II. Fejezet - Different Life [The Stroke Of Fate]

~ YuGyeom POV ~

Komolyan, míg nem léptem be, s nem pillantottam meg őt, még talán volt is kedvem a suli utáni próbához… De így, még az életkedvem is elszállt.

Ahogy utcai öltözetem cseréltem kényelmesebb ruhámra, végig hallottam a rólam folyó beszélgetésüket, hisz a falak kimondottan vékonyak, s hiába ügyeltek rá, hogy ne jusson tudtomra semmi sem a beszédükből, nem figyeltek oda eléggé.

Egyébként… Fogalmam sincs mi vezetett ide minket Sehunnal. Mármint ehhez az utálathoz…
Talán akkor kezdődött el, mikor mindketten táncolni kezdtünk… A rivalizálás is vele együtt kezdődött, ahogy a harcunk is, hogy melyikünk is a jobb táncos.
Nem beszéltünk szinte sose, hiába ismerjük egymást legalább tíz éve. Az ismerjük csak fedetleges jelző, hisz csak osztálytársak voltunk, ám ismerettség nem alakult ki egy jó darabig.

De nézzük is, milyen őnagysága. Régen mindig visszahúzódó, és félénk fiú volt, ám mióta rájött, hogy meleg, teljesen más ember is lett. Nem, nem vagyok homofób, abszolút nem is zavarna a dolog, ha nem azon csámcsogna valaki minden szünetben, hogy a suliból - és természetesen külsősök is vannak egyaránt köztük - hány emberbe tudta berakni a farkát. Na erre nem vagyok kíváncsi abszolút, de muszáj valahogy tudtomra adniuk, minden egyes alkalommal, hogy mégis hány srácot hülyít. Ez szánalmas…

E mellett kimondottan elítéli az embereket első benyomás alapján. Egyetlen egy emberrel volt hajlandó szóba állni, az is Jongin, szegényt sajnálom is, hogy a nyakára ragadt. Rajta kívül mindenkit csak lehurrog, bár az sem ritka, hogy őt is leszólja, ám nem veszi magára, hisz ismeri. Én is azóta lettem a legutáltabb személyek egyike a szemében, ahogy egy kisebb rendezvényű versenyen indultunk mindketten. Na hát igen, asszem’ ott lett teljesen elvágva ez az egész.

Az arca viszont kimondottan nagy, mert sikerült bezsebelnie már díjakat - mintha nekem nem lennének… -, és ezért ő az istenkirály. Lekezelő másokkal, az egoizmus szintje pedig a felhők fölött jár már. Na arról pedig ne is beszéljünk, hogy milyen baszott idegesítő tud lenni…

Attól függően, hogy úgy kezdtem erről beszélni, hogy nem tudom, mi a pontos gond, miért utáljuk egymást… Elég sok dolgot sikerült a végére összeszednem róla, hogy honnan is ered ez az ellentét köztünk.

Mivel a hisztikirálynő végig durcázta a próbát, így fele annyi ideig tartott, mint eredetileg tervezve volt, és mivel Seungwoonnak is elege lett belőle, s a csipkelődéseinkből, elküldött minket haza, miszerint másnap újból próba van. Csak úgy repdesek az örömtől, hogy vele kell táncolnom…

Miután levedlettem kissé átizzadt ruháim, s újból nagyjából felvállalható külsőt varázsoltam magamnak - mi vörös tincseim rendezgetéséből állt -, első dolgom nem más, mint átmenni Jacksonhoz… Itt lakik a közelben, elméletileg még próbám van, haza menni meg semmi kedvem, hogy a szokásos leszúrásokat kapjam ismét. Szóval marad a szőke bolond.

- Igen? - Hallom meg mély hangját, amint a kapucsengőbe szól, s várja, mégis ki jött hozzá. Valószínűleg épp a nagy semmittevését szakítottam félbe, hisz, ha ő szabadnapon van, a fekvésen kívül nem sok mindent csinál. Bár meg is értem, mert eléggé elfárad az állandó hajtás közepette.

- Hyung, felmehetek? - Kissé átfagyott kezeim dörzsölgetve várom válaszát, ám helyette csak a síp szó érkezik, miszerint az ajtó nyitva van. Belépve azonnal a lépcsőt veszem célba. Mehetnék lifttel is, de mire leérne, és felmennék vele a másodikra, gyalog háromszor megteszem ezt a távot, így maradok ennél a verziónál.

Az épületben a falak nem épp a legszebbek. Váll magasságig kék tapéta fedi mindenhol, mik elég sok helyen le vannak tépve már, s különböző firkákkal, grafitikkel díszítették a helyüket. Bár a folyosók kimondottan lepukkantak, Jackson háza mégis irigylésre méltó. Eleinte az ő lakása is hasonló állapotban volt, ám munkájának  köszönhetően megtudta vásárolni a szomszéd lakását is, és felújítani azokat. Szóval igen, kimondottan szép lakhelye lett.

Miután a huszonhetes ajtót is felkerestem, kezeim megemelve kopogtatok azon, s alig fél percen belül már meg is hallom a kulcsok csörgését, s a kattanó zár hangját, mi tudtomra adja, hogy szabad a terep.

- Hali-gali - vigyorog rám, ahogy belépek a fa kereten, s cipőim lerúgva köszönök vissza neki, ahogy ő szemöldökeit összevonva mér végig. - Neked nem próbán lenne a helyed?

- Ah, mindjárt mesélek… - szemeim megforgatva fújtatok, ahogy fogait megvillantó mosolya visszakúszik arcára, ahogy szenvedésemen szórakozik.

- Na, ilyen szörnyű volt?

- Ne is mond… - A nappaliba beérve azonnal a kanapét célzom meg, mire felfekve túrok tincseim közé, s szemeim lehunyva meszek egy mély levegőt, miközben a fotelba ülve görnyed előre, s várja regémet, miért is volt ez az egész egy tömör borzadály. - Vágod ki Sehun, ugye? Mármint meséltem róla, a tapló paraszt, és a többi…

- Tudom - tudom… Azt ne mond, hogy ő…

- Pedig, de… Olyan mint egy hisztis picsa. Azért is végeztünk ilyen hamar, mert Seungwoonnak elege lett a viselkedéséből, és haza küldött minket, hogy holnap lesz megint próba.

- Na gondolom azért te is bemutattad köcsögségi képességeid, szóval nem csak rá volt panasz - neveti el magát szavai közben, mire én egy párnát ajándékozok az arcába, ám nem rendíti meg ez őt. - Komolyan, ki volna még ilyen cseszettül szerencsétlen, mint te? Riválisoddal készülni együtt a versenyre…

- Chh… Beszéljünk másról…

- Miért?

- Mert azt mondtam… Tényleg! - ülök fel egy hirtelen mozdulattal, s lábaim felhúzva könyökölök rájuk. - Beszéltél már azóta Habinnal?

- Nem… - Süti le tekintetét, s kissé elhúzza ajkait, ahogy ezt a témát felhozom. Tudom, hogy nem beszél róla szívesen, ám ha bent tartja, csak saját magát őrli fel vele.

- Olyan gyökér vagy - rázom meg a fejem sóhajtva - El kellett volna már menned hozzá, vagy felhívnod. Tudhatnád, hogy ő nem fog lépni, hiába hiányzol neki.

- És mégis mit kellene tennem? Vennem egy csokor virágot, és kiöltözve beállítani a lakására, hogy mennyire hiányzik? - nevet fel szarkasztikusan.

- Pontosan ezt kellene! Jackson, ez magától nem fog megoldódni, ha csak mereszted itthon a segged, és nem teszel semmit. Tudtommal te vagy ebben a kapcsolatban a férfi, neked kell lépni, és már több mint egy hete semmi sem történt…

- Beszélni fogok vele majd… - Térdeire könyökölve kezdi tördelni ujjait.

- Mégis mikor? - Fejem oldalra biccentve vonom össze szemöldökeim, s mérem végig magába roskadt alakját.

- Majd…

- Mint mindig - egy hatalmas sóhaj kíséretében dőlök újból a szófára, ahogy szemem továbbra is esetlen alakján tartom.

Ilyenkor annyira más. Alapjáraton egy magabiztos, életvidám, mindig mosolygós, határozott kiállású ember, de ilyenkor… Ez mind eltűnik, s tán mások észre sem veszik, hogy színészkedéssel tartja fent ezt a küllemét, ám én ismerem, így átlátok a fenntartott álarcán.

Az időm további részében nem sokat csináltam. Néha váltottunk pár szót, ezen kívül csak a televízió moraja töltötte meg a közénk beállt csendet - mit természetesen egyikünk sem figyelt.

Elköszönve tőle indulok meg az otthonomnak nevezett putrifészek felé. A városnak ez egyáltalán nem a barátságos része, ahová a turisták előszeretettel járnának… Ezt a rész inkább kerülik, ám ha itt élsz, neked már fel sem tűnik, mért’ félnek itt ennyire az emberek.

Igaz, szinte minden második nap jár erre a rendőrség, s ha bármely értékesebb tárgyad szem előtt tartod, akkor az onnantól kezdve már nem a tiéd, mivel más eltulajdonította tőled.

Ezeket leszámítva, vannak előnyei is ennek a környéknek. Míg a belváros nyüzsög az emberektől, itt annál kevésbé, mi számomra abszolút nem hátrány, sőt… Bár én itt születtem, így nekem ez teljesen más, mint egy idegen embernek. Míg én bele nevelődtem, nekik nehéz megszokni ezt a közeget.

- Megjöttem… - sóhajtok fel a bejáraton belépve, ahogy a kabátom hámozom le magamról. Orrom azonnal a cigi füst szaga csapja meg, mi az alkohollal keveredve lengi körbe az egész házat. A konyha felől beszéd hallatszik, s több nevetés, miből rájövök, hogy ismét vannak nálunk, mint ahogy mindig - természetesen ezt már többnyire nem szeretem.

- Áh~, Vöröske… Ugye hoztál jó apádnak sört? - Bukdácsol ki a szagok forrása felől, s karját vállamon átvetve hajol közel arcomhoz, és csap meg a tömény bűz, mi az undorító szájából árad… Még, hogy az apám, inkább egy alkoholista rohadék, ki rajtunk élősködik, s lehúzta anyám is újból erre a szintre…

- Nem - szűröm ki fogaim közül, ahogy az engem húzó súlyát lelökve magamról indulok meg saját kis birodalmam felé.

- Te szarházi kölyök, legalább ennyit megtehetnél értünk, ha már fizetjük azokat a szaros óráid! - Ingerülten mutogat mindenfelé, hogy szavai jobban hassanak rám, ám a sikerre való reményét már akkor elvetette, mikor belépett ide…

Mit sem törődve vele csapom be szoba ajtómat, s táskám a földre hajítva dőlök az ágyamra, ahogy további szitkozódásait igyekezve kizárni tudatomból hunyom le szemeim. Egy óra pihenésem van csak, egy óra… Még, hogy ők fizetik nekem, egy szardarabbal sem szálnak bele, ezért vagyok szinte rákényszerítve a munkára…

- Yugyeom! - csapódik be szobám ajtaja, s trappol közelebb bátyám, ahogy egy borítékot vág az arcomhoz. - Valami hivatalos ügyben jött állítólag… - ül le ágyam szélére, ahogy hátát a falnak vetve húzza ki zsebéből telefonját.

- Majd, ha haza értem megnézem… - teszem le éjjeli szekrényemre, ahogy oldalamra átgördülve szorítom magamhoz az első párnát, mi kezeim ügyébe kerül.

- Na veled meg mi van? Nem ordítod le a fejem, hogy menjek ki, nem oltogatsz, és még annak a fasznak sem szóltál vissza…

- Ma volt tánc az új tanárral… Na és azzal a nyomorék tánc társammal… Szerintem kiül az élvezetem az arcomra.

- Ilyen szörnyű volt?

- Sehun az - húzom fintorra ajkaim, majd egy lemondó sóhajt hallatva gördülök tovább hasamra. Egyszerűen sehogy sem kényelmes, mégis hamarosan mennem kell…

- Hát részvétem… - veregeti meg nevetve a vállam, majd az ég felé nyújtva karjait vesz egy mély levegőt, miközben újabb kérdését teszi fel. - Mikor mész ma dolgozni?

- Öhm… Még negyvenöt perc - állapítom meg, miután a telefonomon lévő órát ellenőrizve tornázom fel magam ülő helyzetbe. Nem mond semmit, csak mobilját bűvölve veszik el saját gondolataiban, mint szokása szerint.

A percek csak repkednek egymás után, ahogy a kintről beszűrődő kiabálásokat, na és vinnyogó nevetéseket hallgatva töltöm teljes magányomban ezt az időt - hiába ül itt mellettem Minwoo, mit sem ér, ha úgy tesz, mint aki itt sincs?

Nagy nehezen kikászálódom helyemről, s hajamba túrva helyükre vezetve tincseim kapom fel a földről táskámat, miből előhalászom pénztárcám, s így eredek meg a bejárat felé.

- Na lépek, hali-gali - intek még bátyámnak kilépve szobámból, s a lehető leghalkabban osonok el a bejáratig - mintha a hatalmas vinnyogásuk közepette bármit is halhatnának -, s cipőm, majd kabátom felvéve lépek ki újból a friss levegőre, miből nagyot szippantva próbálom kiűzni a tüdőmbe felgyülemlett cigi füstöt.

Zsebre téve kezeim indulok meg a nagyjából öt percre elhelyezkedő kis kávézó felé, hol immár harmadik éve tevékenykedem az iskola és tánc mellett. Szeretek ott lenni, munkatársaimmal többnyire jól kijövök, és gondolataim elterelik az otthon uralkodó állapotokról, miket már hat éves korom óta élvezhetek, szóval immár tizenkét éve.

A néhai kiabálásokon túltekintve kimondottan csendesek az utcák, s a forgalom is kicsi - még a megszokotthoz képest is. Viszonylag nyugodtan - a hajamat érő megjegyzésektől eltekintve - érkeztem meg a kis épülethez, hová belépve a kellemes meleg, valamint a teret körbelengő kávé illat csap meg, minek hatására akaratlanul is elmosolyodom.

Miközben a felsőtestem melengető fekete ruhadarabot hámozom le magamról, a pult mögé lépek, hogy köszönhessek az ittlévőknek.

- Wow, mi ez az új stílus? - Pattan fel helyéről Yixing, és tincseim dobálva elemzi hajkoronám.

- El ne kezd… - szűröm ki fogaim közt,  mire értetlen pillantásaival díjaz, ám az épp belépő Jongdae felvilágosítja, hogy mire is céloztam.

- Te meg mióta akarsz papagáj lenni? - jön közelebb, s ujjait hajamba vezetve kócolja össze azt, mire én kezét ellökve lépek arrébb tőlük.

- Menj a francba hyung - húzom össze szemeim, hogy pillantásaim szigorúbban hassanak, ám csak egy apró kacaj szakad fel ajkai közül.

- De most komolyan… Hogy hogy pont piros?

- Vörösnek nevezik…

- Nekem piros - von vállat hetykén, míg a társaság egyetlen kínai tagja csendben figyeli az eseményeket.

- Piros a tudod mi… - forgatom meg szemeim, s az eddig kezeim közt szorongatott kabátom a fogasra akasztva hallgatom további szavait, ám fele teljesen elkerüli a figyelmem.

- Gyeomi, válaszolhatnál… Miért pont piros? Amúgy szerintem menő, bár elég feltűnő és gyorsan kopik.

- Valami újat akartam, és tetszett… Szóval gondoltam mért is ne, egyszer élünk… - Húzom apró mosolyra ajkaim, s lépek közelebb Yixinghez, ahogy Dae távozik körünkből, hisz még ő a műszakidős, és vendégek érkeztek.

- Na, mizu van táncos puszipajtásoddal? - karba tett kezeivel mér végig, arcán egy hatalmas vigyorral, miből merek arra következtetni, hogy beszélt Jacksonnal…

- Elmondta, mi? - Arcom felfújva fűzöm szorosan karjaim össze mellkasom előtt, ahogy kissé hunyorogva vezetem végig tekintetem a kávézóban tartózkodó néhány emberen.

- El hát, mégis mit vártál?

- Jogos, hisz ő Jacks. De fogadok, arról még mindig nem beszélt, hogy fosik elmenni Habinhoz és beszélni vele…

- Na nehogy már… Komolyan ekkora gyökér? - Vonja fel lepetten szemöldökét, s fejét rosszallóan rázza meg mondandóm hallatán.

- Amint lá…- - Szavaim Jongdae hangos fújtatása szakítja félbe, ahogy a tálcát egy hangos durranással küldi a pultra.

- Az a nyomorék kurva már megint engem baszkurál, hogy rohadna ketté, de komolyan… - dünnyög orra előtt ingerülten, ahogy a kapszulás kávéfőzőbe erőszakosan rakja bele a kért fajtát.

- Megint itt van?  - kuncog fel Yixing, ahogy szemeivel végigméri az épp dühöngő fiún - vagy férfin, bár elég sokszor nem nevezhető annak.

- Nem látszik? - tárja szét karjait, s ellépve a forró italt készítő géptől, vesz kezei ügyébe egy kistányért.

- Ki van itt? - fordítom körbe értetlenül tekintetem, majd a választ várva pillantok vissza Yixing hyungra.

- Jah, csak Dae jövendőbelije…

- Előbb ugrok egy vonat elé, mintsem egy ujjal is hozzáérjek! - az említett testrészét megemelve mutogat fenyegetően a kínai fiúra, ki csak méginkább elnevetve magát rázza meg kissé a fejét.

- Bírd ki, kiviszed és mehetsz is, az az öt perc már nem oszt, nem szoroz… - nem is figyelve szavaira veszi ki a kávéfőző alól a csészét, s helyezi a tálcára egy krémes süteménnyel, miket megemelve fújtat egyet, s indul meg az előbbi témánk kitöltő személy felé.

- De ki ez a csaj, vagy mi van vele? - értetlenkedek tovább a dolgon, miközben az egyik kötényt levéve vágja hozzám, míg a másikat magára kezdi ölteni.

- Elég durván nyomul Jongdae-re, aki nem épp értékeli ezt… Nem látszik a lányon milyen, mert amúgy szép, de ha a közelébe kerülsz, menekülj… - Hatalmas mosollyal az arcán figyeli továbbra is a szenvedő személyt, ki épp próbálja az őt tartó női kart lehámozni magáról, kisebb nagyobb sikerrel… Szegényt kezdem sajnálni, hiába egy szórakoztató látvány, így amint magamra vettem az előírt vackot, megindulok felé, hogy kimentsem őt ebből a helyzetből.

- Öhm, helló… - Intek a szőke lánynak, ahogy az asztalnál megállva Dae vállára teszem kezem. - Sajnálom, de el kell rabolnom őt egy percre, mert hívja  főnök…

- Engem? - rémül meg kissé, s elkerekedett szemekkel kapja hátra tekintetét, s látszik rajta, hogy fejében minden lehetőséget végigfuttat miért is keresné őt - pedig itt sincs jelenleg.

- Ohh, hát akkor… Semmi gond - húzza apró, erőltetett mosolyra ajkait, ahogy végigsimít hyung fedetlen karján, kinek nemtetszése kiül az arcára. - Egyébként… Te nem Yugyeom vagy? - dönti oldalra a fejét, ahogy végigmér engem.

- Hát… De… Honnan tudod a nevem?

- Áh, tudtam! Egy iskolába járunk, pont egy évvel vagyok alattad… Elég sokan odavannak érted az osztályból, mert táncolsz… Bár így jobban szemügyre véve téged, meg i…-

- Bocsi, de tényleg mennünk kell, mert amúgy csak lecseszést kapunk… - Fordulok meg beszédem közepette, s Jongdae pólójának a nyakát megragadva kezdem el magam után húzni, ki hadakozva igyekszik eltávolítani róla ujjaimat.

- Hé-hé, mi vagyok én, egy kutya? - Háborodik fel, miután a pultig rángattam ebben a pozícióban, s szúrós tekinteteivel bombáz engem. - Amúgy is, miért akar velem beszélni a főnök? Nem úgy volt, hogy ma nem jön be? - pillant körbe zavartan, bármi jelet keresve rá, hogy tényleg itt lenne az említett személy.

- Örülj, hogy kimentettelek… Nincs itt, de ez tűnt e leglogikusabb indoknak… Egyébként részvétem a csaj miatt - fújtatok, ahogy visszagondolok túlzott nyomulására, mit hyung felé intézett.

- Na látod, ő tud sajnálni! - Fordul Yixing felé, miközben rám mutogatva hányja szemére sértettségét.

- Én is tudnálak, de túl vicces hozzá… - kuncog fel, ahogy egy kisebb jegyzetfüzetet tollal együtt zsebébe csúsztat, majd elköszönve Jongdaetől, távozik körünkből, hogy az újonnan érkezőkhöz siethessen.

Még egy kisebb monológot végighallgatva várom, míg összeszedve magát indul meg a pihenést jelentő otthona felé.

Gerincem végigropogtatva mérem végig a helyiséget, hogy mégis miben tudnék hyung segítségére lenni, s az ő előbbi tevékenységét végrehajtva indulok meg egy asztal felé, hogy a rendelésüket felvehessem.

Este kilencig folyamatosan nyüzsgött a hely, sokkal többen voltak mint egy átlagos napon, mi a bevételen meg is látszik. Miután lecsendesült a hely, s a kasszát is rendeztük, bezártuk a kávézót, és mindketten hazafelé vettük az irányt. Yixing hyung is a környéken lakik, és ő egyetem mellett jár ide dolgozni. Nem egyszerű neki sem, ám élvezi amit csinál, és nem is lenne semmi szüksége a munkára, mert szülei ellátják őt pénzzel, mégis szeret ide járni. Számára ez a monoton tanulásban a kikapcsolódás, míg én kényszerítve vagyok rá, hogy ezt tegyem, ha folytatni szeretném életem legnagyobb hóbortját, a táncot, mi nem kis pénzbe kerül számomra.



Ha további információra vagy kíváncsi az írásaimmal, illetve velem kapcsolatban, lájkold Facebook oldalam : https://www.facebook.com/Park-Malis-World-162169904299810/

2. Fejezet - Star-lit statement [A Dream Come True]

Baekhyun… ez a név… túl ismerős, mégis rémisztő, hogy milyen kellemes érzés járja át tőle a lelkem. Olyan, mintha ismerném őt, pedig semmit sem tudok róla. Ahogy vékony kezét az én hatalmas mancsomba fogom, s selymes bőre enyémhez ér, szívem heves tempóban kezd el zakatolni, mit megjelenő édes mosolya, és kissé oldalra döntött feje fokoz csak, ahogy vörös tincsei megugorva kúsznak homloka elé.

– Sz-szia, én pedig Chanyeol – eltervezett határozottságom helyett egy fűben bujkáló nyuszit szabadítottam ki magamból, ahogy megremeg a hangom, s zavart állapotom beszédemre kiülve torzítja el azt.

– Nem találkoztunk mi már valahol? – ráncolja össze szemöldökét, és karjait ölébe helyezve teszi keresztbe lábait, ahogy pillantásaival arcomat elemzi.

– Micsoda? Mármint te velem? – bököm saját magam mellkason, s egy zavart mosoly kúszik fel ajkaimra, mit apró nevetésem követ további szavaimmal. – Kétlem, arra biztos emlékeznék.

– Akkor csak hasonlítasz valakire, bocsánat… – apad le eddig ékeskedő görbülete, és kimondottan bánatossá válik tekintete, ahogy az asztalon lévő poharát telt ajkaihoz emelve iszik bele alkoholos italába. Egyszerűen hihetetlen ez az egész… minden egyes porcikája teljesen megegyezik az övével. Ahogy az üvegtárgyért nyúlt, s vékony ujjaival keretezve azt vette kezébe, ahogy ádámcsutkája megmozdul, mikor a nyelőcsövét végigmaró italt a gyomrába juttatja, s székében hátradőlve fordul az asztalnál ülő másik két férfi felé, kiknek szintén bemutatkozva húzza egy kissé erőltetett mosolyra ajkait.

Nem értem, mi lelte? Mikor idejött, szinte érezni lehetett a belőle áradó pozitívságot, ám ennek már nyoma sincs. Viszont mi van, ha azt is csak megjátszotta? Kétlem, túl őszintének hatott…

Míg a többiek társalgásba kezdtek körülöttünk, én minden figyelmem neki szentelem, ahogy minden mozdulatát elmezve próbálok valami különbséget keresni, ám semmit sem lelek. Még az is egyezik, ahogy az immár kiürült poharának peremén köröz ujjaival, s minden külső zajtól elzárva magát mélyed gondolataiba. Fejét néha megemelve pillant körbe, ám amint tekinteteink találkoznak a másikéval, ő azonnal lesüti szemeit, s igyekszik újból nem tudomást venni rólam.

Tudni szeretnék róla mindent. Tudni, hogy a belseje is ugyan az lehet-e, mint álmaimban élő szívem szállottjának. Megakarom ismerni, s közelebb tudni magamhoz, sőt, a legközelebb akarom. Szorosan akarom ölelni, hogy minden egyes porcikáját érezhessem, s rikító tincsei közé fúrva orrom szívni magamba oly’ kellemes és csodás illatát.

Az összes érintéseit magamon akarom tudni, és újból hallani édes nevetését, ahogy mindent akarok, ami vele kapcsolatos, egyszerűen mindent! Már biztosra veszem, hogy elmentek nekem otthonról. Egy olyan férfiért esedezni, kinek csak nevét tudod, ám álmaidban jobban ismered talán még saját magadnál is. Már maga a felállás sem normális, hogy van ahol ismerem, ám máshol nem.

Italom maradékát is magamba öntve veszek egy mély levegőt, s felkelve helyemről teszek meg pár lépést, hogy Baekhyun mellé kerülve húzzam ki a mellette lévő szabad széket, s huppanjak le arra. Kissé összerezzen hirtelen mozdulatomra, majd ahogy szemeivel végigméri teljes alakom, apró mosoly kúszik fel ajkaira, ám továbbra is folytatja poharának ostromozását. Kissé kínosan érzem magam, hisz magam sem tudom, hogy mi késztetett arra, hogy átüljek ide, és mégis mi célból tettem.

Kissé előrehajolva könyökölök térdeimre, s ujjaim tördelve futtatom át az agyamban tárolt szótáram, mégsem akad a nyelvemre semmi értelmes, na és persze logikus dolog, mit megkérdezhetnék tőle. Többször is érdeklődve pillant rám szeme sarkából, mintha várná, hogy tegyek valamit, mégsem tesz egyikünk sem semmit, csak vár. Mozdulataiban annyival újít csak, hogy a keresztbetett lábait felcserélve ropogtatja végig gerincét, miközben visszadől előbbi pozíciójába.

Komolyan, ennél esetlenebb már én sem lehetek… mindig pörög a nyelvem, a szavakat s az információkat csak úgy öntöm mások agyába, ám most, hogy ő - vagy mégsem ő - ül közvetlen előttem, nem megy. Szívem oly’ módon zakatol, hogy már lassan félő, hogy kiszakad a helyéről, én mégsem teszek semmit ellene, mert mit is tudnék? Bármi, egy apró kissé értelmesnek tűnő kérdés, akármi, amitől nem tűnök szemeiben a világ legidiótább emberének, csak jusson már eszembe! Egy ötlet, egy sugallat, valaki megmentő szavai, akármi jól jönne, csak segítsenek ki helyzetemből valahogy…

– Egyébként hány éves vagy? – egy sóhajt követően fordul felém kérdését feltéve, mivel hatalmas súlyt emel le vállaimról. Én itt töröm már mióta a fejem, hogy mégis mit kérdezzek tőle, ő pedig teljes egyszerűséggel löki felém szavait.

– Öhm, tizenkilenc, na és te?

– Mennyinek nézel? – apró mosolyra húzva ajkait hagyja abba pohara piszkálását, s ölébe helyezve kezeit elemezi újból alkatom. Istenem, azok a szemek… a sötétség, miben bármikor szívesen elvesznék, még az sem érdekelne, ha többé nem szabadulhatnék belőle, egyszerűen szükségem van erre az érzésre.

– Max tizennyolcnak – szólalok meg, mikor újból végigmérem őt. Alacsonyabb nálam, arca makulátlan, s kimondottan fiatalnak hat, ám ennél kevesebbet nem merek mondani, de reakciója mégis letör kissé, mikor gyönyörű ajkai közül édes nevetése tör fel.

– Áhh, a szokásosat tippelted, mégsem tévedtél sokat. Húsz leszek hamarosan – ropogtatja meg hátát, s székéből felkelve pillant le ülő alakomra. – Kijössz kicsit? Kell a friss levegő… – nem válaszolok, hisz nem is biztos, hogy meghallaná, így fejemmel biccentve viszem végbe ugyan azt a cselekvést, mint ő, s szorosan mögötte haladva követem a kijárat felé, a hatalmas tömegen keresztül. Kiérve azonnal a friss, és hűs levegő csap meg, amibe egy mélyet szippantva húzom apró mosolyra ajkaim. Némán követem továbbra is apró termetét, míg nem egy padhoz érve ül le az egyik szélére, én pedig a másik végén foglalok helyet. Összehúzva magát igyekszik a hideg ellen védekezni, s csupasz karjait dörzsölgetve próbálja melengetni azokat. Egy szál pólóban van, nem csodálom, hogy így fázik. Hiába van tavasz, az éjszakák hűvösek még.

– Jesszus’, Baek… – bőrkabátom lekapva magamról terítem hátára, mire fejét felkapva néz rám kissé meglepetten, de egyben értetlenül. – Hideg van, és fázol… ne merészeld levenni!

– De hát így akkor–

– Nincs semmi akkor, csak hagyd. Én megvagyok, veled ellentétben – húzom kedves mosolyra ajkaim, miközben fejem kissé oldalra döntöm. Zavarban van, ami kimondottan édessé teszi, s melegséggel tölti el lelkem. Nem ismerem, nem tudok róla semmit, mégis úgy érzem, hogy nem tudna új dolgot mondani magáról, s úgy bízok benne, mintha évek óta ismerném már. Apró mosoly kúszik arcára, s kezeit a kabát ujjába bújtatva húzza össze magát, ahogy egy “köszönöm”-öt suttog el nekem. Kezeim összekulcsolom mellkasom előtt, hisz’ kissé én is fázom, mivel csak egy hosszú ujjú ing van rajtam, ám nem hat meg túlzottan. Tekintetem a tiszta, csillagos égre vezetem, mitől a régi, számomra igen kedves emlékek jutnak eszembe…

– Most milyen szépen látszanak… – szólalok meg mosolyogva, a közénk beállt csendet megtörve, s rápillantva veszem észre, hogy ő is az eget csodálva mélyedt el gondolataiban, ám szavaimmal felrázva őt belőle tér vissza a való világba.

– Mindig is érdekeltek engem a csillagok, mégsem tudok sokat róluk – térdeit felhúzva kulcsolja át őket, ahogy felém fordítva arcát mér végig tekintetével. – Fázol?

– Kicsit, de megvagyok – hunyorgok kissé, miközben a csillagképek felkutatásába kezdek, hogy megmutathassam neki őket, s némi információt adjak át neki, mivel állítása szerint ő is érdeklődik ezekért a távoli, mégis gyönyörű fénygömbökért.

Már csak arra eszmélek fel újból, hogy közelebb kúszik hozzám, s kabátom kissé rám terítve simul oldala teljesen az enyémhez, mitől pulzusom az egekbe szökik. Vállai szorosan feszülnek felkaromnak, ahogy tekintetét lesütve igyekszik kerülni enyémet. Érdekes, bent sokkal magabiztosabbnak tűnt, ám itt kint olyan, mint egy zavarodott kisfiú, ki nem tudja mit kellene tennie, mit illik, s mit nem. Egyszerűen édes, és ez az énje sokkal jobban tetszik, mint amit a többiek előtt mutatott.

– Mi a horoszkópod?

– Bika. Miért kérded? – emeli rám kipirosodott orcáját, csillogó mélybarna szemeit pedig enyéimbe fúrva zökkent ki gondolatmenetemből. Mi van, ha most is csak álmodom? Hisz’ olyan irreális minden, hogy álmaimban élő szerelmemmel egyszer csak összefutok, s együtt csodáljuk a csillagokkal borított eget, mit már oly’ sokszor képzeltem el. Mintha ismernénk egymást, ám ezt nem csak én érzem így nagy valószínűséggel. De az is lehet, hogy túlgondolom a dolgokat, és ő alapjáraton is ilyen mindenkivel, csak én fogom fel másképp ezt a viselkedését.

– Öhm… – fordítom vissza arcom az ég felé, s újból hunyorogva pásztázom azt, míg a megfelelő csillagképet meg nem lelem. – Nézd, ott van! – bökök mutatóujjammal a megfelelő csillagkép felé, ő pedig tekintetét arra vezeti, merre mutatok, ám arckifejezéséből ítélve rájövök, hogy nem leli meg a pozícióját. – Ott az a kettő fényesebb pont a szarva, átlóban egymással. Látod?

– Áhh, ott! – derül fel arca, ahogy felfedezi a két csillagot, s információ áradatom tovább várva pillant fel rám.

– Lejjebb húzódva ér össze a két vége, ahonnan már csak egy vonalban megy tovább. Szóval az a te horoszkóp képed. A tejút felé néz, és tőle kissé lejjebb, balra, ott az Orion. A görög mitológiában Orion nem más mint Poszeidón fia, és azért ez a csillagkép kapta ezt a nevet, mivel hatalmas méretű, és feltűnő, ahogy a vadász is volt. De tényleg érdekelnek ezek, vagy csak fárasztalak vele? – apró kacaj szakad fel ajkaim közül, ahogy tekintetem csillogó szemeire vezetem. Mint egy kisgyerek, aki szülei esti meséjét hallgatja épp, minden egyes szavukra figyelve.

– Tényleg érdekel. Én sose tudtam megjegyezni ezeket, de még az alap csillagképeket sem. Te honnan tudsz ilyen sokat róluk? – továbbra is a csillagos eget pásztázva teszi fel kérdését, ahogy arcán apró mosolya ékeskedik, mint akár egy drágakő, mit a csillagoknál is gyönyörűbb szemei csak fokoznak. Nem csak arca vonásai, hanem maga az ember is egy kincs, ahogy az egész lénye is.

– Hát… otthon nekünk volt egy kis méretű csillagvizsgálónk. Mármint tényleg, ez a kis egyszerű, mi szinte csak arra volt jó, hogy a gyerekeket szórakoztasd, nálam viszont különösen bevált. Esténként mindig megvártam, míg elalszanak a szüleim, majd ezzel együtt kiszöktem a kertünkbe, és volt egy könyvem is a csillagokról, mit karácsonyra kértem még tőlük, így az is segítségemre volt. Az is előfordult nyáron nem egyszer, hogy az udvarban aludtam el, ahogy tanultam, hogy mi merre van, és kerestem a csillagképeket. Tisztában voltak vele, hogy mindig kimegyek, de nem tudtak megakadályozni benne. Ha bezártak volna a szobámba, képes lettem volna az ablakon is kimászni – nevetem el magam, ahogy visszaemlékszem a már több mint tíz éves történetemre. – Na, meg nagypapám is sok mindent tudott róluk, így amit nem a könyvből, azt tőle tanultam meg.

– És te szeretnél is ezzel foglalkozni, hogy ilyen sok mindent tudsz róla?

– Gondolkoztam rajta, de nem tudom magam elképzelni ezen a területen… szeretem őket, meg érdekelnek is, ám mégsem megy, szóval csak saját magam szórakoztatása ez az egész, hogy ennyi mindent tudok az meg a túl sok szabadidőmnek volt köszönhető. De már rég nem csodáltam az eget – karom helyzete kezd kényelmetlenné válni, ahogy kettőnk közé van beszorítva. Kiszabadítva előbbi pozíciójából vetem át Baekhyun vállán, így közelebb tudva magamhoz vékony testét, minek köszönhetően felgyorsult szívverését szinte már hallom.

– Én eltudlak pedig képzelni benne. Ahogy ülsz a hatalmas szobában, a hatalmas távcsővel, és az eget vizsgálva fedezel fel új csillagokat és csillagképeket, miknek pozícióját lapra veted, és lerajzolod őket. Menne is neked ez, nem is keres rosszul, és szereted, szóval nincs benne akadály szerintem.

– Lehet igazad van, nem tudom. Minden esetre, van még időm választani. Na, de akkor egy egyszerűbbet. Például, ott a göncölszekér, látod? – ujjammal újból az ég felé bökök, ahogy a csillagok vonalán végigrajzolva mutatom meg neki helyzetét, mit már sokkal könnyebben felfedez  az előző kettőnél.

– Igen, látom. És a te horoszkópodnak hol a csillagképe?

– Öhm… a horoszkópom a nyilas, ami mindjárt mutatom, hol van…

– Nem az ott? – kissé bizonytalanul emeli meg a kezét, ahogy egy adott helyre bökve vele reménykedik igazában.

– De, az ott! – villantom meg fogaim mosolyom során, mire az ő arca is felderül sikerét követően.

– Áhh, egy-kettő csak megmaradt nekem is – dörzsöli meg arcát, majd karjaival nyújtózkodva hajtja vállamra fejét, s mosolyogva hunyja le szemeit. Érzem, ahogy szívverésem újból felgyorsul, s orcámra pír ül ki, mégis jóérzéssel tölt el közelsége. Kezem lejjebb csúsztatva vezetem át derekára, így tartva őt szorosan magamhoz, ahogy ő is átkarol vékony végtagjaival, görbülete csak növekszik ennek hatására. Jó érzés, mégis némi félelem járja át lelkem, ahogy a vékony textilen keresztül érzem magamon leheletét. Annyira furcsa, és ijesztő ez az egész. Az eddigi álmaim lennének valóságok, vagy jelenlegi helyzetem lenne álom? Fogalmam sincs, és nem tudom, mit tegyek. Rákérdezni nem merek, hisz’ biztosra veszem, hogy csak bolondnak nézne, és csak elkergetném magamtól őt, mibe belehalnék. Nem megy, eddig is fájt a hiánya, de ezek után nem tudom már elképzelni magam nélküle. Elég beteges, nemde? Alig ismerem talán egy órája, de úgy ülünk itt, mint egy szerelmes pár, és vele akarom leélni az életem. De őt mi készteti erre a viselkedésre? Tán túl sokat ivott volna? Bár ezt kétlem, hiszen minden szavam megértette, és beszéde is tiszta. Én erre már csak egy logikus választ találok, ami nem más, mint, hogy ez egy túlságosan is valósághű álom.

Helyzetem elfogadva, miszerint hamarosan elér újból a keserű kelés pillanata, kezdem élvezni, mit sosem akarok elfelejteni. Ujjaimmal finoman cirógatom oldalát, ahogy ő lábait felhúzva fordul egész testével felém, s így tart vékony karjaival szorosabban, arcán ülő mosolya pedig nem tűnt el azóta sem. Homlokába csúszó tincseit egy finom mozdulattal távolítom el onnan, mire örömmel telt szemeit felnyitva vezeti azokat enyéimbe. Látom rajta, hogy gondolkozik valamin, ám még fogalmam sincs róla, hogy min kattoghatnak agytekervényei, így rábírva magam teszem fel a kérdést.

– Min gondolkozol? – döntöm kissé oldalra a fejem érdeklődve, mire lélek tükreit újra elfedve nyitja szóra ajkait.

– Hogy ez álom-e, vagy a valóság, ám bármelyik is, nem akarom, hogy vége legyen…

– Tessék? Mármint ezt, hogy érted? – ráncolom össze értetlenül szemöldököm.

– Bár lehet az utóbbi, de nem zavar, tudom, hogy úgy van, ahogy gondolom – enged el engem, s bokájára ülve tapasztja kezeit térdeire, ahogy végigmérve testem hagyja el egy apró kacaj ajkait.

– Mit gondolsz, és mi van úgy? Összezavarsz… – rázom meg fejem nevetve, igyekezve gondolataim rendezni, s szavaira koncentrálni, minden bennem megjelenő lehetőséget elüldözve fejemből.

– Csak ne nézz bolondnak, rendben?

– Nem foglak, nem is lenne miért.

– Pedig van… – sóhajt fel, s arcát kissé megütögetve folytatja szavait. – Mikor megláttalak itt, már tudtam, hogy te vagy az, felismertelek, mondtad nekem, és éreztem. Na, és mikor zavarba jöttél egyre inkább bebizonyosodott számomra minden, ám mégsem mertem semmit sem tenni, de miután kijöttünk kedves voltál velem, olyan mint amilyennek gondoltalak, így mertem cselekedni, és mivel nem löktél el, se semmi, hanem viszonoztad, már tudtam, hogy te, te vagy – szemei csillognak, miket folyamatosan hol rám, hol bármi másra vezeti, a szemkontaktust végig kerülve, s hadarásában egyre előrébb haladva kezdett arca újból átmenni a piros színbe, ahogy ujjait tördelve meredt végül már végtagjaira, s szinte várta, hogy arcon röhögve hagyjam itt.

– Hé-hé, lassabban Baekkie! Nem értem ezt az egészet, ki vagyok én, és minek gondoltál? – értetlenkedek szavain.

– Ugyanígy hívtál… – rázza meg nevetve fejét, s tekintetét enyémbe fúrva ejti ki szavait, mik bizonyítják igazam; nem bolondultam meg. – Chanyeol, én ismerlek… az álmaimból.

Ha további információra vagy kíváncsi az írásaimmal, illetve velem kapcsolatban, lájkold Facebook oldalam : https://www.facebook.com/Park-Malis-World-162169904299810/