki iránt szól.

Senki nem tesz semmit, a levegő feszült, s üres, mit csak Chanyeol hangos zokogása tölt meg, mitől szívem az eddigieknél is jobban fáj.

De mondta… Nincs minden veszve, nem de? Akkor még van esélyem, hogy karjaiba bújva hajtsam álomra a fejem, s kellemes illatával töltsem meg tüdőmet, ahogy mély hangján dörmögve suttogja fülembe, hogy szeretlek… Én hiába hallom tőle minden nap, mióta itt vagyok, én is mondani akarom neki… Én is megakarom érinteni őt, puha tincsei közé vezetve ujjaim akarok ajkaira csókolni, s a lehető legtöbbször kifejezni iránta érzett imádatom.

Annyi ki nem mondott szó várt még rá, hogy elmondjam neki. Annyi dolog, mit terveinkbe szőttünk, de végrehajtani még nem voltunk képesek… Nem lehet ez, hisz’ itt vagyok még, így remény is van!

- Hyung… - arcát megdörzsölve kel fel helyéről, s az alacsonyabb, mégis idősebb férfira pillantva ejti ki további szavait. - Beszélni szeretnék vele, egyedül… Ha végeztem szólok, és bejöhetsz te is.

- Rendben, menj nyugodtan, itt várok majd.

- Köszönöm… - leheli maga elé ezt az apró szót, s indul meg szinte már kihunyt testem rejtő ajtó felé, én pedig szorosan követve őt térek be újból kórtermembe, hol a szék még mindig ott hever, ahová ő tette.

Mély levegőt vesz, s ruháját megigazítva foglal helyet testem mellett, és kezem újból sajátjai közé véve hunyja le szemeit, ahogy ajkait elválasztva magától kezd beszélni remegő hangján.

- Baekhyun… Mond, emlékszel még, mikor megismerkedtünk? A világ legszerencsétlenebb, s elveszettebb emberének tűntem, de te mégsem hagytál magamra, ahogy hyungot is magaddal hozva húztál ki mély nyomoromból… Mond, mért tetted? Tán’ már akkor is láttál bennem valamit? De mind ez lényegtelen… Csak elakarom mondani, hogy mélyen hálás vagyok érte, mert ezt tetted. - Könnyei újból záporozni kezdenek szemeiből, ám ő mit sem törődve vele folytatja többször is elcsukló hangján szavait. - Én mindenre emlékszem, mi veled kapcsolatos, és bármelyikre is gondolok, öröm járja át a lelkem… Mikor elmentünk kiskutyát venni neked… Azt a mosolyod sosem fogom elfelejteni, az arcod, ahogy szinte több évet fiatalodsz. De életem legszebb napja az volt, mikor megcsókoltalak, te pedig viszonoztad. Felkészültem, hogy ellöksz, megpofozol, ordítani fogsz velem, s többé nem szólsz hozzám, ennek ellenére már hatodik éve vagyunk együtt. Ma pont, hogy hat éve… Egy csodálatos ember vagy, ki nem ezt érdemli, nem akarlak elveszíteni… Erre a napra elterveztem mindent, ám így nem megy a véghez vitele, de ígérem, amint kijössz innen, mindent bepótolunk, de egy dolgot megszeretnék tenni… - Egy pillanatra elhallgatva, s kezem elengedve kezd el zsebében kutatni, míg nem egy apró, fekete dobozt nem húz ki belőle, s feltárva tetejét, egy ezüst, karika gyűrűt nem vesz ki belőle. - Én úgy érzem, hogy ennyi idő alatt megértünk erre… Gyerekesen tudunk viselkedni minden alkalommal, de talán ezért is szeretlek oly’ annyira… Hisz mindig vidám vagy, s csak sugárzik belőled a pozitívság… Újra látni akarom a mosolyod, s hallani a kacajod, ám ha nem tehetném meg… Azt szeretném, hogy a férjem légy, és én a tiéd, ezért van nálam ez a gyűrű most. Nem tudsz válaszolni, de remélem igent mondanál… - Remegő kezeivel gyűrűsujjamra fog, s a lehető legóvatosabban csúsztatja rá a karikát, mit jobban megfigyelve, monogramját vélem felfedezni bele gravírozva. - Ha nem szeretnéd leveheted, amint felkelsz, de annyit szeretnék, hogy… Tudd, hogy szeretlek, s soha senkivel nem fogok tudni ilyen boldog lenni mint ve…-

Szavait a szívritmus mérő gép fülsértő sípolása vágja félbe, s szinte azonnal csapódik az ajtó, ahogy orvosok sokasága rohan be rajta, s lökik el tőlem egyetlen szerelmem.

Többszöri próbálkozás ellenére sem sikerül szívem újra megszólaltatniuk, ám testem érő elektromos löketek még mindig nem állnak le, tovább küzdenek értem, ám magában már mindenki elkönyvelte végkimenetelem...

Chanyeol, kérlek… Sose légy szomorú. Légy mindig olyan vidám, mint amilyen velem voltál. Kérlek ne gyászolj, menj, éld az életed… Keress magadnak párt, légy boldog, alapíts családot! Ezt az egészet pedig raktározd el, mélyen magadban… Nem kérlek, hogy felejts el, mert ezt nem teheted, hisz hat év nem kevés idő, de fogd fel úgy, mint egy kirándulást, s tapasztalat. Én mindig veled leszek, nem hagylak el soha, hisz’ szívedben fogok továbbra is élni. És a válaszom igen… Chanyeol, igen, a férjed akarok lenni! Családot akartam veled, hogy legyen egy lányunk, s fiúnk, kiket örökbe fogadva nevelhetünk fel, s nézhetjük végig, ahogy felnőnek. Veled akartam élni életem végéig, és, ha más nem is, ez sikerült…

Kérlek, ezt az egy szót jegyezd meg tőlem, ha mást nem is… Chanyeol, szeretlek!



Ha további információra vagy kíváncsi az írásaimmal, illetve velem kapcsolatban, lájkold Facebook oldalam : https://www.facebook.com/Park-Malis-World-162169904299810/