1. Fejezet - Lost In Suffering [Poison Of Sorrow]

Egy elveszett világ, mi körül vesz téged… Az érzés, mi csak belsőd felemésztésére vágyik, egyre csak a keserű vég felé sodorva, minden reményed elvéve a szebb, jobb jövő érdekében.

Ebbe estem bele én is… Én, ki mindig mosolygott, s a látszat ellenére összetörve hevert a padlón, míg kamerák előtt hamis boldogságot öltök magamra, hogy a mi rajongóink számára ne okozzak aggódást, de ezzel egy baj van már csak… Minden erőm elúszott, mi a küzdésben segített.

Nem jutok levegőhöz, a saját szenvedésembe fulladok bele, ahogy a kiútért esedezve kerültem egyre csak mélyebbre, s tettem saját boldogságom ellen, ahogy mindent csak javítani szerettem volna. Bármihez érek, az káosszá alakul át, ahogy pozitív gondolataim az eredményt látva azonnal tova szállnak…

Mondok valamit. Egy tanácsot, mit kérlek fogadj meg, ha nem akarod, hogy életed romokban heverjen, hogy a szeretteid elforduljanak tőled, hogy egyedül maradj a bánat áramlatában, mi egyre csak pusztít téged… Kerülj engem, kerüld Yoo Kihyunt!

- Hyung! - Hatalmas durranással csapódik szobánk ajtaja a falnak, ahogy Hyungwon berontva töri meg bánatom sötétségét, s boldogsággal telített hangja, mint egy kés, úgy hatol át a némaságon. - Hallod, élsz még? - Matracom hullámzása adja tudtomra, miszerint ágyam szélét saját birtokába vette, majd vékony ujját bordáim közé fúrva bökdösi oldalam, mintha csak bármiféle életjelet keresne, miszerint lelkem nem hagyta még el testemet.

- Mi van már? - Orrom alatt morogva húzom fejem búbjára takaróm, ezzel kerítve testem újból a teljes sötétségbe.

- Mindenki lelépett és unatkozom… - keserű sóhaj hagyja el ajkait, s szavai bánattal teliek, mikkel cselekvésre igyekszik bírni engem, hogy megsajnálva őt, keljek fel állandó fekhelyemről.

- Nem vagy gyerek, találd fel magad.

- De hyung~! - Tenyereit vállamnak feszítve kezd testem unszolásába, ahogy minden erejét bevetve rázogat engem, annak a reményében, hogy ez hatással lesz rám, s rátud venni, hogy kikeljek ágyamból, mit már napok óta csak nyomok…

- Ya, Hyungwon! - Kiáltok fel erélyesen, s ezzel egyetemben ülök fel, hogy éles pillantásaimmal szórhassam be őt. - Miért nem lehet békén hagyni engem? A francba már, menj ki! - Kezeimmel hadonászva vetem felé dühvel átitatott szavaim, ahogy egy kisebbet taszítva rajta érem el, hogy felkeljen fekhelyemről, így csak mellettem állva méreget döbbent pillantásaival.

- Kihyun, mi van veled? Még mindig magad okolod amiért Changkyun kórházban van…? - Ohh, és talált süllyedt… Mert mégis, ki vezette az autót, mi egy másiknak ütközve tette tönkre őt, s kerítette kómába immár egy hónapja? Nem is tudom, hogy ki hibája, ha nem másé, mint a sofőré…

- Nem hallod, majd őt okolom, mert ő cseszte el, nem? Cöhh, nevetséges… - Állkapcsom megfeszítve dőlök vissza a védelmet nyújtó kuckómba, ahogy egy kisebb párnát magamhoz ölelve hunyom le szemeim, ezzel igyekezve a feltörő bánat jeleim továbbra is magamban tartani.

- De ne ostromold ezért magad, az orvosok is megmondták, hogy jav…-

- Istenem, hogy nem lehet ezzel békén hagyni! - Takaróm lerúgva kelek ki ágyamból egy hírtelen mozdulattal, hogy szekrényem ajtaját feltéphessem, s az első kezembe akadó ruhadarabokat azonnal magamra öltsem.

- Most mégis hová mész…? - pillant rám kétségbeesetten, de ajkaim képtelen vagyok szóra nyitni, így némán öltözködöm továbbra is, arra várva, hogy faggatásom abba hagyja valahára, de mit is várok… Itt Hyungwonról van szó. - Ya, válaszolj már hyung, most mért vagy ilyen velünk?! - Szavai aggodalommal telítettek, de a düh halvány keserűségét is könnyen kilehet belőle érezni, mivel könnyedén tudtomra adja a saját, na és a többiek véleményét is rólam, miszerint személyiségem teljes ellentettjévé alakultam át, s mint a legerősebb méreg, úgy okozok egyre több sebet lelkükben tetteimmel és akaratlanul kimondott szavaimmal… Bántalmazom őket minden egyes nap, mégsem engedik, hogy elmenjek innen, csak tudnám, hogy mégis miért?

- Hyungwon, be tudnád fogni?! Ha már ennyire faggatózol, azt megmondanád, hogy mi a bús életbe nem tudtok békén hagyni? Egy baszott napot adjatok már, mikor mind levegőnek néztek és nem tépitek fel a sebeim, egy kurva na…-

- Itt meg mi folyik? - Indulat áradatom Hoseok szavai szakítják félbe, ahogy szemöldökét ráncolva méregeti feldúlt alkatom, majd pillantásai Hyungwon értetlen arcára tévednek át.

- Még te is köss belém, légyszi… - Szemeim megforgatva kerülöm ki hyungot, majd az első kezem ügyébe akadó cipőm a lábamra rángatom a lehető leggyorsabban, hogy a fölös kérdéseket elkerüljem - de mégsem jön össze…

- Kihyun, te meg hová mész? - hallom meg vezetőnk, azaz Hyunwoo értetlenséggel telt szavait, ahogy szigorú pillantásaival méri végig a rosszabbnál is rosszabb állapotban lévő külsőmet.

- El… - Mégis mi közük hozzá, de most úgy komolyan? Nem gyerek vagyok, akinek minden léptét figyelemmel kell követni, tudtommal már lassan hat éve nagykorú lettem, így ez a nagy óvás kimondottan zavaró már számomra…

Szavaikkal mit sem törődve, miszerint egyedül nem mehetünk el sehová, és totálisan kifordultam magamból - mintha nem lennék tisztában ezekkel… -, járművem kulcsát birtokomba kerítve küldöm vissza helyére bejárati ajtónkat egy hangos durranással, majd lépteim szaporázva indulok meg a lépcső felé, hogy az épületet minél előbb elhagyhassam, s magányomban fuldokolva vethessem bele magam a világ zajaiba, ahogy gondolataimban elmerülve igyekezhessek rendezni azokat, s a plafont is áttörő vérnyomásom csillapítani.

Mindig azt mondják, hogy ezt a lelkiismeret furdalásos dolgot túlzásba viszem, hogy már beteges mennyire is magam okolom… Ő Changkyun, mindig felépül, és a dokik is azt mondták, hogy az állapota javul… Oké, én ezt értem, de a lelkem s szívem kitöltő fájdalom egyre csak nő, ahogy fejemben tudatosul tettem, de leginkább azért, mert pont ő vált az áldozatommá.

Hogy mit értek ez alatt? Nyugodtan gondoljatok a szavak mögé több érzelmet, több bánatot, s még annál is nagyobb keserűséget, mi szívembe költözött immár szinte véglegesen. Lim ChangKyun, vagy ahogy a legtöbben ismerik, I.M, ki csapatunk legfiatalabb tagja, mégis szívem legnagyobb ura már a kezdetektől fogva, bár erről mit sem sejt senki. Az iránta táplált szeretetem a legkisebb zugokba rejtettem el, hogy félreértések miatt még véletlen sem derülhessen ki, s féltett kis titkommá válva őrizgethessem reményeim szerint a sírig, mert mégis kit álltatok… Mekkora esély van arra, hogy Ő is viszont szeressen? Nagyjából annyi, mint, hogy holnap leszakad az égből a piros hó - júliusban mellesleg.

De ne terelődjünk el az időjárás felé, maradjunk csak a jelenben s szívem rejtekében. Emlékszem az első találkozásomra vele, az első pillantásokra, ahogy mindenre. Őszintén bevallom, mikor belépett a terembe s megláttam, elmém csak negatív gondolatok öntötték el vele kapcsolatban, mégis volt valami benne, mi tekintetem magára vonzotta és kérdéseket sorakoztatott fel a fejemben, ahogy érdeklődésem is felkeltette. Mai napig nem tudom mi váltotta ki ezt belőlem akkor és ott, de vissza gondolva nem is bánom… Ennek köszönhetően keltem fel helyemről, hogy közelebb érve hozzá kezet nyújtsak neki, s tudtára adjam nevem, ezzel indítva el társalgásunkat és barátságunk kezdetét, mi bennem lassacskán szerelemmé nőtte ki magát.

Ő az, ki olyan dolgokat váltott ki belőlem, mit soha senki. Ha látom, ajkaim akaratom ellenére is mosolyra húzódnak, ahogy szemeim felragyognak boldogságomban… Szívem sokkal sebesebben ver, s belsőm jól eső forróság önti el, ahogy pulzusom az egekbe szökik. Ha mellette vagyok, őszintén tudok nevetni, ahogy minden bánatom elúszik, s csak csupa édes öröm csepp tölti ki lelkemet,

Sokat gondolkodtam azokon a bizonyos ,,Mi van, ha…?” kérdéseken, s próbáltam elhitetni magammal, miszerint amit érzek, az csak egy túlzott törődés, ahogy öcsémként tekintek rá, de ez nem igaz… Egy testvérre nem úgy tekintesz, mint én rá, nem csodálod a külsejét, s belsejét, úgy, ahogy én az övét. Próbáltam elhinni, hogy ez a fejemben mind csak képzelgés, hogy pár nap és elmúlik, de ez az idő tartam már több évvé nőtte ki magát, s végül beismertem, az érzéseim tiszták s őszinték. Ha még akarnék sem menne, hogy a világon bárki másra tekintsek úgy, ahogy rá…

Hiányzik, hogy reggelente rekedtes hangjára kelhessek, miközben mélybarna szemeivel fürkészi arcomat, arra várva, hogy kérését meghallva elégítsem ki vágyait, miszerint reggelit kell számára készítenem…

Gondolat menetem a lift zúgásának hangja szakítja félbe, minek hallatán fejem megrázva eszmélek fel hollétemről, mit ha a látottak alapján nem is, de a fertőtlenítő szagról felismernék. A kórházban vagyok… Nem is figyeltem merre tartok, hogy mit teszek, de szívem irányított, így itt kötöttem ki, Nála.

Pár másodperc elteltével egy kisebb zökkenés jelzi, miszerint szállító eszközöm megállt, s az ajtaja kinyílva engedi láttatni a hosszú folyosót, mi előttem húzódik, rengeteg ajtóval az oldalán…

Testem mintha csak önálló életre kelt volna, úgy indul meg a megfelelő ajtó felé, ahogy minden külső tényezőt figyelmen kívül hagyva lebeg előttem egyetlen célom, s vágyam, mi nem mást foglal magában, mint azt, hogy láthassam őt.

Lépteim szinte nesztelenek, ahogy az üres folyosón haladva érkezem meg a megfelelő ajtó elé, mit gond nélkül tárok ki magam előtt, ezzel juttatva szemeim elé számomra a világon legfájdalmasabb látványt, ahogy mozdulatlanul fekszik az ágyában, mintha csak aludna, ez mégsem ugyan az…

A szobát a műszerek halk csipogása tölti be, ahogy minden a már megszokhatott fehér színben úszik idebent. Arcát egy lélegeztető maszk fedi, míg kezébe infúziót kötöttek, s még számtalan műszerrel mérik fel állapotát, keresve a reményt, miszerint hamarosan felépül, de immár egy hónapja sem történt semmi változás…

Mindig azt mondják, hogy az állapota javult, szemei mégis lehunyva vannak továbbra is, ahogy pillái még apró rezzenést sem láttatnak, mi minden egyes alkalommal egy kést döf a szívembe, és a tudat, hogy ezt én tettem, még meg is forgatja azt…

Én vezettem, én tévedtem, mégis ő szenvedte kárát, míg én apróbb sérülésekkel megúsztam… Mért nem fekhetek én ott, ahol ő? Miért neki kell szenvednie, ki semmiről sem tehetett? Az élet keserű igazságtalansága ez, mi minden egyes léptem követve kerít egyre nagyobb káoszba engemet…

- Szia… - Arcomra apró mosolyt kényszerítek, mintha csak érzékelné kedvemet, s az ágya mellett lévő széket birtokomba véve ülök le arra, hogy testét végig mérve árasszam el még nagyobb fájdalommal lelkemet. - Az orvosok azt mondták, hogy javult az állapotod… Ez jó hír, nem? - Fájdalmas kacaj szakad fel ajkaim közül, ahogy könyökeim fekhelye szélére támasztva veszem két markom közé mozdulatlan kezét, s selymes bőrén óvatosan végigsimítva folytatom szavaim áradatát, mintha csak hallhatná őket… Bár így lenne. - De ha ez igaz, mért nem keltél még fel? Nekem kellene a helyeden feküdnöm, ez annyira egy kicseszés… Te nem tettél semmit, mégis itt vagy. Aggódok érted, és a többiek is, bár ők jobban kezelik ezt a helyzetet… Ma is össze vesztem velük, bár nem akartam, csak nehéz ez nekem… Hiányzol Changkyun, csak kérlek, kelj fel, ne add fel és küzdj… Mindenki vár rád, és szeretünk téged, nélküled nem vagyunk ugyan azok, szükségünk van rád… - Érzem, ahogy egy könnycsepp égeti végig a bőröm ahogy a fehér lepedőre hullik arcomról, s szívem darabokra hullik újból, ahogy az ágya mellett könyörgöm neki, hogy keljen fel… Ha csak láthatnám a mosolyát, ha a hangját hallhatnám, lelkem már sokkal boldogabb lenne. - Kérlek, csak ennyit tégy meg… Nem kell, hogy ezek után még szóba állj velem, utálj, gyűlölj, hisz én tettem ezt, csak könyörgöm, ne hagyj itt! Minden este imádkozom, hogy jobban légy, de lassan elveszik a reményem… Csak nyisd ki a szemed, vagy szólalj meg, mert lassan bele pusztulok a fájdalomba, hogy nem vagy velünk…

- Annyira tudtam… - Szavaim áradatát Hoseok hangja töri meg, mit az ajtó csukódása követ, s közvetlen mellém állva helyezi kezét óvatosan a vállamra, ahogy tekintete aggodalommal telítődik el. - Már meg sem lepődök, hogy itt vagy… A töbiek aggódtak érted.

- És? - Tekintetem továbbra is Changkyun testén tartva ejtem ki ezt az apró szót, ahogy arcom észrevétlenül letörölve tüntetem el könnyeim róla, s minden erőm bevetve próbálom magamban tartani a továbbiakat.

- Gyere, menjünk haza…

- Hogy nagyobb balhé alakuljon csak ki? Kösz, de nem…

- Azzal, hogy makacskodsz, nem érsz el semmit, ugye ezzel te is tisztában vagy? - lemondó sóhajt hallatva lép hátrébb egyet, s hátát a falnak vetve méregeti összetört lelkem fogva tartó testemet… - Szereted őt?

- Hogy ne szeretném már, hisz ő is a csapatunk tagja!

- Ahh, ne csináld… Kihyun, komolyan kérdeztem, csak rád kell nézni! Már több éve ismerlek, de soha nem láttalak ennyire magad alatt, még akkor sem, mikor szakítottál a barátnőddel, sőt… Nincs semmi bajom ezzel, én elfogadom, ha meleg vagy, nincs e…-

- Hoseok, nem tudnál leakadni a témáról?! Mégis honnan szeded te ezt? - Horkanok fel szarkasztikusan, ahogy azt a csökevény színészi tehetségem elővéve igyekszem az igazság ellentettjéről meggyőzni őt, miszerint Changkyun nem más számomra, mint egy nagyon jó barát - bár így lenne…

- Mégis kit álltatsz, de komolyan? Engem, vagy téged? Akármelyik is, gyenge próbálkozás, csak nézz magadra… Itt sírsz mellette, mintha meghalt volna, pedig az orvosok is megmondták, hogy javult az áll…-

- Ha így van, akkor miért nem kelt fel?! Már hetek óta hallgatjuk, hogy egyre jobban van, meg minden franc, és semmi! Ha azért jöttél csak, hogy oszd az észt, inkább elmegyek, eleget hallgattalak már téged…

Újból bele estem a saját csapdámba… Fogja lettem a szenvedésnek, ahogy minden egyes alkalommal engedem, hogy a bánatom átvegye az uralmat a testem felett, s a rám jellemző dolgoknak ellentettjére késztetve bír cselekvésre, minden egyes alkalommal. Tisztában vagyok a hibáimmal, a vétkeimmel, hogy mikor mit tettem, de ajkaim nem hajlandóak azokat a szavakat alkotni, miket szívem mélyén, őszintén ejtenék ki. Az egész csapat, a családom, s mindenki, aki közel áll hozzám, fontos számomra, mégis plusz sújt rakok a vállukra, ahogy kést döfök a hátukba viselkedésemmel, miről már én is tudom, hogy ez nem én vagyok. Próbálok, és próbáltam is jelenlegi modoromon változtatni, de a keserű fájdalom nem enged fogságából, s amint két lábra állnék újból, egy könnyed mozdulattal taszít vissza a földre, ezzel mocskolva be lelkemet.

Szabadulnék, de nem  megy, menekülnék, de nincs hová… Szívem ide köt, ahogy az életem is, hisz ha eltűnnék, azzal csak hatalmas port kavarnék. Magam sodortam ebbe, ahogy a kezdetektől fogva engedtem a bánat pusztításának, s lelkem méreggé téve sebeztem meg a többieket.

Kiakarok törni, újból őszintén mosolyogni, s gondjaim elfelejteni, de nem megy… Ahogy küzdök, úgy kerülök egyre csak mélyebbre, s reményt vesztve fuldoklom saját tetteim örvényében.

Egy kérdés van már csak a fejemben, mire a választ keresem, de meglelni nem véltem… Mit kellene tennem, hogy minden újból jó legyen?

NINCS LEKTORÁLVA! Ha további információra vagy kíváncsi az írásaimmal, illetve velem kapcsolatban, lájkold a FaceBook oldalam: https://www.facebook.com/parkmalisworld/