1. Fejezet - Change In Evening [A Dream Come True] 16+

Lehetséges, hogy egy álom világítson rá másságunkra? Hogy férfi létünkre egy férfiba szeressünk bele? Mármint bocsánat, pontosítok… Egy olyan emberbe - természetesen velünk egynemű - szeress bele, ki nem is létezik?

Na, de mégis, hogy értem, hogy “nem létezik”? Úgy, hogy sose találkoztál vele. Nem érintetted meg, nem láttad,  a hangját nem hallottad, és még beszélni sem beszéltél vele, semmilyen formátumban sem - de ez csak a valóságra érvényes.

Minden este mosollyal az arcomon hajtom álomra a fejem, abban a reményben, hogy újra láthatom őt álmaimban. Ilyenkor szinte még a nem létező illata is átjárja tüdőmet, és érzem puha bőrének érintéseit magamon. Létezik ilyen, vagy már pszichésen is gondok vannak velem? Vagy a sok egyedül lét. Hiába vannak barátai, én másféle törődésre is vágyom. Hogy valaki viszont szeressen úgy, ahogy én is őt. Lehet, hogy ez váltotta ki ezt az egészet bennem. Volt már barátnőm, nem is egy, de mindnek hamar vége lett. És sajnos mindig miattam…
Nem feleltem meg eléggé nekik, vagy nem tudtam igazán szeretni őket. Mégpedig, ha nem vagyok szerelmes belé, mi értelme, hogy mellette maradjak? Na ugye, az égvilágon semmi. És most? Miért pont egy férfi? Kinek minden éjszaka hallom nevét, mégsem tudom felidézni a fejemben. Talán valami “B” betűvel kezdődő, de másra nem emlékszem.

“– Chanyeol? – Szinte suttogva ejti nevem, miközben fejét vállamra hajtva figyeljük a felkelő nap első sugarait.

– Igen? – szorosabban ölelve őt húzom közelebb magamhoz. Szemeim lehunyva szívom magába az illatát, ahogy ő kissé mocorogva jut fel arcomhoz, mire egy gyengéd csókot hint.

– Megígéred, hogy őszintén fogsz nekem válaszolni? – dönti kissé oldalra fejét, mitől vörös tincsei megrezzenve csúsznak gyönyörű arcbőre elé.

– Neked sosem hazudnék.

– Te akkor is szeretsz, mikor nem vagyok veled? – szemeiben a bánat csillan meg, ahogy szavai elhagyják őt, és fejét kissé lesütve próbálja kerülni tekintetem.

– Én mindig szeretni foglak, bárhol is légy… De ehhez egy dolog kell – ujjam álla alá csúsztatva fordítom magam felé arcát, és egy halvány mosolyra húzva ajkaim veszek el mély barna lélek tükreiben.

– És mégis mi?

– Hogy te is szeress engem – nem válaszol, csak közelebb hajolva hozzám tapasztja puha párnáit enyéimre, és vékony ujjait kócos tincseim közé vezetve húz olyan közel magához amennyire csak tud.

– Chanyeol, én…-”

– Fiam, ideje felkelned! – Vállam óvatosan rázogatja meg édesanyám, mire szemeim résnyire kinyitva realizálok, hogy továbbra is álom marad legféltettebb vágyam. – Gyere le, kész a reggeli – hatalmas mosollyal az arcán kel fel mellőlem, és a beszűrődő fényben veszik el, majd csak távolodó lépteit hallom. Erőt véve magamon tornázom ülőhelyzetbe magam, vékony ujjaim pedig tincseim közé vezetve rázom meg hajam, hogy nagyjából helyére kerüljön.

Mint minden reggel, most is hiány érzettel keltem fel. Legszívesebben álmomból átragadva hoznám át a valóságba őt, és ölelném szorosan magamhoz. De nem lehet, mégis hiányzik. A nevetése, a poénkodása, ölelése, és az ajkai íze. Nincs mit ragozni rajta, szerelmes vagyok egy nem létező személybe.

– Anya – teli szájjal ejtem ki szavam, tekintetem pedig a sütő előtt sürgő-forgó nőre emelem, aki azonnal egy kedves mosollyal pillant hátra rám. – Izé… – egy nagyot nyelve távolítom el számból az ételt, és aranyos énem elővéve húzom mosolyra ajkaim. – Sehunéknál házi buli lesz, és azt szeretném kérdezni, hogy –

– Ha nem úgy jössz haza mint legutóbb, akkor elmehetsz. Nem akarom egész nap azt hallgatni megint, ahogy összevissza rókázod a szobád – a gázt elzárva ül le az asztal másik feléhez, és szemüvegét orrára téve kezdi átfutni az előtte heverő újságot.

– Aish, mondtam, hogy fogadás volt… De tényleg nem lesz olyan többet – keserves sóhaj hagyja el ajkaim, és hátam hátra vetve simítok végig megtelt hasamon.

– Ajánlom is, mivel, ha az lesz, akkor többé nem engedlek el – tekintetét rám sem emeli, csak a sorok közt cikázik, ahogy a temérdek fölös információt önti magába.

– Nem szokásom megszegni a szavam – fújtatva kelek fel helyemről, majd hátam végig ropogtatva indulok vissza a boldogságot nyújtó bunkerembe. – Vissza fekszem, hogy bírjam majd este – pillantok rá vállam felett, majd pár lépés következtében újra szobámban találom magam, és takaróm magamra húzva hajtom álomra a fejem, mi hamar utolér engem.

– Chan… hahó, hallasz? – Kedves hangja üti meg a fülem, mire szemeim kinyitva fordulok oldalamra, így szembe kerülve vele. – Na, végre! – Hatalmas vigyor kúszik fel arcára, és közelebb kúszva hozzám ölel szorosan magához.

– Mit szeretnél? – lágy hangon szólalok meg, ahogy pólója alá csúsztatva kezem érzem felforrósodott, csupasz bőrét, s ujjaimmal simogatni kezdem gerince vonalán.

– Este megint elmész? – meleg lehelete nyakam csiklandozza, ahogy bánattal teli hangja keringi körbe a szoba csendjét.

– Csak Sehunhoz, de jönni fogok, nem sok idő lesz… – ahogy kiejtem nevét eltolja magát tőlem, és hátat fordítva húzza fel térdeit, párnáját szorongatva.

– Jobban szereted nálam? – remeg meg kissé hangja, és arcát a puha anyagba eltemetve fülel válaszom után. Nem akartam, hogy fájjon neki.

– Tessék? – fejem kissé megrázva könyökölök fel, hogy szavait közelebbről, és jobban halljam.

– Fontosabb neked ő, mint én? – szipog beszéde közben, s kezem derekára téve ölelem szorosan magamhoz, állam pedig puha hajkoronájába fúrva nyitom újból szóra ajkaim.

– Kis butus, honnan szedsz ilyeneket? Már mondtam, hogy nekem te vagy a legfontosabb – Apró csókot hintek fejbúbjára, mire hajlandó lesz újra felém fordulni, és a fájdalomtól csillogó lélek tükreit enyéimbe fúrja.

– Akkor miért mész el mindig? Itt hagysz minden nap, és hiányzol…

– Ohh Manó, te is nekem, hidd el… de nem maradhatok itt örökre – óvatosan érek bőréhez, és arcába lógó tincseit füle mögé tűrve simogatom tovább tökéletes bőrét.

– És miért nem viszel magaddal? – szemeit lehunyva helyezi apró kezét enyémre, és fájdalmának ellenére is egy halvány mosoly terül el arcán.

– Besokallnál tőlem – hagyja el egy apró kacaj ajkaimat, mit az övéivel való érintkezés szakít félbe. Édes párnáit táncoltatja enyéimen, mellyel minden érzelmét tudtomra adja. Nem sűrűn mondjuk ki, hogy mily’ valótlan, mégis valós dolgokat rejt szívünk. Elég egy pillantás, egy érintés, és pontosan tudjuk, hogy mire gondol a másik. Totálisan olyan, mintha egymásnak lennénk teremtve, míg ha csak álmaim szüleménye is ez az egész.

– Belőled sose elég – suttogja ajkaimra szavait, majd mellkasomra hajtva fejét ölel át szorosan karjaival, mintha csak attól félne, hogy bármelyik pillanatban elszaladhatnék.

Nehéz ez. Hiába vagyok vele, hiába vagyok boldog, és mit sem ér, hogy szerelmes vagyok belé, ha ez az egész csak akkor tűnik valósnak, mikor álmodom? Vagy maga az életem volna az álom? Esetleg az egész csak egy hallucináció, miközben egy diliházban az ágyhoz vagyok kikötve? Na jó, ez azért kissé valótlan, hisz ép eszem van - már amennyire annak számít egy hetero fiúnak az álmaiban egy másik férfival kapcsolatban élni már jó ideje -, és minden amit érzek valós, na és barátaim is vannak. Bár ki tudja…

Oldalát cirógatva hallgatom egyenletes légzését, ahogy szíve ritmusra ver az enyémre hangolódva, és a falon lévő óra ketyegve jelzi az idő múlását. Minden egyes dobbanás, bármilyen féle hang, mi megüti a fülem, csak egyre közelebb repít az újbóli elválásunkhoz. Nem akarok újból felkelni, ha tehetném örökké vele maradnék, de nem lehet… Hisz’, mégis hogyan lehet megoldani azt, hogy valaki örök életében aludjon? Na ez az, hogy sehogy… Ha meghalnék, akkor sem álmodnék, így nem vele lennék, csak fájdalmat okoznék neki és a családomnak. Essek kómába? A szeretteim szintén szenvednének…

Lehet, hogy ez itt a legnagyobb gond. Hogy magam sem tudom mi lenne a helyes, és a két “világ” közt őrlődve élem a mindennapjaim.

– Chanyeol… – arcát felém fordítva ejti ki nevem, és alsó ajkát beharapva várja, hogy reagáljak rá némiképp.

– Igen? – haját végigsimítva vezetem rá tekintetem, és veszek el szempárjában.

– Mit tennél velem, ha tényleg veled lehetnék? – érdeklődve vizslatja arcomat, mégis kissé félve válaszomtól. Vékony ujjai közé egy tincsem fogva kezdi el csavargatni, miközben a másikkal továbbra is szorosan tart engem.

– Hmm… talán ezt! – egy halovány mosoly ül ki arcomra, mikor egy hirtelen mozdulattal hátára lökve férek lábai közé, és feje mellett két oldalt támaszkodva meredek szemeibe. Arcára a meglepettség, és a vörös minden árnyalata kiül, mitől csak önbizalmam nő, így lehajolva hozzá hintek egy vággyal teli csókot ajkaira, mit nem rest viszonozni. Türelmetlen, de ez tetszik. Nyelve alig pár másodperc elteltével már bejutásért könyörög, én pedig belemenve a játékba táncoltatom enyémmel, ahogy egymással és új helyükkel ismerkedve érik el egyre izgatottabb állapotom.

Egy pillanatra válunk csak el, míg levegő után kapkodva távolítja el rólam fehér pólómat, s felülve tapasztja puha ajkait nyakamra, mit végig csókolva, s néha megszívva halmoz el kisebb foltokkal, belőlem egyre nagyobb sóhajokat kicsalva.

– Ez így nem fair! – vágyamtól még mélyebb hangon ejtem ki szavaim, ahogy vállára téve kezeim tolom kissé messzebb magamtól, s a felsőtestét fedő textilt lehúzva róla lököm vissza hátára, és az ő példáját követve kezdem el érzékeny bőrét kényeztetni. Érzékeny pontjait kissé megcsípve haladok végig puha bőrén, miközben ő vékony ujjaival felsőtestem térképezi fel, s kezét egyre lejjebb vezetve áll meg nadrágomnál.

– Itt meg mi van? – húzza egy apró mosolyra ajkait, ahogy a vékony anyagon keresztül simít végig férfiasságomon, én pedig bőrére nyögve remegek meg kissé érintése miatt. Egy egyszerű mozdulattal cseréli meg pozíciónkat, s ajkaimra hajolva mozdítja meg csípőjét rajtam, minek következtében mindketten egy hangosabbat nyögünk a másik szájába. Kezem derekára téve mozgatom tovább magamon, néha megemelve csípőm, így még inkább hozzá nyomva nemességem. Nem bírom ezt már…

Nadrágját kigombolva vezetem kezem tagjára, mire azonnal ráfogva húzom végig rajta ujjaim, ő pedig remegő kezekkel tartva magát nyögdécsel kényeztetésem alatt, és ajkai újból egyre közelebb haladnak enyéim felé…

Csörög… ez a kikúrt telefon csörög! Mégis mi a jó édes búbánatért kell mindig felkeltenie valakinek? Esküszöm, direkt csinálják már! Reggel mondani akart nekem valamit, most pedig… áhh, ezt nem hiszem el!

Orrom alatt szitkozódva keresem elő álmaim félbeszakítóját, majd meg sem nézve, hogy ki által történt ez meg, emelem a fülemhez, és szólok bele a kelleténél ingerültebben.

– Mi a jó édes, kibaszott élet van már?!

– Hé-hé, nyugi van, Yeol! – nevet fel Sehun, ahogy szavaim célba találva nyújtanak neki szórakozást.

– Mi a tökömet akarsz ilyenkor? – fújtatva vetem hátra magam, és légzésem próbálva egyenletessé tenni, igyekszem gondolataim elterelni az álomvilágomról, ám lüktető merevedésem nem túlzottan segít benne

– Hyung, fél három van. És megakartam tudakolni, hogy jössz-e vagy nem, mert az üzenetekre cseszel válaszolni… – orra alatt dünnyögve ejti ki szavait, aminek megértését kissé pösze beszéde sem segíti elő.

– Megyek, csak addig aludni akartam… mert nem voltam fent, és nem tanultam még meg alva írni – felkelve ágyamról lépek a szekrényemhez, mit feltárva vezetem végig tekintetem a ruháimon, hogy mégis mit vegyek fel. – Megyünk valahová majd, vagy csak hozzád? – benyúlva textíliák közé kezdem tologatni a vállfára akasztott ingeim, majd egy kissé passzosabb feketére esik választásom.

– Lehet benézünk majd valahová még, egyenlőre gőzöm sincs róla, bár Jongdae menni akar, meg asszem’ Joonmyun is.

– Vágesz. Mikorra menjek majd? – egy koptatott, szürke farmert hajítva az ágyra a felsőmmel együtt lépek az ablakhoz, mit kitárva szívom magamba a friss levegőt… Le kell nyugodnom, de nemességem nem akar még mindig lelankadni.

– Olyan nyolc vagy kilenc körül ráérsz? Vagy~... van ma valami dolgod még?

– A döglődésen kívül semmi… miért? – felsóhajtva ülök fel a párkányra, és fejem hátra vetve hunyom le szemeim.

– És nincs kedved eljönni megvenni a piák egy részét? – szól bele a telefonba úgy, mintha nehezére esne kinyögni. – A többit úgyis hozzák, de egyedül elmenni, ahh…

– Nem csalódtam benned és a lustaságodban – nevetek fel kissé, és a párkányról leszállva nyújtózom egyet. – Körülbelül egy óra, és ott vagyok nálad, addig bírd ki a társaságom nélkül – nyomom ki készülékem, válaszát meg sem várva, és az ágyra hajítva túrok bele kócos hajamba, és elővett ruháim kezembe véve indulok meg a fürdő felé, ami szerencsémre szabad is - bár logikus, hisz ki foglalná be fürdésre ilyenkor, engem leszámítva?

Miután a felesleges textileket a földre hajítottam, a zuhany tálcába állva engedem meg a hideg vizet, hogy felkeltsen, és izgalmam lejjebb tudjam csillapítani, már ha sikerül…

Percekig csak tűröm, ahogy bőröm marcangolva folyik végig rajtam a jéghideg víz, homlokom pedig a csempének támasztva próbálok valami értelmes magyarázatot találni jelenlegi helyzetemre…

Volt barátnőm… a férfiak soha a büdös életben nem érdekeltek, szóval szinte biztos, hogy hetero vagyok, de… itt ez az álom. Vagyis több álom, mik mind össze kapcsolónak, és folytatják az előzőt, ugrásokkal, mintha csak tényleg kilépnék abból a világból, és addig ott telne az élet. Na igen, és ott van ő, kinek nevét megint elfelejtettem… Komolyan, hogy lehet ilyen szar valakinek a név memóriája? Pedig még húztam is az agyát, hogy mihez hasonlít, de nem emlékszem, egyszerűen csak egy betűre, ami a “B”. Beleszerettem egy nemlétező férfiba… de mér’ pont férfi, és mér’ ő? Vékony, kissé törékeny testalkata van, és nálam egy jó fejjel alacsonyabb. Vörös - inkább már mondhatni piros - tincsei a homlokába lógnak mindig, ami eddig volt már szőke, barna és fekete is, de mind tökéletesen állt neki. Gyönyörű hangját, és édes kacaját minden éjszaka olyan valósnak érzem, ahogy érintéseit is. Mintha mind valóság lenne, és míg azt hiszem, hogy álmodom, ez mind megtörténik… pedig nem, mert ez csak egy rohadt álom!

Mégis… Mióta elkezdődött, nem tudok másra nézni. Nincs szükségem senkire, csak rá. Ha volna rá valami módszer, valami csoda szer, mi a valóságba ragadná át őt, azért még lehet a fél életem is oda adnám, csak érezni akarom őt, és karjaim közé zárva ölelni. A gondolataim egészét ő teszi ki, és ahogy csak megjelenik előttem gyönyörű - ilyet egyáltalán lehet mondani egy férfira? Lényegtelen, mert ez így van - arca, szívem hevesebben ver, és csak érte esedezem, hogy álomra hajtva a fejem újra láthassam őt. Az embereket is egyre inkább kerülöm, és a lehető legtöbb időt álomvilágomban töltve boldogítom lelkem, míg nem kell felkelnem. Ám ebből a helyzetből is van, mikor kitud rángatni az a pöcs, idióta haverom, ki szinte már öcsémnek számít nekem. Ilyen nap lesz ez is, mit ő már szinte ünnepnapnak tart számon. Most vagy ő esik túlzásokba ilyen téren, vagy nekem ment el már minden érzékem ezektől a dolgoktól…

Miután testem megtisztításával végzem, behozott ruháim magamra öltve törölgetem nedves tincseim, miket megszárítva nyilvánítom magam késznek. Telefonom, s némi pénzt tulajdonítva térek vissza a nappaliban tévéző anyámhoz, ki meghallva lépteim emeli rám tekintetét.

– Ohh, már mész is? – Húzza apró mosolyra ajkait, mit én kissé erőltetetten, de viszonozok neki.

– Igen, megkért Sehun, hogy segítsek neki. Majd nem tudom, mikor jövök, de nem kell aggódni, tudok vigyázni magamra – közelebb lépve hozzá hintek egy csókot homlokára, így elköszönök el tőle.

– Azért ne maradj el túl soká’ – kissé bánattal teli szemeit vezeti még utoljára rám, ahogy bőrkabátom levéve a fogasról veszem azt fel.

– Jó, jó, majd jövök. Szeretlek! – csukom be magam mögött az ajtót, majd egy mélyet szippantva a friss levegőbe, indulok meg idióta barátom háza felé.

*~*~*~*~*~*

Az idő telését abszolút nem érzékeltem, csak gondolataimban elmélyedve válaszolok az engem érő kérdésekre, miből már egyet sem lennék képes felidézni. Csak őket figyelve - bár inkább csak fejemből kifelé bambulva - öntöm egymás után sorra az italokat, ám ügyelve arra, hogy a mai étel ne jöjjön ki belőlem, és saját lábaimon tudjak hazamenni - ellentétben a legutóbbi iszogatásunkkal.

Arra eszmélek fel, hogy mindenki felpattan hirtelenjében, s kabátjaikat igyekeznek magukra ölteni, van, aki kisebb sikerrel. Értetlenül ráncolom össze szemöldököm, s szemeimmel Sehunt keresem, kit azonnal meglelek magam mellett, és válasz helyett tőle is csak egy értetlen pillantást kapok.

– Na, akkor most jössz, vagy nem? – Csípőre téve kezeit dönti kissé oldalra fejét, arra várva, hogy én is hasonlóan cselekedjem mint ők.

– Mégis hová? – rázom meg kissé fejem, hogy gondolataim rendezve újra itt lehessek velük száz százalékban.

– Aigo~, ne csináld már ezt megint, Kobold! Hogy te milyen baszott figyelmetlen vagy, hát csezd meg… – arcát felfújva vágja hozzám kabátom, s kezeit mellkasa előtt összefűzve vár, hogy felvegyem azt.

– Oké, oké, de válaszolhatnál, hogy hová megyünk… – szemeim megforgatva kezdem magamra rángatni ruhám, majd kissé elgémberedett hátam végig ropogtatva kelek fel én is helyemről, továbbra is Sehun arcát fürkészve, hogy hátha válaszol végre kérdésemre, ám csalódnom kell, mikor hátat fordítva nekem indul meg a többiek után, kik már a folyosón várják, hogy beérjük őket, mit hamar meg is teszünk.

– Há’ neked mi ez a fancsali képed? – lép közelebb a házigazdához Jongin, s karját átvetve vállán bökdösi mutató ujjával az arcát.

– Ya, Kai-ah, hagyj! Bűzlesz az alkoholtól! – próbálja leszedni magáról az őt húzó súlyokat, mit az idősebb csak nevetésével értékel.

– Mert te aztán nem… – forgatja meg szórakozottan szemeit, s megszabadítva a fiatalabbat a tehertől siet vissza a többiekhez.

– Most az a bajod, hogy nem figyeltem megint? – zsebre téve kezeim fordítom felé arcom.

– Megint? Te sose figyelsz rám, de ez az utóbbi időben súlyosbodott… csak tudnám miért, mert te semmit sem mondasz, de ez egyre inkább csak zavaró… már elég régóta ismerlek ahhoz, hogy tudjam, valami nincs rendben nálad, de bármikor rákérdezek, te nem válaszolsz, kimondottan tereled a témát… tán nem bízol bennem?

– Mi? – torpanok meg fejem megrázva utolsó szavait hallatán, s ajkaim egy mosolyra húzva kacagok kissé fel. – Sehun, én teljes mértékben bízok benned, itt nem erről van szó… leginkább saját magam rémisztem meg, és még én sem vagyok tisztában vele, hogy mit akarok pontosan, és mi ez az egész. Hidd el, te lennél az első akinek elmondanám, de csak akkor szeretném, mikor már tudom, hogy mi a helyzet… – aprót bólintva reagálja le monológom, majd felsóhajtva húzza apró mosolyra ajkait.

– Elpuhultál Yeol, tiszta nyálas lettél… – bokszol szórakozottan vállba, egy apró kacajjal kísérve szavait, mik belőlem is hasonló reakciót váltanak ki.

A maradék utat leginkább csak a többiek esetlenkedésén nevetve töltöm, néha beszállva a beszélgetésbe, ám sok kommentet nem tudok hozzájuk fűzni, így maradok a megfigyelő szerepnél.

Amint végül kiderült, egy híresebb pubba jöttünk, hová belépve azonnal a tömény alkohol szag csap meg, s a vártnál több ember vonaglik a táncparketten, és az ülő hely is vészesen fogyóban van.

– Megkeresem az egyik ismerősöm, majd megkereslek titeket! – hajol fülemhez Joonmyun, s szinte kiabálva közli velem tervét, én pedig egy bólintással tudatom vele, hogy megértettem szavait. Sehunt követve indulunk meg a helyiség széle felé, hol kiszúrt számunkra egy üres asztalt, s miután megbizonyosodikróla, hogy senki sem hányta körbe, az egyik széket kihúzva zuhan szinte rá. A zene dübörög, az alkoholnak szinte már maga a szaga is mámorító, minek hatására kissé elborul látásom - ám erre az eddigi fogyasztott italok száma is rájátszik. A folyamatos benyomott színezett füsttől a látóviszonyok sem a legjobbak, bár lehet ez nem is oly’ nagy gond, egy ilyen közegben… Valószínűleg két méterenként adja valaki szem elé a mai vacsoráját, de lehet, hogy ebédje és reggelije is megkívánkozik bemutatkozni.

– Hé, Yeol! – könyököl oldalba Sehun, ahogy előrébb hajolva hunyorog szemeivel, s az asztalra támaszkodva ragadja meg felsőm nyakát, és húz le magához. – Látod azt a szőke csajt? – fordítja felém arcát hatalmas vigyorral, s válaszom várva húzogatja szemöldökét. Beletelik egy kis időbe, míg az említett személyt megtalálva kiveszem alakját a homályból. Nem tagadom, szép, jó alakja van, de engem mégsem hoz lázba. Mióta Ő vele álmodok, s átélek mindent, mit csak szívem kíván, másra sem tudok úgy nézni, hiába nincs ő itt velem, és valós vágyaim hiába vannak kielégítetlenül továbbra is…

– Szép – ejtem ki ezt az egyszerű, apró szót ajkaimon, s újból hátradőlve székemben figyelem tovább, ahogy a legtöbb férfi nagyot koppanva igyekszik bármiféle mozgó nőnemű egyedet felszedni, akár csak egy éjszakára - sőt, talán biztos, hogy csak annyira.

– Há’ veled meg mi lett?! – Koppannak ujjai homlokomon, ahogy felháborodottan vezeti végig rajtam tekintetét. – Az ott egy kibaszott bombázó, méghozzá egy modell! Kobold, neked elment a maradék józan eszed? Aigo, ha neked nem kell, akkor próbálkozom én! – felpattanva helyéről igazgatja meg ruháját, s hajába túrva vezeti helyére kósza tincseit. Arcát kissé megpaskolva, hátát megropogtatva húzza apró mosolyra ajkait, s egy utolsó pillantást vet rám, annak érdekében, hogy szorítsak sikeréért, majd itt hagy minket, s eltűnik a hatalmas füstben. Így jutottam el újból oda, hogy a társalgó Jongdaet és Minseokot figyelve próbálok továbbra is képben lenni az eseményekkel, ám a hangosan dübörgő zene nem engedi hallatni beszédüket, így csak pár szót leolvasva a szájukról próbálok rájönni, hogy miről esik szó éppen, ám sikerem ezzel szemben elmarad, így egyetlen maradt társaságomba vonulok, mi nem más mint a mobilom.

– Hé, Sehun hová lett? – üti meg fülem Joonmyun hangja, majd szemem sarkából látom, hogy a mellettem lévő széket kihúzva ül le rá.

– Elment valami szőkét felszedni, bár szerintem koppanni fog szegény gyerek… lélek ápolgatásra készülj – kuncogok fel kissé, ahogy szemem előtt lejátszódott a jelenet, ahogy földbe tiporva szegény lelkét küldi el egy melegebb éghajlatra a nőci, s Hunie pedig lélekfájdalmaiban küszködve issza le újból magát a sárga földig.

– Aish, hogy sose tanul. No, de mindegy. Kicsit tudsz figyelni? – oldalra döntve fejét mered rám, én pedig kérésének eleget téve zárom le eszközöm, s emelem rá tekintetem… Ám egy ember helyett kettőt pillantok meg, s szívem egy ütemet kihagyva kezd túlzottan is gyors tempót diktálni.

Teljesen úgy néz ki… hófehér arcát vörös tincsei keretezik, min angyali mosolya tündökölve ékeskedik, feljebb pedig mélybarna szemei lelkemig hatolnak, ahogy beléjük nézek. Magassága, testalkata, haja állása, s színe, egyszerűen minden egyezik! Lehetetlen, hogy ő legyen, nemde? Hisz az csak egy álom. Az álmok pedig nem válnak valóra, bármennyire is szeretném, de ez lehetetlen. Biztos sok volt nekem az alkohol, s képzeletem csúf játékot űz velem, hogy megbosszulja ezt. Vékony, mégis annál szebb kezét megemelve vezeti rám tekintetét, majd végtagját felém nyújtva nyitja szét telt ajkait, s édes, mégis angyali hangját megzengetve adja tudtomra nevét, mi túlzottan is ismerősen hat számomra.

– Helló, Baekhyun vagyok!