2. Fejezet - Star-lit statement [A Dream Come True]

Baekhyun… ez a név… túl ismerős, mégis rémisztő, hogy milyen kellemes érzés járja át tőle a lelkem. Olyan, mintha ismerném őt, pedig semmit sem tudok róla. Ahogy vékony kezét az én hatalmas mancsomba fogom, s selymes bőre enyémhez ér, szívem heves tempóban kezd el zakatolni, mit megjelenő édes mosolya, és kissé oldalra döntött feje fokoz csak, ahogy vörös tincsei megugorva kúsznak homloka elé.

– Sz-szia, én pedig Chanyeol – eltervezett határozottságom helyett egy fűben bujkáló nyuszit szabadítottam ki magamból, ahogy megremeg a hangom, s zavart állapotom beszédemre kiülve torzítja el azt.

– Nem találkoztunk mi már valahol? – ráncolja össze szemöldökét, és karjait ölébe helyezve teszi keresztbe lábait, ahogy pillantásaival arcomat elemzi.

– Micsoda? Mármint te velem? – bököm saját magam mellkason, s egy zavart mosoly kúszik fel ajkaimra, mit apró nevetésem követ további szavaimmal. – Kétlem, arra biztos emlékeznék.

– Akkor csak hasonlítasz valakire, bocsánat… – apad le eddig ékeskedő görbülete, és kimondottan bánatossá válik tekintete, ahogy az asztalon lévő poharát telt ajkaihoz emelve iszik bele alkoholos italába. Egyszerűen hihetetlen ez az egész… minden egyes porcikája teljesen megegyezik az övével. Ahogy az üvegtárgyért nyúlt, s vékony ujjaival keretezve azt vette kezébe, ahogy ádámcsutkája megmozdul, mikor a nyelőcsövét végigmaró italt a gyomrába juttatja, s székében hátradőlve fordul az asztalnál ülő másik két férfi felé, kiknek szintén bemutatkozva húzza egy kissé erőltetett mosolyra ajkait.

Nem értem, mi lelte? Mikor idejött, szinte érezni lehetett a belőle áradó pozitívságot, ám ennek már nyoma sincs. Viszont mi van, ha azt is csak megjátszotta? Kétlem, túl őszintének hatott…

Míg a többiek társalgásba kezdtek körülöttünk, én minden figyelmem neki szentelem, ahogy minden mozdulatát elmezve próbálok valami különbséget keresni, ám semmit sem lelek. Még az is egyezik, ahogy az immár kiürült poharának peremén köröz ujjaival, s minden külső zajtól elzárva magát mélyed gondolataiba. Fejét néha megemelve pillant körbe, ám amint tekinteteink találkoznak a másikéval, ő azonnal lesüti szemeit, s igyekszik újból nem tudomást venni rólam.

Tudni szeretnék róla mindent. Tudni, hogy a belseje is ugyan az lehet-e, mint álmaimban élő szívem szállottjának. Megakarom ismerni, s közelebb tudni magamhoz, sőt, a legközelebb akarom. Szorosan akarom ölelni, hogy minden egyes porcikáját érezhessem, s rikító tincsei közé fúrva orrom szívni magamba oly’ kellemes és csodás illatát.

Az összes érintéseit magamon akarom tudni, és újból hallani édes nevetését, ahogy mindent akarok, ami vele kapcsolatos, egyszerűen mindent! Már biztosra veszem, hogy elmentek nekem otthonról. Egy olyan férfiért esedezni, kinek csak nevét tudod, ám álmaidban jobban ismered talán még saját magadnál is. Már maga a felállás sem normális, hogy van ahol ismerem, ám máshol nem.

Italom maradékát is magamba öntve veszek egy mély levegőt, s felkelve helyemről teszek meg pár lépést, hogy Baekhyun mellé kerülve húzzam ki a mellette lévő szabad széket, s huppanjak le arra. Kissé összerezzen hirtelen mozdulatomra, majd ahogy szemeivel végigméri teljes alakom, apró mosoly kúszik fel ajkaira, ám továbbra is folytatja poharának ostromozását. Kissé kínosan érzem magam, hisz magam sem tudom, hogy mi késztetett arra, hogy átüljek ide, és mégis mi célból tettem.

Kissé előrehajolva könyökölök térdeimre, s ujjaim tördelve futtatom át az agyamban tárolt szótáram, mégsem akad a nyelvemre semmi értelmes, na és persze logikus dolog, mit megkérdezhetnék tőle. Többször is érdeklődve pillant rám szeme sarkából, mintha várná, hogy tegyek valamit, mégsem tesz egyikünk sem semmit, csak vár. Mozdulataiban annyival újít csak, hogy a keresztbetett lábait felcserélve ropogtatja végig gerincét, miközben visszadől előbbi pozíciójába.

Komolyan, ennél esetlenebb már én sem lehetek… mindig pörög a nyelvem, a szavakat s az információkat csak úgy öntöm mások agyába, ám most, hogy ő - vagy mégsem ő - ül közvetlen előttem, nem megy. Szívem oly’ módon zakatol, hogy már lassan félő, hogy kiszakad a helyéről, én mégsem teszek semmit ellene, mert mit is tudnék? Bármi, egy apró kissé értelmesnek tűnő kérdés, akármi, amitől nem tűnök szemeiben a világ legidiótább emberének, csak jusson már eszembe! Egy ötlet, egy sugallat, valaki megmentő szavai, akármi jól jönne, csak segítsenek ki helyzetemből valahogy…

– Egyébként hány éves vagy? – egy sóhajt követően fordul felém kérdését feltéve, mivel hatalmas súlyt emel le vállaimról. Én itt töröm már mióta a fejem, hogy mégis mit kérdezzek tőle, ő pedig teljes egyszerűséggel löki felém szavait.

– Öhm, tizenkilenc, na és te?

– Mennyinek nézel? – apró mosolyra húzva ajkait hagyja abba pohara piszkálását, s ölébe helyezve kezeit elemezi újból alkatom. Istenem, azok a szemek… a sötétség, miben bármikor szívesen elvesznék, még az sem érdekelne, ha többé nem szabadulhatnék belőle, egyszerűen szükségem van erre az érzésre.

– Max tizennyolcnak – szólalok meg, mikor újból végigmérem őt. Alacsonyabb nálam, arca makulátlan, s kimondottan fiatalnak hat, ám ennél kevesebbet nem merek mondani, de reakciója mégis letör kissé, mikor gyönyörű ajkai közül édes nevetése tör fel.

– Áhh, a szokásosat tippelted, mégsem tévedtél sokat. Húsz leszek hamarosan – ropogtatja meg hátát, s székéből felkelve pillant le ülő alakomra. – Kijössz kicsit? Kell a friss levegő… – nem válaszolok, hisz nem is biztos, hogy meghallaná, így fejemmel biccentve viszem végbe ugyan azt a cselekvést, mint ő, s szorosan mögötte haladva követem a kijárat felé, a hatalmas tömegen keresztül. Kiérve azonnal a friss, és hűs levegő csap meg, amibe egy mélyet szippantva húzom apró mosolyra ajkaim. Némán követem továbbra is apró termetét, míg nem egy padhoz érve ül le az egyik szélére, én pedig a másik végén foglalok helyet. Összehúzva magát igyekszik a hideg ellen védekezni, s csupasz karjait dörzsölgetve próbálja melengetni azokat. Egy szál pólóban van, nem csodálom, hogy így fázik. Hiába van tavasz, az éjszakák hűvösek még.

– Jesszus’, Baek… – bőrkabátom lekapva magamról terítem hátára, mire fejét felkapva néz rám kissé meglepetten, de egyben értetlenül. – Hideg van, és fázol… ne merészeld levenni!

– De hát így akkor–

– Nincs semmi akkor, csak hagyd. Én megvagyok, veled ellentétben – húzom kedves mosolyra ajkaim, miközben fejem kissé oldalra döntöm. Zavarban van, ami kimondottan édessé teszi, s melegséggel tölti el lelkem. Nem ismerem, nem tudok róla semmit, mégis úgy érzem, hogy nem tudna új dolgot mondani magáról, s úgy bízok benne, mintha évek óta ismerném már. Apró mosoly kúszik arcára, s kezeit a kabát ujjába bújtatva húzza össze magát, ahogy egy “köszönöm”-öt suttog el nekem. Kezeim összekulcsolom mellkasom előtt, hisz’ kissé én is fázom, mivel csak egy hosszú ujjú ing van rajtam, ám nem hat meg túlzottan. Tekintetem a tiszta, csillagos égre vezetem, mitől a régi, számomra igen kedves emlékek jutnak eszembe…

– Most milyen szépen látszanak… – szólalok meg mosolyogva, a közénk beállt csendet megtörve, s rápillantva veszem észre, hogy ő is az eget csodálva mélyedt el gondolataiban, ám szavaimmal felrázva őt belőle tér vissza a való világba.

– Mindig is érdekeltek engem a csillagok, mégsem tudok sokat róluk – térdeit felhúzva kulcsolja át őket, ahogy felém fordítva arcát mér végig tekintetével. – Fázol?

– Kicsit, de megvagyok – hunyorgok kissé, miközben a csillagképek felkutatásába kezdek, hogy megmutathassam neki őket, s némi információt adjak át neki, mivel állítása szerint ő is érdeklődik ezekért a távoli, mégis gyönyörű fénygömbökért.

Már csak arra eszmélek fel újból, hogy közelebb kúszik hozzám, s kabátom kissé rám terítve simul oldala teljesen az enyémhez, mitől pulzusom az egekbe szökik. Vállai szorosan feszülnek felkaromnak, ahogy tekintetét lesütve igyekszik kerülni enyémet. Érdekes, bent sokkal magabiztosabbnak tűnt, ám itt kint olyan, mint egy zavarodott kisfiú, ki nem tudja mit kellene tennie, mit illik, s mit nem. Egyszerűen édes, és ez az énje sokkal jobban tetszik, mint amit a többiek előtt mutatott.

– Mi a horoszkópod?

– Bika. Miért kérded? – emeli rám kipirosodott orcáját, csillogó mélybarna szemeit pedig enyéimbe fúrva zökkent ki gondolatmenetemből. Mi van, ha most is csak álmodom? Hisz’ olyan irreális minden, hogy álmaimban élő szerelmemmel egyszer csak összefutok, s együtt csodáljuk a csillagokkal borított eget, mit már oly’ sokszor képzeltem el. Mintha ismernénk egymást, ám ezt nem csak én érzem így nagy valószínűséggel. De az is lehet, hogy túlgondolom a dolgokat, és ő alapjáraton is ilyen mindenkivel, csak én fogom fel másképp ezt a viselkedését.

– Öhm… – fordítom vissza arcom az ég felé, s újból hunyorogva pásztázom azt, míg a megfelelő csillagképet meg nem lelem. – Nézd, ott van! – bökök mutatóujjammal a megfelelő csillagkép felé, ő pedig tekintetét arra vezeti, merre mutatok, ám arckifejezéséből ítélve rájövök, hogy nem leli meg a pozícióját. – Ott az a kettő fényesebb pont a szarva, átlóban egymással. Látod?

– Áhh, ott! – derül fel arca, ahogy felfedezi a két csillagot, s információ áradatom tovább várva pillant fel rám.

– Lejjebb húzódva ér össze a két vége, ahonnan már csak egy vonalban megy tovább. Szóval az a te horoszkóp képed. A tejút felé néz, és tőle kissé lejjebb, balra, ott az Orion. A görög mitológiában Orion nem más mint Poszeidón fia, és azért ez a csillagkép kapta ezt a nevet, mivel hatalmas méretű, és feltűnő, ahogy a vadász is volt. De tényleg érdekelnek ezek, vagy csak fárasztalak vele? – apró kacaj szakad fel ajkaim közül, ahogy tekintetem csillogó szemeire vezetem. Mint egy kisgyerek, aki szülei esti meséjét hallgatja épp, minden egyes szavukra figyelve.

– Tényleg érdekel. Én sose tudtam megjegyezni ezeket, de még az alap csillagképeket sem. Te honnan tudsz ilyen sokat róluk? – továbbra is a csillagos eget pásztázva teszi fel kérdését, ahogy arcán apró mosolya ékeskedik, mint akár egy drágakő, mit a csillagoknál is gyönyörűbb szemei csak fokoznak. Nem csak arca vonásai, hanem maga az ember is egy kincs, ahogy az egész lénye is.

– Hát… otthon nekünk volt egy kis méretű csillagvizsgálónk. Mármint tényleg, ez a kis egyszerű, mi szinte csak arra volt jó, hogy a gyerekeket szórakoztasd, nálam viszont különösen bevált. Esténként mindig megvártam, míg elalszanak a szüleim, majd ezzel együtt kiszöktem a kertünkbe, és volt egy könyvem is a csillagokról, mit karácsonyra kértem még tőlük, így az is segítségemre volt. Az is előfordult nyáron nem egyszer, hogy az udvarban aludtam el, ahogy tanultam, hogy mi merre van, és kerestem a csillagképeket. Tisztában voltak vele, hogy mindig kimegyek, de nem tudtak megakadályozni benne. Ha bezártak volna a szobámba, képes lettem volna az ablakon is kimászni – nevetem el magam, ahogy visszaemlékszem a már több mint tíz éves történetemre. – Na, meg nagypapám is sok mindent tudott róluk, így amit nem a könyvből, azt tőle tanultam meg.

– És te szeretnél is ezzel foglalkozni, hogy ilyen sok mindent tudsz róla?

– Gondolkoztam rajta, de nem tudom magam elképzelni ezen a területen… szeretem őket, meg érdekelnek is, ám mégsem megy, szóval csak saját magam szórakoztatása ez az egész, hogy ennyi mindent tudok az meg a túl sok szabadidőmnek volt köszönhető. De már rég nem csodáltam az eget – karom helyzete kezd kényelmetlenné válni, ahogy kettőnk közé van beszorítva. Kiszabadítva előbbi pozíciójából vetem át Baekhyun vállán, így közelebb tudva magamhoz vékony testét, minek köszönhetően felgyorsult szívverését szinte már hallom.

– Én eltudlak pedig képzelni benne. Ahogy ülsz a hatalmas szobában, a hatalmas távcsővel, és az eget vizsgálva fedezel fel új csillagokat és csillagképeket, miknek pozícióját lapra veted, és lerajzolod őket. Menne is neked ez, nem is keres rosszul, és szereted, szóval nincs benne akadály szerintem.

– Lehet igazad van, nem tudom. Minden esetre, van még időm választani. Na, de akkor egy egyszerűbbet. Például, ott a göncölszekér, látod? – ujjammal újból az ég felé bökök, ahogy a csillagok vonalán végigrajzolva mutatom meg neki helyzetét, mit már sokkal könnyebben felfedez  az előző kettőnél.

– Igen, látom. És a te horoszkópodnak hol a csillagképe?

– Öhm… a horoszkópom a nyilas, ami mindjárt mutatom, hol van…

– Nem az ott? – kissé bizonytalanul emeli meg a kezét, ahogy egy adott helyre bökve vele reménykedik igazában.

– De, az ott! – villantom meg fogaim mosolyom során, mire az ő arca is felderül sikerét követően.

– Áhh, egy-kettő csak megmaradt nekem is – dörzsöli meg arcát, majd karjaival nyújtózkodva hajtja vállamra fejét, s mosolyogva hunyja le szemeit. Érzem, ahogy szívverésem újból felgyorsul, s orcámra pír ül ki, mégis jóérzéssel tölt el közelsége. Kezem lejjebb csúsztatva vezetem át derekára, így tartva őt szorosan magamhoz, ahogy ő is átkarol vékony végtagjaival, görbülete csak növekszik ennek hatására. Jó érzés, mégis némi félelem járja át lelkem, ahogy a vékony textilen keresztül érzem magamon leheletét. Annyira furcsa, és ijesztő ez az egész. Az eddigi álmaim lennének valóságok, vagy jelenlegi helyzetem lenne álom? Fogalmam sincs, és nem tudom, mit tegyek. Rákérdezni nem merek, hisz’ biztosra veszem, hogy csak bolondnak nézne, és csak elkergetném magamtól őt, mibe belehalnék. Nem megy, eddig is fájt a hiánya, de ezek után nem tudom már elképzelni magam nélküle. Elég beteges, nemde? Alig ismerem talán egy órája, de úgy ülünk itt, mint egy szerelmes pár, és vele akarom leélni az életem. De őt mi készteti erre a viselkedésre? Tán túl sokat ivott volna? Bár ezt kétlem, hiszen minden szavam megértette, és beszéde is tiszta. Én erre már csak egy logikus választ találok, ami nem más, mint, hogy ez egy túlságosan is valósághű álom.

Helyzetem elfogadva, miszerint hamarosan elér újból a keserű kelés pillanata, kezdem élvezni, mit sosem akarok elfelejteni. Ujjaimmal finoman cirógatom oldalát, ahogy ő lábait felhúzva fordul egész testével felém, s így tart vékony karjaival szorosabban, arcán ülő mosolya pedig nem tűnt el azóta sem. Homlokába csúszó tincseit egy finom mozdulattal távolítom el onnan, mire örömmel telt szemeit felnyitva vezeti azokat enyéimbe. Látom rajta, hogy gondolkozik valamin, ám még fogalmam sincs róla, hogy min kattoghatnak agytekervényei, így rábírva magam teszem fel a kérdést.

– Min gondolkozol? – döntöm kissé oldalra a fejem érdeklődve, mire lélek tükreit újra elfedve nyitja szóra ajkait.

– Hogy ez álom-e, vagy a valóság, ám bármelyik is, nem akarom, hogy vége legyen…

– Tessék? Mármint ezt, hogy érted? – ráncolom össze értetlenül szemöldököm.

– Bár lehet az utóbbi, de nem zavar, tudom, hogy úgy van, ahogy gondolom – enged el engem, s bokájára ülve tapasztja kezeit térdeire, ahogy végigmérve testem hagyja el egy apró kacaj ajkait.

– Mit gondolsz, és mi van úgy? Összezavarsz… – rázom meg fejem nevetve, igyekezve gondolataim rendezni, s szavaira koncentrálni, minden bennem megjelenő lehetőséget elüldözve fejemből.

– Csak ne nézz bolondnak, rendben?

– Nem foglak, nem is lenne miért.

– Pedig van… – sóhajt fel, s arcát kissé megütögetve folytatja szavait. – Mikor megláttalak itt, már tudtam, hogy te vagy az, felismertelek, mondtad nekem, és éreztem. Na, és mikor zavarba jöttél egyre inkább bebizonyosodott számomra minden, ám mégsem mertem semmit sem tenni, de miután kijöttünk kedves voltál velem, olyan mint amilyennek gondoltalak, így mertem cselekedni, és mivel nem löktél el, se semmi, hanem viszonoztad, már tudtam, hogy te, te vagy – szemei csillognak, miket folyamatosan hol rám, hol bármi másra vezeti, a szemkontaktust végig kerülve, s hadarásában egyre előrébb haladva kezdett arca újból átmenni a piros színbe, ahogy ujjait tördelve meredt végül már végtagjaira, s szinte várta, hogy arcon röhögve hagyjam itt.

– Hé-hé, lassabban Baekkie! Nem értem ezt az egészet, ki vagyok én, és minek gondoltál? – értetlenkedek szavain.

– Ugyanígy hívtál… – rázza meg nevetve fejét, s tekintetét enyémbe fúrva ejti ki szavait, mik bizonyítják igazam; nem bolondultam meg. – Chanyeol, én ismerlek… az álmaimból.

Ha további információra vagy kíváncsi az írásaimmal, illetve velem kapcsolatban, lájkold Facebook oldalam : https://www.facebook.com/Park-Malis-World-162169904299810/