II. Fejezet - Different Life [The Stroke Of Fate]

~ YuGyeom POV ~

Komolyan, míg nem léptem be, s nem pillantottam meg őt, még talán volt is kedvem a suli utáni próbához… De így, még az életkedvem is elszállt.

Ahogy utcai öltözetem cseréltem kényelmesebb ruhámra, végig hallottam a rólam folyó beszélgetésüket, hisz a falak kimondottan vékonyak, s hiába ügyeltek rá, hogy ne jusson tudtomra semmi sem a beszédükből, nem figyeltek oda eléggé.

Egyébként… Fogalmam sincs mi vezetett ide minket Sehunnal. Mármint ehhez az utálathoz…
Talán akkor kezdődött el, mikor mindketten táncolni kezdtünk… A rivalizálás is vele együtt kezdődött, ahogy a harcunk is, hogy melyikünk is a jobb táncos.
Nem beszéltünk szinte sose, hiába ismerjük egymást legalább tíz éve. Az ismerjük csak fedetleges jelző, hisz csak osztálytársak voltunk, ám ismerettség nem alakult ki egy jó darabig.

De nézzük is, milyen őnagysága. Régen mindig visszahúzódó, és félénk fiú volt, ám mióta rájött, hogy meleg, teljesen más ember is lett. Nem, nem vagyok homofób, abszolút nem is zavarna a dolog, ha nem azon csámcsogna valaki minden szünetben, hogy a suliból - és természetesen külsősök is vannak egyaránt köztük - hány emberbe tudta berakni a farkát. Na erre nem vagyok kíváncsi abszolút, de muszáj valahogy tudtomra adniuk, minden egyes alkalommal, hogy mégis hány srácot hülyít. Ez szánalmas…

E mellett kimondottan elítéli az embereket első benyomás alapján. Egyetlen egy emberrel volt hajlandó szóba állni, az is Jongin, szegényt sajnálom is, hogy a nyakára ragadt. Rajta kívül mindenkit csak lehurrog, bár az sem ritka, hogy őt is leszólja, ám nem veszi magára, hisz ismeri. Én is azóta lettem a legutáltabb személyek egyike a szemében, ahogy egy kisebb rendezvényű versenyen indultunk mindketten. Na hát igen, asszem’ ott lett teljesen elvágva ez az egész.

Az arca viszont kimondottan nagy, mert sikerült bezsebelnie már díjakat - mintha nekem nem lennének… -, és ezért ő az istenkirály. Lekezelő másokkal, az egoizmus szintje pedig a felhők fölött jár már. Na arról pedig ne is beszéljünk, hogy milyen baszott idegesítő tud lenni…

Attól függően, hogy úgy kezdtem erről beszélni, hogy nem tudom, mi a pontos gond, miért utáljuk egymást… Elég sok dolgot sikerült a végére összeszednem róla, hogy honnan is ered ez az ellentét köztünk.

Mivel a hisztikirálynő végig durcázta a próbát, így fele annyi ideig tartott, mint eredetileg tervezve volt, és mivel Seungwoonnak is elege lett belőle, s a csipkelődéseinkből, elküldött minket haza, miszerint másnap újból próba van. Csak úgy repdesek az örömtől, hogy vele kell táncolnom…

Miután levedlettem kissé átizzadt ruháim, s újból nagyjából felvállalható külsőt varázsoltam magamnak - mi vörös tincseim rendezgetéséből állt -, első dolgom nem más, mint átmenni Jacksonhoz… Itt lakik a közelben, elméletileg még próbám van, haza menni meg semmi kedvem, hogy a szokásos leszúrásokat kapjam ismét. Szóval marad a szőke bolond.

- Igen? - Hallom meg mély hangját, amint a kapucsengőbe szól, s várja, mégis ki jött hozzá. Valószínűleg épp a nagy semmittevését szakítottam félbe, hisz, ha ő szabadnapon van, a fekvésen kívül nem sok mindent csinál. Bár meg is értem, mert eléggé elfárad az állandó hajtás közepette.

- Hyung, felmehetek? - Kissé átfagyott kezeim dörzsölgetve várom válaszát, ám helyette csak a síp szó érkezik, miszerint az ajtó nyitva van. Belépve azonnal a lépcsőt veszem célba. Mehetnék lifttel is, de mire leérne, és felmennék vele a másodikra, gyalog háromszor megteszem ezt a távot, így maradok ennél a verziónál.

Az épületben a falak nem épp a legszebbek. Váll magasságig kék tapéta fedi mindenhol, mik elég sok helyen le vannak tépve már, s különböző firkákkal, grafitikkel díszítették a helyüket. Bár a folyosók kimondottan lepukkantak, Jackson háza mégis irigylésre méltó. Eleinte az ő lakása is hasonló állapotban volt, ám munkájának  köszönhetően megtudta vásárolni a szomszéd lakását is, és felújítani azokat. Szóval igen, kimondottan szép lakhelye lett.

Miután a huszonhetes ajtót is felkerestem, kezeim megemelve kopogtatok azon, s alig fél percen belül már meg is hallom a kulcsok csörgését, s a kattanó zár hangját, mi tudtomra adja, hogy szabad a terep.

- Hali-gali - vigyorog rám, ahogy belépek a fa kereten, s cipőim lerúgva köszönök vissza neki, ahogy ő szemöldökeit összevonva mér végig. - Neked nem próbán lenne a helyed?

- Ah, mindjárt mesélek… - szemeim megforgatva fújtatok, ahogy fogait megvillantó mosolya visszakúszik arcára, ahogy szenvedésemen szórakozik.

- Na, ilyen szörnyű volt?

- Ne is mond… - A nappaliba beérve azonnal a kanapét célzom meg, mire felfekve túrok tincseim közé, s szemeim lehunyva meszek egy mély levegőt, miközben a fotelba ülve görnyed előre, s várja regémet, miért is volt ez az egész egy tömör borzadály. - Vágod ki Sehun, ugye? Mármint meséltem róla, a tapló paraszt, és a többi…

- Tudom - tudom… Azt ne mond, hogy ő…

- Pedig, de… Olyan mint egy hisztis picsa. Azért is végeztünk ilyen hamar, mert Seungwoonnak elege lett a viselkedéséből, és haza küldött minket, hogy holnap lesz megint próba.

- Na gondolom azért te is bemutattad köcsögségi képességeid, szóval nem csak rá volt panasz - neveti el magát szavai közben, mire én egy párnát ajándékozok az arcába, ám nem rendíti meg ez őt. - Komolyan, ki volna még ilyen cseszettül szerencsétlen, mint te? Riválisoddal készülni együtt a versenyre…

- Chh… Beszéljünk másról…

- Miért?

- Mert azt mondtam… Tényleg! - ülök fel egy hirtelen mozdulattal, s lábaim felhúzva könyökölök rájuk. - Beszéltél már azóta Habinnal?

- Nem… - Süti le tekintetét, s kissé elhúzza ajkait, ahogy ezt a témát felhozom. Tudom, hogy nem beszél róla szívesen, ám ha bent tartja, csak saját magát őrli fel vele.

- Olyan gyökér vagy - rázom meg a fejem sóhajtva - El kellett volna már menned hozzá, vagy felhívnod. Tudhatnád, hogy ő nem fog lépni, hiába hiányzol neki.

- És mégis mit kellene tennem? Vennem egy csokor virágot, és kiöltözve beállítani a lakására, hogy mennyire hiányzik? - nevet fel szarkasztikusan.

- Pontosan ezt kellene! Jackson, ez magától nem fog megoldódni, ha csak mereszted itthon a segged, és nem teszel semmit. Tudtommal te vagy ebben a kapcsolatban a férfi, neked kell lépni, és már több mint egy hete semmi sem történt…

- Beszélni fogok vele majd… - Térdeire könyökölve kezdi tördelni ujjait.

- Mégis mikor? - Fejem oldalra biccentve vonom össze szemöldökeim, s mérem végig magába roskadt alakját.

- Majd…

- Mint mindig - egy hatalmas sóhaj kíséretében dőlök újból a szófára, ahogy szemem továbbra is esetlen alakján tartom.

Ilyenkor annyira más. Alapjáraton egy magabiztos, életvidám, mindig mosolygós, határozott kiállású ember, de ilyenkor… Ez mind eltűnik, s tán mások észre sem veszik, hogy színészkedéssel tartja fent ezt a küllemét, ám én ismerem, így átlátok a fenntartott álarcán.

Az időm további részében nem sokat csináltam. Néha váltottunk pár szót, ezen kívül csak a televízió moraja töltötte meg a közénk beállt csendet - mit természetesen egyikünk sem figyelt.

Elköszönve tőle indulok meg az otthonomnak nevezett putrifészek felé. A városnak ez egyáltalán nem a barátságos része, ahová a turisták előszeretettel járnának… Ezt a rész inkább kerülik, ám ha itt élsz, neked már fel sem tűnik, mért’ félnek itt ennyire az emberek.

Igaz, szinte minden második nap jár erre a rendőrség, s ha bármely értékesebb tárgyad szem előtt tartod, akkor az onnantól kezdve már nem a tiéd, mivel más eltulajdonította tőled.

Ezeket leszámítva, vannak előnyei is ennek a környéknek. Míg a belváros nyüzsög az emberektől, itt annál kevésbé, mi számomra abszolút nem hátrány, sőt… Bár én itt születtem, így nekem ez teljesen más, mint egy idegen embernek. Míg én bele nevelődtem, nekik nehéz megszokni ezt a közeget.

- Megjöttem… - sóhajtok fel a bejáraton belépve, ahogy a kabátom hámozom le magamról. Orrom azonnal a cigi füst szaga csapja meg, mi az alkohollal keveredve lengi körbe az egész házat. A konyha felől beszéd hallatszik, s több nevetés, miből rájövök, hogy ismét vannak nálunk, mint ahogy mindig - természetesen ezt már többnyire nem szeretem.

- Áh~, Vöröske… Ugye hoztál jó apádnak sört? - Bukdácsol ki a szagok forrása felől, s karját vállamon átvetve hajol közel arcomhoz, és csap meg a tömény bűz, mi az undorító szájából árad… Még, hogy az apám, inkább egy alkoholista rohadék, ki rajtunk élősködik, s lehúzta anyám is újból erre a szintre…

- Nem - szűröm ki fogaim közül, ahogy az engem húzó súlyát lelökve magamról indulok meg saját kis birodalmam felé.

- Te szarházi kölyök, legalább ennyit megtehetnél értünk, ha már fizetjük azokat a szaros óráid! - Ingerülten mutogat mindenfelé, hogy szavai jobban hassanak rám, ám a sikerre való reményét már akkor elvetette, mikor belépett ide…

Mit sem törődve vele csapom be szoba ajtómat, s táskám a földre hajítva dőlök az ágyamra, ahogy további szitkozódásait igyekezve kizárni tudatomból hunyom le szemeim. Egy óra pihenésem van csak, egy óra… Még, hogy ők fizetik nekem, egy szardarabbal sem szálnak bele, ezért vagyok szinte rákényszerítve a munkára…

- Yugyeom! - csapódik be szobám ajtaja, s trappol közelebb bátyám, ahogy egy borítékot vág az arcomhoz. - Valami hivatalos ügyben jött állítólag… - ül le ágyam szélére, ahogy hátát a falnak vetve húzza ki zsebéből telefonját.

- Majd, ha haza értem megnézem… - teszem le éjjeli szekrényemre, ahogy oldalamra átgördülve szorítom magamhoz az első párnát, mi kezeim ügyébe kerül.

- Na veled meg mi van? Nem ordítod le a fejem, hogy menjek ki, nem oltogatsz, és még annak a fasznak sem szóltál vissza…

- Ma volt tánc az új tanárral… Na és azzal a nyomorék tánc társammal… Szerintem kiül az élvezetem az arcomra.

- Ilyen szörnyű volt?

- Sehun az - húzom fintorra ajkaim, majd egy lemondó sóhajt hallatva gördülök tovább hasamra. Egyszerűen sehogy sem kényelmes, mégis hamarosan mennem kell…

- Hát részvétem… - veregeti meg nevetve a vállam, majd az ég felé nyújtva karjait vesz egy mély levegőt, miközben újabb kérdését teszi fel. - Mikor mész ma dolgozni?

- Öhm… Még negyvenöt perc - állapítom meg, miután a telefonomon lévő órát ellenőrizve tornázom fel magam ülő helyzetbe. Nem mond semmit, csak mobilját bűvölve veszik el saját gondolataiban, mint szokása szerint.

A percek csak repkednek egymás után, ahogy a kintről beszűrődő kiabálásokat, na és vinnyogó nevetéseket hallgatva töltöm teljes magányomban ezt az időt - hiába ül itt mellettem Minwoo, mit sem ér, ha úgy tesz, mint aki itt sincs?

Nagy nehezen kikászálódom helyemről, s hajamba túrva helyükre vezetve tincseim kapom fel a földről táskámat, miből előhalászom pénztárcám, s így eredek meg a bejárat felé.

- Na lépek, hali-gali - intek még bátyámnak kilépve szobámból, s a lehető leghalkabban osonok el a bejáratig - mintha a hatalmas vinnyogásuk közepette bármit is halhatnának -, s cipőm, majd kabátom felvéve lépek ki újból a friss levegőre, miből nagyot szippantva próbálom kiűzni a tüdőmbe felgyülemlett cigi füstöt.

Zsebre téve kezeim indulok meg a nagyjából öt percre elhelyezkedő kis kávézó felé, hol immár harmadik éve tevékenykedem az iskola és tánc mellett. Szeretek ott lenni, munkatársaimmal többnyire jól kijövök, és gondolataim elterelik az otthon uralkodó állapotokról, miket már hat éves korom óta élvezhetek, szóval immár tizenkét éve.

A néhai kiabálásokon túltekintve kimondottan csendesek az utcák, s a forgalom is kicsi - még a megszokotthoz képest is. Viszonylag nyugodtan - a hajamat érő megjegyzésektől eltekintve - érkeztem meg a kis épülethez, hová belépve a kellemes meleg, valamint a teret körbelengő kávé illat csap meg, minek hatására akaratlanul is elmosolyodom.

Miközben a felsőtestem melengető fekete ruhadarabot hámozom le magamról, a pult mögé lépek, hogy köszönhessek az ittlévőknek.

- Wow, mi ez az új stílus? - Pattan fel helyéről Yixing, és tincseim dobálva elemzi hajkoronám.

- El ne kezd… - szűröm ki fogaim közt,  mire értetlen pillantásaival díjaz, ám az épp belépő Jongdae felvilágosítja, hogy mire is céloztam.

- Te meg mióta akarsz papagáj lenni? - jön közelebb, s ujjait hajamba vezetve kócolja össze azt, mire én kezét ellökve lépek arrébb tőlük.

- Menj a francba hyung - húzom össze szemeim, hogy pillantásaim szigorúbban hassanak, ám csak egy apró kacaj szakad fel ajkai közül.

- De most komolyan… Hogy hogy pont piros?

- Vörösnek nevezik…

- Nekem piros - von vállat hetykén, míg a társaság egyetlen kínai tagja csendben figyeli az eseményeket.

- Piros a tudod mi… - forgatom meg szemeim, s az eddig kezeim közt szorongatott kabátom a fogasra akasztva hallgatom további szavait, ám fele teljesen elkerüli a figyelmem.

- Gyeomi, válaszolhatnál… Miért pont piros? Amúgy szerintem menő, bár elég feltűnő és gyorsan kopik.

- Valami újat akartam, és tetszett… Szóval gondoltam mért is ne, egyszer élünk… - Húzom apró mosolyra ajkaim, s lépek közelebb Yixinghez, ahogy Dae távozik körünkből, hisz még ő a műszakidős, és vendégek érkeztek.

- Na, mizu van táncos puszipajtásoddal? - karba tett kezeivel mér végig, arcán egy hatalmas vigyorral, miből merek arra következtetni, hogy beszélt Jacksonnal…

- Elmondta, mi? - Arcom felfújva fűzöm szorosan karjaim össze mellkasom előtt, ahogy kissé hunyorogva vezetem végig tekintetem a kávézóban tartózkodó néhány emberen.

- El hát, mégis mit vártál?

- Jogos, hisz ő Jacks. De fogadok, arról még mindig nem beszélt, hogy fosik elmenni Habinhoz és beszélni vele…

- Na nehogy már… Komolyan ekkora gyökér? - Vonja fel lepetten szemöldökét, s fejét rosszallóan rázza meg mondandóm hallatán.

- Amint lá…- - Szavaim Jongdae hangos fújtatása szakítja félbe, ahogy a tálcát egy hangos durranással küldi a pultra.

- Az a nyomorék kurva már megint engem baszkurál, hogy rohadna ketté, de komolyan… - dünnyög orra előtt ingerülten, ahogy a kapszulás kávéfőzőbe erőszakosan rakja bele a kért fajtát.

- Megint itt van?  - kuncog fel Yixing, ahogy szemeivel végigméri az épp dühöngő fiún - vagy férfin, bár elég sokszor nem nevezhető annak.

- Nem látszik? - tárja szét karjait, s ellépve a forró italt készítő géptől, vesz kezei ügyébe egy kistányért.

- Ki van itt? - fordítom körbe értetlenül tekintetem, majd a választ várva pillantok vissza Yixing hyungra.

- Jah, csak Dae jövendőbelije…

- Előbb ugrok egy vonat elé, mintsem egy ujjal is hozzáérjek! - az említett testrészét megemelve mutogat fenyegetően a kínai fiúra, ki csak méginkább elnevetve magát rázza meg kissé a fejét.

- Bírd ki, kiviszed és mehetsz is, az az öt perc már nem oszt, nem szoroz… - nem is figyelve szavaira veszi ki a kávéfőző alól a csészét, s helyezi a tálcára egy krémes süteménnyel, miket megemelve fújtat egyet, s indul meg az előbbi témánk kitöltő személy felé.

- De ki ez a csaj, vagy mi van vele? - értetlenkedek tovább a dolgon, miközben az egyik kötényt levéve vágja hozzám, míg a másikat magára kezdi ölteni.

- Elég durván nyomul Jongdae-re, aki nem épp értékeli ezt… Nem látszik a lányon milyen, mert amúgy szép, de ha a közelébe kerülsz, menekülj… - Hatalmas mosollyal az arcán figyeli továbbra is a szenvedő személyt, ki épp próbálja az őt tartó női kart lehámozni magáról, kisebb nagyobb sikerrel… Szegényt kezdem sajnálni, hiába egy szórakoztató látvány, így amint magamra vettem az előírt vackot, megindulok felé, hogy kimentsem őt ebből a helyzetből.

- Öhm, helló… - Intek a szőke lánynak, ahogy az asztalnál megállva Dae vállára teszem kezem. - Sajnálom, de el kell rabolnom őt egy percre, mert hívja  főnök…

- Engem? - rémül meg kissé, s elkerekedett szemekkel kapja hátra tekintetét, s látszik rajta, hogy fejében minden lehetőséget végigfuttat miért is keresné őt - pedig itt sincs jelenleg.

- Ohh, hát akkor… Semmi gond - húzza apró, erőltetett mosolyra ajkait, ahogy végigsimít hyung fedetlen karján, kinek nemtetszése kiül az arcára. - Egyébként… Te nem Yugyeom vagy? - dönti oldalra a fejét, ahogy végigmér engem.

- Hát… De… Honnan tudod a nevem?

- Áh, tudtam! Egy iskolába járunk, pont egy évvel vagyok alattad… Elég sokan odavannak érted az osztályból, mert táncolsz… Bár így jobban szemügyre véve téged, meg i…-

- Bocsi, de tényleg mennünk kell, mert amúgy csak lecseszést kapunk… - Fordulok meg beszédem közepette, s Jongdae pólójának a nyakát megragadva kezdem el magam után húzni, ki hadakozva igyekszik eltávolítani róla ujjaimat.

- Hé-hé, mi vagyok én, egy kutya? - Háborodik fel, miután a pultig rángattam ebben a pozícióban, s szúrós tekinteteivel bombáz engem. - Amúgy is, miért akar velem beszélni a főnök? Nem úgy volt, hogy ma nem jön be? - pillant körbe zavartan, bármi jelet keresve rá, hogy tényleg itt lenne az említett személy.

- Örülj, hogy kimentettelek… Nincs itt, de ez tűnt e leglogikusabb indoknak… Egyébként részvétem a csaj miatt - fújtatok, ahogy visszagondolok túlzott nyomulására, mit hyung felé intézett.

- Na látod, ő tud sajnálni! - Fordul Yixing felé, miközben rám mutogatva hányja szemére sértettségét.

- Én is tudnálak, de túl vicces hozzá… - kuncog fel, ahogy egy kisebb jegyzetfüzetet tollal együtt zsebébe csúsztat, majd elköszönve Jongdaetől, távozik körünkből, hogy az újonnan érkezőkhöz siethessen.

Még egy kisebb monológot végighallgatva várom, míg összeszedve magát indul meg a pihenést jelentő otthona felé.

Gerincem végigropogtatva mérem végig a helyiséget, hogy mégis miben tudnék hyung segítségére lenni, s az ő előbbi tevékenységét végrehajtva indulok meg egy asztal felé, hogy a rendelésüket felvehessem.

Este kilencig folyamatosan nyüzsgött a hely, sokkal többen voltak mint egy átlagos napon, mi a bevételen meg is látszik. Miután lecsendesült a hely, s a kasszát is rendeztük, bezártuk a kávézót, és mindketten hazafelé vettük az irányt. Yixing hyung is a környéken lakik, és ő egyetem mellett jár ide dolgozni. Nem egyszerű neki sem, ám élvezi amit csinál, és nem is lenne semmi szüksége a munkára, mert szülei ellátják őt pénzzel, mégis szeret ide járni. Számára ez a monoton tanulásban a kikapcsolódás, míg én kényszerítve vagyok rá, hogy ezt tegyem, ha folytatni szeretném életem legnagyobb hóbortját, a táncot, mi nem kis pénzbe kerül számomra.



Ha további információra vagy kíváncsi az írásaimmal, illetve velem kapcsolatban, lájkold Facebook oldalam : https://www.facebook.com/Park-Malis-World-162169904299810/