Hiába szól fülemben szinte a gondolataimat elnyomó zene, a busz robaja áthallatszik rajta, ahogy szívem hevesen való dübörgését is kihallani, a külső hatások ellenére is. Ahogy egyre közelebb érek, idegességem úgy növi ki egyre nagyobbra magát, míg én ezt az érzést igyekezve legyűrni nézem a szépnek nem ép mondható tájat, mik mellett elsuhanva vész el egyre inkább minden jókedvem, ahogy az emlékek sokasága villan elmémbe.
Még egy órás, rövidnek nem épp mondható út választ el az előttem álló új életemtől, ahogy egyre inkább tudatosul bennem, hogy mi fog következni. A fényűző, boldog életem két évre félre téve kell csinálnom amit mondanak, s elviselni a különböző eszközeiket, miket nem restek bevetni ellenünk.
Egy tehetős, elég jó vagyonban lévő család egyetlen gyermekeként nem hiszem, hogy ragoznom kellene milyen életet is éltem eddig. Bár bevallom, néha - mármint szinte mindig - hajlamos voltam túlzásokba esni, viselkedésemmel és költekezésemmel.
Mindent megvettem, mire szükségem volt, vagy akár csak tetszett, a lényeg csak annyi volt, hogy megfizethető legyen - de számomra nincs olyan mi ne lenne az. A pénzt marok számra szórtam, mindenre amire csak lehet, ez az oka annak is, hogy bőröndöm kíséretében ülök ezen a zsúfolt járműn, hol a higiénia szót valószínűleg elég kevesen ismerik. Mondhatni, ez is a büntetésem része, hogy egy rakás, izzadt - mivel május vége van, nem mellesleg nem kicsit meleg - ember közt ülve várhassam mikor ér utol az ebola, mit valamelyik kedves utas hordoz - ki tudja, lehet most kaptam el vagy hatféle halálos betegséget.
A másik kimondottan zavaró tényező a kevés hely… Na meg itt van a levegő hiány és a rendkívül kényelmetlen ülések. Tömény élvezet, komolyan - nem, nem az… Hogy lehet ezt az izét minden nap használni? Nekem ez egyenlő a halállal, esküszöm már várom, hogy a vaskapu mögé kerüljek, csak ne keljen ezen szenvednem.
Megállóról megállóra üresedik ki a busz, míg nem alig páran maradtak rajtam kívül a fedélzeten… Hahh, a halálba vivő négykerekű hajó, csodás, nem igaz?
A katonaság, minden ember rettegett jövője - legalábbis nálunk. Még bőven lennének éveim, miket kihúzhatnék addig a napig, míg nem lenne kötelező, de szinte rám erőltetik ezt, hogy addig is lepateroljanak magukról, így a tanulmányaimat is halasztanom kellett. Bár nem számítottam másra, minden percben vártam, mikor jelentik ezt ki, hogy most kell jönnöm, és végül el is érkezett. Kimondottan az agyukra tudtam menni az állandó költekezéseimmel, de mit tudok tenni vele? Mondhatni, ez lett a szenvedélyem, nem az én bűnöm, ők rontottak el.
És íme, itt volnánk. A busz rázkódva húzódik le a út szélére, s a fék hangosan vinnyogva tudatja állapotát a közelben lévőkkel. Nem egy mai kiadás ez a járgány, az egyszer szent.
Csomagom felkaparva veszem be a lépcsőket, míg nem talpaim a hatalmas betonplaccra nem esnek. Napszemüvegem és öltözékem igazgatva indulok meg a fal felé, mik a vártnál is magasabbra nyúlnak, tetején pedig körbe szögesdrót húzódik. Mint egy börtön, komolyan - pedig tudtommal mi védelmezzük pont a hazát…
Lényegében minden olyan, mint vártam. Hatalmas falak, kívül egy szintén hasonló méretekkel megáldott parkoló terül el, mi szinte tömve van a járművekkel, viszont egy ember sincs itt. Pontosítok, egyet sem látok, bent bizonyára túlzottan is sokan vannak. Tekintetem utoljára végigvezetve szabadságom ábrázoló tájon, s fájdalmas búcsút véve tőle lépek be a hatalmas ajtón, hogy a két év tömény szenvedésem kezdetét vegye.
- Szóval Oh Sehun… - szólal meg a lapokat bújó, immár harmadik férfi, kihez vezettek ittlétem alatt, miközben én bőröndöm végigvonszolva az épületen hívtam fel magamra a figyelmet.
- Igen - bólintok fejemmel, tudatva vele igazát.
- Huszonhárom éves, utolsó évét kezdte volna… Ahogy elnézlek sok dolgunk lesz veled - a lehető leggúnyosabban ejti ki szavait, ahogy egyik szemöldökét felvonva mér végig. - Az minek? - bök fejemen pihenő napszemüvegemre.
- Valószínűleg éjszaka akarom használni… - forgatom meg szemeim, s arcára azonnal kiül nemtetszése.
- Adja ide.
- Minek?
- Azt mondtam, hogy adja ide! - kiáltja el magát erélyesen, én pedig egy sóhaj kíséretében eleget teszek kérésének, és a kezébe nyomom a kért tárgyat.
- Óvatosan, me…- - meg sem várja szavaim végét, egy halk roppanás jelzi, miszerint egy könnyed mozdulattal törte ketté a tárgyat, mit ezután hagy a földre hullani. Elég jól kezdődik, hogy mit ne mondjak…
*~*~*~*~*~*
- És akkor ez lenne az ágyad, a lenti része, fent már foglalt. Na és az a szekrényed - magyaráz hevesen a nálam jó egy fejjel alacsonyabb fiú, kire elmondása szerint mindig rásózzák az újoncokat, így engem sem téve a kivételesek listájára csaptak mellé, hogy mutassa meg a fontosabb dolgokat ebben az egy szabad órámban, míg nem veszi kezdetét a délutáni edzés.
- Ez most komoly? - vonom fel szemöldökeim, ahogy alvóhelyemen végigmérek szemeimmel.
- Megszokod majd, hidd el, esténként olyan lesz, mint a mennyország - mászik fel a szemben lévő ágy tetejére, honnan törökülésből figyel engem.
- Ja, tuti… - dünnyögöm orrom alatt, miközben a kezem húzó poggyászom egy hangos puffanással engedem a földre érkezni, s hajamba túrva nézek körbe a helyiségben. - És a többiek?
- Ki hol… Az előcsarnokban vagy az udvaron pihennek, élvezik a szünetet - lábait előre nyújtva terül el nyikorgó matracán, s a plafont tanulmányozva érkeznek további szavai. - Miért most jöttél?
- Tessék? - kapom felé tekintetem értetlenül, bár az alacsony fiúból semmit sem látok, csak mocorgásának zöreje és szavai adják tudtomra, hogy még itt van.
- Mármint miért pont most? Nem tűnsz valami idősnek - lábait megemelve fordítja talpait felfelé, s tartja őket továbbra is ebben a pozícióban.
- Tök mindegy… Bár te se tűnsz olyan hű de öregnek, sőt… - Ezzel nem hazudtam. Gyermeteg arca túl fiatalnak hat, mitől nehéz komolyan venni őt.
- Miért, hány évesnek nézel? - ül fel hírtelen, s fejét kissé oldalra döntve mér végig, és nyitja újból szóra ajkait. - Te olyan huszonkettő lehetsz.
- És majdnem… Huszonhárom vagyok. Te pedig szerintem olyan huszonegy - Fordulok vissza poggyászomhoz, hogy annak tetejét feltárva mérjem végig kevéske tartalmát.
- Hogy micsoda? - nevet fel hangosan szavaim hallatán, s tenyerét hasára csúsztatja, mintha órák óta csak viccekkel halmozták volna el. - Adj hozzá négyet, és megkapod a választ. Szeretnék én annyi lenni már csak.
- Huszonöt? - kapom felé lepetten tekintetem, mit csak egy bólintással rendez le. - Na ezt nem hiszem el… - rázom meg kobakom, miközben ajkaimat szarkasztikus nevetésem hagyja el.
- Nem e? Megmutassam a papírjaim? - biccenti oldalra fejét, s kissé összehúzva szemöldökeit mered rám.
- Jó, jó elhiszem… De azt ne várd, hogy hyungnak is hívjalak majd - fordulok vissza bőröndömhöz ismét, hogy előbbi tevékenységem folytassam, miszerint a dolgaim kivéve belőle kezdjem aprócska, szinte éjjeliszekrénybe elpakolni őket. Szóval ezért nem lehet sok cuccot hozni, mivel nem méltóztatnak rendes bútorral ellátni minket. De komolyan, úgy érzem magam mintha egy börtönben lennék.
- Siess, mert nemsoká jön az első edzésed… Ott megismerheted a fölötted lakót.
- Hogy kit? - pillantok rá értetlenül, pár másodpercre megszakítva cselekvésem.
- Aki fölötted alszik te sügér! - Mit ne mondjak, kedves szavak egy ekkora - és ilyen fiatalnak tűnő - embertől. Csak szemeim megforgatva igyekszem kizárni őt gondolataimból, de állandó szómenése nem ad sok esélyt erre. - Pénzes családból jöttél, mi? - méri végig ruházatom.
- Mondhatni - Nincs kedvem ilyenekről beszélni, főleg nem vele. Mármint nem azért, szimpatikus a srác, de mióta mellé sóztak csak beszél, és beszél, és… Ja igen, még beszél. Nem ismerem abszolút, de már tudott olyan kérdéseket feltenni idő közben, mikre még a közeli barátaimnak sem válaszolnék, de még mindig akad mit kérdeznie.
- És barátnőd van?
- Nincs.
- Meleg vagy?
- Mi bajod? - kapom - ma már sokadjára - rá tekintetem, így könnyedén leolvashatom arcáról, hogy teljesen komolyan teszi fel kérdéseit.
- Engem nem zavar, van meleg haverom, é…-
- Állj, állj! Még a neved sem mondtad el, de már a szexuális irányultságom foglalkoztat… Mellesleg, nem vagyok meleg.
- Basszus, ne haragudj! Byun Baekhyun vagyok, ezt valahogy hajlamos vagyok kifelejteni a kezdetleges beszélgetésből - simít tarkójára egy hatalmas vigyor kíséretében. - Nem kapcsoltam, hogy attól még, hogy én tudom a neved, te még nem az enyémet.
Komolyan, hihetetlen ez a srác… Hogy képes valaki ennyit beszélni egy olyan személlyel, kit még egy órája sem ismer? Közvetett, az egyszer fix.
- Még van időnk kezdésig, addig bemutatlak pár srácnak még - hatalmas vigyorral csúsztatja apró kezeit zsebeibe, továbbra is magabiztosan róva az előttünk lévő pár kanyart, mi után egy kisebb csoport fiú után veszi az irányt, egyszer sem ellenőrizve, hogy követem e őt.
- Hé Ba…- - kapja rá vidáman egy magasabb, szétálló fülű fiú a tekintetét, de engem megpillantva azonnal lejjebb apad kissé jókedve. - Ismét új srác? - mér végig szempárjával, mintha csak azt mérné fel, mennyi gondot fogok okozni az ittlévőknek.
- Ja-ja… Ő itt Chanyeol, Jongin, Minseok és Joonmyun… - bök mindig arra a személyre, kinek a neve épp elhagyja ajkait, majd ahogy végigvezeti eme négy személyen a tekintetét, ezzel egyidejűleg ráncolja össze szemöldökeit. - Ő pedig Oh Sehun - bök felém - de a többiek hol vannak?
- Gőzöm sincs - von vállat egyikőjük, s miután mosolya elhatalmasodik, ekkor veszem észre mit is csinálnak. A kezében tartott kettő lapot letéve röhög szinte a másik három fiú arcába, ezzel tudatva velük győzelmét, így az asztal közepén lévő összes zsetont maga elé húzva foglalja el büszkén előbbi helyét.
- Hé, Oh srác, te tudsz játszani? - emeli rám tekintetét egy kissé sötétebb bőrű alak, kérdőn felvonva egyik szemöldökét. Ha Baekhyun nem hadarta volna ilyen gyorsan le a neveket, talán még meg is maradt volna belőlük legalább kettő, miket archoz is tudnék kötni, de így csak marad a Yoda, Kreol, Pocok és… És a Negyedik. Tuti azonnal belopnám a szívükbe magam, ha ezentúl így hívnám őket - bár mintha ez lenne a célom.
- Régen játszottam már, szóval nem egészen emlékszem a szabályokra - tekintetem végig a kártyapaklin tartom, ahogy azt legalább hat féleképp megkeverve igazgatja össze a legnyúrgább közülük, s helyezi le azt az asztal közepére.
- Menni kellene lassan - sóhajt fel, kezeit az ég felé nyújtva, arcára pedig tömör nemtetszése ül ki, már csak a gondolat következtében is. Tényleg ilyen szörnyű lenne?
Miután szokásos, sablon kérdéseikkel elhalmoztak, s katonai ruháinkat magunkra öltöttük, újból csak némán követve őket haladtunk… Fogalmam sincs merre.
- Először az udvaron gyülekezünk, onnan megyünk át a kiképző pályára - lassít kissé tempóján Baekhyun, hogy mellém érkezve ejtse ki szavait. Késő lenne még elmenekülni? Bár gondolom már javában…
- Kiképző pálya?
- Mondhatni akadály pályának is. Ne parázz rá, ez még jobb mint a futás, hidd el… Azt reggel szoktunk - Annak ellenére, hogy mindenki arcára a szenvedés ül ki, ahogy tudatosul bennük az elkövetkezendő pár órás edzés, ő mégis mosolyog, bár belegondolva, mióta itt vagyok, nem láttam még őt komolynak… Nem fájnak már az izmai, mik görbületét hozzák elő? Arról ne is beszéljünk, hogy ajkai folyamatos mozgásban vannak, miszerint mindenhez hozzászólást kötve árasztja magából szavait, miknek jó ha fele talál célba, a többi csak engem kerülgetve veszik el a levegőben. Nem is magáról, se nem másokról, sőt, még nem is az itt lévő rendszerről beszél… Akkor talán még figyelnék is, de monológ áradata legelején elvesztettem már a fonalat, így fogalmam sincs, miről ontja az információkat belém - vagyis csak próbálkozik vele.
- Hé, Oh! - bök oldalba a társaság egyetlen nálam magasabb tagja. - Találkoztál már Luhan hyunggal? - dönti kissé oldalra fejét, így mérve végig a gyülekező tömeget.
- Nem, kellett volna?
- Öhhm… Maradjunk annyiban, hogy nem fog tetszeni első benyomás alapján, ha így ismered meg… Amúgy Lu az ágy társad, ő tartja a mai edzést. Ne könyveld el azonnal magadban, hogy mekkora szar alak, csak a dolgát fogja tenni, amúgy Bambi nagyon megértő, csak megkell ismerni… - Jézus, itt mindenki ilyen sokat beszél? Komolyan, kit érdekel, hogy az ittlévő vagy ötszáz - na jó, annyi talán nincs - ember közül pont melyik alszik felettem? Nem velem lesz egy ágyban, csak egy szinttel feljebb, mi abszolút nem érdekel… Felőlem még anyám mit tudom én milyen rokona, Kim nénikém is lehetne… Na pedig őt kimondottan nehéz elviselni, szóval beedzette a tűrőképességem emberek terén. Talán ennyiből jó, hogy minden rokonom a lehető legidegesítőbb tud lenni, kiktől már a legtöbb épeszű lény már rég kimenekült volna a világból… De csak talán.
- Mikori születésű vagy? - pillant rám Kreol, amint mindenki igyekezve megtalálva a helyét nyüzsög a hatalmas beton terület közepén.
- Kilencvennégy.
- Áhh, remek! Na akkor gyere, velem leszel egy sorban - veti át kezét vállamon, mintha már oly’ régóta ismernénk egymást - pedig én még a nevét sem tudtam megjegyezni. Tekintetét végig vezeti az immár felgyűlt tömegen, s egy sóhajt megeresztve indul meg feléjük, engem szinte vonszolva maga után - hiába a köztünk lévő magasságomban adódó pár centis előnyöm -, egyszerűen húz egészen az utolsó sorba, s állít be maga elé, ezzel késztetve helyem elfoglalására. Ajkaim épp szóra nyitnám, mikor körülöttem mindenki vigyázba vágva magát mered előre, s jobbnak látom én is így tenni, keresve a személyt, kiről annyit áradozott nekem Yoda - és nem is telik sokba fellelése.
Világosbarna haja látszik, hogy gondosan lett beállítva - hiába egy katonaságon vagyunk -, s ugyan olyan felszerelést visel mint mi, egy-két kitűző, vagy mifene kivételével. Szigorú pillantásaival mér végig minket, ahogy tekintete egy pillanatra megállapodik rajtam, s ajkait szóra nyitva ejti ki szavait.
- Ma ismét egy újonccal bővültünk, ki hátha nem fog úgy járni már az első nap, mint legutóbbi katonatársunk… Oh Sehun, remélem sikerül átvészelned ezt a két évet neked is - szempárját egyenesen rám vezetve mér végig velük, valamiféle mosolyszerűvel arcán, majd újból elkiáltva magát invitál át minket az emlegetett kiképző pályára, hogy a fogalmam sincs hány órás kínzásom kezdetét vehesse.Ha további információra vagy kíváncsi az írásaimmal, illetve velem kapcsolatban, lájkold Facebook oldalam : https://www.facebook.com/Park-Malis-World-162169904299810/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése