- Changkyun! - A dorm négy fala közt egyszerűen jutnak el Hoseok feldúlt szavai az említett fiúhoz, kit neve hallatán rémület fog el. Fogalma sincs, miért hívja, ám készen áll a mai első fejmosására, mi a két csapattárs közt már mindennapossá vált.
- Hyung…? - Kétkedve ejti ki ezt az apró szót, ahogy a fürdő ajtajában megállva néz fel az idősebbre, ki csípőre téve kezeit, szigorú pillantásainak ostroma alá vonja a fiatalabbat, s kezd gondja ecsetelésébe.
- Oké, értem én, hogy te tusoltál előttem, de… Ez mégis, mi a franc? Lefekszek a földre, és szinte már meg is fürödtem! - Szavaival a csempén csordogáló tömérdek vízre utal, miket minden bizonnyal a maknae juttatott oda, hisz sem előtte, sem utána nem vette még birtokába a fürdőt senki, lustaságáról pedig kimondottan híres a bandán belül, ahogy hyungjainak előszeretettel készít takarítani valót, ám terve sokszor visszájára sül el, s az egész munka az ő vállára nehezedik végül.
- Öhm… Hoppá…? - kacag fel, ahogy Hoseok idegesen túr a hajába, s pillant körbe a fürdőben, ám lemondó sóhaja azonnal rémülettel telíti el a fiatalabb lelkét.
- Takarítsd fel! - Fordul ki teljes egyszerűséggel, ahogy mit sem törődve Changkyun kimerültségével, egyedül hagyja a káosz társaságában.
- Na azt már nem! Te egész nap itthon feküdtél, én meg próbáról rohantam próbára… Töröld fel te, ha ennyire zavar. - Fáradtsága kihatással van kedvére, így könnyedén hergeli fel magát, s szavait csak úgy veti az idősebb felé, kit ez az egész teljesen hidegen hagy, s egy egyszerű mozdulattal terül el a kanapén, ahogy mobilját kezei ügyébe kerítve szenteli figyelmét a fehér készülékének.
- Töröld fel, nem halsz bele… - Semleges hangnemben reagál kiakadására, ám ezzel csak azt éri el, hogy az alapból nem stabil állapotát még inkább kizökkentve vigye idegességi szintjét a plafonig, ám még mielőtt magából kikelhetne Changkyun, a csapat legidősebb tagja, egyben vezetőjük szakítja félbe marakodásukat.
- Mi az isten bajotok van már megint? - Tenyereivel arcát dörzsölgetve tér ki a nappaliba, s ábrázatáról könnyedén leszűrhető, miszerint az igazak álmát hunyta, ám a marakodó páros megzavarta ebben.
- Az az okostóni megint elárasztotta a fürdőt, de cseszi feltörölni… - Szemeit megforgatva tornázza magát ülő helyzetbe a világos barna hajú, ahogy mobilját a kis asztalra letéve veti a háttámlának testét.
- Mint az óvodások, komolyan… - Orra alatt dünnyögve simít tarkójára, ahogy tekintete a két srác közt cikázva keresi a megoldást, az állandó marakodásuk számára. - Hoseok, ha te akartál fürödni, semmibe nem tellett volna, főleg, hogy egész nap itthon voltál a lábad miatt, de ez nem erőltetné meg… Changkyun, te pedig vehetnéd a fáradtságot, hogy ha kuplerájt csinálsz, akkor azt helyre is hozod… Most pedig gyere. - A fiatalabb lapockájára simítva tenyerét ösztönzi indulásra, ki akaratának engedve követi az idősebbet, miközben egy lemondó sóhajt hallatva csúsztatja kezeit pulóvere zsebeibe, ahogy a sötétséggel borított folyosót lépteik hangja tölti be, ezzel törve meg a kimerültségüknek köszönhető csendet. - Wow, hát ez nem kevés - nevet fel Hyunwoo, ahogy a fürdő ajtaját feltárva szembesül a földön heverő víz mennyiségével. - Komolyan, hogy tudsz így tusolni?
- Ahh, ne kezd te is…
- De tényleg rejtély ez mindenkinek… Majd megtaníthatnád, de előbb kérdezni szeretnék valamit… - Vidám arca szinte azonnal komolyra vált át, ahogy a fiatal gondolatai kétségekkel telítődnek el, s félelme járja át elméjét, ahogy megannyi lehetőség jut eszébe, hogy miről is akarna beszélni vele az idősebb, ám a legnyomósabb okot végig tudja, mi be is valósul. - Még mindig nem beszéltél vele? - Kérdi jelentősen halkabban, hogy a házban tartózkodó másik öt férfi véletlen se hallhassa meg beszédét.
- Nem - Fejét megrázva, szinte hangtalanul ejti ki ezt apró szót, ahogy tekintetét lesütve harapja be alsó ajkát.
- De miért nem...? Csak folyamatosan romlik köztetek minden, ha tovább húzod, akkor csak elhalasztod az esélyt… - sóhajt fel Hyunwoo, ahogy a kád szélére leülve könyököl térdeire, s egy biccentéssel jelez a fiatalabbnak, hogy menjen közelebb hozzá, s úgy beszéljenek tovább.
- Esély, esély… Hyung, ne hülyéskedj már! Mégis mennyi lehetőség van arra, hogy az érzései kölcsönösek? Nullához közeli az érték… - Ujjait tincsei közé vezetve görnyed előre, ahogy feltörni vágyó könnyei fojtogatják. Nem szeret sírni, utál… Gyengének, elveszettnek érzi ilyenkor magát, ám nem akar annak tűnni. Attól még, hogy ő a legfiatalabb a csapatban, igenis van tartása, ám a sokáig magában tartott szavai kezdik felemészteni belsőjét, ahogy a legkisebb dolgokon is kiakadva kürtöli világnak feldúltságát, minek legfőbb okát egyetlen egy ember tudja, ám neki is sok időbe tellett, míg Changkyun megnyílt felé, s szívét nyomó súlyt záporként öntötte ki számára, s bár próbál segíteni, bíztatni őt, hogy tegye meg ezt a lépést, eddig még nem járt sikerrel.
- Míg nem próbálod meg, nem tudhatod… Lehet ő is így érez, csak arra vár, hogy adj bármiféle jelet, miszerint ez az egész kölcsönös, mivel ennek pont az ellentettjét fejezed ki…
- Biztosra veszem, hogy így van… - nevet fel szarkasztikusan, ahogy szemeiből előszökő pár könnycseppjét erőszakosan törli bele pulóvere ujjába, s bár ajkait újból szóra nyitná, a feltörő zokogásán kívül más nem jön ki közülük.
- Hé, most ne csináld ezt… Changkyun, ne sírj!
- N-nem sírok… Csak fáj. - Szavait épp csak érthetően ejti ki, ahogy hangja remeg, s szaggatottan kapkod levegőért. Úgy érzi, hogy lassacskán minden összeomlik körülötte, és, hogy ezzel a viselkedésével elüldözi maga mellől a fontos embereket, mi igaz is.
Ott van például Jooheon, kivel mindent megosztottak egymással… Nem volt olyan dolog, mit az egyik ne tudott volna a másikról. Mint két legfiatalabb, jól kijöttek egymással, hiába különböznek megannyi dologban. A csapatban amúgy sincs két egyforma ember, Changkyun mégis kimondottan különcnek érzi magát… Egyre jobban elveszik a sodródásban, s míg engedi, hogy az áramlat testét magával ragadva taszítsa a mélybe, mások küzdenek az ő fenntartásával, pedig saját életük is megannyi nehézséggel s megpróbáltatással van tele...
- Tudom, hogy fáj, de ne légy buta… - csúszik közelebb a zokogó fiúhoz Hyunwoo, s megtört testét magához ölelve próbálkozik nyugtatásával. - De beszélned kell vele… Így csak ellököd magadtól, de ha tisztáznád, hogy mi megy végbe benned, minden jobb lenne… Nem fordulna el tőled, ezt te is tudod, de mégis félsz. Na és még jó is kisülhetne belőle… - Az idősebb szavai mind kedves, s megértő hangnemben hangzanak el, ahogy a fiatalabbat vigasztalva simogatja hátát, aki kezdi bevallani igazát, rettegése mégis nagyobb uralmat nyert el teste felett, ahogy elméjét elködösítve hazudik neki, s hozza fel a színvallásának lehetséges negatív oldalait, de már tudja… Ezzel csak mindenen ront, ha csendben vár a megváltó csodára, mi megannyi idő alatt sem érkezett el hozzá.
A percek telnek, ahogy Changkyun könnyeinek zápora egyre csak csökken, ám szívét szorító fájdalma csak nagyobbra növi ki magát. Sokszor megfordult a fejében, s a vágya az iránt, hogy elmenjen innen, eltűnjön pár napra, hogy teljes magányában lehessen, továbbra is él benne.
- Figyelj, én neked akarok segíteni, de ha sokáig húzod, tényleg nem lesz semmi jó… Rajtad áll az egész, csak terelni próbállak, hogy ne fáj-
- Tudom hyung… És köszönöm… Holnap beszélek vele - szipog még párat, ahogy könnyeivel áztatott pulóvere ujjával igyekszik sírásának nyomait eltüntetni arcáról.
- Jól döntöttél, hidd el… - halvány mosollyal veregeti vállba a fiatalabbat, ahogy mindketten felkelve mérik végig a terepet. - Hozz valamit, amivel fellehet törölni, aztán kezdjünk neki…
A percek teltek, ahogy az idő haladt előre, s a csend az egész dormra telepedve adta a legfiatalabb tudtára, hogy az éjszaka javában elkezdődött már, ám ő szemeit mégis képtelen álomra hunyni.
Érzelmei veszik át gondolatai középpontjában a szerepet, ahogy zavara és idegessége egyre inkább kétségek közé vonják döntését, miszerint a szívét már régóta nyomó súlyt felvállalva vallja be választottjának, hogy a mindannyiunk életébe elérkező szerelmet számára ő tölti be, már maga sem tudja mennyi ideje. Egy dologban biztos, hogy vágyai töretlenek, s a percek teltével pedig csak egyre erősödnek…
Magában való merengését feladva rúgja le takaróját, s fáradt testét szinte vonszolva indul meg a konyha felé, hogy egyik nagy szenvedélyét birtokába vehesse, pontosítva egy adag kávét.
Az utcán elhaladó néhai járművek zaján kívül a teljes csönddel jellemezhető a dorm, mi arról ad bizonyosságot, hogy a másik hat tag már rég alszanak, egyedül Changkyun az, aki hajnalok hajnalán csoszog végig a kis épületen, hogy egy koffein bombával koronázza meg az éjszakai órákat.
Mobilja társaságában kortyolgatja a forró italt, ahogy az egyetlen fényforrássát böngészve próbálja gondolatait lekötni az ott olvasott híreken, ám terve nem jár sikerrel, ahogy fejében is egy ember iránt érzelmeinek latolgatása motoszkál továbbra is.
Szereti, ezt biztosra tudja, mégis fél, leginkább a választól. Semmit sem tudhat biztosra, ahogy azt sem, hogy szíve lakója miként reagál majd állítására… Az is lehetséges, hogy az egészet egy egyszerű viccnek felfogva nevet arcába, vagy undorodva fordul el tőle, amiért-
- Changkyun? - Zökkenti ki gondolataiból Kihyun, ahogy szemeit dörzsölgetve halad beljebb a kis helyiségben, hogy a pult fölé szerelt lámpát felnyomva forduljon teljes alakjával a fiatalabb felé. - Te mit csinálsz…?
- Nem tudok aludni - Leheli szavait bögréjének szélére, ahogy azt ajkaihoz érintve iszik bele a keserű italába.
- Na mert a kávé segíteni fog - Kezét szája elé emelve rejti el annak belsejét, ahogy mély ásítása szakad fel belőle, s tarkóját megvakarva tárja fel a hűtő ajtaját, s keríti ujjai közé a benne rejtőzködő tejes dobozt.
- Ezt nem állítottam… De, ha már fent vagyok, akkor miért ne igyak? - Tekintetét végig a fodrozódó fekete folyadékon tartva igyekszik nem kimutatni lelkét marcangoló fájdalmait, miközben az idősebb egy poharat kerítve magának tölti meg azt esti italával, mivel reményei szerint könnyebben hunyhatja szemeit újból alvásra.
- Azért, mert így még esélyt sem adsz magadnak, hogy pihenj, pedig holnap este fellé-
- Hyung, nem érdekel… - Szakítja félbe teljes egyszerűséggel az idősebb szavait, ahogy székében hátra dőlve ereszt meg egy fájdalmas sóhajt, s fogja kezei közé átmelegedett bögréjét.
- Hogy mi…? - Hökken meg teljesen a fiatalabb szavain, ahogy az asztal másik oldalán lévő ülőalkalmatosságot kihúzva foglal helyet rajta. - Changkyun, baj van? Nem szoktál ilyen lenni… - Méri végig aggódva a fiatalabbat, kinek arcáról az égvilágon kívül semmit, ám tekintetéből már köönnyedén kiolvasható tömény fájdalma.
- Minden oké… - Von vállat hetykén, s kávéjába újból belekortyolva görnyed kissé előre, hogy italát letéve hajthassa homlokát a hideg falapra.
- Nem úgy nézel ki...
- A külső mit sem ér a belső nélkül… - Fejét kissé megdöntve támaszkodik állára, hogy az idősebbel farkas szemet nézve próbálja meggyözni nem létező igazáról.
- Még mindig furcsa vagy… - Sóhajt fel, ahogy lábait keresztbe téve dől hátra, s méri végig a fiatalabb megtört testét. - Tuti nincs semmi?
- Istenem, ilyen nehéz felfogni, hogy nincs?! Csak hagyjatok békén… - Magából kikelve veti szavait Kihyun számára, ki némán tűri a bántó hangnemet, s értetlenül követi tekintetével a távolodó fiút, ahogy az újból szobája felé veszi az irányt.
Nincs szüksége rá, hogy elméjében vájkálva keressen más megoldást gondjaira, miket egyre nehezebben visel… Egyre kisebb darabokra hullik lelke, míg nem lassacskán teljesen összetörik. Mindenkinek feltűnt már, hogy nincs rendben valami vele, hogy a néhai viccei teljesen elmúltak, s nevetése hangja sem csendül már fel…
Saját maga is tisztában van vele, hogy az út, amit követ, nem helyes, egyedül mégsem mer szembe szállni gondjaival, ezért volt szüksége Hyunwoora, akiről tudta, hogy nem ítéli el, s segítségére lesz, mi be is igazodott. Azóta is, napi szinten hallgatja, hogy valljon színt szerelme előtt, ám eddig nem érezte elég erősnek magát, sem elég késztetést rá, hogy megtegye. De ennek eljött az ideje, mitől alig pár óra választja már csak el.
Több kimenetele is lehet ennek az egésznek, ám a rossz több, mint a jó… Ezért is fél ennyire Changkyun ettől az egésztől.
Mert mi történhet? Ha létezik valamiféle isteni csoda, akkor iránta táplált érzései kölcsönösek, de erre mennyi az esély? Nagyjából semmi. Az is lehet, hogy a fiú teljesen elundorodik tőle, s magára hagyja őt véglegesen… De, ha ez nem is így lesz, elfordulhat tőle, ahogy nem tudja, mit kellene kezdenie helyzetével, miszerint csapattársa szerelmes lett belé. És természetesen még több lehetőség is van, miktől egytől egyig retteg, de meg kell tennie, nem számára ennek a megy a tovább húzása.
A kétségbeesettség egyre inkább eluralkodik teste felett, ahogy legnagyobb kihívást azt érzelmeinek közlési módja jelenti jelenleg… Még azt sem tudja róla, hogy meleg, de ő egyből két hírrel sokkolja, miszerint homoszexuális, s szíve középpontjában ő él, már egy jó ideje. A kiakadás és sokk elkerülhetetlen lesz, de ezzel már nem tud mit kezdeni.
Az óra halk kattanásai jelzik egyedül az idő telését, ahogy a fiatal továbbra is a sötétségbe meredve bolyong gondolataiban, próbálva készíteni magát az előtte álló dolgokra, mik már száz százalékosan befognak teljesedni.
A Nap első sugarai törnek utat a két függöny közt, ahogy egy fénynyalábot küldve a kicsiny szobába eszmélteti fel a bent tartózkodó fiút, miszerint a reggel a vártnál is hamarabb érkezett el számára, ahogy ő egy szemhunyásnyit sem aludt. Elméje túlzottan élénk volt ahhoz, hogy engedje szemeit lehunyni, s álomra hajthassa fejét… Nem ment neki, ez a nap túl fontos a számára.
- Te már fent? - zavarja meg a nyugodtan tévéző maknaet, Jooheon, ahogy egy ujjával dörzsölgeti jobb szemét, s a kanapéra leülve mellé méri végig meggyötört alakját.
- Még nem is aludtam - Tekintetét továbbra is a falon elhelyezett készüléken tartva elemzi az értelmesnek s érdekfeszítőnek nem mondható műsort, mégis olyan élvezettel nézi, mintha csak egyik kedvenc filmjét vetítenék le.
- Beteg vagy? - ráncolja össze homlokát a vörös tincsekkel illetett egyed, ahogy tenyerét a másik homlokának feszítve igyekszik rájönni, miszerint lehet-e láza.
- Nincs semmi bajom, jól vagyok - tolja el magától az idősebb végtagját, ahogy lábait felhúzva öleli át azokat.
- Pedig nem festesz jól… Hozok neked egy kávét - Válaszát meg sem várva kel fel helyéről, s lépteit szaporázva célozza meg a konyhát, hogy az életadó elixírt elkészítve térhessen vissza a maknaehoz, ki figyelmet sem vesz az idősebb aggódásáról, ahogy ő igyekszik mindent megtenni, hogy jobb kedve újból előjöjjön, hogy az a Changkyun, kit megismertek újból itt legyen.
- Na és akkor most szépen mesélj… - Adja át a fiatalabb kezébe az egyik gőzölgő italt, ki azt átvéve szívja magába a fekete folyadék kesernyés illatát.
- Mit kellene?
- Hogy miért vagy ilyen...
- Nincs semmi… - Sóhajt fel, ahogy magában tisztán tudja, hogy az idősebbel szemben nincs semmi esélye… Ha Jooheon valamit a fejébe vesz az úgy is lesz, ő addig nem adja fel, míg nem sikerül neki. Talán ezért is nem mert hozzá fordulni a fiatalabb, hisz akkor már azonnal rákényszerítette volna, hogy elmondja neki.
- Úgy nézel ki, mint egy panda, a szemeid vörösek és bevannak dagadva, minden bizonnyal sírtál, pedig te nem szoktál… Szóval?
- Miért panda? - Emeli értetlenül tekintetét az idősebbre, kinek ajkaira halvány mosoly kúszik fel, tekintetéből mégis tisztán kiolvasható aggodalma.
- Karikásak… Fekete körbe, mint nekik. Na, de ne terelgess, mond, hogy mi bajod… Már régóta elég ramaty állapotban vagy… - Lábait törökülésbe húzva fordul szembe vele, ahogy fejét kissé oldalra biccentve vár türelmesen, hogy fájdalmai ecsetelésébe kezdve öntse ki a lelkét számára… Ha ma mondja el neki is, mit veszthet már ezzel?
- Elmondom, de! - Keze tartalmát letéve emeli fel mutatóujját, így figyelmeztetve az idősebbet a dolgok komolyságáról s súlyáról. - Ne akadj ki, nem mondod el senkinek, és végig hallgatsz… Rendben? - hangja elhal utolsó szavára, ahogy alsó ajkát beharapva igyekszik idegességét levezetni, ahogy szíve hevesen dübörög mellkasában, mintha csak arra várna, hogy mikor szakadhatna ki helyéről.
- Öhm… Oké, de megijesztesz, szóval inkább kezd el, míg nem leszek rosszul - nevet fel kissé, ám amint Changkyun komor tekintetét felfedezi, jó kedve azonnal elillan, s csak némán méregetve arcát vár, hogy elkezdje gondjai ecsetelését.
- Na figyelj… Az van, hogy… Oh bassza meg, ez nehéz - túr idegesen hajába, s fejét hátra vetve támasztja azt a kanapé háttámlájára, s szemeit lehunyva igyekszik szapora légzése csillapítására.
- Hé, nyugi már, és mond… Na parázd túl, mély levegő, és lökd a szöveget… - Saját stílusát megtartva, mégis együttérzően ejti ki szavait, ahogy a fiatalt kétségei egyre inkább maga alá vonják őt. - Nem kell köret hozzá, kerek perec mond ki…
- Meleg vagyok - Vágja rá mindenféle kétkedés nélkül, ahogy hyungja még szinte be sem fejezte beszédét. Szemeit összeszorítva vár kiakadására, s bántó szavaira, ám ezek helyett halk kacaja üti csak meg fülét, mire késztetést érez, hogy pilláit felnyitva nézzen rá.
- Ennyi, komolyan? Ezt spilézted ennyire túl…?
- Téged nem is zavar? - képed el, ahogy Jooheon szórakozott alakját méregeti, miszerint a szavai által kapott terhet ő semmisnek érzi.
- Már tudtam, vagyis sejtettem. Na és… Ki a szerencsés? - hatalmas mosolyával hajol közelebb Changkyunhoz, ki továbbra is csak sokkolt állapotban mered az idősebbre.
- Szerencsés? Miről beszélsz? - nevet fel szarkasztikusan, s fejét megrázva igyekszik gondolatait rendezni, s minden figyelmét az idősebb szavainak szentelni.
- Na, ne hülyíts már… Tudom, hogy a bandából jön be valaki neked, csak arra nem jöttem még rá, hogy ki az. Szóval? - Kérdezősködik tovább, esélyt sem adva a fiatalabbnak a menekvésre, ki egy sóhajt hallatva hajtja le fejét, s félve ejti ki azt az apró nevet, mi szívébe véste magát.
- Hoseok… - Az idősebb lepetten vonja fel szemöldökeit, ahogy Changkyun szava eljut hozzá. Nehéz elhinnie, hogy ő az, ki kiérdemelte szerelmét, miközben a marakodás állandó közöttük, de mégis… Régebben szoros kapcsolatot ápoltak.
- Ő lett volna az utolsó, akire tippeltem volna… De wow! Mikor akarod elmondani neki? - Mosolya töretlenül díszeleg továbbra is arcán, ahogy érdeklődve elemzi a fiatalabb tekintetét.
- Ma… Asszem - simít zavartan tarkójára, ahogy a másikkal összefont pillantásaikat elválasztva süti le szemeit, s ölében heverő kezeit kezdi figyelni, ahogy ujjait tördelgetve igyekszik idegességét csillapítani.
- Nem csak talán, el is mondod neki! Jézus, ez olyan izgi! - Tenyereit összecsapva ugrik meg ültében, akár egy kisgyerek, s izgatottsága arcára kiülve ad némi bíztatást a fiatalabb számára. - Remélem összejön… Szerintem tök cukik lennétek együtt.
- Téged nem is zavar, hogy meleg vagyok? - teszi fel már a beszélgetés kezdete óta a nyelve hegyén ülő kérdését, mire az idősebb fejét megingatva válaszol, még szavait megelőzőleg.
- Nincs ezzel semmi baj… Mindenkinek saját maga választása, hogy kit szeret, nemtől függetlenül… - ajkaira halvány mosolyra húzódnak, ám amint szembesül szavai súlyával, arca azonnal elkomorodik, s kezeit védekezőleg emeli maga elé, s mondandóját folytatja, míg mielőtt azt a fiatalabb megtehetné. - Én nem vagyok meleg, se semmi! Száz százalékban hetero vagyok, félre ne érts… Csak nem ítélek el semmilyen más szexuális irányultságú embert.
- Áhh, már elszóltad magad hyung - kacag fel, s talpait a hideg csempének feszítve görnyed előre, hogy még gőzölgő italát magához véve ihasson bele, ezzel keltve fel már félik alvó gondolatait.
A lelkét fogva tartó nyomás csökken, ahogy idősebb társával megoszthatta érzelmeit, ki kimondottan megértő volt vele szembe. Jól esett neki, hogy a várt kiakadás helyett kimondottan örömmel fogadta ezt a hírt, s tanácsokkal látta el, hogy mégis, hogy álljon majd Hoseok elé, hogy a lelkét már régóta kitöltő szeretetet megoszthassa vele.
Az óra ketyeg, ahogy a tagok sorjában kelnek fel, s mind leragadnak a nem épp fényesen festő fiú mellett, ki a legkedvesebb hangnemét elővéve küldi el mindannyiukat melegebb éghajlatra. Nincs kedve mindenkinek a szájába rágnia maga gondját, bőven elég egyenlőre két idősebb társa, kikben teljes mértékben megbízik. Nem arról van szó, hogy a többiekben nem, de velük könnyebben beszéli meg a lelki terheit.
Az idő telésével párhuzamban közeledik egyre inkább az este, ahogy Changkyun ideje is fogy vallomását illetően. Idegessége az egekben szárnyal, ahogy szíve kiszakadni vágyik mellkasából, minden egyes alkalommal, mikor az idősebb közelébe kerül. A nap folyamán megannyi alkalma lett volna elmondania, ám amint szóra nyitotta ajkait, hangja torkán akadt, s a lehetőséget elhalasztva emésztette továbbra is lelkét.
*~*~*~*~*~*
- Hoseok? - pillant fel értetlenül az idősebb fiúra, kinek ajkain egy apró mosoly terül el, s a kezét húzó szatyrot letéve kezdi lehámozni vékony kabátját.
- Nem akartalak egyedül hagyni egész éjszakára, így hoztam kaját… Aztán megesszük együtt.
Az esti koncert folyamán minden jól ment… A közönség szokáshoz híven remek volt, a produkciók taroltak, s a rajongókat nem egyszer sikerült nevetésre bírniuk, ahogy szívüket melengetve boldogították őket, egy bizonyos pontig… Addig, míg az éljenzés aggódásba nem váltott át, s a termet körbelengő kacajokat sírás váltotta fel, mit Changkyun váltott ki.
Kimondottan nagy baj nem történt, ám mit is lehet várni… Onnan, a nézők sorai közül teljesen más hatást ért el ez az egész, ám a csapat többi tagja igyekezett nyugtatni a felbolydult tömeget, s sérült társukat kísérték le a színpadról.
Egy elvétett lépés, mivel a hangulatot tönkre lehet vágni… Egy halk reccsenés, s ezt követően már lábra állás sem ment számára. A koncertet természetesen nem szakították meg, a hat fiú tovább vitte azt a hátramaradt pár percet, míg menedzserük kíséretében egy közeli kórházba szállították őt, s még szerencsésen úszta meg, miszerint bokája csak kificamodott, és nem tört, ám így sem képes még ráállni, a benne érzett fájdalma túl nagy hozzá.
- És miért nem a többiekkel eszel, ha nem akarsz egyedül…? - süti le tekintetét a fiatal, s ujjai közt szorongatott mobilját forgatva figyeli az idősebb további szavait.
- Nem ezzel van a gond, azt nem akartam, hogy te magányos legyél… - Ül le mellé a kanapéra, ahogy a fehér szatyrot megemelve kezdi a benne rejtegetett dobozokat előszedegetni, s kitenni azokat az asztalra. - Nem festesz jól a napokban, meg amúgy is… Nem szeretem, ha szomorú vagy. - Pont ez az… Az ok, amiért Changkyung szíve Hoseokért esedezik. Túl megértő, túl törődő, ahogy mindenkinek igyekszik mosolyt csempészni az ajkaira, s boldogabbá tenni őket. Nélküle nem tartanának ott, ahol…
- Eddig nem úgy tűnt, mintha érdekelne, hogy mi van velem - húzza el féloldalasan ajkait, miközben az idősebb az ölébe helyez egy feltárt dobozt, s a pálcákat eltörve nyújtja át azokat is neki.
- Pedig de… Csak nem engedted, hogy segítsek, pedig nekem fontos, hogy mi van veled.
- Meghiszem azt - Sóhajt fel, ahogy az evőeszközöket ujjai közé véve emel ajkaihoz egy kisebb darabot a húsból, hogy megízlelhesse azt, hisz a nap folyamán a gyomrába került étel száma közel azonos a nullával. - Egyébként köszönöm…
- Ne köszönd, örömmel teszem. Na, de, ha már így vagyunk… Mi a baj? - Teszi fel kérdését, ahogy a fiatalabb példáját követve kezdi el fogyasztani a saját étkét.
- Hyung, jól vagyok…
- Ne hazudj… Nekem ne. - Hangneméből abszolút nem érződik ki, hogy a fiatalabb iránt kimutatott törődése színjáték lenne, mi tán kissé megnyugvásra bírja Changkyungot.
Az idősebb a keze ügyébe kerítve a távirányítót, működésbe helyezi a televíziót, min bugyutábbnál bugyutább műsorokat keresve próbálkozik a sérült jobb kedvre derítésével. Hiába veszekednek oly sokat, miket javában a rapper vált ki, fontos számára, hogy minden rendben legyen vele, s a napok sokaságával állapotának pozitívuma teljesen szerte foszlott. Egyre kevesebbet alszik, ingerlékenyebb és már semmi sem érdekli, míg eddig ő volt az egyik leglelkesedőbb tag, ki ideje nagy részét azzal töltötte, hogy a jobbnál is jobbá váljon, s felfedje a benne rejtőző tehetségeket.
A fiatal zavara s idegessége egészen az égbe szökött, ahogy a házban csak szíve egyetlen lakójával tartózkodik… Tudja, érzi, hogy most kell megtennie, hogy a nap folyamán ez az utolsó esélye érzelmei tisztázására, mégsem képes megtenni ezt. A belső démonja marcangolja lelkét, ahogy fájdalmai egyre inkább kikívánkoznak, hogy a már régóta cipelt tehertől megszabaduljon… Forog vele a világ, zsong a feje, ahogy minden egyes dobbanását hallja a szívének. Kétségek közt őrlődik, ahogy ajkait immár sokadjára is szóra nyitva foszlik szerte szét minden ereje.
- Na jó, most komolyan… Ne rágódj azon ami történt. Tudom, rossz neked, hogy megsérültél és, hogy ez miatt aggódnak, de-
- Nem ez a baj. - Szakítja félbe egyszerűen az idősebb monológját, ki szemöldökeit felvonva fordítja felé tekintetét, s méri végig őt.
- Azt hittem… De, ha nem ez, akkor mi? - Itt az idő… Az alkalom, hogy mindent elmondjon. Ha ezt is elhalassza, nem tudni mikor lesz közelebb lehetősége, hogy kiöntse szívét, s tudtára adja az iránta táplált érzelmeit… Most, vagy soha!
- Hyung, én szeretlek... - tekinteté lesütve, szinte hangtalanul ejti ki szavait, ahogy ujjait görcsösen szorongatva várja az idősebb reakcióját, mi felől nincs semmi reménye, hogy pozitív lesz…
- Én is szeretlek, ebben nincs semmi baj… - von vállat hetykén, ahogy aggódva méri végig a másik előre görnyedt testét.
- De nem úgy… Hyung, én máshogy szeretlek, mint te engem… - Könnyei fojtogatják, ahogy szemei lüktetése is jelzi, hogy a sírás határán áll… Ha képes lenne rá, most minden bizonnyal elmenekülne előle, de ebben két dolog is megakadályozza. Nem lenne hová mennie, s jelen állapotában a lába sem könnyít helyzetén.
- Honnan veszed, hogy nem? - Hangja lágy, ahogy ujjaival óvatosan érinti meg a másik ökölbe szorított kézfejét, ám ő elhúzódva tőle engedi szabadjára egyre csak gyűlő bánat cseppjeit, s kezd belsőjét szorongató nyomásának csökkentésébe.
- Nem érted! Nem értesz semmit, észre sem vetted eddig! Hoseok, nem fogod fel amit mondtam?! Szeretlek, nem úgy ahogy a többieket, én szerelmes vagyok beléd, érted? És már a franc sem tudja mióta, de ez a szar a mellkasomban csak miattad dobog még, de nem bírom… Minden nap itt vagy, a közelemben, mégis úgy érzem, hogy egyre távolabb, ahogy-
- Hé, állj! - Inti csendre az idősebb, ahogy elképedve méregeti a fiatalabbat, kinek könnyei minduntalan hullanak szemeiből… - Komolyan mondod ezt?
- Nem baszki, azért zokogok itt, mint egy öt éves szaros, mert viccelek. Szerinted...? Inkább ne mondj semmit, tudom mi lenne a válaszod… - túr idegesen hajába, s arcát tenyereibe temetve könyököl térdeire, ahogy bánat cseppjei egyre csak szaporodását próbálja csökkenteni, arra várva, hogy Hoseok felkelve mellőle hagyja ott őt, s undorodjon meg tőle egy életre… Ám ez nem teljesül be.
A hirtelen érkező érintésre összerezzen Changkyung, ahogy az idősebb karjaival átölelve vonja közelebb magához, s fúrja orrát a fiatalabb tincsei közé, ahogy egy mély levegőt véve ejti ki szavait, mik megnyugvással s melegséggel töltik el a kétségbeesett fiú lelkét…
- Ohh, te buta, ne sírj… Ha tudnád, mióta vártam én már erre, hogy ezt mond nekem.
NINCS LEKTORÁLVA
Ha további információkra vagy kíváncsi az írásaimmal, illetve velem kapcsolatban, lájkold Facebook oldalam : https://www.facebook.com/Park-Malis-World-162169904299810/
