- De mégis mi bajod? Baekhyun, totálisan kivagy fordulva magadból, mintha más ember lennél! - dühvel átitatott szavait csak úgy hányja felém, ahogy karjaival hevesen artikulálva adja tudtomra, mennyire is kivan bukva már viselkedésem miatt, mit nem is csodálok a már bő órás veszekedésünk után.
- Nincs semmi bajom, csak hagyj - orrom alatt dünnyögve fordulok be a fal felé, hogy haragja ellenére aggodalommal teli pillantásait elkerülve próbáljam nem szabadjára engedni könnyeim. Hiába igyekszem tartani magam, és szavait még megcáfolni sem tudom, de bár ne így lenne. Nincs olyan nap már, hogy ne boruljak ki minden egyes apróságon, hogy bánatom jelei ne törjenek utat maguknak már a legapróbb sértő dolog hallatán - vagy láttán -, és már ha csak kissé is kirekesztettnek érzem személyem, olyan mély gödörbe temetem magam, miből még Isten se tudna kihúzni. És ez mind miért? Mert egy olyan emberért ver hevesen a szívem, ki egyben legjobb barátom, s szinte öcsém is már - csak ha érzelmeim nem lennének ily’ mélyek.
Eleinte jól viseltem. Talán ekkor alakult ki ez a szoros kapcsolat köztünk… Nem fájt, boldog voltam. Mosollyal az arcomon pattantam ki az ágyamból, ha hangjára kelhettem, s igyekeztem minden egyes szabad percem vele tölteni - mintha csak legjobb barátok lennénk. Már csak a neve hallatán hevesebben zakatolt a szívem, és ajkaim akaratom ellenére is apró mosoly húzódott. Minden apró dologról a vele töltött élmények jutottak eszembe, s reménykedve figyeltem mobilom mindig, hogy egy adott próba végén üzenetével jelezzen sikeréről - vagy épp ellenkezőjéről, miután mindig lelki támaszra volt szüksége.
Ekkor kezdtem észrevenni, hogy valami más… Mikor olyan helyzetekben is ő jutott eszembe, mikhez semmi köze sem volt, de mégis… Nincs olyan dolog miről ne az ő kacaja, s arca ugrott volna be egyből nekem.
Sok idő kellett, míg beismertem magamnak. Nem olyan családban nőttem fel, hol ezt elfogadnák, s a baráti köröm sem olyan volt, így bennem is volt szinte egész életemben egy meleg ellenes tudat. Ez az oka, hogy nehéz volt elfogadnom helyzetem, s leginkább magamnak nem mertem ezt beismerni. Chanyeol tud róla, hogy meleg vagyok, ám mélyebb érzelmeimről mit sem sejt, mik már talán a leges legelején kiforrtak bennem iránta.
Könnyedén tartottam ezt az egészet magamban, az érzelmeim vályú alá fedve rejtegettem még saját magam elől is, ám ez a súly túl nehézre nőtte ki magát, így szakadtam meg teljesen alatta. Talán ez az oka annak is, hogy ilyen lettem, hogy az életkedvem is teljesen elment, s a fekvésen kívül nem csinálok semmit sem csinálok szívesen.
- Baekhyun, nem értelek… Egyre furcsább vagy, egyre inkább ellenségesebb mindenkivel! És ezt nem csak én vettem észre, viszont nem mondasz el senkinek se…-
- Nehéz felfogni, hogy semmi sincs? Rossz napjaim vannak, ennyi…
- Már több hónapja? Ez nem normális, hogy már mosolyogni se lehet téged látni, míg eddig mindig azt csináltad! Én aggódom érted, és én mindig meghallgatlak, de te mégsem élsz ezzel a lehetőséggel...
- Tudod mi bajom?! Honnan is tudnád, hisz még én sem fogtam fel! - ülök fel hirtelenjében, s szavaim ingerülten hajítom felé. - Chanyeol, te komolyan nem vetted észre? Néha a dolgok mögé kellene látnod, és elhinned ami van! Én szerelmes vagyok beléd, érted? Ez a kibaszott bajom, ezért vagyok már egy nyomorék faszfej egy jó ideje, de mindegy is… Hagyjuk - hajítom le testem melengető takaróm, s sebesen kelek fel helyemről, meg sem várva kiakadását szavaim hallatán robogok ki szobánkból, ahogy az ajtót hangos durranással juttatom vissza helyére. Idegesen túrok hajamba, ahogy hangos trappolásommal sietek le a lépcsőn, mi a nappaliba vezet, hol két értetlen szempár bombáz engem néma kérdéseikkel, ahogy könnyeim tartásom ellenére is előbuggyannak helyükről.
- Baek, várj! - hallom meg az emeletről Chanyeol hangját, mi csak még inkább sietésre ösztönöz, így az első kezembe akadó cipőm kezembe véve robogok ki vele a nyílt utcára, s szinte futva folytatom utam, miközben kezem tartalmát igyekszem lábamra erőszakolni.
Nem akarok vele beszélni, ismerem milyen… Már csak azért velem lenne, hogy nekem könnyebb legyen, túl nagy szíve van, mi nem egyszer sodorta már bajba őt. Ez az oka, hogy ennyi sérelem éri őt, és naivan megbízik mindenkiben, ezzel sokan csak kihasználva angyali adottságait. Nehéz nála jobb emberrel találkozni, ki gond nélkül megtesz bármit amire kérik, s igyekszik mindig mások kedvében járni, hogy arcukra mosolyt csalva űzze el a bánat apró jeleit is a dormból - de ez nem mindig sikerül neki, mi jobban letöri őt mindennél.
A szememből egyre csak záporozó sós cseppjeim miatt látásom teljesen elhomályosodott, s hangos zihálásom miatt hallásom is tompul. Nem akarok semmit, nem akarok senkit most, egyedül akarok lenni, újra elmenekülni minden gondomtól, mint ezt mindig is tettem.
Lábaim megremegnek, testem súlyát egyre nehezebben viselem, míg nem erőm elhagyva engem kényszerít a hűvös betonra, hol összehúzva magam zokogok, mint egy elveszett kisgyerek, ki kétségbeesetten vár az őt megváltó csodára, miszerint visszatalál családjához. Alig pár sarkot jöttem, de lelki fájdalmam csak elszívta maradék erőm is, és gondolataim elködösítve helyezi középpontba Chanyeolt, miszerint előbbi szavaimmal teljesen ellöktem őt magamtól és viselkedésemmel. Rengeteget bántottam az elmúlt időszakban, még ha nem is szándékosan, és ez miatt talán én még rosszabbul éreztem magam, mi…-
- Baek… - zihálva rogy le mellém a földre, miközben valamit a hátamra terítve von szoros ölelésébe. - Ne sírj, kérlek... - Hiába nem akarom, karjaim szinte önálló életre kelve karolják át mellkasát, ahogy arcom nyakhajlatába temetve igyekszem zokogásom csökkenteni, sikertelenül. - Figyelj, menjünk haza, jó? Ott mindent megbeszélünk, de itt nem jó - engedne el, hogy felkelhessen mellőlem, ám én kezeim szorosabbra fonva körülötte tartom továbbra is magam mellett. - Baekkie, mennünk kell… Így is csoda, hogy még nem vettem minket észre.
- De nem akarlak elengedni - szipogva ejtem ki szavaim, ahogy az őt fedő hatalmas pulóvert már teljesen eláztattam könnyeimmel, ám őt ez mit sem érdekli.
- Muszáj, megint gondok lesznek csak… Nem akarom, hogy a felhozott hírek miatt érezd magad újból rosszul, csak gondolj vissza a legutóbbira… - Annak az esetnek az emléke tisztán él még elmémben. Pár hónapja történt, ahogy egy nagyobb veszekedés kiváltója lettem egy próbánkon, s végül én menekültem el akkor is, mint mindig. Zokogva, álca nélkül róttam az utcákat, mit sem törődve vele, hogy kik vesznek engem észre… Másnap azt a hírt adták ki, hogy elakarom hagyni a kiadót, vagy kirúgtak engem. Elég sok sértő szó ért engem akkor, miszerint átvertem mindenkit és, hogy tehetem ezt velük, na és a többi… Pedig ennek egy szava sem volt igaz, eszem ágában sincs itt hagyni a családom, kik nélkül semmim se senkim nem lenne. Hülye lennék ezt tenni…
Miután szavainak engedelmeskedve érünk haza, szinte mindenki tűkön ülve vár minket a nappaliban, kíváncsian várva kiborulásom okát, de a kérdéseket elkerülve jobbnak látom, ha szobánkba sietve hagyom lógva őket.
Az ajtót nyitva hagyva vetődöm ágyamba, ahogy takaróm alatt teljesen eltűnve temetem arcom párnáim közé, reménykedve benne, hogy pár perc múlva felkelek, és rájövök hogy álmodtam ezt az egészet csak… De mikor következik ez végre be?
Érzem, ahogy besüpped mellettem az ágy, s hatalmas mancsát a pokrócomon keresztül simítja hátamra, ahogy mély hangját újból megzengetve tudatja velem, hogy még mindig ez a valóság.
- Elmondod, mi a baj?
- Szerintem elég nyilvánvaló voltam… - fogom szorosabbra takaróm, ezzel próbálva még inkább elrejteni magam előle.
- Azt értem… De miért rohantál el? Azt sem tudod mit akartam mondani, vagy mit reagáltam volna, esélyt sem adtál, hogy beszéljek…
- Nem akartam elmondani.
- És, ha azt mondanám, hogy én is? - húzza lejjebb óvatosan az engem fedő anyagot, majd előrébb hajolva dönti fejét enyém mellé, hogy a szemkontaktust felvéve mélyedjen el a sírástól vörös lélek tükreimben, mikbe jelenleg minden érzelmem kiül.
- Te is mi? - oldalamra átfordulva csúszok hátrébb, mert túlzott közelsége jelenleg zavaró csak számomra, ám ezt a mozdulatom ő teljesen máshogy értelmezve fekszik le teljesen mellém, egyik karját derekamra téve húzódva közel hozzám, s homlokát enyémnek nyomva jelenik meg apró, mégis gyönyörű mosolya.
- Én is szeretlek - szünteti meg a köztünk lévő pár centit, ahogy ajkait enyéimre tapasztva viszi pulzusom az egekbe, mit csak növel azzal, hogy azokat mozgatva kényezteti párnáim, ahogy hüvelykujjával pólóm alatt lévő csupasz bőröm cirógatva tart szorosan magához, ezzel elhitetve velem érzelmeit, mik gondolataimnak teljesen ellentmondanak... Szeret engem.
NINCS LEKTORÁLVA!
Ha további információkra vagy kíváncsi az írásaimmal, illetve velem kapcsolatban, lájkold Facebook oldalam : https://www.facebook.com/Park-Malis-World-162169904299810/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése