Minden akkor kezdődött… Mikor az ajtón belépve az arcodon egy hatalmas mosollyal mutatkoztál be nekem. Emlékszem minden egyes percére, annak a napnak… Annak a napnak, mikor szívem elraboltad, s veszélyes vizekre száműztél engem.
Ha már csak szexuális irányultságomra is tekintünk, helytelen, de Chanyeol… Tizenkét év, tizenkettő…. Míg te harminc vagy, én alig töltöttem a tizennyolcat. Te egy felnőtt, érett férfi vagy, míg én egy esetlen diák, ki a helyét keresi a világban. Mégis hol lenne ez helyes?! Sehol…
Már az első pillanatban más voltál. A kisugárzásod, a kinézeted, a személyiséged… Magával ragadott, miket napról napra csak többet csodálhattam - hisz édesanyám titkára lettél… Nincs olyan nap, mikor ne beszélnénk legalább üzenetek formájában, s szinte minden második pedig azzal hívsz, hogy az iskolám felé van dolgod, elvigyél-e… Tudom, hogy ez nem igaz, hisz mégis mi dolgod lenne arra, ha az iroda teljesen a másik irányban van? És mindig egész véletlen, pont a házunk környékén jársz. Nem szabadna, mégis bele megyek, a szívem érzései elnyomják gondolataim, így a helyes döntésre esélyem sem marad a hirtelenjében ékezett örömöm mellett.
Várok. Mindig csak várok, hogy jöjj, hogy keress… Hogy elmondd, mégis mi ez a furcsa érzés bennem. Chanyeol, te is így érzel, vagy csak magányomba képzelem eme szerelmet bele? Vagy csak elmém ostoba játéka, miszerint elakarja hitetni velem, hogy boldog vagyok, mégis bánatos? Hogy is lehetnék teljesen boldog, ha nem tehetem amit szeretnék? Azt akarom, hogy zárj a karjaid közé szorosan, magamba szeretném szívni az illatod, érezni a tested által árasztott melegséget, s oly’ selymesnek tűnő ajkaidra csókot hinteni. Cöhh, abszurd… Baekhyun, csak térj észhez, és gondolkodj logikusan… Túl sok kikötés, hogy mért nem lehetsz vele… De a remény mégis elevenen él bennem, minden hozzá köthető emlékkel… Csessze meg, Chanyeol, én szeretlek!
- Igen? - emelem fülemhez készülékem, miután a csörgését félbeszakítva fogadtam el a hívást.
- Baekie~! Otthon vagy? - Ez az a becézési mód, mit soha senkitől nem viseltem el, nála mégse tudom megszólni… Túl aranyosnak hat tőle, ahogy a mély, mégis lágy hangjával ejti ki, a végét kissé elhúzva mindig. Egy harminc éves férfi lehet egyáltalán aranyos?
- Ha nem képzelődöm, s tényleg a saját ágyamban fekszem, talán igen… Miért?
- Nem zavarok? Nincs dolgom és a környéken járok, szóval~... Beugorhatok? - Tipikus. A napi teendőjét gyors elvégzi, s utána egész véletlenül mindig a közelben van… Ha még belvárosban laknánk, érthetőbb lenne, de még a közelében sem vagyunk… Hahó Chanyeol, nem tűnik fel, hogy ezt az ürügyet túl sokszor használtad már?
- Nincs ma dolgom, gyere nyugodtan - ajkaim görbületbe húzódnak, miközben én erőt véve magamon ülök fel, iménti fekvő helyzetemből.
- Akkor tíz perc és ott vagyok - Hallani a hangján, hogy arcán egy hatalmas mosoly terül el - mint ahogy az lenni szokott a nap huszonnégy órájában -, s válaszom meg sem várva szakítja meg a hívást.
Öröm, vágy, félelem. Ezek kavarognak bennem, mikor a közelemben van. Boldog vagyok, mert vele lehetek, a csókjai, s minden érintése után csak esedezem, miközben a rémület minden foka átjárja belsőm, azokkal a kérdésekkel párhuzamban, hogy mi van ha…? Nem szabadna még gondolnom sem erre, de nem megy. Elmém minden szegletét ő tölti ki, ahogy nap mint nap ezerszer lejátszódik szemeim előtt, hogy mégis mikor, hol és hogyan vallom be számára érzelmeim, s, hogy hogyan ízlelhetem meg oly’ gyönyörű és telt ajkait. Nem egyszer álmodtam vele, miszerint a kelleténél több történt köztünk… Sokkal több. Minden egyes vele töltött éjszaka után sajog a lelkem, hisz hiába érzem azt, hogy velem volt, még sincs így. Ő a saját ágyában - vagy ki tudja kiében - alszik békésen, esetleg csinál mást… De ebbe nem merek bele gondolni.
Csak vele szeretnék lenni. Izmos karjai közé bújva átkulcsolni mellkasát, s így hajtani álomra a fejem, hogy a nap utolsó emléke az engem öleli tagjai és számomra oly’ imádott illata legyen. A minden alkalommal gondosan beállított puha tincsei közé akarom vezetni ujjaim, hogy közel húzva őt magamhoz suttoghassam ajkaira, mennyire is szeretem őt. De ez ha még kölcsönös lenne sem történhetne meg…
Gondolataim a csengő lágy hangja töri meg, ezzel egyidejűleg feleszmélve rá, hogy immár a nappali kanapéján ülve meredtem magam elé a semmibe, s mélyedtem el világomban.
Sebesen pattanok fel helyemről, s ugyan ekkora hevességgel sietek a bejárat felé, mit feltárva azonnal a nem kis magassággal megáldott férfival találjam szembe magam. Sötét szempárjával végigjárja hozzá képest apró testem, ahogy száját mosolyra húzva dönti kissé oldalra a fejét, így köszöntve engem, én pedig elállva az útjából engedem be magányommal megtöltött lakásunkba - mivel egyedül voltam mindeddig.
- Nincs itthon senki? - pillant rám egy egészen rövid ideig, miközben lábbelijét veszi le.
- Nincs. Anyuék dolgoznak, Baekbeom meg passz. Asszem’ a csajánál van - Baekhyun, szedd össze magad… Nyugodj meg, igen itt van, és? Áhh, ha ilyen egyszerű lenne…
Szívverésem egyre csak gyorsul, ahogy tudatosul bennem jelenléte, s ezzel egyidejűleg esek egyre inkább zavarba. Kellemetlenül érzem magam, ha kettesben kell vele lennem, de jelenleg nem tudok mit tenni. Kezeim, lábaim remegnek, s érzem, ahogy homlokomra kiülnek izzadság cseppjeim. Normális, ha ennyire ideges vagyok mellette?
- És… - dörzsöli meg tenyereivel combjait - mit szeretnél csinálni?
- Te jöttél hozzám, nem nekem kellene ezt kérdezni? - fél szemöldököm felvonva vezetem végig tekintetem kissé borostás arcán. A bőre hibátlan, s hó fehér, min nem nehéz az apró, fekete szálakat kiszúrni, miktől csak méginkább tetszik külseje. Sötét, szinte már ijesztő szemei körül a mosolya következtében apró ráncok húzódnak, mitől fiatalabbnak tűnik jóval, mint amennyi… Mikor elmondta, hogy hány éves, nem tudtam elhinni neki, de végül csak igaza lett.
- Biztos vagy benne? - Egy bólintással válaszolok kérdésére. - Akkor mesélj nekem… - hagyja el egy sóhaj ajkait.
- Mégis mit? Nem történt velem semmi, mióta utoljára találkoztunk - vállaim hetykén megvonva vetem testemet a kanapé puha háttámlájának.
- De van valami, amit nem mondtál még el… Pedig még akkor történt mikor megismertelek - karjait mellkasa előtt összefűzve követi példám, mindvégig tekintetét enyéimbe fúrva.
- Mi-micsoda történt? - rázom meg értetlenül a fejemet, miközben zavarom egyre inkább elhatalmasodik rajtam.
- Áh, olyan édes, hogy ilyen könnyen zavarba jössz - kacag fel, miközben közelebb csúszva hajol egészen közel hozzám. - Baekhyun, te komolyan azt hitted, hogy nem fogom soha sem észre venni? Te szerelmes vagy belém…
- Mégis miről beszélsz? - hangos, de egyben zavart nevetésemmel keverve ejtem ki szavaim, igyekezve meggyőzni őt, miszerint megérzései nagyon is nem jók - pedig pont, hogy de…
- Még tanuld a hazudást… Csak nézz magadra. Csillognak a szemeid mikor veled vagyok, az arcod pedig kipirult, és zavar…-
- Állj! Fejezd be! - kiáltok rá, miközben ökölbe szorított kezeimmel a szófa puha felszínére ütök erőszakosan. - Nincs így, jó? Ne kezd az okoskodásod, mert már rohadt idegesítő néha… - Igazán megnyerő külsőt tudhatok magaménak ezzel a viselkedéssel, és magam sem tudom, hogy miért borulok ki ezen ennyire… T’án az a stílus, amilyen hangnemben beszél… Fölényeskedő, mint aki mindig, mindent tudna… És ezzel is mit értem el? Hogy egy hatalmas mosollyal az arcán röhög telibe.
- Most miért akadtál ki ennyire? Fáj, ha tudom az igazat? Baekhyun, ne légy már ennyire gyerekes…
- Áh, szóval gyerekes is vagyok… Mit tudsz még, amit én nem?
- Ugye tisztában vagy vele, hogy ez helytelen lenne? Már csak szüleidre nézve - karjait összefűzve tartja mellkasa elé, ahogy lábait keresztbe téve húzza ki magát, mintha csak magasabb rendű lenne nálam… Miért viselkedik így? - Mivel is kezdjem… T’án azzal, hogy mindketten férfiak vagyunk. Már ez miatt volt itthon balhé, nem? Mármint azért, hogy meleg vagy… A másik meg az, hogy én harminc éves vagyok, ergo tizenkét évvel idősebb... Elég nagy ellenszenvet váltanánk ki ezzel.
- Oh, tényleg? Ha ennyire tudsz mindent, kérlek mesélj még Mr. Park Mindent Tudó Chanyeol… - Állkapcsom megfeszítve sziszegem szavaim, ahogy torkom a kitörni vágyó zokogásom szorítja… Már fojtogat. Úgy mondja ezeket, mintha oktatásra várnék, és nem lennék tisztában mind ezzel… De a hangnem, ahogy szinte már lenéz engem, kiborít.
- Jajj, Baekkie… Túl könnyen kiakadsz mindenen, nem értem mire ez a hisztériád most. De vicces, hogy ilyen érzelmeket táplálsz irántam, pedi…-
- Vicces? Szerinted nevetek? Haha, jajj, ez az egész egy akkor kibaszott nagy poén! Gyerekes vagyok, az érzéseim nem lehet komolyan venni… Akkor miért is vagy itt? - Dühöm kiül beszédemre, ahogy szavaim szinte telitorokból üvöltve, kezeimmel hevesen artikulálva hányom folyamatosan felé, ahogy látásom elhomályosul a gyülekező könnyeim miatt, miket még nem vagyok hajlandó kiengedni.
- Hé, hallgass végig… - kezeit vállamra csúsztatva próbál vigasztalni, mik alig érnek még felhevült bőröm takaró anyaghoz, én egy hatalmas csattanás kíséretében lököm el magamtól.
- Menj el… Nem akarlak látni.
- Baek ké…-
- Azt mondtam menj el! Tűnj el, nem akarlak látni, felfogtad?! - hangom felemelve csapkodok vékony karjaimmal… A szemeiben a bánat csillan, ahogy arcára minden fájdalma kiül szavaim hallatán… De ő is bántott. Lekezelően beszélt hozzám, s érzelmeim nevetségesnek találja. Tényleg, szörnyen vicces, hogy képes vagyok még erre…
Ennyire félreismertem volna Chant? Komolyan ekkora egy tapló paraszt lenne, s az eddigieket tényleg megjátszotta anyám miatt? Vagy csak zavarodottsága miatt kezelte így a helyzetet? Nem tudom, s már semmit sem értek… Mégis miért küldtem el? Istenem Baekhyun, olyan hülye vagy… Szereted őt, erre elküldted a picsába, csak gratulálni tudok magamnak.
Az idő telik, ahogy a napok hetekké, azok pedig lassan hónapokká válnak, de az érzelmeim még mindig jelen vannak. Mióta elküldtem őt, nem keresett, nem beszéltünk, de még egy pillanatra sem láthattam. Fáj, hogy csak így elengedett, vagy nem tudom minek lehetne ezt nevezni. Őrülten hiányzik, hogy vele beszélhessek, akár csak írásban is.
Az eddig mindig vidám fiú, ki voltam, teljesen eltűnt. Nem maradt belőle csak egy morcos, szinte már alig mosolygó ember lény - ha még mondhatni annak. Mellette szeretnék lenni, beszélni újból vele, vagy bármi… Nem akarok egyedül lenni.
- Baekhyun… - löki be résnyire szobám ajtaját édesanyám, hogy így nyerjen kilátást megtört lelkem rejtő testemre.
- Hm? - pillantok rá szemem sarkából, hogy közölje, milyen feladatot sóz rám újból.
- Ráérsz egy-két órára körülbelül? - dönti kissé oldalra a fejét egy kedves mosollyal, de arcára kiül aggodalma, nem tudja elrejteni.
- Hát, amint látod nincs dolgom, szóval igen - tornázom fel magam ülő helyzetbe, s kócos tincseim közé vezetve ujjaim igyekszem helyükre igazgatni azokat, hogy kevésbé hasonlítsanak egy madárfészekhez. - Mit kell csinálnom?
- Apád dolgozik, és nekem is be kell mennem az irodába, de pár papírt elkellene vinni Chanyeolnak - Na nem… Nem, nem, nem! Hogy én elmenjek hozzá? Ez kizárt…
- És Baekbeom? - az első, és egyetlen kibúvó, mit jelen esetben feltudok használni.
- Ne akarj mindent a bátyádra sózni… Amúgy sincs itthon, de ez fontos. Nem tudom mi lett veletek, hogy így kerülitek egymást, de legalább most megbeszélhetnétek. Nem megoldás, ha mindig elmenekülsz a gondjaid elől…
- Ya, ne kezd megint! - De komolyan. Nincs olyan nap, hogy ne hozná fel ezt a témát… ,,Jajj, pedig olyan szoros volt a kapcsolatotok, annyira jó barátok lettetek, mi történt? Beszélned kellene vele, ha neked fontos volt a barátságotok…”, és a többi. Már a falra mászok, csak ha utal is rá.
- De ha…-
- Igen-igen, tudom… Inkább mutasd mit kell vinnem, aztán gyors megfordulok - szemeim megforgatva kelek fel helyemről, hogy az immár szobámban álló nőt kikerülve léphessek a ruháim rejtette bútorhoz.
- Baek, én csak neked akarok jót…
- Tudom - Mégis, hogy ne tudnám? Ő az anyám, mindig jót akar, még ha észre sem veszi, hogy ezzel több rosszat tesz, mint hasznot.
- Rendben… - hagyja el egy keserves sóhaj ajkait. - Az asztalon össze vannak készítve egy mappába a papírok, viszont nekem mennem kell - egy apró mégis erőltetett mosollyal az arcán köszön el tőlem.
Nem akarom. Hogy én menjek hozzá s álljak elé… Vajon beszélni akar velem? Bár lehet, hogy csak átadom neki, majd jövök is haza… De ez fájna, ha ennyire semmibe venne engem. Akkor mégis mi lenne a jó? Mit akarok én…? De a legfontosabb, mit akar ő?
Miután külsőmet - nagyjából - felvállalhatóvá sikeredett varázsolnom, az említett hófehér mappát a birtokomba véve ülök be kicsiny, rozoga járművembe - mit nem rég kaptam meg, csak arra a célra, hogy megkönnyítse a városon belüli közlekedésem.
Jogosítványom már lassan egy éve van, ám nagyon ritkán volt esedékes, hogy élesben is bemutathattam vezetési tudásom - ezt is csak, ha valamiért nekem kellett szüleim járművét vezetnem. Szóval igen, eddig tök fölösen ücsörgött a pénztárcám mélyén ez az apró kis kártya, mi azt bizonyítja, hogy sikeresen elvégeztem a vezetői vizsgát.
Ahogy járművem lakásához egyre csak közelebb férkőzik, érzéseim úgy igyekeznek a felszínre törve zokogásba taszítani engem. Kétségek, fájdalmak és egy halom kérdés, mi fejembe cikázik minduntalan.
Chanyeol… Mért tetted ezt? Tán’ nem is volt olyan nagy súlya, csak a hírtelen ért ingertől borultam ki ennyire, s ezért tettem amit. Lehet nem ezt kellett volna, sőt… Biztos, hogy nem. De erről beszéltem… Még éretlen és felkészületlen vagyok erre az egészre, és a szám előbb jár, mint a fejemben lévő fogaskerekek. Sokszor volt ez már a vesztem, és egészen biztos, hogy lesz is még. Ez lesz az oka a bukásomnak, mint ahogy ez most is történt vele.
Ahogy elhallik a motor halk zúgása, szívem ezzel párhuzamban kezd el a lehető leghevesebben verni, ahogy pulzusom is az egekbe szökve taszít a rosszullét szélére… Szédülök, hányingerem van. Reszketek, félek az egésztől, mégis vágyom rá. Félek, hogy csak még jobban összetörök, de mégis látni szeretném őt újból, ahogy ajkain örökös boldog görbülete csüng, mit néhai kissé szemtelen félmosolya vált fel, minek hatására szinte azon nyomban elalélnék, de- khm, nem létező - tartásom ezt nem engedi meg. Hallani akarom mély, hol lágy, hol kissé rekedtes, mégis lelkem simogató hangját, ahogy nevem kissé elhúzva ejti ki, s gyönyörű szájából annál is szebb kacaja szakad fel, mi boldogsággal tölti el belsőmet.
Apró, bizonytalan lépteimmel haladok a nem túl nagy, szolid ház felé, mihez megannyi érzelem, s emlék köt. Komolyan pont nekem kell ezt csinálnom? Ilyenkor mindenkit a föld alá kívánok…
Végtagjaim remegnek, a vékonyka mappát szinte már nehezemre esik nem kiejteni ujjaim fogságából, ám valamilyen csoda folyamán mégis sikerül birtokomban tartani, s feljutni vele egészen a bejáratig.
Megkell tennem… Ha eddig eljöttem, már nem hátrálhatok meg. Gyerünk Baekhyun, csak megemeled a kezed, s a csengőt lenyomva vársz… Nincs ebben semmi nehézség. Na igen, nem is ebben van a gond, hanem az utána következő dolgokban… Már csak azért imádkozom, hogy ne legyen itthon, de nincs ekkora szerencsém.
Egy mély sóhajt megeresztve emelem meg karom, hogy az ajtó mellé elhelyezett apró, fehér gombot lenyomva zendítsem meg a csengő hangját. Ha eddig álltam a rosszullét szélén, akkor most már a közepében vagyok.
Az eddigi élvezetesnek nem mondható, idegességemmel járó tüneteim egyre csak fokozódnak, ahogy némi zörej hallatszik át a vaskos falapon, mit a kulcsok csörrenése követ. Hallom, ahogy a zárba helyezve fordítja el azt, s egy apró kattanást követve már mozdul is a kilincs, hogy az ajtót feltárva juttassa szemeim elé kócos tincseivel keretezett, vidámnak nem épp mondható arcát.
Ajkait szóra nyitja, ám amint tekintetét rám emeli, minden hang torkán akad, s csak szemeivel mér végig többször is, mintha csak biztos meggyőződést szeretne nyerni tényleges ittlétemről - pedig tényleg itt állok. Szaggatottan telíti meg tüdejét a friss levegővel, s ahogy állkapcsa megfeszül, úgy hallatja meg a szokottnál is mélyebb hangját.
- Baek… - szinte suttogva ejti ki nevem, mintha csak attól félne, hogy, mint egy vadon élő őz, elrohannék a hangosabb neszek hallatán. Tekintetét egy pillanatra a kezeim közt szorongatott mappán telepíti le, ám a szemkontaktust azonnal felvéve folytatja szavait. - Mi-miért jöttél? Mármint… - rázza meg kissé zavarodottan fejét - gyere beljebb - az ajtóból félre állva enged szabad utat számomra, hogy a rég látogatott helyiségbe belépve árasszanak el a jelenleg csak fájdalommal járó emlékeim.
Emlékszem, mikor először jártam itt… Ő hozott ide, azzal a céllal, hogy megnyugtasson, s pár napig maradjak itt. Próbált segíteni, hogy akkori sötét világom elhagyva szabaduljak fel ismét, s lehessek újból boldog… Ha akkor, ő nem jön el hozzám, minden bizonnyal még mindig abban a csökönyös világban élnék továbbra is.
Tán az iránta érzett érzelem kavalkádomból ekkor tudtam igazán kiszűrni, miszerint belé szerettem. És ennek már több mint egy éve…
,, - Hé-hé, lassabban! - utasít szóáradatom befejezésére, ahogy vállaimra fogva kényszerít rá, hogy könnyek áztatta szemeimmel övéibe nézzek. - Egy szavad sem értem, ha így zokogsz… - kezeit lejjebb csúsztatva simítja hátamra, s von közelebb magához, hogy oly’ módon nyugtató ölelésébe vonjon. Mért teszed ezt? Mért jöttél el? Nem kértelek, nem mondtam semmit, mégis tudtad, hogy valami nincs rendben, s röpke tíz perc zokogásom követően már itt is teremtél… Egyáltalán honnan tudtad, hogy itt vagyok? Néha megrémisztesz, de ez az érzés mégis boldogsággal tölt el. Nem tudok semmit, ha a közelemben vagy teljesen összezavarodok, s az amúgy sem teljesen ép gondolataim még inkább összekavarod. Szándékosan teszed ezt velem?
- Chanyeolh, énh... -
- Nincs semmi baj… Nyugodj meg, utána elmesélsz mindent, rendben? - Védelmező karjait leengedve lép kissé hátrébb tőlem, ahogy pulcsija ujjába törölve arcom erőltet magára egy nem túl őszinte, mégis bíztató mosolyt.
Mondd, mért vagy ilyen velem? Ez a kedvességed magától jön, vagy csak azért bánsz így velem, mert édesanyám alkalmazottja vagy? Fáj, ha próbálom helyzetem átgondolni, hogy mért vagy mellettem. Miért törődsz velem, és miért lettél barátom. Hiába ez a tizenkét év, néha öt nap korkülönbségnek sem érzékelem ezt. Ez normális, ha magam sem tudom már, hogy mit gondolok ezzel kapcsolatban? Biztosra veszem, hogy nem.
Biztonságban érzem magam, ha a közelemben vagy. Úgy érzem lehetek valaki, de tán’ már későn jöttél. Nem tudom… Nem tudom, hogy tudsz-e ezen segíteni, hogy ebből az elcseszett világomból kitudsz-e menteni. Chanyeol, elbizonytalanodtam. Én miért vagyok itt? Van valami célom az életben, vagy csak üres remények kergetésére lettem teremtve? Hisz’ a világnak szüksége van ilyen esetlen, életre képtelen hülye gyerekekkel, mint amilyen én is vagyok, nem de? Hibát követtem el. Azzal, hogy túl nagy megfelelési vágyamnak engedve tettem meg mindent, mitől t’án jobban elfogadnak… És mit értem el vele? Hogy a saját egészségem teszem egyre csak ramatyabb állapotba. Chan, egyetlen egy dologra vagy szükségem, egyetlen egy dolgot szeretnék kérni tőled. Segíts rajtam!”
- Ülj le nyugodtan - egy apró, mégis annál több érzelmet közlő mosollyal ejted ki szavaid. - Hozzak valamit, inni, vagy es…-
- Nem kérek semmit… Anyu mondta, hogy ezt hozzam el neked - nyújtom felé a fehér kis dossziét, mit remegő kezeivel vesz át tőlem.
Vajon őt is megviselte ez a két hónap? Nem tűnik így olyan nagy időnek, érzelmekkel táplálva mégis annál többnek érzékelem, ahogy mit sem tudva róla, éltem mindennapjaim, saját magam ellen küzdve végig, ezzel nyomva meggyötört testem teljesen a föld alá, hogy semmiben se lássak semmi jót, s negativitásom már szavak nélkül rikítson rólam.
- Ohh igen, mondta, hogy elhozza majd, de úgy tűnik rád maradt ez a feladat.
- Valahová el kellett mennie, így igen… De nem is zavarok, me…-
- Beszéljük meg - erélyesebben szakítja félbe szavaim, s lepettségem minden bizonnyal kiül arcomra, ahogy tekintete meglágyul, és aggódóvá vált át. - Kérlek… Csak öt percet kérek tőled!
- Rendben - tekintetem lesütve lépdelek kissé hátrébb, hogy a kanapé elé kerülve ülhessek le annak puha felszínére, s példám ő is követve telepszik le mellém, tisztes távolságban.
- Én csak azt akarom mondani, hogy… Sajnálom. Hibát követtem el, nem így kellett volna cselekednem… - remeg meg hangja szavai közben, mitől így is darabokra hullott lelkem csak még apróbbra zúzza. - Nézz rám, harminc éves vagyok, mégis az érzelmeim úgy uralkodnak el felettem, mint egy tizenkét éves tini lányon… Elég nevetséges - hagyja el egy szarkasztikus kacaj ajkait, miközben ujjait összefűzve kezdi tördelni azokat. - Bunkón és ostobán viselkedtem. Zavarodott voltam, és nem fogtam fel a szavaim súlyát. Nem tudom miért mondtam, amit, de én csak azt szeretném, hogy bocsáss meg nekem… Mit kellene tennem, hogy kijavítsam a hibám? - emeli rám fájdalmas tekintetét, miben az őszinteség csillan fel.
Ohh, Chanyeol… Most mit kellene mondanom? Egyértelmű, hogy én is rontottam akkor, de te most minden hibát magadra vállalva esedezel a bocsánatomért… Miért? Hisz én küldtelek el, én borultam ki a kelleténél sokkal jobban… T’án, ha nem így reagálom le ezt az egészet, teljesen más lett volna a végkimenetel. Akkor nem löktelek volna el magamtól ennyire, még ha továbbra is csak barátok lettünk volna. Nem tudom. Annyi kétely van bennem, mint egy kutató tudósban, ki azt sem tudja mire kell számítania. Hogy az előtte álló út sikeres lesz-e, vagy épp ellenkezőleg, esetleg, hogy veszélyes lesz, vagy kevésbé? Ugyan ezt érzem jelen helyzetemben, hogy a félelem átjárva minden gondolatom és érzelmem kezd újból uralma alá vonni, de nem szabad ezt hagynom… Egyszerűen nem lehet!
- Chan… Emlékszel, mikor haza hoztál engem? Akkor miért tetted? Erre azóta sem válaszoltál… Tisztában voltál vele, hogy miért vesztem össze a szüleimmel, mindent tudtál, hogy a droghoz nyúlva menekültem a valóságom elől, mit ők kimondottan elítéltek, arról nem is beszélve, hogy megtudták, hogy meleg vagyok…
- Pont ezért. Ha én nem, akkor ki segít rajtad? Össze törtél, ha nem támogatlak fel, még mélyebbre kerültél volna. Szenvedtél, mi fájt nekem is, viszont mikor elmondtad, hogy más a szexuális irányultságod, kimondottan megörültem neki, de egyben mégsem. Mert fiatal vagy… - keserves sóhaj hagyja el ajkait, ahogy előre görnyedve könyököl térdeire, s túr bele kócos hajába.
- És ennek miért örültél? - ajkaim egy féloldalas mosolyra húzva pillantok rá, válaszára várva. Na, vajon miért örült volna? Teljes mértékben tisztában vagyok a miértjével, de most jól esik kissé húzni az agyát, és hallani akarom, ahogy kimondja… Túlságosan hiányzott.
- Na, szerinted miért? - aprót kacagva rázza meg kissé a fejét, majd térdén való támaszát továbbra is folytatva kezdi ujjait tördelni.
- Nem tudom - dőlök hátra egy sóhaj kíséretében.
- Most komolyan?
- Míg nem mondod ki, honnan tudnám? - fejem hátra biccentve hunyom le szemeim, s kezeim mellkasom előtt összefűzve hallgatom szapora légzését. Zavarban van, de én még soha sem láttam így… Ki kell élveznem ezt a ritka pillanatot.
- Baek, én szeretlek… - remeg meg hangja, ahogy ujjait újból összefűzve szorít saját kezére.
- Én is sok mindent szeretek… Zenét hallgatni, enni…-
- Ya, ne már!
- Mit?
- Nem veszed komolyan…
- De, én komolyan szeretem a zenét.
- De nem úgy, ahogy én téged… - sóhajjal keresztezve ejti ki szavait, de még mindig nem azokat, miket hallani szeretnék. Azt akarom, konkrét kimondja, hogy ne utalásokkal, és körülírással mondja el. Mondja ki mit érez, hogy mit szeretne tenni, és mire vágyik. Pár szó, nem olyan nehéz - mondom én, ki mióta szenved ezek kiejtésével.
- Mert te hogy? - fél szemöldököm felvonva egyenesedem újból fel, hogy gyönyörű lélek tükreiben elveszve feledkezzem meg minden gondomtól, s fájdalmamtól.
A várt megszólalása helyett cselekvésre bírva magát emeli meg nagy hévvel a karját, mit tarkómra csúsztatva von közelebb magához. Feleszmélni sincs időm, de hideg, selymes ajkai máris enyéimre tapadva adnak át minden érzelmet, mit nem volt képes kimondani.
A levegőt is belém rekesztve mozdít édes párnáin, így óvatosan kóstolgatva érzékszervemet. Az egész testem megremeg, lelkem a boldogság mérhetetlen foka tölti el, ahogy arcomba száll minden vérem, ezzel jóval melegebbnek érezve a körülöttünk izzó légkört.
Minden gondom, kételyem s félelmem elszáll, ahogy minden gondolatom húsos ajkai kötik le, miket azt hittem, hogy sohasem ízlelhetek meg, ám álmaimban elképzelteknél is kellemesebb érzést váltanak ki belőlem.
Még mielőtt érzelem indulatunk mélyebbe váltana át, s ténylegesen olyat vinnénk végbe, mit vétek lenne, távolabb húzódva tőlem dönti homlokát enyémnek. Arcán egy hatalmas mosoly terül el, szemeit továbbra is csukva tartja, ahogy pillái kissé megrezzenek. Arca kipirult, s látszik rajta, hogy ez az egész nem színészkedés, minek következtében zavarom csak egyre inkább elhatalmasodik rajtam.
- Baek… - ahogy ajkait szóra nyitja, úgy jelennek meg előttem újból csodálatra méltó lélek tükrei, mik az égen elhelyezkedő milliónyi csillagnál is szebben ragyognak. Mély levegőt véve folytatja örömöm tetőpontját csak, hogy ha eddig nem lehettem volna boldognak nevezhető, most ez a kifejezés kevés legyen rá… Chan, te még a maradék eszem is elveszed. - Én szerelmes vagyok beléd - Mit sem szólva borulok nyakába, hogy karjaimmal szorosan tartva magamhoz hallhassam hevesen, mégis ritmikusan verő szívének szólamát, mi szinte igazodva enyémhez zengeti meg hangját.
Chanyeol, bolond Chanyeol. T’án hiba volt, mit tettél, és én is vétkeztem… Lehet, hogy nem szabadott volna megismerkedésünk napján szóba elegyednem veled. Elkellett volna fordulnom, s a továbbiakban is kerülni téged. Homoszexualitás, és korkülönbség, a lehető legjobb párosítás. De tudod mit? Nem érdekel. Semmi sem érdekel, csak te! Te, és az egész lényed, hogy mi van veled, és mit gondolsz. A célom csak az, hogy téged boldoggá téve élhessem mindennapjaim, hogy kacajod átzengje a falakat, miután apró csókjaiddal keltve engem repítesz el a boldogság földjére. Egyetlen vágyam van az életre nézve már csak, még pedig, hogy melletted megöregedve élhessünk boldogan… Együtt.
Ha további információkra vagy kíváncsi az írásaimmal, illetve velem kapcsolatban, lájkold Facebook oldalam : https://www.facebook.com/Park-Malis-World-162169904299810/
