3. Fejezet - Bitter Arousal [A Dream Come True]

– Hogy mi? – rázom meg a fejem zavartan, majd tekintetemmel arcán állapodom meg, minek hatására ő szemeit lesütve tördeli ujjait.

– Most bolondnak hiszel, igaz? – pillant fel rám félve, mit ha akarnék sem tudnék mosolygás nélkül megállni. – Gondoltam… – hagyja el egy sóhaj ajkait, s válláról lecsúsztatva kabátom kel fel mellőlem.

– Hé hé, Baekkie! – ugrok fel azonnal, s egy lépéssel átszelve a köztünk lévő távolságot ragadom meg felkarját, így fordítva őt magam felé.

– Nincs szükségem rá, hogy elmondd mennyire idióta, beteg elméjű, bo… – mondatát félbeszakítva húzom közelebb magamhoz, s ajkaim övéire tapasztva hívom táncba puha párnáit, mit a fél perces dermedtsége után sokkal hevesebben viszonoz, mint amire számítottam. Egyik kezével átkarolja nyakam, ezzel tartva közel magához, míg másikon lévő vékony ujjait tincseim közé vezetve kezdi ténylegesen elhitetni velem, hogy ez bizony a valóság. Ajkaim óvatosan mozgatom övéin, kóstolgatva azokat, míg ő minden érzelmét átadva harap nem egyszer alsó ajkamba.

Hiába igyekszem tartani magam, nem megy… Nem érzem azt, mint kellene, hogy a dolgokkal nem szabad sietni és, hogy érzelem rohamom ilyen szinten ne nyilvánítsam meg. Azt kellene éreznem, hogy ő számomra egy idegen, kihez még hozzá érnem sem volna szabad, mégsem ezt tesszük, helyette inkább, mint akik már évek óta boldog kapcsolatban élnek, s nem restek a világ előtt felfedni apró titkaikat estünk egymásnak, s becézgetjük egymás ajkait. Félek, hogy ez így nem helyes, hisz’ ott vannak a többiek. Nekik mégis mit mondunk, hogy egy órás - vagy még annyi sem - ismeretség után egymásra leltünk? Ezt így nem lehet, ez nem helyes…

– Baek… – kissé elhúzódva tőle meredek örömtől csillogó szemeibe. Ohh, te jó ég, kérlek, ne nézz így rám! – Ezt nem szabadna…

– Miért nem? – tekintete aggodalommal telik meg, ahogy végigméri alakomat.

– Mert… a többieknek mégis mit mondunk? És mit szólnának ehhez?

– Őszintén? Engem nem érdekel, csak egy dolog, ami te vagy – kezeit újból szorosan a nyakam köré fonja, s válaszom meg sem várva nyomja megint puha ajkait enyéimnek, ahogy nyelvével végigsimít azon bejutásért könyörögve, mit én azonnal megadok neki, ahogy kezeimmel derekát átölelve húzom annyira közel magamhoz, amennyire csak lehetséges. Nem akarok semmit, nem akarok mást, csak őt. Érezni minden porcikáját, hallani édes nevetését, egyszerűen csak őt akarom! Elveszi a maradék eszem is…

– Chanyeol… – válik el tőlem levegő hiányában, s elködösült tekintetét egy kaján mosoly kíséretében emeli rám. – Valamit félbeszakítottunk ma… – arcát nyakhajlatomba temetve ölel át engem szorosan.

– Mégis mit? – rázom meg kissé értetlenül a fejem, aminek hatására ajkait egy apró sóhaj hagyja el, s a szemkontaktust felvéve velem dönti oldalra a fejét, továbbra is szorosan tartva testét enyémhez.

– Nem emlékszel? – fejem nemlegesen rázva válaszolok neki. – Akkor… segítek rájönni – szünteti meg a köztünk lévő távolságot, ahogy ajkaim óvatosan becézgeti, miközben egyik karjával elenged engem, de fél pillanat múlva azonnal érezhetem őt újból… ott lent. Apró tenyerét nemességemre simítja, minek hatására egy halk nyögést engedek szájába. – Rémlik valami? – huncut mosoly kúszik fel ajkaira, miközben simogatni kezdi egyre keményedő férfiasságom.

– Ne… – egy sóhajt elengedve ragadom meg alkarját, ezzel megszakítva műveletét.

– Miért? – pillant fel rám értetlenül.

– Mert… – igyekszem nyomós indokot keresni. – Mert nem akarom elsietni még.

– De hisz… mindegy akkor – lemondó sóhajt hallatva engedi le rólam vékony karjait, s lép hátrébb tőlem.

– Ahj, Baekkie – szüntetem meg a köztünk lévő távolságot, s vonom szoros ölelésembe. – Csak gyors lenne ez még

– Hagyjuk, mondtam… – húzza el kissé száját, ahogy arcát mellkasomba temeti.

– Nem, nem hagyjuk! Igenis tudni akarom, ha zavar valami, sőt! Mindent! – tolom el kissé magamtól, hogy újból elveszhessek két gyönyörű lélek tükrében.

– De nem… mert nem foglak kényszeríteni semmire sem.

– Áhh, világos… azzal, hogy elmondod nem kényszerítesz, én csak neked akarok jót. – Bizarr, mi? Hogy úgy kezeljük egymást, mint a régi ismerősök, kik már mindent ismernek egymáson, pedig a valóság ettől nagyon is messze áll. Nem érzek semmi újat a dologban, hogy itt van velem, hogy érezhetem az illatát, na és persze, hogy megérinthetem a bőrét… de nem értem mi…-

*~*~*~*~*~*

– Chanyeol~! – ront be szobámba kisöcsém, ahogy az ágyamra felmászva ugrál mellettem. Nem lehet. Nem! Álom az álomban… lehetetlen, tuti nem, nincs ilyen. Miért? Mégis miért cseszekedik velem az élet?! – Bátyó, kelj fel! Anya mondta elkésel, ha tovább is itt fekszel csak

– Hagyj még kicsit – fordulok át oldalamra, hogy a takaróm mint egy védő pajzsként húzhassam arcomra. Keltegetésem nem adja fel, mégsem tudok rá figyelni. Minden gondolatom az előbb történtek kötik le. Ilyen még nem volt, azt hittem… azt hittem tényleg vele lehetek, hogy tényleg az enyém lett, de ebből semmi sem igaz. Szóval már nem csak a valóságban, az álmaimban is meghülyültem.

Fáj! Akarom, hadd mehessek oda vissza, hogy karjaim közé zárhassam! Miért nem lehet? És miért nem lehet ő velem? Egyre nehezebb elviselnem ezt, az iránta érzett hiányom egyre inkább fáj és megnehezíti a mindennapjaimat. Míg nézem - még ha nem is akarom - ahogy mások milyen boldogok, és szerelmeiket szinte nap mint nap magukhoz ölelve csókolhatják… nem kell, hogy minden nap, nekem elég ha egész életemben csak egyszer, de érezni akarom igazából is csodás illatát, bele akarok túrni vörös, dús, puha tincseibe! Miért nem lehet? Komolyan mondom, ha ez így megy tovább, a kelleténél is bolondabb leszek, és a maradék eszem is el fog szállni.

Nem figyeltem eléggé, pedig oly’ nyilvánvaló volt, hogy az nem a valóság. Túl szépen ment minden, anyám is túl kedves volt, és minden csodás volt - Sehun időzítőképességét leszámítva, bár ő a valóságban is ilyen. Most meg? Csináld ezt, csináld azt, szavak általi bántalmazások sokasága, mik mind anyám szájából hangzanak el. Ilyenkor mondhatni rájövök, miért jött álombeli világom a fejemben, hogy nyugalmat keresve menekülhessek oda - de ez akkor sem lenne normális, ha igaz is lenne.

– Hé, Chanyeol! Kobold, várj már! – kissé pösze beszéde üti meg fülem, ahogy szinte trappolva közelít felém, míg nem pillantásaival megölve érkezik meg mellém. – Hé, figyelj már te…

– Én mi? – nézek rá szemem sarkából egy pillanatra, de tekintetem azonnal visszatéved az emberekkel zsúfolt gyalogos közlekedőhelyre.

– Neked meg mi bajod? – szemöldökét összeráncolva mér végig, majd egy kissé lemondó sóhaj hagyja el ajkait. – Már megint?

– Már megint mi?

– Az álmod… Chanyeol, ez már ne–

– Tudom, jó? – rivallok rá. – Ne kezd ezt megint, ha tudnék, tennék ellene, de úgy nézek ki, mint aki majd kicsattan az örömtől és a sok ötlettől? Szerintem sem… – szemeim megforgatva engedem el táskám pántját, s kezeim zsebembe csúsztatva fújom kint a benntartott levegőt.

– Hé, hyung… ne vedd már ennyi szívre ezt. Segíteni akarok, de í–

– Ha segíteni akarsz, akkor befogod a szád és nem beszélsz róla.

– Fura vagy… nem szoktál ennyire kiakadni ezen. Van még egyéb valami oka annak, hogy kimondottan harapós kedvedben vagy? – dönti kissé oldalra fejét, és mér végig újból szemeivel.

– Cöhh… – fordítom el tőle tekintetem, s szavait igyekszem kizárni gondolataimból, ám ő esélyt sem ad erre.

– Kellene neked valaki, akit megdughatsz, szerintem csak túl kanos vagy…

– Ya, Sehun! Fejezd be!

– De, ha egyszer így van! – tárja szét karjait, és apró nevetés hagyja el ajkait, amint arckifejezésemre kiül nemtetszésem.

– Csak fogd be… – dünnyögöm orrom alatt, arcára pedig önelégült mosolya ül ki, miszerint újból sikerült elérnie azt a határt, amit már kevésbé tudok kezelni.

Na, az álmom ebben is eltért… Ott senki sem tudott erről a beteg kis zugomról, ám a valóságban a közeli barátaim mind… Hát ezért ne részegedj le rossz napjaidon, mert könnyen eljár a szád a saját gondjaidról. Tapasztalatból mondom.

Eleinte a kis - nem magasságára értem - pösze srác tudott csak róla, és ő volt az egyetlen kinek elakartam mondani, a továbbiakban ezt titkolni szerettem volna mindenki előtt, ám nem ment. És ki miatt? A saját hibám az oka ennek. Ez is csak én lehetek, a saját titkom kotyogom el, de másokét soha sem - bár az utóbbi abszolút nem jelent gondot.

– Manófülű… – csettintget arcom előtt Jongdae, ahogy magam elé meredve vesztem el a saját elmémben.

– Igen? – rázom meg fejem, ezzel visszaterelve elmém a valóság felé.

– Isten hozott újból köztünk… kész van a házid?

– A micsodám? – ráncolom össze zavartan a szemöldököm, mit a mögülem érkező apró kacaj követ.

– Hagyd, menthetetlen… – szólal meg egyetlen kínai barátunk, akcentussal fűszerezett szavaival. – Tudod, ő egy álomvilágban él.

– Ya, fejezzétek már be! Kicsit sem vicces!

– Pedig, de – hatalmasodik el Dae mosolya.

– Baszódjatok már meg… – sziszegem fogaim közül, miközben padomra csapva kelek fel a két fiú közül, s viharzom ki a teremből.  Szinte tényleg olyanok számomra, mint a testvéreim, de a néhai poénjaikkal hajlamosak átlépni azt a bizonyos határt, mivel még engem is ki lehet hozni a sodromból, ezt a témát tekintve pedig abszolút nem nehéz. Néha úgy érzem, túlreagálom ezt az egészet, és nem kellene ennyire erre az álomra támaszkodnom és hinnem benne, ám szívem minden egyes dobbanása érte esedezik. Nem megy az, hogy ne gondoljak rá, hogy ne jusson eszembe minden apró kis dologról. Ha egy hasonló magasságú és testalkatú, esetleg valakinek csak a hajszíne egyezik az övével, egyből az iránta érzett vágyam tölti át belsőmet, ahogy a mellkasomban dübörgő érzelmeim irányítója oly’ hevesen kezd el verni, hogy félő, kiszakad helyéről, ám mindig csalódnom kell. Egy nem létező reményért esedezve élem a napjaim már hónapok óta, minden nap.

– Yeol… – hallom ahogy valaki a falnak puffanva csúszik le egészen mellém, majd térdeire könyökölve hajol előrébb, hogy arcomra nyerjen rálátást. – Hallod, ne izélj már ennyire, csak húzzuk az agyad…

– Hanyagoljuk a témát… – egy hangos koppanással találkozik fejem a fallal, ahogy hátra hajtva azt vezetem tekintetem a szemközti ablakra.

– Csak, amióta ez elkezdődött, fura vagy, az utóbbi időben pedig még jobban. Valami baj lett? – ajkaim apró görbületre húzódnak beszéde hallatán. Ha ideges még rosszabbul beszéli a koreait mint alapjáraton, ami kissé aranyossá teszi őt, ám hiába él itt több éve, ez mindig előjön nála, szavai kiértésével pedig az idők során már teljesen könnyen boldogulok.

– Egyre inkább valóságnak tűnik néhány jelenet. Már nem tudom mi a valóság, és mi nem, egybefolyik minden. Konkrét most az álmomban álmodtam vele, majd felkeltettek, és láthattam őt, teljesen valóságnak tűnt, mindannyian benne voltatok. És emlékszem a nevére, először sikerült megjegyeznem… Baekhyun. Boldog voltam, el sem tudom mondani mennyire, de újból keltettek… Yixing, már nem tudom mikor álmodom és mikor nem… mi van, ha most is csak álmodom? – szorítom össze szemeim, ahogy a lelki fájdalmam átjárja testem, s szemeim könnyekkel telnek meg végiggondolva helyzetemen…

– Ezeket eddig mért nem mondtad el?

– Nem akartam róla beszélni.

– Egy dologban biztos lehetsz. Ez a valóság, egyébként nem fájna ilyen rohadtul a seggem a földön – nyöszörögve támaszkodik fel kezeire, ahogy guggolásba szenvedi át magát, és így marad továbbra is egy szintben velem.

– Menthetetlen vagy, te mindig is hülye maradsz – rázom meg kissé nevetve fejem, ahogy példáját követve kelek fel a földről, ám a cselekményszálat tovább víve állok fel két lábra, s ő is így tesz. – Sajnálom, hyung, hogy ilyen vagyok, csak nem megy… fáj, és hiába nem láttam még, nem érintkeztem és nem is beszéltem még vele a valóságban, hiányzik nekem, és–

– Majd megbeszéljük, most nyugodj meg, nem haragszom rád, neked talán több okod lenne. Na, de gyere, mert becsöngettek – lapogatja meg a hátam, ahogy elhaladva mellettem indul vissza a terem felé, hová beérve első dolgom lesz, hogy székemen ülve, szinte elterüljek padomon. Ennyi előnye van, hogy nincs padtársam, nincs ki megszóljon ezért, hogy elfoglalom az ő részét is.

Szóval Baekhyun. Érdekes, hogy talán először sikerült megjegyeznem a nevét, annál is érdekesebb ez a dupla álmom. Egyikre sem volt még példa, s a helyzet egyre csak rosszabb lesz. Menekülnék belőle, vagy inkább bele. Vele akarok lenni, azt akarom, hogy itt legyen. Miért van ez? Vajon még mennyien élték át ezt, vagy csak én vagyok ilyen elborult elméjű? Nem csodálkoznék rajta, hisz túlon túl abszurd ez az egész már és nem tudom, mit tegyek. Mi lenne a helyes, és mivel tudnék könnyíteni helyzetemen. Már minden megfordult a fejemben, egyszerűen minden, mégsem találok kiutat ebből az egészből. Lehetséges, hogy nincs is? Hogy életem hátralévő részét kettős világomban fogom leélni? Nem tudom továbbra sem, ám ahogy ezen gondolkodom, egyre csak több megválaszolatlan kérdés kering bennem. És vajon… az álmok egyszer valóra válnak? Ki tudja, lehet épp ma hazafelé futok belé, ahogy egymás nyakába borulva adunk hálát az égnek. Cöh, még mit nem! Nevetséges egy olyan dologban reménykedem, amire esély sincs.

Ha további információra vagy kíváncsi az írásaimmal, illetve velem kapcsolatban, lájkold Facebook oldalam : https://www.facebook.com/Park-Malis-World-162169904299810/