3. Fejezet - Bitter Arousal [A Dream Come True]

– Hogy mi? – rázom meg a fejem zavartan, majd tekintetemmel arcán állapodom meg, minek hatására ő szemeit lesütve tördeli ujjait.

– Most bolondnak hiszel, igaz? – pillant fel rám félve, mit ha akarnék sem tudnék mosolygás nélkül megállni. – Gondoltam… – hagyja el egy sóhaj ajkait, s válláról lecsúsztatva kabátom kel fel mellőlem.

– Hé hé, Baekkie! – ugrok fel azonnal, s egy lépéssel átszelve a köztünk lévő távolságot ragadom meg felkarját, így fordítva őt magam felé.

– Nincs szükségem rá, hogy elmondd mennyire idióta, beteg elméjű, bo… – mondatát félbeszakítva húzom közelebb magamhoz, s ajkaim övéire tapasztva hívom táncba puha párnáit, mit a fél perces dermedtsége után sokkal hevesebben viszonoz, mint amire számítottam. Egyik kezével átkarolja nyakam, ezzel tartva közel magához, míg másikon lévő vékony ujjait tincseim közé vezetve kezdi ténylegesen elhitetni velem, hogy ez bizony a valóság. Ajkaim óvatosan mozgatom övéin, kóstolgatva azokat, míg ő minden érzelmét átadva harap nem egyszer alsó ajkamba.

Hiába igyekszem tartani magam, nem megy… Nem érzem azt, mint kellene, hogy a dolgokkal nem szabad sietni és, hogy érzelem rohamom ilyen szinten ne nyilvánítsam meg. Azt kellene éreznem, hogy ő számomra egy idegen, kihez még hozzá érnem sem volna szabad, mégsem ezt tesszük, helyette inkább, mint akik már évek óta boldog kapcsolatban élnek, s nem restek a világ előtt felfedni apró titkaikat estünk egymásnak, s becézgetjük egymás ajkait. Félek, hogy ez így nem helyes, hisz’ ott vannak a többiek. Nekik mégis mit mondunk, hogy egy órás - vagy még annyi sem - ismeretség után egymásra leltünk? Ezt így nem lehet, ez nem helyes…

– Baek… – kissé elhúzódva tőle meredek örömtől csillogó szemeibe. Ohh, te jó ég, kérlek, ne nézz így rám! – Ezt nem szabadna…

– Miért nem? – tekintete aggodalommal telik meg, ahogy végigméri alakomat.

– Mert… a többieknek mégis mit mondunk? És mit szólnának ehhez?

– Őszintén? Engem nem érdekel, csak egy dolog, ami te vagy – kezeit újból szorosan a nyakam köré fonja, s válaszom meg sem várva nyomja megint puha ajkait enyéimnek, ahogy nyelvével végigsimít azon bejutásért könyörögve, mit én azonnal megadok neki, ahogy kezeimmel derekát átölelve húzom annyira közel magamhoz, amennyire csak lehetséges. Nem akarok semmit, nem akarok mást, csak őt. Érezni minden porcikáját, hallani édes nevetését, egyszerűen csak őt akarom! Elveszi a maradék eszem is…

– Chanyeol… – válik el tőlem levegő hiányában, s elködösült tekintetét egy kaján mosoly kíséretében emeli rám. – Valamit félbeszakítottunk ma… – arcát nyakhajlatomba temetve ölel át engem szorosan.

– Mégis mit? – rázom meg kissé értetlenül a fejem, aminek hatására ajkait egy apró sóhaj hagyja el, s a szemkontaktust felvéve velem dönti oldalra a fejét, továbbra is szorosan tartva testét enyémhez.

– Nem emlékszel? – fejem nemlegesen rázva válaszolok neki. – Akkor… segítek rájönni – szünteti meg a köztünk lévő távolságot, ahogy ajkaim óvatosan becézgeti, miközben egyik karjával elenged engem, de fél pillanat múlva azonnal érezhetem őt újból… ott lent. Apró tenyerét nemességemre simítja, minek hatására egy halk nyögést engedek szájába. – Rémlik valami? – huncut mosoly kúszik fel ajkaira, miközben simogatni kezdi egyre keményedő férfiasságom.

– Ne… – egy sóhajt elengedve ragadom meg alkarját, ezzel megszakítva műveletét.

– Miért? – pillant fel rám értetlenül.

– Mert… – igyekszem nyomós indokot keresni. – Mert nem akarom elsietni még.

– De hisz… mindegy akkor – lemondó sóhajt hallatva engedi le rólam vékony karjait, s lép hátrébb tőlem.

– Ahj, Baekkie – szüntetem meg a köztünk lévő távolságot, s vonom szoros ölelésembe. – Csak gyors lenne ez még

– Hagyjuk, mondtam… – húzza el kissé száját, ahogy arcát mellkasomba temeti.

– Nem, nem hagyjuk! Igenis tudni akarom, ha zavar valami, sőt! Mindent! – tolom el kissé magamtól, hogy újból elveszhessek két gyönyörű lélek tükrében.

– De nem… mert nem foglak kényszeríteni semmire sem.

– Áhh, világos… azzal, hogy elmondod nem kényszerítesz, én csak neked akarok jót. – Bizarr, mi? Hogy úgy kezeljük egymást, mint a régi ismerősök, kik már mindent ismernek egymáson, pedig a valóság ettől nagyon is messze áll. Nem érzek semmi újat a dologban, hogy itt van velem, hogy érezhetem az illatát, na és persze, hogy megérinthetem a bőrét… de nem értem mi…-

*~*~*~*~*~*

– Chanyeol~! – ront be szobámba kisöcsém, ahogy az ágyamra felmászva ugrál mellettem. Nem lehet. Nem! Álom az álomban… lehetetlen, tuti nem, nincs ilyen. Miért? Mégis miért cseszekedik velem az élet?! – Bátyó, kelj fel! Anya mondta elkésel, ha tovább is itt fekszel csak

– Hagyj még kicsit – fordulok át oldalamra, hogy a takaróm mint egy védő pajzsként húzhassam arcomra. Keltegetésem nem adja fel, mégsem tudok rá figyelni. Minden gondolatom az előbb történtek kötik le. Ilyen még nem volt, azt hittem… azt hittem tényleg vele lehetek, hogy tényleg az enyém lett, de ebből semmi sem igaz. Szóval már nem csak a valóságban, az álmaimban is meghülyültem.

Fáj! Akarom, hadd mehessek oda vissza, hogy karjaim közé zárhassam! Miért nem lehet? És miért nem lehet ő velem? Egyre nehezebb elviselnem ezt, az iránta érzett hiányom egyre inkább fáj és megnehezíti a mindennapjaimat. Míg nézem - még ha nem is akarom - ahogy mások milyen boldogok, és szerelmeiket szinte nap mint nap magukhoz ölelve csókolhatják… nem kell, hogy minden nap, nekem elég ha egész életemben csak egyszer, de érezni akarom igazából is csodás illatát, bele akarok túrni vörös, dús, puha tincseibe! Miért nem lehet? Komolyan mondom, ha ez így megy tovább, a kelleténél is bolondabb leszek, és a maradék eszem is el fog szállni.

Nem figyeltem eléggé, pedig oly’ nyilvánvaló volt, hogy az nem a valóság. Túl szépen ment minden, anyám is túl kedves volt, és minden csodás volt - Sehun időzítőképességét leszámítva, bár ő a valóságban is ilyen. Most meg? Csináld ezt, csináld azt, szavak általi bántalmazások sokasága, mik mind anyám szájából hangzanak el. Ilyenkor mondhatni rájövök, miért jött álombeli világom a fejemben, hogy nyugalmat keresve menekülhessek oda - de ez akkor sem lenne normális, ha igaz is lenne.

– Hé, Chanyeol! Kobold, várj már! – kissé pösze beszéde üti meg fülem, ahogy szinte trappolva közelít felém, míg nem pillantásaival megölve érkezik meg mellém. – Hé, figyelj már te…

– Én mi? – nézek rá szemem sarkából egy pillanatra, de tekintetem azonnal visszatéved az emberekkel zsúfolt gyalogos közlekedőhelyre.

– Neked meg mi bajod? – szemöldökét összeráncolva mér végig, majd egy kissé lemondó sóhaj hagyja el ajkait. – Már megint?

– Már megint mi?

– Az álmod… Chanyeol, ez már ne–

– Tudom, jó? – rivallok rá. – Ne kezd ezt megint, ha tudnék, tennék ellene, de úgy nézek ki, mint aki majd kicsattan az örömtől és a sok ötlettől? Szerintem sem… – szemeim megforgatva engedem el táskám pántját, s kezeim zsebembe csúsztatva fújom kint a benntartott levegőt.

– Hé, hyung… ne vedd már ennyi szívre ezt. Segíteni akarok, de í–

– Ha segíteni akarsz, akkor befogod a szád és nem beszélsz róla.

– Fura vagy… nem szoktál ennyire kiakadni ezen. Van még egyéb valami oka annak, hogy kimondottan harapós kedvedben vagy? – dönti kissé oldalra fejét, és mér végig újból szemeivel.

– Cöhh… – fordítom el tőle tekintetem, s szavait igyekszem kizárni gondolataimból, ám ő esélyt sem ad erre.

– Kellene neked valaki, akit megdughatsz, szerintem csak túl kanos vagy…

– Ya, Sehun! Fejezd be!

– De, ha egyszer így van! – tárja szét karjait, és apró nevetés hagyja el ajkait, amint arckifejezésemre kiül nemtetszésem.

– Csak fogd be… – dünnyögöm orrom alatt, arcára pedig önelégült mosolya ül ki, miszerint újból sikerült elérnie azt a határt, amit már kevésbé tudok kezelni.

Na, az álmom ebben is eltért… Ott senki sem tudott erről a beteg kis zugomról, ám a valóságban a közeli barátaim mind… Hát ezért ne részegedj le rossz napjaidon, mert könnyen eljár a szád a saját gondjaidról. Tapasztalatból mondom.

Eleinte a kis - nem magasságára értem - pösze srác tudott csak róla, és ő volt az egyetlen kinek elakartam mondani, a továbbiakban ezt titkolni szerettem volna mindenki előtt, ám nem ment. És ki miatt? A saját hibám az oka ennek. Ez is csak én lehetek, a saját titkom kotyogom el, de másokét soha sem - bár az utóbbi abszolút nem jelent gondot.

– Manófülű… – csettintget arcom előtt Jongdae, ahogy magam elé meredve vesztem el a saját elmémben.

– Igen? – rázom meg fejem, ezzel visszaterelve elmém a valóság felé.

– Isten hozott újból köztünk… kész van a házid?

– A micsodám? – ráncolom össze zavartan a szemöldököm, mit a mögülem érkező apró kacaj követ.

– Hagyd, menthetetlen… – szólal meg egyetlen kínai barátunk, akcentussal fűszerezett szavaival. – Tudod, ő egy álomvilágban él.

– Ya, fejezzétek már be! Kicsit sem vicces!

– Pedig, de – hatalmasodik el Dae mosolya.

– Baszódjatok már meg… – sziszegem fogaim közül, miközben padomra csapva kelek fel a két fiú közül, s viharzom ki a teremből.  Szinte tényleg olyanok számomra, mint a testvéreim, de a néhai poénjaikkal hajlamosak átlépni azt a bizonyos határt, mivel még engem is ki lehet hozni a sodromból, ezt a témát tekintve pedig abszolút nem nehéz. Néha úgy érzem, túlreagálom ezt az egészet, és nem kellene ennyire erre az álomra támaszkodnom és hinnem benne, ám szívem minden egyes dobbanása érte esedezik. Nem megy az, hogy ne gondoljak rá, hogy ne jusson eszembe minden apró kis dologról. Ha egy hasonló magasságú és testalkatú, esetleg valakinek csak a hajszíne egyezik az övével, egyből az iránta érzett vágyam tölti át belsőmet, ahogy a mellkasomban dübörgő érzelmeim irányítója oly’ hevesen kezd el verni, hogy félő, kiszakad helyéről, ám mindig csalódnom kell. Egy nem létező reményért esedezve élem a napjaim már hónapok óta, minden nap.

– Yeol… – hallom ahogy valaki a falnak puffanva csúszik le egészen mellém, majd térdeire könyökölve hajol előrébb, hogy arcomra nyerjen rálátást. – Hallod, ne izélj már ennyire, csak húzzuk az agyad…

– Hanyagoljuk a témát… – egy hangos koppanással találkozik fejem a fallal, ahogy hátra hajtva azt vezetem tekintetem a szemközti ablakra.

– Csak, amióta ez elkezdődött, fura vagy, az utóbbi időben pedig még jobban. Valami baj lett? – ajkaim apró görbületre húzódnak beszéde hallatán. Ha ideges még rosszabbul beszéli a koreait mint alapjáraton, ami kissé aranyossá teszi őt, ám hiába él itt több éve, ez mindig előjön nála, szavai kiértésével pedig az idők során már teljesen könnyen boldogulok.

– Egyre inkább valóságnak tűnik néhány jelenet. Már nem tudom mi a valóság, és mi nem, egybefolyik minden. Konkrét most az álmomban álmodtam vele, majd felkeltettek, és láthattam őt, teljesen valóságnak tűnt, mindannyian benne voltatok. És emlékszem a nevére, először sikerült megjegyeznem… Baekhyun. Boldog voltam, el sem tudom mondani mennyire, de újból keltettek… Yixing, már nem tudom mikor álmodom és mikor nem… mi van, ha most is csak álmodom? – szorítom össze szemeim, ahogy a lelki fájdalmam átjárja testem, s szemeim könnyekkel telnek meg végiggondolva helyzetemen…

– Ezeket eddig mért nem mondtad el?

– Nem akartam róla beszélni.

– Egy dologban biztos lehetsz. Ez a valóság, egyébként nem fájna ilyen rohadtul a seggem a földön – nyöszörögve támaszkodik fel kezeire, ahogy guggolásba szenvedi át magát, és így marad továbbra is egy szintben velem.

– Menthetetlen vagy, te mindig is hülye maradsz – rázom meg kissé nevetve fejem, ahogy példáját követve kelek fel a földről, ám a cselekményszálat tovább víve állok fel két lábra, s ő is így tesz. – Sajnálom, hyung, hogy ilyen vagyok, csak nem megy… fáj, és hiába nem láttam még, nem érintkeztem és nem is beszéltem még vele a valóságban, hiányzik nekem, és–

– Majd megbeszéljük, most nyugodj meg, nem haragszom rád, neked talán több okod lenne. Na, de gyere, mert becsöngettek – lapogatja meg a hátam, ahogy elhaladva mellettem indul vissza a terem felé, hová beérve első dolgom lesz, hogy székemen ülve, szinte elterüljek padomon. Ennyi előnye van, hogy nincs padtársam, nincs ki megszóljon ezért, hogy elfoglalom az ő részét is.

Szóval Baekhyun. Érdekes, hogy talán először sikerült megjegyeznem a nevét, annál is érdekesebb ez a dupla álmom. Egyikre sem volt még példa, s a helyzet egyre csak rosszabb lesz. Menekülnék belőle, vagy inkább bele. Vele akarok lenni, azt akarom, hogy itt legyen. Miért van ez? Vajon még mennyien élték át ezt, vagy csak én vagyok ilyen elborult elméjű? Nem csodálkoznék rajta, hisz túlon túl abszurd ez az egész már és nem tudom, mit tegyek. Mi lenne a helyes, és mivel tudnék könnyíteni helyzetemen. Már minden megfordult a fejemben, egyszerűen minden, mégsem találok kiutat ebből az egészből. Lehetséges, hogy nincs is? Hogy életem hátralévő részét kettős világomban fogom leélni? Nem tudom továbbra sem, ám ahogy ezen gondolkodom, egyre csak több megválaszolatlan kérdés kering bennem. És vajon… az álmok egyszer valóra válnak? Ki tudja, lehet épp ma hazafelé futok belé, ahogy egymás nyakába borulva adunk hálát az égnek. Cöh, még mit nem! Nevetséges egy olyan dologban reménykedem, amire esély sincs.

Ha további információra vagy kíváncsi az írásaimmal, illetve velem kapcsolatban, lájkold Facebook oldalam : https://www.facebook.com/Park-Malis-World-162169904299810/

Míg az utolsó el nem hervad [G-Dragon]

Megígérte, mégsincs itt. Szavát adta, hogy ma siet haza, hogy megünnepelje velem a születésnapom, még sincs itt… Aggódom miatta, főleg, hogy a mobilját sem hajlandó felvenni, csak a hangposta kapcsol be mindig…
Több lehetőség is megfordult a fejemben, de a legvalósabbnak, s legkevésbé fájónak az bizonyult, hogy elhúzódott a mai munkája, de ha ez így van, akkor is szólni szokott, legalább egy üzenettel, ám semmit sem tudok róla…

Utolsó reményemként veszem újból kezem ügyébe mobilom, hol Youngbae nevét előkeresve nyomok rá, s a fülemhez emelve imádkozom magamban, hogy ő felvegye a telefonját, s végre valaki valami információhoz juttasson hollétéről.

Nem is kell soká’ várnom, talán már a harmadik csengés után meghallom kissé mély hangját, ám a háttérből beszűrődő dübörgő zene abszolút nem nyugtat meg.

- Danbi? - Igyekszik a hatalmas zajt átüvölteni, ám mivel a telefon szájához közel van, számomra sokkal hangosabban hat, mint szerinte.
- Szia, Jiyong ott van?

- Öhm, igen… Beszélni akarsz vele?

- Kérlek - fújtatok idegesen, mégis bánatosan. Nem értem mit beszélnek, csak néhány szót tudok kivenni belőle, a következő pillanatban pedig a keresett személy értetlen, ittas hangja üti meg fülemet.

- Igen?

- Te most ugye csak szívatsz?! Én itt várlak, te meg lemész valahová iszogatni és bulizni? Ezt annyiszor lenyeltem már tőled Jiyong, de pont ma? A szülinapomon?!

- Basszus… Te-teljesen kiment a fejemből, sajnálom, siete…-

- Nem kell sehová sem sietned, nem akarlak látni! Menj ahová akarsz, de engem hagyj a francba… - készülékem kinyomva vágom ingerülten az ágy puha felületének, s idegesen hajamba túrva nézek körbe a helyiségben.

Fáj, hogy így elfelejt… Hogy ez az egész ennyit jelent neki, pedig tudja, hogy nekem fontos. Fontos, hogy legyen mellettem valaki, s ha nem is ünneplünk, csak itt legyen, hisz másom jelenleg nincs… Vagyis volna, de jelenleg Kínában tartózkodik, azt pedig nem várhatom el, hogy most azonnal haza repüljön Hanbin…

Könnyeimmel küszködve kapom fel közös alvóhelyünkből ágyneműjét, s kitrappolva a nappaliba hajítom őket egy egyszerű mozdulattal a kanapéra. Nem akarom látni, nem akarom érezni, nem akarok tőle most semmit, csak azt, hogy hagyjon békén! Annyit mindent lenyeltem már tőle, annyi mindent elengedtem, és ő annyiszor megígérte, hogy változni fog, ám mégsem… Mért nem?! Mért nem képes rá, és egy napra félre tenni ezt az énjét…? Megértem, hogy nehéz neki, a mindennapi dolgok, mik érik őt, de ez nem mentség erre…

Szavát adta, hogy ma haza jön, és velem lesz. Hogy ma csak én számítok neki, senki és semmi más, erre az alkoholt előrébb helyezve nálam ment el társalogni az italokkal. Nem akarok már semmit, csak, hogy valaki megöleljen, és azt mondja, hogy minden rendben lesz… Elakarom hinni, és érezni akarom, hogy fontos vagyok számára és szeret engem, ám ez mégsem megy. Túl sok dolgot tett, amik után egyre kevésbé érzem azt, hogy itt a helyem… Mellette. Hisz, ha ez így lenne, ő is itt lenne velem, nem? Sokat vannak távol, s mikor itthon vannak, akkor is elmegy inkább inni a haverjaival… Mégis mért?

Megtört lelkem épp csak helyén tartó testem szinte úgy vonszolom el a fürdőig, hol a zuhanytálcába állva engedem meg a hideg vizet, míg végigszántva felhevült bőröm, csalják elő könnycseppjeim… Nem akarok, nem szabad sírnom! Ilyenkor olyan gyengének, és esetlennek érzem magam… Nem megy. Haragszom rá, nem akarom látni, mégis karjaim közé zárva akarom szorosan magamhoz ölelni, s ajkaira csókolni, mintha először tenném meg újból. Érezni akarom férfias illatát, mi a szobát minden reggel körbelengi, hallani akarom füleim simogató hangját, s látni smink nélkül, kócosan, mikor reggel felkelve mosolyog rám, és zár karjai közé. Egyszerűen csak őt akarom, és senki mást.

Miután kellőképp lefagyasztottam testem a hideg vízzel, mindenféle mosakodás nélkül szállok ki a tusolóból... Nincs erőm hozzá jelenleg.

Egy törülközőt magam köré csavarva indulok vissza a védelmet, mégis fájdalmat nyújtó szobánkba, hová beérve hatalmas robajjal küldöm helyére az ajtót. Mégis kire haragszom, rá, vagy magamra? Nem tudom, de nem is akarom…

Minden törülközést mellőzve hajítom a sarokba a fehér textilt, s teljesen vizesen fekszem be helyemre, a takaróm nyakamig felhúzva védekezve a hideg ellen, mitől nem óv meg túlzottan, hisz a házban az egyetlen hűs levegőnek a forrása én vagyok…

Telefonom kezembe véve pillantom meg a rengeteg nemfogadott hívást, s üzenetet, mikkel nem foglalkozva kapcsolom ki készülékem. Már magam sem tudom mit akarok… Nyugalmat, vagy őt… Szeretetet, vagy eltaszítani magamtól… Szüleimmel is miatta romlott meg a kapcsolatom, miután közölték velem, hogy el kellene hagynom őt, hisz nem illünk össze… Hatalmas veszekedés robbant ki ebből az egyetlen, szálló mondatból, mi azóta is elmém központjában kering.

Lehet igazuk volt… Annyi fájdalom, annyi szenvedés mit megélek mellette, de mégis… Ahogy meghallom hangját, megpillantom komor arcát, mire egy pillanat alatt mosolyt tudok csalni, boldogság járja át a lelkem, pulzusom azonnal megugrik, és hiába hagytunk már több évet a hátunk mögött, egy apró érintéssel zavarba tud hozni engem, s arcom újból elönti a pír, akár egy kedves szavától is. És mért? Mert szeretem őt…
Mindenét szeretem. Ha arca komor, ha néha a kelleténél többet hisztizik, és tán’ még rajtam is túl tud tenni, mikor majd kicsattan az örömtől, mikor csak rám emeli gyönyörű szemeit, de ha mosolya is társul hozzá… Egyszerűen csak imádom az egész lényét.

És hiába ennyi nehézség, rossz tulajdonságai, mikkel természetesen én is rendelkezem, nem megy az, hogy ne szeressem őt. Minden megvan benne, mire szükségem van, amik miatt beletudtam szeretni.
Kevesen ismerik valódi énjét, ám én eme kevés, mégis szerencsés emberek közé tartozom. Mindenki csak a komoly, néhai bolondozós énjét látja, ám nem ismerik őt. Igenis tud a világ legjobb embere lenni. És igen, én ezt mind szeretem benne, azt már csak remélni tudom, hogy ő is viszont engem…

Az idő csak telik, a percek ketyegnek, ahogy igyekszem álomra hajtani a fejem, ám a folyamatosan záporozó könnyeim nem engednek, nem megy!

Az ajtó halk nyílása ráz fel gondolataimból, mit ugyan olyan halkan is csuknak be, majd árják kulcsra azt… Haza ért.

Halk léptei törik meg a körém gyűlt csendet, miközben én oldalamra átfordulva hunyom le szemeim, s tettetem alvásom.

Egyre közelebb jön, míg nem a tőle elválasztó falap kissé nyikorogva adja tudtomra, hogy már itt van. Nem szólal meg, nem mond semmit, csak a lehető legóvatosabban oson közelebb hozzám, s érem, ahogy letesz valamit az ágyra - gondolom ágyneműjét -, és óvatosan megragadva takaróm húzza feljebb, ezzel eltakarva csupasz hátamat.

Fájdalmas sóhaj hagyja el ajkait, s felesleges ruháit levéve fekszik be mögém a lehető leghalkabban, hogy ne keltsen fel engem. Közelebb kúszva hozzám emeli meg kissé az engem fedő paplant, s hideg kezével átölelve simul egész teste hozzám, ahogy vizes tincseim kikotorja arcomból.

- Ahj, kis butus… - Suttogja halkan és vállamra nyomva egy csókot teszi állát fejem búbjára, s tart karjával szorosabban engem. - Tudom, hogy fent vagy… És sajnálom Danbi, szeretlek - amint utolsó szavát is kiejti, szinte elvesztve testem feletti uralmam kelek fel mellőle. Takaróm magamhoz szorítva sietek ki a szobából, engem érő szavaira nem is figyelve, míg nem karom elkapva ránt vissza magához. - Kérlek, hallgass meg! - emeli rám könnyel áztatott szemeit, miktől lelkem megremeg, s újból homályosan kezdek látni. Fáj vele lennem most, de nélküle is, az utóbbi mégis jobbnak bizonyul…

- Nem! Jiyong, annyiszor tetted már ezt, de annyiszor! Erre ma is? Nekem ez nem megy, érted? Fáj amit teszel… Csak hagyj, nem akarok beszélni veled… - folytatnám utamat, ám ujjaival szorít csak csuklómon, s egy hírtelen mozdulattal lök a falnak.

- Kérlek, csak figyelj rám! Szeretlek, érted? Mindennél jobban szeretlek! - engedi el végtagom, s hideg tenyerét arcomra simítva törli le előszökő könnycseppjeim. - Kérlek ne… Danbi, ne sírj… Sajnálom, ígérem, hogy jóvá teszem! Mit tegyek, hogy elhidd, hogy ez így van?

- Változz meg - szemeim összeszűkítve sziszegem arcába, s kezét ellökve indulok meg a nappali felé.

- Ha ennyire nem akarsz velem aludni, ne te aludj kint… - két lépessel terem elém, s veszi ki a kezeimben szorongatott takarót. - Ha már külön, akkor is neked legyen jobb… - tűri fülem mögé vizes tincsem, s két mancsa közé fogva arcom hint egy csókot homlokomra, mi ellen esélyem sincs védekezni. - Boldog születésnapot… - erőltet magára egy apró mosolyt. - aludj jól - enged el fogságából, s hagy ott engem minden egyéb szó nélkül… Az ajtót becsukva maga után tűnik el látóteremből, míg én percekig csak egyhelyben állva küzdök könnyeimmel, s a harcot feladva engedem szabadjára őket. Az ágyam szélére ülve ölelem át magam szorosan, majd dőlök oldalamra.

Fájdalmam jelei záporoznak, megállíthatatlanul hullnak a szememből, miközben én tanácstalanul fetrengek ágyamban. Nem tudom mit tegyek, nem tudom mit hoz a holnap, és nem tudom, hogy mit tartogat számunkra a sors… És félek.

Szinte egész éjjel semmit sem aludtam, csak egyik oldalamról fordultam a másikra, az érzelmeimmel küzdve. Megtegyem, ne tegyem, maradjak, vagy sem? Nem tudom, és ez a tanácstalanság egyre csak felőröl engem.

Kikelve fekhelyemről indulok meg szekrényem felé, miből egy szürke melegítő nadrágot, s egy fehér pólót, na meg fehérneműt kivéve indulok meg a lehető legnagyobb csendben a fürdő felé, útközben kezembe véve mobilom és a földön heverő törülközőmet.

A tegnapi mosakodási módszerem helyett most a kádat forró vízzel engedem tele, tetejére temérdek habot varázsolva, s a bőröm égető folyadékba elmerülve bontakoznak ki érzelmeim is.

Csak további megválaszolatlan kérdéseket halmozok fel a fejemben, mikkel már nem tudok mit kezdeni.

Elmerülve teljesen a gőzölgő vízben tesztelem tűrőképességem, s végül mindig levegőért kapkodva jövök a felszínre. Mégis mért teszem ezt? Magam sem tudom… Érezni a fájdalmat, a fizikai szenvedést kissé nyugvással tölti el a lelkem, hogy nem  csak a lelkem szenved. És mégis miért élvezem? Egy újabb kérdés, mire nem tudom a választ…

Nyugodt - hahh, az elmémmel vívott háború közepette - perceim félbeszakítva csörren meg telefonom, mit felvéve emelem azonnal fülemhez, meg sem nézve, hogy ki hív engem.

- Igen? - szólok bele a készülékbe kedvetlenül, mire főnököm mély hangja üti meg fülemet.

- Danbi? Ma ráérsz?

- Mondjuk… Be kell mennem?  - sóhajtok fel, mit minden bizonnyal ő is meghallott, ám továbbra is reménykedem, hogy ez nincs így.

- Hát kellene… Sarang lebetegedett.

- Akkor sietek…

~Jiyong POV~

Reggel magányom társaságával ébredek fel, a házra telepedett csenddel együtt… Túl nagy csenddel.

Arcom dörzsölve engedek ajkaim közül kiszökni egy hatalmas ásítást, ahogy két lábra állva indulok meg a szoba felé, hová belépve az üresség fogad… Nem lenne itthon? Úgy tűnik…

Csomókban álló tincseim közé vezetem ujjaim, és így veszem utam a konyha felé, mi szintén üresen fogad, ám a hűtőre egy cetli van ragasztva, mi kissé nyugvásra bírja lelkem, ahogy rövid terjedelmét már az ajtóból kiszúrom.

Közelebb lépve a frigóhoz, lekapom róla a papír darabot, min gyöngybetűi díszelegnek. Behívták dolgozni, ez számomra csak jót jelent. Most talán kitudom békíteni a tegnapi miatt, s bebizonyítani, hogy számomra mindennél többet ér nekem, még ha nem is mindig mutatom ki… Mert így van!
Régóta tervezem, hogy megteszem, ám a kivitelezési formáját sosem tudtam… De most, minden összeállt a fejemben. Szabadnapos vagyok, ő dolgozik, s most érné a legváratlanabbul ez az egész, szóval mért is ne?

Arcomra levakarhatatlan mosolyom ül, ahogy  készülődésbe kezdem, mi egy gyors tusolásból, hajam beállításából, s tiszta ruháim felvételéből áll… Na és egy virágbolt felkereséséből, miután arcom elfedtem egy maszkkal, s sapkám feltettem a fejemre, mit napszemüvegem követ. Ezzel a procedúrával nem szoktam sokat foglalatoskodni, de most nincs kedvem rajongók tömegébe ütközni, főleg, hogy nincs velem senki.

Lehajtott fejjel, igyekezve a lehető legjobban elrejteni magam a pillantások elől célzom meg szerelmem munkahelyét, azzal a reménnyel, hogy útközben beleütközöm bármiféle boltba is… És reményem be is teljesül.

Lépéseim szaporázva vetem be magam a kis helyiségbe, előtte körbe kémlelve, észre vett-e bárki is, és ha jól látom nem… Hisz iskola van, na és munka, ilyenkor nincs nagy nyüzsgés az utakon.

Egy halk csilingelés jelzi jöttömet, s találom azonnal szembe magam egy pulttal, ami mögött egy kissé őszes hajú, idősödő nő áll.

- Szép jó napot! - hajolok meg illedelmesen, s ő viszonozva gesztusom köszönt engem, arcán egy apró mosollyal.

- Miben segíthetek?

- Árulnak önök fekete rózsát? - napszemüvegem levéve emelem rá tekintetem, ám többi fedésem magamon tartom a biztonság kedvéért, ha mégis bejönne ide bárki is.

- Természetesen - húzza újból egy kedves görbületre ajkait.

- Szeretnék egy csokrot, körbe vörös, és fekete rózsákat váltakozva, míg középre egy sötétkék műt kérnék… Ezen kívül önre bízom a díszítését, a lényeg, hogy minél szebb legyen!

Tizenöt perc várakozás után kezembe foghattam a csokrot, mit kifizetve némi borravalóval a sietés miatt, távozom a boltból.

Szívem hevesen kalapál, idegességem az egekbe szökött, ahogy Danbi mukahelyéhez érek. Remegő kézzel lököm be magam előtt az épület ajtaját, s indulok meg azonnal balra. Újságíróként dolgozik és a szokáshoz híven most is nagy itt a nyüzsgés, az emberek pedig ezen a részlegen mit sem törődve velem, kerülgetnek engem. Egy ajtó, majd még egy, s egy kisebb folyosót követve végre oda érek. Egy tágasabb, asztalokkal teli helyiség, hol szinte mindenki fel alá rohangál kezeiben a halom papírral, míg néhányan a gépjük előtt ülve pötyögnek azon, ahogy ő is… Vállig érő haját egy laza kontyban fogta fejére, fehér blúza kiemeli csodás alakját, s szoknyája szemelé engedi kerülni gyönyörű lábait… Ez volt az, amiért oda mentem hozzá, de a belseje adott rá okot, hogy nem hagytam el, mint ahogy rengeteg embert már… Őt egyszerűen nem tudtam, túlságosan is csodálatos egy teremtés, kibe fülig szerelmes lettem.

Többen is észreveszik jelenlétem, ám amint kezem tartalmát is megpillantják, inkább félre állva, csendben figyelik az eseményeket, néhányan idegesen, míg van aki apró mosollyal az arcán. Egy mély levegőt véve húzom le fejemről sapkám, s az arcom fedő tárgyakat, majd indulok meg szerelmem felé, ki a hirtelen letelepedett csend miatt megemeli fejét, és értetlenül pillant körbe, míg nem teljesen megfordulva megakad rajtam tekintete.

- Jiyong… - suttogja maga elé, ahogy szemeivel végigmérve engem kel fel helyéről, mikor elé érek. - Mégis miért jö…-

- Had beszéljek! - szakítom félbe szavait, mit némán tűrve mélyed el lélek tükreimben. - Tudom, hogy haragszol, tudom, hogy utálsz, és tudom, hogy a pokolra kívánsz a tegnapi miatt! De elszeretném mondani, hogy szeretlek! Tisztában vagyok vele, hogy rengeteg hibát követek el, de ettől eltekintve én szeretlek téged! Te vagy az, akiért felkelek, és legnehezebb napjaimon is mosolyt tud csalni az arcomra… Te vagy az, akiért minden percben küzdök, hogy megváltozzak. És te vagy az, akit magam mellett szeretnék tudni egész életemben - adom át kezébe a csokrot, ahogy arcát figyelve követem könnycseppjeinek útját, miközben zsebemből egy apró dobozt kivéve veszek egy mély levegőt, és ereszkedem fél térdre. - És ezért is te vagy az egyetlen ember, akitől valaha is megkérdem ezt… Kim Danbi, hozzám jössz feleségül?

- Ji-Jiyong… - tör ki zokogásban, ahogy leguggolva hozzám öleli át nyakam, s temeti arcát mellkasomba. - Igen, igen, és igen! - zokog tovább, mikor felgyenesedve veszem ki tartójából a fehérarany karikagyűrűt, s apró, puha kezét megfogva csúsztatom fel a gyűrűs ujjára.

- Danbi… Ezt kérlek jegyezd meg… Addig szeretlek, míg az utolsó szál rózsa is el nem hervad - húzom apró mosolyra ajkaim, még ha belül akár egy öt éves üvöltök örömömben, igyekszem munkatársai előtt tartani magam. Szavaim hallatán kissé rémülten kapja tekintetét keze tartalmára, mit jobban szemügyre véve veszi észre a középső, mondhatni különc szálat benne, mi sohasem fog elhervadni.

- Én is szeretlek! - ölel újból magához, ahogy puha, kissé mentás ízű ajkait enyéimnek nyomva hívja táncba őket, s teszi ezt a napot életem egyik legszebb napjává.

Ha további információra vagy kíváncsi az írásaimmal, illetve velem kapcsolatban, lájkold Facebook oldalam : https://www.facebook.com/Park-Malis-World-162169904299810/